Új Néplap Vasárnap Reggel, 1999. január-december (2. évfolyam, 1-51. szám)
1999-05-02 / 18. szám
Az emberrablók fogságában OLÁH ISTVÁN VISSZAEMLÉKEZÉSE A SZENVEDÉSEKKEL TELI C SE C SENF ÖLD I KILENC HÓNAPRA % „Egyméteres lánccal voltunk összebilincselve, mint két állat.” Dr. Oláh István mérnök 1950-ben született Tatabányán. 1971-ben diplomázott. 1984-ben doktorált a Gödöllői Agrártudományi Egyetemen. 1997-ben meghívást kapott Groznijba, hogy kidolgozza Csecsenföld mezőgazdasági termelés- fejlesztési programját. Két hónapos gondolkodás után a felkérést elfogadta. Programjait a genfi központ jóváhagyta, megvalósítását azonban az emberrablók megakadályozták. 1997. október 23-án társával, Dunajszky Gáborral csecsen fegyveresek elrabolták. Kilenc hónap múlva szabadult. 275 napig tartották egy sötét kamrában. Végre saját kertjében örülhet az új tavi í - Hogyan ejtették túszul? j - Hajnali három óra harminc perckor betörtek a lakásba, kirángattak minket az ! ágyból és elhurcoltak. Kicsit zavarba jöttek, mert én komótosan felöltöztem, össze- ; csomagoltam, amit úgy gon- ; doltam, hogy magammal vi- ! hetek. Aztán semmit sem en- j gedtek elvinni, csak azt a ru- I hát, ami rajtam volt. A nálam lévő pénzt, amelyet a kikül- í detéskor kaptam, azonnal el- I vették, lepedőt dobtak a fe- I jünkre, bekötötték a szemünket és betuszkoltak egy autó csomagtartójába, akár egy filmben.- Hová vitték önöket?- A szemünkről a kötést csak azután vették le, miután belöktek abba a föld alatti sötét lyukba, ahol aztán fogva tartottak. A pincébe fölülről egy csapóajtón keresztül lehetett bejutni, amikor ránk csukták, egy szőnyeget is tettek rá, így levegő is csak nehezen tudott bejönni. Ablak sem volt, így végig teljes sötétségben voltunk.- Ebben a sötét kamrában voltak kilenc hónapig?- Négy ilyen gödörben vol-. tunk. Volt olyan, amelyikbe sem fölállni, sem kinyújtózkodni nem lehetett, olyan kicsi volt. Ez volt a legszörnyűbb, amit meg kellett tanulnunk, megszokni a bezártságot. Az első napok, sőt még az első hónap után is azt hittem, hogy megőrülök, nem bírom ki ép ésszel, ép elmével. De az ember sokkal többet kibír, mint amit akár csak elgondolni is képes. Borzasztó volt megszokni, hogy végig bilincsben tartottak minket. Egyméteres lánccal voltunk összebilincselve, mint két állat. Öt kis szem krumplit kaptunk huszonnégy. órára, s egy vagy két pohár teát. Az éhezést, azt nem tudtam megszokni. A hideget is nagyon nehezen. Volt, amikor a páránk odafagyott szépen a deszkára.- Kaptak meleg ruhát?- Nem, végig ugyanaz a ruha volt rajtunk, amelyben elraboltak minket. Mosdani fogságunk ideje alatt háromszor engedtek pár deci vízben. Egy idő után tetvesek lettünk, poloskák szaladgáltak rajtunk.- Hogyan tudták érzékelni az idő múlását, a nappalt és az éjszakát?- Csak saját magunkra számíthattunk kétszázhetvenöt napig. Fogva tartóink folyamatosan félretájékoztattak minket, hogy milyen nap van, s milyen hónap van, mikor van nappal és éjszaka. Mi viszont a világ külső jeleiből és hangjaiból, amely néha beszü- remkedett, szinte mindent meg tudtunk állapítani. Az érzékszerveink jelentősen felerősödtek, a legkisebb rezdü- I léseket is jól tudtuk lereagálni. Képzelje el - ez nekem is hihetetlen -, egy napot sem tévedtünk a kétszázhetvenöt nap alatt! A teljes sötétségben is pontosan meg tudtuk állapítani, hogy mikor van éjjel, és mikor nappal, ősz van-e vagy j tavasz.- Hogyan tudtak kommunikálni fogva tartóikkal? Mit mondtak, mi a céljuk önökkel, vagy mit várnak önökért cserébe?- Egy hónapig semmit sem mondtak nekünk. Egy mukkot sem szóltak hozzánk, csak ütöttek. Aztán pár hónap múlva egyszer csak azt mondí ták, hogy ez politika. Azt viszont láttam, hogy annak a könyörtelenségnek, ahogy ve- I lünk bántak, a politikához nincs köze.- Milyen nyelven beszéltek magukhoz?- Oroszul. Gábor egészen kiválóan beszélte a nyelvet.- Önök is kérdezhettek?- Ők kérdeztek, hiszen ők diktáltak. Mi nem emberek voltunk, hanem rabok. És a raboknak nincsenek jogaik. Semmilyen emberi jogunk nem volt. Ott a nemzetközi jog is megszűnt létezni. A puskát sokszor a tarkónkhoz szorították, és egyáltalán nem játékból. Bármelyik pillanatban nyugodtan meghúzhatták volna a ravaszt...- Volt halálfélelme?- Sokszor! Néha szabályosan kínoztak minket. A karácsony tiszteletére például brutálisan összevertek.- Na de miért? Volt erre valamilyen magyarázat?- Véleményem szerint ez is a megfélemlítés pszichózisához tartozott, amely része volt az ő „koreográfiájuknak”. Az ezekről készült videofelvételeket, gondolom eljuttatták valahova. Hogy hova, azt máig sem tudom.- Dunajszki Gábor két ujját miért vágták le?- Kérem, hagyjuk ezt a témát... Ezek a sebek még egyikünknél sem gyógyultak be, és nem szeretném az emlékeket újból felidézni.- Az, hogy önök kilenc hónapig össze voltak láncolva, a tragédiájukat könnyítette, vagy nehezebbé tette?- Óriási szerencsénk volt, hogy nem választottak el minket egymástól. Azt hiszem, ez tragikus lett volna. így tudtuk egymásban tartani a lelket, tudtuk buzdítani egymást, amikor a másik elgyengült, amikor valamelyikünk reménysége egyszer csak elfogyott. De hozzáteszem, csak suttyomban beszélhettünk egymással, úgy, hogy őreink nehogy meghallják.- On szerint kik voltak ezek az emberek? Rabló- gyilkosok, politikai bűnözők, vagy emberek, akik így próbáltak pénzhez jutni?- Is-is. Észak-Kaukázus a helyét keresi.- Ezek szerint nincs önben gyűlölet... Nem „írta le” Csecsenföldet, és nem mondja azt, hogy ott mindenki bűnöző?- Isten ments, hogy általánosítsak! Nagyon szép föld a csecseneké, a Kaukázus csodálatos. A fogva tartók parancsnoka egyszer mutatta nekem - egy pisztoly volt a kezében -, hogy ugye, ha odaadnám neked, akkor belém lőnél. Mondtam neki, hogy nem, nem lőnék beléd. Meglepődött. A megaláztatások közepette erőt és tartást adott az is, hogy sokszor visszapörgettem nagyapám történetét. Gyermekkoromban többször elmesélte, hogy 1944-ben, a németországi gyalogmenetnél- Virsli vurstli-Parázslik a faszén Keresse az újságárusoknál!- amikor szinte mindenki meghalt körülötte - ő nem adta fel, megszökött és életben maradt. Ez mind-mind olyan volt, mint egy akkumulátor. Szó szerint „töltés” alatt álltam. És volt még egy csodálatos dolog: a zene. Én húsz évig szimfonikus zenekarokban játszottam... A fogság alatt a fejemben sokszor végigjátszottam minden ismert g szimfóniát.- Milyen érzés volt újra szabadnak lenni?- Amikor utolsó alkalom- ' mai bekötött szemmel bedugtak egy autóba, én csak azt figyeltem, hogy merre visznek. Keletre vagy nyugatra. Azt néztem, hogy a nap honnan süt. Egy kicsit - annyira, hogy ne vegyék észre - letoltam a szememről a kötést, néztem, j hogy az árnyék honnan jön. És amikor láttam, hogy jó irányba megyünk, elkezdtem J I megint reménykedni, hátha, hátha közeleg a szabadság. Körülbelül egy órányit autózhattunk, aztán megálltunk és átültettek minket egy másik kocsiba. Miután az autó elin- | dúlt, levették a szemünkről a j kötést. Én azt hittem, hogy még „átadásban” vagyunk, tehát, hogy átadtak egy másik csapatnak, vagy közvetítőnek. Akkor is úgy köszöntem, hogy Szálem a lejku. Pedig ez már a szabadság pillanata volt! Miután az autó megtett már vagy ötszáz métert, megszólalt egy úr magyarul: „Most már megnyugodhatnak.” Abban a pillanatban valami hihetetlen nyugalom árasztott el.- Az úr a magyar diplomáciai testület tagja volt?- Igen, de erről nem kíván- J j nék többet mondani. Talán csak annyit, hogy a magyar diplomácia kiváló teljesítményt nyújtott. Magyarorszá- 1 gon nemcsak kiváló művészek és tudósok, de kiváló diplomaták és kiváló „más ké- • pesítésű” szakemberek is vannak, akiknek ezúton is szeretnék köszönetét mondani. Természetesen a magyar kormánynak is.- Amikor a feleségét, gyermekeit először meglátta, mik voltak az első szavai?- A pillanat megrendítő | volt. Csak álltunk..., álltunk, és... egyetlen szót sem tudtam f j szólni. Kétéves kisfiam lassan | 1 odajött hozzám és azt mondta: apa! Tihanyi Péter 11 A
