Új Néplap, 1999. május (10. évfolyam, 101-124. szám)
1999-05-27 / 121. szám
6. oldal A Szerkesztőség Postájából 1999. május 27., csütörtök Nagy a teher és a felelősség A napokban arról adott hírt az újság, hogy a napközis nevelő hibájából megsérült egy diák az iskolában. A négy évtizede pályán dolgozó, gyermekszerető nevelő mindig lelkiismeretesen, oda- adóan végezte munkáját, és nagy hangsúlyt fektetett a szülőkkel való harmonikus’ kapcsolattartásra is. Sok családban egyre kevesebb időt szánnak a gyermek nevelésére, formálására, s immár nemcsak az oktatást, a nevelést is az iskolától várják. A pedagógusra egyre nagyobb teher és felelősség hárul, de ő is „csak” ember . .. így történhetett meg, hogy, Jcezet emelt” a gyermekre, mert többszöri figyelmeztetés ellenére sem foglalkozott a feladatával. Szülőként is beleesünk olykor ilyen hibába... Mi tiszteljük a pedagógust, és továbbra is bízunk munkájában. A szülők nevében: Businé Kálló Csilla a szülői mk. vezetője Dolgozni kellett volna? A konok kunok és nyakas jászok földjén olyan mondás járta hajdan, hogy „aki nem dolgozik, ne is egyék”. E szerint is éltek, s vitték is valamire. Gyanítom, a karcagi eseten sokan elgondolkodtak itt, a jászkunok földjén is. Arról van szó, hogy munkát várt el az önkormányzat cserébe azoktól, akik segélyért folyamodtak. Mentek is az érintettek az ombudsmanhoz meg a bírósághoz. S meg is született a példás döntés: jogtalan volt az önkormányzat kérése. Volt erről riport újságban, tévében - ki is húzta magát a képernyőn (és a munka alól) az egyik érintett: „Dolgozni kellett volna érte, hogy pénzt kapjunk” - nyilatkozta, s buzgón bólogatott hozzá a másik. Micsoda idők! Dolgozni kell azért, hogy pénzt kapjon valaki! Hogy jutunk így az Európai Unióba? Tényleg: ők hogy jutottak idáig ezzel a munkamorállal? S hogy nehogy én is e vélemény miatt az ombudsman- nál kössek ki, maradjunk annyiban, hogy: Egy jászkunsági gyerek A levelekből válogatunk. A kiválasztott írásokat - a szerző előzetes hozzájárulása nélkül, mondanivalójának tiszteletben tartásával -• feldolgozzuk. Névtelen vagy címhiányos leveleket nem közlünk. Az oldalt szerkeszti: Kácsor Katalin In memóriám Tajti Margó Jászapátin, a Jókai utca 47. szám alatti családi házban élt egykor a Tajti házaspár, akiknek elsőszülött leányuk, Tajti Margó az ’56- os forradalom áldozata lett. A több évtizede történt esemény ártalan áldozatának önkormányzati szinten is valamilyen módon emléket illenék állítani, hogy őriznénk azt meg a jövő évezrednek is. Ez ügyben Tajti Józseffel, a testvérrel vettünk fel kapcsolatot, aki jelenleg a fővárosban él. A fivér azt írja levelé- Tajti Margó ben: „Tajti Margit 1940. július 28-án Jászapátin született. Iskoláit helyben végezte, majd tanulmányait Budapesten folytatta mint kereskedelmi tanuló. A Kossuth Lajos térhez közel, a Rosenberg házaspár utcában lakott. Az 1956. október 23-án kirobbant forradalom is Budapesten érte, ahol a rádió október 25-ei munkafelvételi felhívására gyakorló munkahelyére indult dolgozni. Az események áradata a Parlament elé sodorta, ahol a végzetes sortűz áldozata lett. Örök álmát a Fiumei úti sírkertben alusz- sza.” Nekünk, apátiaknak az a kérésünk, ha valaki tud másik jászapáti áldozatról, jelezze azt a szerkesztőségnek. Szeretnénk megőrizni minden áldozat emlékét. (Név és cím) Nyílt napközis hetet tartott a szolnoki Eötvös József Általános Iskola. Az iskolába ellátogató Szivárvány, Zengő és Csemetekert óvoda nagycsoportosai megismerkedtek az első osztályosok tanulási szokásaival és a változatos napközis programokkal. A sportnapon együtt görkoriztak, kerékpároztak, és aszfaltrajzversenyen is bemutatták tehetségüket. Az árvízről, háborúról és álmaikról készült képeikből kiállítást rendeztek. (beküldött fotó) Egy magyar festő, akitől Gorkij is vásárolt Talán kevesen tudják, hogy a magyar szürrealizmus jeles képviselőjét, Mokry-Mészáros Dezsőt (1881-1970) az 1910-es években barátság fűzte Makszim Gorkijhoz, a nagy orosz íróhoz, s a festőművésznek több alkotása került az fró tulajdonába. Barátságuk Capri szigetén kezdődött, ott találkoztak. Mokry- Mészáros Egy hosszú élet rövid története című önéletrajzában azt úja: „Megismerkedtem az itt élő orosz politikai menekültekkel, akik az olasz kormány engedélyével telepedtek itt le. Valami nézeteltérés volt akkor az olasz és az orosz kormány között, azért kaptak helyet a szigeten az orosz politikai menekültek, élükön Makszim Gorkij orosz íróval.” Ki volt ez a csodabogár magyar festő? A magyar piktúra egyik legszínesebb és legeredetibb „vagabundja” előbb megszakításokkal, majd életének utolsó két évtizedében Miskolcon élt, igaz, ekkor már elfeledve, magára hagyottam Az ötvenes években nem volt hajlandó a szocialista jövőbe optimistán tekintő, boldogságtól sugárzó téeszparasztokat festeni, és szerényen sohasem próbálta Mokry-Mészáros Dezső kihasználni a gazdag múltú orosz munkásmozgalommal, Gorkijjal való kapcsolatát. Életét a művészetnek szentelte, nem gondolt a megélhetésre. 1970- ben halt meg, síremlékét önmaga tervezte. A miskolci református Deszkatemetőben nyugszik. Igazi istenadta tehetség volt, gazdag képzelőerővel, könnyed gyermeki ösztönösséggel, aki megrémült a XX. századi civilizációtól. Bejárta az egész világot, Európát, Afrikát, Ázsiát. Sokat látott, tapasztalt az egykori okleveles gazdász, festőművész, szobrász, népművész, síremléktervező, rovásírással foglalkozó régiséggyűjtő. Felmenői ágon rokonságban volt Fazekas Mihállyal. Elismerő értékeléseket olvashatunk róla a legújabb kori magyar képzőművészeti lexikonokban, könyvekben, művészet- történeti tanulmányokban. Műveinek jelentős része a miskolci Herman Ottó Múzeumban és a műgyűjtők tulajdonában van. Igazi csemegének számítanak alkotásai a különböző aukciókon. A kortárs orosz művészettel való baráti kapcsolatai révén több festménye került Oroszországba. Megtalálásuk nem csupán izgalmas kutatói munkát, hanem a két nép közeledését is jelenthetné. Dr. Nemes András Szolnok A megyei Kenguru diákolimpiának és a Pletykafalut megmozgató sportnapnak a szolnoki Kölcsey Ferenc Általános Iskola adott otthont. A rendezvény fővédnöke, Barta István képviselő az egész napot a gyermekek körében töltötte, és velük együtt szurkolt a versenyzőkért. (BEKÜLDÖTT FOTÓ) Tízévesek lennénk? 1989. március 18-án, rendhagyó módon - az MSZMP helyi pártbizottsága kifogása ellenére - a református nagytemplomban megtörtént a városavató, Kunhegyes város lett. Mint a kiszabadult vulkán, úgy özönlött a nép a templomba, és aki nem fért be, az utcán hallgatta végig a városavató szertartást. A helyi, vidéki képviseletek és elszármazottak igaz szívből jövő jókívánságaikkal köszöntötték városunkat és kívántak jobb jövőt. Tíz év telt el azóta. Egy emlékezést, egy számvetést megérdemelt volna a kis kun település! A tíz év alatt sok nehézséggel kellett szembenézni: volt egy rendszerváltás; megismertük a munkanélküliséget. Ennek ellenére élni akartunk. Tudom, hogy a lakosságnak komoly terhet jelentett, amit egy évtized alatt megvalósítottunk, de ami megteremtődött, az a település fejlődését jelenti. A számvetés része lehetne a kárpótlás, az utak, gázhálózat-, víz-, szennyvíz- és telefonfejlesztés. Sajnálatos, hogy szubjektív vélemények miatt a ’98-as választás után leállt a szippantott szennyvíz fogadójának építése, és nem történt meg a karcagi regionális szemét- tárolóhoz való csatlakozás. Egy település várossá válása minőségi változást és rangot jelent. Erre legyünk büszkék, hisz ez az itt élők érdeme, és tíz év után megérdemel egy főhajtást. Bizakodom, hogy Kunhegyes éltető gyökerei nem sorvadnak el, az érdeklődés városunk iránt megmarad, amiért én személy szerint mindent megteszek a jövőben is. Legyünk büszkék Ilosvai művészetére, Kolosi Elvira költészetére, Szegő Gábor matematikus világhírnevére, ’48-as értékeinkre! Gyökértelenné válunk, ha nem törődünk a múltunkkal, értékeinkkel. Itt helyben, nekünk kell megteremteni, hogy jobban, szebben éljünk, és legyen jövőképünk. Ezért tegyen mindenki a maga tehetsége szerint. Szelekovszky István, Kunhegyes Bensőséges családi eseményre jöttek össze a szolnoki Dóra testvérek - ki-ki a párjával -, hogy köszöntsék fivérüket, Józsefet (a képen középen) hetvenötödik születésnapján. A szülői házból útravalóul kapott szeretet, összetartás és megértés teszi széppé ma is a testvérek életét és kapcsolatát. (beküldött fotö) Az alkalmazott rendszer önmagát rabolja ki Elemzések szerint a magyar lakosság egészségi állapotát nyolcvan százalékban a politika, a gazdaság, a természetes és mesterségesen kialakított lakókörnyezet határozza meg, s húsz százalékban felelős azért az egészségügyi rendszer szervezettsége, technikai felszereltsége, dolgozóinak szakmai felkészültsége és az egyénnek az egészsége megőrzéséhez való hozzáállása. Ha e megállapítást elfogadjuk, kimondhatjuk, hogy az egészség megtartásáért legtöbbet az egészségügyi rendszerbe kerülés előtt tehetjük. Az 1990-es évek vége felé a lakosság állapotát jellemző néhány negatív tényező: világelsők vagyunk a férfiak végbélrák- halandóságában, a nők a másodikok; európai elsők vagyunk a 35-64 éves férfiak infarktushalálozásában, az egy főre eső tisztaszesz-fogyasztás, a sikeresen végrehajtott öngyilkosságok számában. A népességszám csökken, mert a halálozás magas, és kevés a születés. 1996-ban a 35-64 évesek életesélyei a ’20-30-as évek adatainak felelt meg. A születéskor várható élettartam férfiaknál 64,6, a nőknél 73,8 év, ami Németországban és Ausztriában tíz évvel magasabb. Az egészségügyre az elmúlt 20 évben a GDP 3,5-7,5 százalékát fordítottuk (Ausztria 12, Anglia 8-10), ami 1996-ban 295, 1999-ben 350 milliárd forintot jelentett. Az infláció miatt az 1996-os ráfordítás reálértékben az 1977-es évinek felelt meg. Abszolút értékben kifejezve: Magyarországon egy beteg egészségügyi ellátására egy év alatt 240, míg az USA-ban 2400 dollár jutott. 1997-re a gyógyító ágyak számát tízezerrel csökkentették. A tízezer lakosra számított ágyak száma így het- venháromra csökkent, és ez más országokhoz viszonyítva magas (USA 41, Kanada 54). A tízezer lakosra jutó orvoslétszám is magas, 1996-ban 43, ugyanakkor Angliában 26, USA-ban 26, Kanadában 22. Az ápolószemélyzet száma viszont alacsony: 1997-ben 30 (Angliában 50, Franciaországban 107). Az állam az egészségügyi ellátórendszertől fokozatosan megszabadult, és ezzel azt alacsonyabb szintre tolta. Az önkormányzatok tulajdonába adta a kórházakat, a családorvosi rendelőket, a szakrendelőket, és arra kötelezte őket, hogy ezek állagmegőrzését, új eszközök beszerzését biztosítsa, de ehhez lényeges anyagi segítséget nem adott. A gyógyító-megelőző tevékenység finanszírozását a társadalombiztosításra ruházta át (amelyet 1998-ban saját hatáskörben visszavont), ahonnan a működéshez szükséges költség pontrendszer alapján szerezhető meg. A gyógyító-megelőző ellátásra fordítható összeg 50-60 százalékát a lassan emelkedő bérek teszik ki. A dologira jutó rész reálértékben rohamosan csökken. Ahhoz, hogy az egészségügybe több pénz kerülhessen, néhány alapvető tényezőn változtatni kellene. Például több munkahelyre volna szükség, hogy a növekvő dolgozói létszám után nagyobb legyen a biztosítási befizetés; növelhető lenne például a befizetések százalékaránya (a kormány ennek csökkentését tervezte és vezette be); a tartozásokat be kellene hajtani; az egészségügy is növelhetné saját bevételeit (most ugyanis ez alig számottevő); a legjelentősebb segítséget azonban az állam nyújthatná (de a költségvetés hiánya most is meghaladja a 300 milliárd forintot) - és lehetne sorolni. Mindezek összességével alakul ki a „zárt kassza” rendszere, amelyből a teljesítményelvű finanszírozás alapján részesednek az intézmények. Az alkalmazott pontrendszer egyenes következménye, hogy „fokozni” kell a betegforgalmat (több betegeket kell ellátni, nagyobb szakmai szintű feladatokat kell megoldani - papíron!). E módszer arra jó, hogy kimerülő rendszer, hiszen önmagát rabolja ki. így nem csoda, ha megjelennek a csődbiztosok. Ennek következményei pedig: több száz egészségügyi dolgozó elbocsátása, osztályrészek, kórházak bezárása, épületek eladása. Ha nem történik változás, a folyamat megállíthatatlan lesz. Az anyagilag egyre nehezebb helyzetben lévő önkormányzatok igyekeznek a rájuk erőltetett egészségügyi feladatoktól megszabadulni, mert reálértékben csökkenő költségvetésükből egyre nagyobb mértékben kénytelenek erre fordítani. így kerül az egészségügy még alacsonyabb szintre, végül az „egészségügyi dolgozókhoz”. Optimista vágyakozás ez, mert a tőkeerős szakmaidegenek készpénzzel felvásárolnak mindent, amíg az egészség- ügyiek sorban állnak a bizonytalan bankkölcsönért. Az állam, az önkormányzatok és az egészségügy dolgozói - mint legvégső eleme a rendszernek - nem képes a feladattal megbirkózni, így a katasztrófa elkerülhetetlen, melynek bekövetkeztekor lesz kire mutogatni. E folyamat legnagyobb vesztesei pedig az egészségügyiek és az egyre betegebb, de mind kevésbé ellátott polgárok lesznek. Dr. Jánosi Gábor orvos Jászberény
