Új Néplap, 1999. július (10. évfolyam, 151-177. szám)
1999-07-15 / 163. szám
4. oldal A Szerkesztőség Postájából 1999. július 15., csütörtök Egerben jártunk A Magyar Ellenállók és Antifasiszták Szövetsége Szolnok városi szervezetének tagjai Egerben jártak. Megnéztük a város történelmi nevezetességeit, intézményeit, és ellátogattunk a Szépasszony-völgybe is. A baj- társias, jó hangulatú kiránduláshoz az autóbuszt és a kedvezményes üzemanyagot — amelyet László János, a szervezet vezetőségi tagja fizetett ki — a Vegyes Szállítórepülő Ezredtől kaptuk. Vági Gyula megyei titkár Sorstársak — együtt Két hónappal ezelőtt Jákóhal- mán is megalakult a mozgássérültek csoportja. Az alakuló ülésre Nász Margit, a megyei szervezet elnöke is eljött. Júniusi első összejövetelünk vendége volt dr. Csíki Zoltán, a jászberényi Erzsébet kórház traumatoló- gus szakorvosa. A videóvetítéssel egybekötött előadás sok hasznos ismeretet adott. A sorstársak legközelebb július 28-án 15 órakor találkoznak. Gerőcs József Jászjákóhalma A tartalmas műsorok mindenütt népszerűek Hétfőtől péntekig mindig van valami, amit 15 és 16 óra között a közszolgálati rádióban érdemes meghallgatni. Ilyen például a Tudósfórum, az ítélet, a Parlamenti ütköző vagy a Beszéljük meg! Meggyőződésem, hogy egy-egy ilyen műsor vezetéséhez irtózatos tudás, nagy felkészültség és gyakorlat kell. Főleg az a csodálatos ezekben a műsorokban, hogy rálátásunk lehet, mennyi okos ember van hazánkban. Tanulhatnánk egyesektől, és megfogadhatnánk véleményüket! Na persze akad buta, szenvedélyes, együgyű hozzászólás is, de ez is a demokráciához tartozik. Több hasonló és hosszabb műsor is elkelne a médiában, hogy akinek véleménye van, lehetősége legyen elmondani. Bizonyára érdekelné a regionális rádió és tévé közönségét is egy a fentiekhez hasonló műsor. Szó eshetne szűkebb hazánkban is arról, ami az embereket foglalkoztatja. J. P., Szolnok A levelekből válogatunk. A kiválasztott írásokat — a szerző előzetes hozzájárulása nélkül, mondanivalójának tiszteletben tartásával — feldolgozzuk. Névtelen vagy cím- hiányos leveleketnem közlünk. Az oldalt szerkeszti: Kácsor Katalin Háború és béke az ,4” körül Július 8-án még totális háborúról, két nappal később azonban már a kiegyezésről számolhatott be a lap újságírója Jászladányból. Az etnikai dolgokról nem kívánok vitatkozni, annyit azonban megjegyzek, hogy ez igen régi — és nem csak hazai — gond; azt viszont szerencsétlennek tartom, hogy ehhez kapcsolták a „közmunka” problémáját. Ez utóbbi ugyanis országos méretű — és etnikumtól független. De maradjunk a cikkben szereplő községnél! A romák (no és a nem romák is) ilyenkor, nyáron, elmennek hagymát szedni, pucolni, meg más, jól fizető elfoglaltságra. Persze, hogy nem érnek rá a jóval kevesebb jövedelmet hozó közmunkára! Ráadásul a szezonmunka után sem adót, sem tb-járulékot fizetni nem kell, nem szerepel semmiféle nyilvántartásban, tehát lehet menni segélyért. Véleményem az, hogy igenis szükség van megszorító intézkedésekre. Ha rajtam múlna, tovább szélesíteném a közmunkák lehetőségét, hiszen nagyon sok hiánycikk van, amit üzemnek, vállalkozásnak nem érdemes gyártani, mert ráfizetéses, de kézműipari formában, a közhasznú munkások alkalmazásával megoldható lenne. El kellene gondolkodni ladányi, megyei, országos szinten is a közhasznú munkák kiszélesítéséről. Lehetne alkalmazni például ön- kormányzati lakások, házak tervezésénél, építésénél, felújításánál és még nagyon sok más helyen. Tehát a mérnököktől a segédmunkásig mindenkinek a végzettsége szerint „osztanák le” a munkát. így a sok-sok, segélyre kifizetett pénz helyett hasznos költségeket lehetne elszámolni. H. Z., Jászladány A közelmúltban tartotta ötvenedik házassági évfordulóját a rákóczifalvai Lengyel Imre és felesége, Pusztai Irén. Az idős házaspárt a családtagok köszöntötték. (beküldött fotó) „ Az ötvenes évek pezsgő kulturális életéből Nosztalgia—nem kis elfogultsággal Az ötvenes években az úgynevezett hétfői színházi előadások többségét a Budapesti Hangversenyközpont, illetve az Országos Filharmónia megbízásából édesapám szervezte. Munkássága idején az ország legnépszerűbb művészei egymásnak adták a kilincset Szolnokon. Többen rendszeresen visszatértek, ahol zsúfolt nézőtér fogadta őket. A város mindenkor hálás volt a színvonalas estekért. Csupán néhány példa ezekből; 1955. február: opera- és balettest — Puccini Pillangókisasszony című operája; felléptek: Simándy József, Mátyás Mária, Csiná- dy Dóra, Róna Viktor. 1955 szeptember: „Ki mit szeret?” Az előadás különlegessége volt, hogy a Damjanich uszodában rendezték. A közönség a tribünön foglalt helyet, a művészek pedig a víztelenített medencében felállított színpadon játszottak. A sztárvendég Honthy Hanna volt. 1956. február: Őszi szerelem — operaest. Nem mindennapi alkalom volt. Szolnoki szerzők művei is elhangzottak; K. Tóth Lenke szövegét Zsemlye András zenésítette meg. Simándy József, Házy Erzsébet, Reményi Béla vendégszerepeit. A város színházi életét az 1956. június 14-én felavatott szabadtéri színpad tovább gazdagította. Nyitó előadás a Bánk bán című opera volt, majd a Víg özvegy és az Álarcosbál következett. Az utóbbiban Svéd Sándor és Oszvald Gyula lépett fel. A szolnokiak szívükbe zárták Lucienne Boyer francia sanzonénekesnőt, Neményi Lilit, Német Marikát, Zentai Annát, Fischer Annit, Petress Zsuzsát, Melis Györgyöt, Szabó Miklóst, Sárdy Jánost, László Imrét, Latabár Kálmánt, Kazal Lászlót, Kibédy Ervint, Kabos Lászlót, Alfonzót és még sok-sok művészt. Lelkesen tapsoltak Zsoldos Imre és a Stúdió 11 zenekar produkciójának, a felejthetetlen Darvas Szilárd és Kellér Dezső konferanszainak. Számtalanszor vitte az érdeklődőket különbusz Budapestre egy-egy előadásra. Ilyen volt a Hattyúk tava, a Rómeó és Júlia, a Diótörő. A Néplap 1957. március 22-ei számában Szabó Zoltán jegyzetére leltem: „Két óra Yves Montand-nal” címet viseli, amit így fejez be: „Szolnok közkedvelt filharmóniai szervezőjének, Klein bácsinak köszönhettem a pesti utat.” Az előadáson én is ott voltam. Életre szóló élményben volt részem. Édesapám, Klein Lajos, elismertsége csúcsán, 49 évesen, negyven évvel ezelőtt hunyt el. Klein Imre, Szolnok A beépülő gyűlölet Megdöbbenéssel hallgattam a szombathelyi zsidó temető meg- gyalázásáról szóló híreket: a két fiatalember határozott szándékkal követte el tettét, céljuk az volt, hogy megzavarják a holocaust gyászünnepséget. Értetlenül állok a történtek előtt. Hogyan lehetséges, hogy a huszadik század végén is tombol a — vallási, nemzeti, faji — gyűlölet? Átéltük századunk háborús gaztetteit, tanúi voltunk és vagyunk diktátorok, zsarnokok, maffiák, terroristák gonoszságainak; elvetemült emberek gya- lázzák meg a szent helyeket, megtámadnak védtelen embereket. Láttam 1944-ben a zsidók meggyalázását, elhurcoltatását s azt is, hogy a tömeg milyen gonosz tud lenni: kigúnyolták őket, öklüket rázták feléjük. Kérdem én: mit árthatott egy kisgyermek, egy tehetetlen, idős ember, mit árthattak az édesMikor lesz az Akarva-akaratlanul is hallunk, látunk reklámot... A kilencvenes évek (évszámokkal ‘90-től ’99-ig) slágereit véve alapul — belegondolva a tízes számrendszerbe — úgy érzem, sántít a meghatározás. Ebből kiindulva vetődött fel bennem, mikor is lesz az ezredforduló: 2000. január 1-jén 0 órakor, vagy 2001. január 1-jén 0 órakor? Ha azt vesszük, hogy egyessel kezdődik a számolás, akkor a XX. századunk 1901-2000-ig és nem 1900-1999-ig tart. A XIX. század is úgy volt 100 év, hogy 1801-1900-ig tartott. Az a véleményem, hogy a számolás nem 0-val kezdődik, így csak minden tizedik év 0-val végződő a tízes számrendszeranyák? Ezeknek az embereknek egy „bűnük” volt csupán: az, hogy zsidónak születtek. Mint az állatokat, marhavagonokba tuszkolták őket, majd a gázkamrákban végezték. A miértre nincs megnyugtató válasz. A közelmúltban a Tisza-par- ton sétáltam. Leültem egy öreg gesztenyefa alá s néztem két játszadozó kisgyermeket, akik itt ismerkedtek össze. Vidámak, gondtalanok, boldogok voltak. Egyikük cigány volt, de tiszta, ápolt gyermek. Amikor a másik édesanyja feleszmélt és kapcsolt, kivel is játszik kicsije, hangosan felkiáltott: .Azonnal gyere ide, ne játssz azzal a...” A kis ártatlan csodálkozva nézett anyjára, magyarázatot várt volna, de nem kapott. Bizonyos azonban, hogy nem felejti el a tiltást: így épül be a tudatba már kisgyermekkorban a gyűlölet. B. Jenő, Szolnok ezredforduló? ben. Magyar államiságunk ezredik évfordulós ünnepségei 2001 augusztusáig vannak programozva. Lehet, hogy tudatosan. Döntsön mindenki saját meggyőződése szerint, hogy mikor lesz ezredforduló és államiságunk ezredik éves évfordulója. En személy szerint a huszadik század — s egyben a második évezred — végét a tízes szám- rendszer figyelembevételével a 2000. év december 31-én 24 óra, illetve 2001. január 1-jén 0.00 pillanatára teszem, vagyis több mint másfél év múlva lesz vége a XX. századnak és a második évezrednek. Szabari Pál, Jászapáti „S majd fax jő sietve...” A legutóbbi megyei közgyűlésen többek között megyénk egyik intézményének igazgatóját is megválasztották. Előtte már megvolt a „le-választás”. A vita ismét a szakmaiság körül összpontosult. Ahogy szokott. A választás után (eredményéről a média is beszámolt) mindenki ment a dolgára. „ S majd fax jő sietve ” a magas helyről: talán szabadságon volt az intézet, hogy oly sokan ráértek végignézni a döntéshozatalt? A régi, még hivatalban lévő igazgató számoljon be erről a megfelelő irodának! Azt tényleg csak mellékesen jegyzem meg, hogy a nyári szabadságolás nem is olyan ritka. Azt már célzatosabban, hogy bizonyos munkakörökben (és ez az intézet ilyen szakalkalmazottakkal dolgozik) a kötelező óraszám vagy a rugalmas munkaidő az alapfeltétel. Persze, tudják ezt odafent is. Akkor meg mire a kérdés, számonkérés? Vagy úgy gondolják, az intézeti polgárok érdeklődjenek más forrásból, ne maguk osszák be idejüket és ne legyen olyan fontos nekik, hogy hogyan is lesz ezután? Az, kérem, hogy a jövőjükről van szó, nem elégséges kifogás. A faxos gesztus egy ilyen napon nem helyénvaló. A szociális érzékenység fel sem merül, de azért embernek lenni már kötelező, nem? Félő, ha ilyen tempóban megyünk Európába, sokan kifáradnak. Ez nem volt szép. Sőt...-gaKisvárda 1909 és 1999: határon innen és túl A Tolnay Világlapja korabeli felvétele a találkozóról Az 1909-ből származó felvétel képszövege azt adja hírül, hogy „Magyarország vidéki színház- igazgatói találkoztak a fővárosban, hogy megvitassák a magyar színházi élet ügyes-bajos dolgait.” Kilencven évvel később egy másik hír arról tudósít: „A határon túli magyar színházak találkozóját az idén is megrendezték Kisvárdán.” Mennyi minden történt a két hír között eltelt közel száz évben! A Balkán 1909-ben is puskaporos hordó volt. Az Osztrák—Magyar Monarchia an- nektálta Bosznia-Hercegovinát, ezt követően majdnem kitört a világháború. A napjainkban dúló balkáni harcok is bebizonyították, hogy az első világháborút befejező, Európát feldaraboló versailles-i rendszer csődöt mondott. A párizsi békediktátum alakította ki Csehszlovákiát. Hol van ma Csehszlovákia? Ugyanez a béke zárt egy országba szerbet, horvátot, albánt, muzulmánt, ortodoxot és katolikust. Hol van ma Jugoszlávia? A Nyugat kezdetben pénzelte a kibontakozó szovjet diktatúrát. Hol van ma már a Szovjetunió? A versailles-i diktátum Magyarországot sem kímélte. Ma már nyíltan beszélhetünk arról a pusztításról, amelyet területileg is és gazdaságilag is okozott. Szólnunk kell azonban arról a veszteségről is, amely a magyar szellemi életet érte. A kolozsvári, nagyváradi, nyitrai, szatmári stb. színházak a történelmi Magyarország jelentős kulturális központjai voltak. Sokszor a magyar nyelv volt az egyetlen kapocs, amely — az önhibáján kívül — a határ túloldalára kényszerített magyarságot az anyaországhoz fűzte. Ebben kimagasló szerep jutott a színjátszásnak annak ellenére, hogy szinte anyagi bázis nélkül működnek. Áz utódállamok nyílt és fondorlatos asz- szimilációs politikája miatt hősies küzdelmet folytattak fennmaradásukért az elmúlt évtizedekben. Ezentúl őket sem kíméli a színházak válsága. Egyrészt itt is érzékelhető a szórakoztató színház térnyerése, visszaszorulóban vannak a művészszínházak és megszűnőben van az igény a komolyabb drámai alkotásokra. Ehhez jön még a televízió „áldásos” hatása: a silány szappanoperák, a kommersz filmek, amikben túlteng az erőszak. A nyugati kultúrát már feldarálta a pénz. Ezt a küzdelmet a határon túli magyar színházak még sikeresen vívják, mert hisznek abban, hogy a világ szörnyűségét át lehet vészelni a művészet segítségével. A kisebbségi sors meghatározza műsoraikat. A magyar klasszikusok mellett Lorca, Dosztojevszkij, Csehov szelleme újra és újra életre kel előadásaikon. A színházak többsége nem megy a közönségízlés alá. Szomszédaink neves színházi szerzőinek és rendezőinek bemutatásával pedig egyedülálló az értékközvetítő szerepük. Az anyaországnak jelenleg évi hetvenmillió forintos kerete van a határon túli magyar színházak segítésére. A támogatás lehetőséget ad arra, hogy a magyar szó és kultúra eljusson a szórványban élőkhöz is, és a színházak megmérethessék magukat Magyarországon, sőt külföldi fesztiválokon is. E régi képen szereplő színház- igazgatók többsége ma már csak útlevéllel vehetne részt a kisvárdai találkozón, de ennél sokkal fontosabb, hogy a mostoha körülmények ellenére közel húsz színtársulat ápolja nyelvünket és őrzi nemzeti kultúránkat. Dr. Nemes András, Szolnok
