Új Néplap, 1999. szeptember (10. évfolyam, 203-228. szám)

1999-09-03 / 205. szám

1999. szeptember 3., péntek Megyei Tükör - Jegyzet 9. oldal Mesterszállási díszpolgár pedagógus kapta a Nagykunságért díjat Elsőként érettségizett a községből Bizony sokan megirigyelnék Cs. Molnár Anna jó kedélyét nyolcvanöt évesen. A mester­szállási pedagógus augusztus 20-án vehette át a Nagykun­ságért díjat, életpályája elis­meréseként. Anna néni igazi mesterszállási, bár több éven keresztül távol volt a községtől. Érdekesség­ként említette meg, hogy ő volt az első, aki a faluból Mezőtú­ron leérettségizett. Mert a kö­zépiskolát a nagy múltú túri Te­leki Blanka Gimnáziumban vé­gezte el. Tanítói munkásságát Bácskában (ma Szerbia terü­lete), Kerény községben kezdte 1941-ben. Két év után Kun- szentmártonba került, egy ta­nyasi iskolába. Tanítani szere­tett ebben a sajátos világban, de a tanyasi életet nem sikerült megkedvelnie. Kis idő után már a központi intézményben okí­totta a nebulókat. Egészen 1958-ig ott ragadt, majd haza­tért igazgatónak. Öt év után „leadta” a vezetői tisztet, in­kább tanított. Maga sem tudja, az évtizedek során hány gyer­meknek magyarázta el a mate­matika, fizika vagy épp a kémia világát, de egy biztos, nagyon soknak. Nem csak tanítani, de kézimunkázni is mindig szere­tett. Ezt bizonyítja, hogy 35 éven keresztül, 1958-tól 1993- ig vezette a faluban a díszítő- művészeti szakkört. A teljességhez hozzátartozik, nem a most kapott díj az egyet­len elismerés, mellyel értékel­ték pedagógusi munkásságát. Két évvel ezelőtt, a község fennállásának centenáriumán díszpolgárrá választották, és ugyanabban az évben vette át gyémántdiplomáját is. A kor nem rontotta el hangu­latát, az élet megpróbáltatásai ellenére ma is szívesen mesél, idézi fel a régmúlt történéseit. Csendesen tölti napjait, elvégzi a ház körüli teendőket.- Az ember ebben a korban már örül az életnek - mondta -, annak, ami volt, s amire jó ér­zés visszaemlékezni. A díjjal sikerült a települési szövetségnek meglepetést okoznia, ugyanis egyáltalán nem számított rá. De az jólesett számára, hogy számon tartják az idős pedagógusokat. G. G. Gyógyszerkeringő A férfi a patikában úgy kapja meg a gyógyszerét, hogy kibont­ják a dobozból, és megmutatják neki: sértetlen, felbontatlan orvosságot adtak. Ez a gesztus egy panasz végső orvoslása. A férfi ötven-egynéhány éves korára több olyan egészségi problémával is küzd, amelyek megnehezítik, megkeserítik az életét. Leszázalékolt, köz- gyógyellátott. Saját bevallása szerint havonta 15-16 ezer forint értékű támogatott gyógyszert kap. Gyakori látogató tehát a helyi gyógyszertárban. Elmondása szerint egy alkalommal az tör­tént vele, hogy a kiváltott gélt már előzőleg kinyomták a tu­busból. A feltételezése az volt, hogy valaki valahol elhasználta a tubusból a gélt, aztán üresen visszahelyezte a gyári dobozba. Szeretett volna utánajárni. hogy hol is történt a dolog, és ki a hibás. Ezért fordult meg pana­szával sok helyen. Volt, ahol némi éllel megkérdezték: küld­jenek neki egy tele tubust? ő azt mondta, erre nincs szüksége, hi­szen ingyen kapja, keressék meg, ki a tettes. Mert ha egy tu­busból ki lehet nyomni a gélt, akkor az is megeshet, hogy a tablettát cserélik ki valamelyik dobozkában. így aztán bárkit meg lehet mérgezni anélkül, hogy tudnák, ki tette - hajtogatta mindenütt, ahol csak járt. Elment a megyei tiszti fő­gyógyszerészhez is. ő nem tar­totta lehetségesnek, hogy ez az eset előfordulhat, hiszen a pati­kákban nem nyúl hozzá senki a gyógyszerekhez, a gyógyszer- gyárak pedig biztonsági rend­szerekkel dolgoznak. Emellett hajlandó volt arra, hogy vizsgá­latot indítsanak az ügyben. Ám a férfi ettől elállt, hiszen a vizsgá­lat a kedvenc patikája ellen kez­dődött volna, ahová pedig szeret járni, és akikről úgy nyilatkozik: tűzbe tenném a kezem értük. Végül egyedi megoldást talál­tak az ügyben: a gyógyszert szállító nagykereskedelmi cég levélben elnézést kért a betegtől a hibás szállításért, és küldtek egy másik tubus gélt. A gyógy­szertárban pedig, ahol gyakorta vált ki orvosságot, minden egyes dobozt átadáskor kinyitnak a be­tegnek, és megmutatják, hogy a csomagolás érintetlen. j-paulina­A TÉVÉ KÉPERNYŐJE ELŐTT Sok butácska sorozat és egyéb értelmetlen dolog látható a te­levízióban - de azért akad, amikor tanulhat is valamit tőle-belőle az ember. Itt van például egy néhány villanásnyi televíziós „szösz­szenet”, amelyben a természet kér szót magának. Annyira rö­viden, kis ideig, hogy a mű­sorban nem is szerepel, és semmi reklámja sincsen. Az esti Híradó előtt jelentkezik ál­talában, és olykor napközben is, hogy felhívja figyelmünket egy-egy érdekes növényre, mezei virágra, ritka állatra avagy énekesmadárra, melyek itt élnek velünk, jóllehet sok­szor nem is veszünk tudomást róluk. Arról nem is beszélve, hogy védelmükre gondolnánk. A természet pillanatai Szerdán este egy kedves kis dalos, a vízirigó volt a soron, amely gyors folyású hegyi pa­takok környékét lakja, ott szerzi be táplálékát. Nálunk főleg a Börzsönyben és a Mát­rában fordul elő, ott illegeti magát szürke ruhájában, mel­lén fehér folttal. Ázt eddig is tudtuk, hogy rigó van sárga meg van fekete, de róla, vízi testvérükről keveset hallhat­tunk. Most találkozhattunk vele, kevés szóval sokat mon- dóan, Sinkovits Imre zengzetes hangján és szép felvételeken. A sorozat megrendelője a Környezetvédelmi Miniszté­rium, s azt hiszem, soha nem tehette volna jobb helyre rek­lámra szánt pénzét. És még va­lami: nemcsak ismeretekhez jutunk, valami mélyebb érzés is elfoghat bennünket a látot­tak nyomán, mintha megállna az idő velünk erre a néhány pillanatra, ebben a nagy iramú rohanásban a képernyő előtt is. Mert ahogy megszólal a természet, egyszeriben elhall­gat minden más zaja a világ­nak: a végtelenség nyugalma lesz úrrá rajtunk. S ez oly megnyugtató és fenséges pil­lanat. Játék határtalanul Ugyanez, hogy tudniillik megnyugtató lenne, aligha mondható el arról a játékról, amely határtalannak hirdeti magát (Játék határok nélkül). És valóban az is, ugyanis nincs határa benne az ostoba, helyenként bugyuta mutatvá­nyoknak, amelyeket ügyességi feladatként határoznak meg, amelyekbe igencsak befürde- nek - szó szerint véve is - azok, akik felnőtt fejjel részt vesznek. Mert mi szórakoztató van abban - látni is -, hogy valaki egy szál gerendán tá­nyérral a bot végén, melyet a kezében tart, végig tud-e menni, ráadásul még jobbról, balról meg is dobálják a sze­rencsétlent; vagy felmászni egy meredek, sikamlós falra, illetve ott maradni rajta, mint pók a falon . . . Semmi, hisz a kísérletek többnyire sikertele­nül végződnek, a játékosoknak marad a medence, ahová szé­pen belepotyognak. Nem megy mindez el még holmi mókának sem! Sok itt a hű meg a hó - a semmiért. A baj az, hogy mindezzel vasárnap esténként akarnak megetetni bennünket. Talán egy kevésbé nézett időben, mondjuk dél­után vagy akár késő este meg­bocsátható lenne. Széchenyivel Afrikában Van a televíziónak egy kultu­rális magazinja is, a Publikum, ez maradt meg a régebbiek közül. Most megemberelte magát: olyan témával foglal­kozott, az utazással és az úti­könyvekkel, azok írójával, amely széles körben válthatott ki érdeklődést. Széchenyi Zsigmond munkásságát állítot­ták a műsor középpontjába, a nagy utazóét, a tudós Afrika- kutatóét, a remek íróét, akinek könyveit ma is falják az olva­sók, akivel viszont mostohán bánt egy időben a kulturális politika. Végre kimondatott határozottan: a kitűnő vadász, a jeles állatgyűjtő vérbeli író is, akit méltatlanul zártak ki egykoron az írók szövetségé­ből. Azt, aki akkor már meg­írta a halhatatlan Csuit, első afrikai vadászexpedíciójának élményeit. Kritikus nyilatkozott írói ér­tékeiről, felesége beszélt róla személyes hangvétellel, színe­sen, többek között utolsó kö­zös gyűjtőútjukról, amikor a Természettudományi Múzeum elpusztult afrikai gyűjtemé­nyét pótlandó indultak útra és tértek meg haza gazdag zsák­mánnyal. Széchenyinél szeb­ben, érzékletesebben senki nem írta még le például az af­rikai éjszaka ragyogását, a ná- lunkénál fényesebben tün­döklő csillagokkal (Afrikai tá­bortüzek), amit magam is ta­núsíthatok, kinek a sors jóvol­tából megadatott, hogy a ’70- es években riportúton szemé­lyesen is megtapasztalja a leír­takat. Az elhangzott részletek csupán ízelítőt adtak a pompás leíró művészetéből. Sajnála­tos, hogy mindez akkor hang­zott el, amikor sokan már az igazak álmát alusszák, érthe­tően. De hát azok a programok, amelyek netán a gondolkodás malmára hajthatnák a vizet, ha ritkán előfordulnak, vajon nem szorulnak-e a műsorok éjszakai perifériájára? Valkó Mihály Munkahelyük a második otthonuk Talán különösen hangzik, de az amúgy meglehetősen - munka- lehetőség híján talán túlságosan is - nyugodt hétköznapokat maga mögött hagyó Nagyiván életének egyik meghatározó té­nyezője egy olyan intézmény, amely elsősorban idős, beteg, magára maradt emberek gondozását vállalta magára. A Szent József Otthon Kiemelten Közhasznú Társaság - amelynek fenntartója az egri érsekség által létrehozott Caritas Hunga- rica alapítvány - a jelek szerint meg is tesz mindent annak ér­dekében, hogy könnyebbé tegye az otthonlakók és a falu legel­esettebb embereinek mindennapjait. Csakhogy a jobbítást szolgáló újabb és újabb tervek megvalósítása, egyáltalán a tal­pon maradás - pénz hiányában - szinte mindig reménytelen­nek tűnő harcként indul, ám mint az otthon immár nyolc esz­tendőre visszamutató története is igazolja, a kitartó munka, a lehetőségek szakadatlan kutatása meghozza gyümölcsét. Per­sze nem árt a váratlanul jött segítség sem. Az otthon 1991- ben jött létre a plébánia üresen álló épületében. Az országos in­tézmény a rendel­kezésre álló férő­helyek függvé­nyében bárkinek menedéket nyújt, aki egyedülálló, idős, beteg ember- Labanczné ként a gondosko- lósi Jolán dásnak más mód­ját nem remélheti. Az otthon vezetője, egyszersmind az in­tézmény valójában meglepően színes életének „mozgatóru­dig nem minden - tudtuk meg -, két éve újabb vállalkozásba kezdett az otthon, amikor meg­nyitották a büfét. Igaz, csekély árréssel dolgoznak, de ez a kis gója”, Labanczné Rom­lási Jolán nagy odaa­dással beszélt az otthon életéről: - Az intéz­mény természetesen megkapja az állami normatívát, de ez saj­nos nem elég, muszáj kiegészíteni valahogy - mondta. - A kht. ’94- ben éppen ezért vállalta Kom- fel a helyi közétkezte­tést, amely bár nehéz feladat, mégis a több lábon állást jelenti számunkra- folytatta. A Szent József Otthon a 250 adag ebéd elkészítésére képes szociális konyhájára építve a helyi polgármesteri hivatallal kö­tött együtt­működési szerződés alapján gon­doskodik ar­ról, hogy az önkormány­zat vala­mennyi in­tézményét el­Jónás Sándoménak (balra) és Vadász Lász- lássa ebéddel. Iónénak sem volt lehetősége a választásra Ez még min­Egy ebédre 800 palacsinta készült a konyhán pluszpénz is jól jön az intéz­mény gazdálkodásában.- A talpon maradás érdeké­ben önellátásra kellett beren­dezkednünk - folytatta a „túl­élés” különböző módjainak so­rát a vezető asszony. - Hízókat, baromfit tartunk, kertet műve­lünk, megtermeljük a szükséges zöldségféléket, sőt gyümölcs­fákat is ültettünk. Mindez azonban mit sem érne megfelelő személyi és technikai háttér nélkül, ennek megteremtéséhez járult hozzá az a bizonyos váratlanul jött segítség.- Minden pályázatot igyek­szünk kihasználni, hazait, kül­földit egyaránt. Ezért örültem meg annyira annak a felhívás­nak, amelyet az újságban olvas­tam véletlenül, amikor Szolno­kon jártam - ismerhettük meg az előzményeket. A lapban olvasott, a megyei munkaügyi központ által kiírt munkahelyteremtő pályázat megváltozott munkaképességű emberek foglalkoztatására ösz­tönözte a munkáltatókat. - Mi­vel mindig is foglalkoztatott a kérdés, hogyan lehetne a hely­beli rokkantnyugdíjasok jöve­delmét valamiképp kiegészí­teni, felkeres­tem a munka­ügyi közpon­tot, ahol kész­séggel adtak tájékoztatást. A pályázat elkészült, ta­vasszal el is bírálták. A kht. 20 száza­lék önrész felhasználása mellett 6 mil­lió forintot kapott arra, hogy a szük­séges ápolási, illetve az önel­látó gazdálkodáshoz, a termés feldolgozásához szükséges eszközök, konyhai berendezé­sek beszerzésével hét rokkant- nyugdíjasnak teremtsen mun­kahelyet. Az álláshelyeket az év vé­géig fokozatosan töltik be, akik már most dolgoznak, úgy nyi­„Semmi pénzért nem adnánk” - dicsérik az asszonyok a pályázaton nyert robotot latkoznak sorsukról, hogy ese­tükben a szólás akár szó szerint is érthető: munkahelyük a má­sodik otthonuk. A takarításért felelős Jónás Sándornét rendkívüli munkabí­Az otthon épülő új szárnya az elképzelések szerint hatvan új férőhelyet jelent majd rású dolgozó­ként mutatta be az otthonve­zető, jóllehet ötvenszázalé­kos rokkantsági fokba sorolták az asszonyt. - Nagyon örülök, hogy itt lehe­tek, szüksé­günk van erre a mellékkere­setre. A fiam is munkanélküli, én is az lettem 25 év után, amikor a téesz feloszlott. Közben meg­romlott az egészségem is. Más munka nem volt itt a faluban, nagy öröm ért, ami­kor ez a lehető­ség adódott számomra - ismerhettük meg Jónásné sajnos sok más helybelire is ráillő történetét. Áz otthonban gondozóként tevékenykedő Vadász Lászlóné korábban Karcagra járt át a var­rodába, de munkahelye meg­szűnt. Szeretne szakképesítést is szerezni jelenlegi munkájá­hoz, amelyet megkedvelt: - Jól érzem itt magam, szeretem az időseket, ezt viszonozzák is az itt élő emberek - mondta elé­gedetten. Az otthon vezetőjétől azt is megtudhattuk, hogy a munka­ügyi szervezettel való jó kap­csolata egy idős magával az ál­tala vezetett intézménnyel. La­banczné Komlósi Jolán nem is titkolta, milyen nagyra értékeli a munkaügyi központ törekvé­seit, amelyek a munkaadók és a munkavállalók mielőbbi egy­másra találását szolgálják. Horváth Győző Fotó: Bartalos Nikoletta

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom