Új Néplap, 1999. augusztus (10. évfolyam, 178-202. szám)
1999-08-05 / 181. szám
4. oldal A Szerkesztőség Postájából 1999. augusztus 5., csütörtök A 31-es út mindig járható volt Budapesti művészek A cibakházi alkotótáborban Az önkormányzat, az általános iskola és a művelődési ház szervezésében képviselők, vállalkozók, valamint művészet- pártoló magánszemélyek, családok adományaiból öt budapesti festőművész - Lukács János, Frömmel Gyula, Kis Kálmán, Császár Lajos és Zelenák Sándor - részvételével alkotótábor nyűt. A művészek szállását és napi étkezését az általános iskolában, illetve a művelődési házban oldottuk meg. A tábor résztvevői között harminc cibakházi általános iskolás gyermek is ott volt. A vendégek tiszteletére a képviselő-testület fogadást adott. Pár nappal később a környékbeli, illetve helyi amatőr festők, grafikusok műveiből nyílt kiállítás. Az alkotótáborban részt vevő gyermekeket meglátogatta és a nagy melegben megvendégelte Jauemik István országgyűlési képviselő is. Ráczkevi Lajosné polgármester Impressziók a Holt-Tisza pariján Igazi nyári kánikula volt, amikor a kocsink begördült a polgármesteri hivatal elé Cibakházán. Kedves vendéglátóink hamar eloszlatták az ismeretlenség okozta feszé- lyezettséget, magyaros vendégszeretetük volt az első élményem, amellyel reméljük, a hagyományteremtő alkotótelepünk kezdetét vette. Rövid ismerkedés után kiderült, hogy elképzeléseink, felfogásunk hasonlósága folytán az elkövetkező napok mindany- nyiunk számára hasznosan telnek. A várakozást felülmúló létszámú, lelkes gyereksereg volt kiváncsi a képzőművész szakma mesterfogásaira, mi pedig a táj szépségétől elva1 rázsolva kezdtük ecseteinkkel, rajztollainkkal vallatni azt az atmoszférát, amely az itt élő nyitott szívű embereknek bizonnyal hétköznapi élmény. Ismeretlen néni kalauzolt, hogy merre találni megörökítésre érdemes, már-már teljesen lepusztult népi építészeti emlékeket a múlt század végérád, és a nagyközség elöljáróitól a helyi vállalkozókig szinte mindenki egy emberként támogatta a maga eszközeivel azt a célt, hogy a művésztelep értékteremtő munkát végezhessen. Úgy érzem, szívére ölelt minket Cibakháza. Frömmel Gyula festőművész Az elmúlt hetekben többször esett szó Jászjákóhalma és környéke ár- és belvízhelyzetéről. A megyei lap helyismerettel rendelkező újságírói, tudósítói jól eligazodtak az itteni bonyolult vízrendszerben, szemben az országos médiával. Nem mindegy ugyanis, hogy a Tárnáról, a Városi-Zagyváról, az Élő- Zagyváról, az Ágói-patakról, a Szarvágyról, a Nyavalykáról vagy éppen a Nagy-érről tudósítunk-e. De mi is történt itt Jákó- halma környékén ebben az időben? Az igaz, hogy a Tama vize 583 centiméter még sosem volt Jákóhalmánál, most elérte ezt a bűvös számot, de az 1963- as árvíznél nem is lehetett eny- nyi, mert a régi, alacsonyabb és keskenyebb gáton talán át is jött volna a víz. Egy jákóhalmi- nak nem olyan félelmetes a Tama még áradáskor sem, mint egy olyan településen élőnek, amelynek nincs folyóvize, s emiatt nem ismeri az ilyen helyzeteket. Nem felelt meg a valóságnak, hogy elsődlegesen a község védelmében kellett átvágni a Tama jobb oldali gátját, hiszen az Ágói-patak elszakadt gátján át a Tama vize már úgyis töltötte a borsóhalmi víztározót, célszerű volt tehát a gyengébb gátrendszerrel védett Zagyva menti települések védelmében kiereszteni a víz egy részét. A szükségtározó által elöntött já- kóhalmi terület egyébként a határnak csak tizenötödé, s annak nagy része is gyep. Ugyanígy víz volt a Túláton 1963-ban is a 31-es út mindkét oldalán, de akkor sem állt le az úton a forgalom. Most azonban a pontatlan országos hírek miatt sokan elkerülték az utat, holott az egy percig sem volt lezárva. Mondják, hogy az 1940-es árvíz idején csónakkal lehetett a községet megközelíteni, de a házakat nem veszélyeztette, pedig akkor még gát sem volt. A jákóhalmi határ egyébként nem belvizes, de most itt is magas a talajvíz. A baj inkább az, hogy a tanácsi időkben olcsó telkeket lehetett venni azon a mély fekvésű részen, ahová régen senki nem építkezett volna. Főleg itt jelentkezett a belvíz, és árvíz esetén ezek a területek kerültek volna veszélybe. No de így volt ez a tanácsi időkben a határral is: a vízlevezető csatornákat vonalzóval tervezték, a víz pedig áll a Holt- Tamában. A bajok ezúttal is bebizonyították, hogy a természetet még a „szocialista ember sem tudja legyőzni”. Fodor István Ferenc polgármester A színvonalas előadást jutalmazták A közelmúltban rendezték meg Gyöngyösön az értelmi fogyatékosok országos speciális művészeti fesztiválját. A Törökszentmiklósi Psychiatriai Betegek Otthonának és Szenvedélybetegek Rehablitációs Intézményének kezeltjei és szakdolgozói is készültek a rangos eseményre. Népi tánc kategóriában színvonalas szereplésükért oklevelet és értékes díjakat vehettek át. A több száz résztvevőt szórakoztató háromnapos találkozót kulturális, zenei, színházi előadások tették színessé. Az érdeklődők a betegek keze KÖSZÖNT JÜK A FESZTIVÁL RÉSZTVEVŐIT munkáját dicsérő kézimunkákat és festménykiállítást is láthattak. A hangulatos időtöltést oly vonzónak és szórakoztatónak találták a fesztivál résztvevői, hogy a rendezők legközelebb is bizton számíthatnak a népes szereplő- gárdára és a gondozókra. A felvételek is itt készültek a csoportról, illetve a népi táncosokról. Dr. Hodosi Miklós igazgató főorvos A Continental elhozta a reményt „Egy olyan kórust mutatok most be, amely nemcsak a hangokat, mozdulatokat, fényeket hozta el nekünk, hanem egy nagyszerű üzenetet is: azt, hogy van remény!” - Ezekkel a szavakkal ajánlotta a hallgatóságnak a konferanszié a szolnoki Ságvári Művelődési Házba meghívott Magyar Continental Singers 1999-es Reménység csoportját. A harmincegy fiatal több mint egy hónapig jálja az országot, s minden este másik városban lép közönség elé. Talán vonzónak látszik a színpad, a reflektorfény, a taps, de az ő céljuk nem a pillanatnyi siker, hanem az, hogy tisztán közvetítsék nekünk az evangéliumot, s dalaikkal bátorítsanak. A más-más feleke- zethez tartozó, szép sikert aratott tehetséges énekesek és táncosok bebizonyították, nincs akadály a közös munkában, mert nem a különbségekre figyelnek, hanem arra, amiben mindannyian hisznek. Ezen a nyáron egy célt szolgálnak: az országot járva hirdetik az örömhírt: van remény. Méri Judit, Szolnok Bosszantó apróságok Sok mindent nem értek. Például: miért kell tönkretenni a nyilvános telefonokat? A közelmúltban három szolnoki belvárosi fölkében is hiába próbálkoztam. Sokat árt, ha barbár módon működésképtelenné teszik a készülékeket. Vagy: tapasztalom, hogy forgalmas átkelőhelyeken alkalmanként nem működik a jelzőlámpa. Veszélyes állapot ez, hiszen autós és gyalogos egyaránt hozzászokott a biztonsághoz, az idős ember, a gyerek ilyenkor elbizonytalanodik, s könnyen megtörténhet a baj. A város számtalan utcájában - úttesten és járdán egyaránt-csak nagy körültekintéssel érdemes közlekedni, mert nem tudhatjuk, hogy a kátyúkban, gödrökben mikor botlunk meg úgy, hogy annak kéz- avagy lábtörés, ■ netán ficam lesz a vége. Esős időben legjobb, ha szorosan a fal mellett osonkodunk, megelőzve egy hideg zuhanyt, amit az autók csapnak fel a gödrökből. Sokadszor szólok a várost csúfító szemétről, de muszáj, mert úgy tűnik, a polgárok nem érzik magukénak a helyet, ahol élnek. Legkézenfekvőbb megoldás számukra, hogy egyszerűen eldobják, amire nincs szükségük. Súlyosbítja a helyzetet, hogy a szemétszállítás bizonyos napokra korlátozódott. A minap ötféle reklámújságot találtam a levélládámban. Biztos, hogy a reklám még nem csinál kedvet a vásárláshoz, ahhoz ugyanis kizárólag pénz kell. Sokkal jövedelmezőbb lenne a kereskedelemnek, ha az árakat tartaná alacsonyabban, hogy az átlagember is meg tudja venni, amire szüksége van. Sajnálom a kis üzleteket, hiszen a nagy multikkal nem képesek felvenni a versenyt. Az biztos, hogy reklámban már nyugat vagyunk, csak a jövedelmekben nem. J. Pál, Szolnok A nyugdíjasok úti célja: A Parlament és a zsinagóga A szolnoki nyugdíjasklub tagjai a közelmúltban a fővárosba kirándultak. Látogatásunk első helyszíne volt a Dohány utcai zsinagóga, ahol a főkántor beszélt nekünk a zsidó vallás alapjairól, vallási jelképekről, a mai hitéletről, és természetesen bemutatta a gyönyörű épületet. Később tárlatvezető kíséretében megnéztük a Zsidó Múzeum felbecsülhetetlen értékű kiállítási tárgyait. Ezután következett a Parlament, ahol csoportunkat meghatározott időben, előzetes bejelentés alapján fogadták, ahol szintén idegenvezető kíséretében végigjárhattuk az épületet és megismerkedtünk annak minden szépségével, hallhattunk az ott folyó munkáról. A program befejezéseként az Országgyűlési Könyvtár következett, ahol végigvezettek bennünket minden termen, a galériákon, bemutatták a lenyűgözően hatalmas könyv- és dokumentumállomány használatát, az olvasóterem, kölcsönzés gyakorlatát. Egész napos programunk megszervezéséhez nem kis segítséget kaptunk Füle István képviselő úrtól és a Szakszervezeti Könyvtár munkatársaitól. Demény Istvánná klubvezető A levelekből válogatunk. A kiválasztott írásokat - a szerző előzetes hozzájárulása nélkül, mondanivalójának tiszteletben tartásával - feldolgozzuk. Névtelen vagy címhiányos leveleket nem közlünk. Az oldalt szerkeszti: Kácsor Katalin Az elidegenítés lenne a személyiségfejlesztés modem eszköze? A történetem cseppet sem meglepő, még csak nem is megy ritkaságszámba, éppen ezért gyermekek elleni vétek lenne, ha nem szólnék róla. Két éve van pedagógusdiplomám; korábban is dolgoztam mint képesítés nélküli óvónő, de a hivatásomat a diplomától számítom. Kolléganőmmel egyszerre kezdtünk egy munkahelyen. Vegyes érzelmekkel néztünk az előttünk álló feladat elé, azt azonban hamar felismertük: mindkettőnk lételeme az őszinteség, a korrektség és a tisztelet. így indultunk el a közel harminc kiscsoportos gyerek családlátogatására is. A gyerekanyag nem ígérkezett könnyűnek. Számosán voltak a csoportunkban, akik érzelmi problémáikban haraggal, agresszióval kiáltottak segítségért. Nevelésük komoly figyelmet és erőfeszítést kívánt, és csak lassan araszolgattunk előre. Első sikerünkként éltük meg, hogy a mindennapos küzdelmek ellenére is mindannyian megszerettük egymást. Munkámhoz segítséget kérés nélkül is közvetlen kolléganőmtől kaptam. Ma is tisztelem, becsülöm őt. Tőle tanultam meg, hogyan lehet véleményünket kulturáltan elfogadtatni, hibáinkat is beismerni a szülők előtt úgy, hogy kapcsolatunk harmonikus és tiszteletteljes maradjon. Hogy mégis mi keserítette meg az életünket? Amikor az óvodába kerültem, a vezetőm hívatott, és arról érdeklődött, hogy érzem magam. Egyúttal emlékeztetett arra, hogy pályakezdő vagyok, sokat kell még tanulnom, amit csak tőle tehetek. Mint mondta, kolléganőm szakmailag nulla, ha úgy látom, valamit nem jól csinál, forduljak hozzá segítségért, de papírt és ceruzát is vigyek, mert hogy mennyire adok a szavára, azt abból tudja meg, félj egy zem-e, amit mond. Ez a vezetési módszer minden csoportjában működött. Kivéve a miénket. Sajnos nem tehettük ezt büntetlenül. Hamarosan azt vettük észre, hogy energiánk jelentős része elforgácsolódik a vezetővel vívott harcban, ügyelve közben arra, hogy a gyerekek mindebből a lehető legkevesebbet érzékeljenek. Erőnk egyre fogyott. A tanév befejeztével tudomásomra hozták, hogy szeptemberben másik csoportban dolgozom. Ekkor döntöttem úgy, hogy másik csoporttal másik óvodában is kezdhetek, ahol a pedagógiai megfontoltság és nem a hatalmi magamutogatás irányítja a munkát. Soha életemben nem fájt még semmi annyira, mint amikor tíz együtt töltött hónap után odaálltam a gyerekek elé és megmondtam: holnaptól ne várjanak. Semmit nem szerettem volna jobban, mint látni növekedni azt a magot, amit kicsírázott állapotban elhagytam akkor. Azóta az új helyemen is eltelt egy év. Most tudom igazán, mit jelent, ha mögöttünk egy közösség áll, ahol egy jó ötletre azt mondják: „Rendben, csináljuk meg, segítünk!” Milyen az, ha hibáinkra úgy hívják fel a figyelmet, hogy általa gazdagodunk. Ahol a vezető nem csak azért mondja, hogy a gyerek a legfontosabb, mert manapság ez olyan jól hangzik, hanem mert tényleg ő a legfontosabb. S mi történt ez alatt a régi csoportommal? őket e tanév végén sem kímélte a sors. Egykori kolléganőmet áthelyezték. Szomorúsággal gondoltam búcsújára, a nyaka köré tekeredő kicsi gyermek- kezekre, az ablakra préselt arcocskákra... A pedagógus köteles intézményen belül más óvodában is munkát vállalni. De miért kell ezt elfogadni pedagógiai szempontból indokolatlanul? Abban az oly gyakran emlegetett sorban hol foglal helyet a gyerek? Ha az óvodában eltöltött röpke évek alatt négy-öt pedagógus közvetíti számára az értékeket, melyikkel azonosuljon, kit szeressen, kit kövessen, kihez kötődjön érzelmileg? Vagy én gondolkodom szűk keretekben, s ma már az elidegenítés a személyiség- fejlesztés járható és elfogadott útja? Lehet. így legalább felnőtté cseperedő gyermekeink nem lepődnek meg, ha kiszolgáltatottak lesznek munkaadójuknak, hiszen már hatéves korukra megedződnek és rutint szereznek. (Név és cím) t
