Új Néplap, 1999. március (10. évfolyam, 50-75. szám)

1999-03-20 / 66. szám

1999. március 20., szombat 5. oldal Körkép Nézőpont Lapáttal a gáton Gigászi küzdelem folyik manapság a ti­szai gátakon, a kibuggyanni készülő fo­lyó mentén hadakozók nem íiyugodnak bele, hogy azért a víz lehet az úr. Tiszafüredtől Martfűig az értékeiket, sőt van, ahol az életüket mentik az embe­rek, de ugyanezt teszik a Tiszaligetben, s most már Szolnok belvárosában is. Nem parancsszóra, hanem a szívükre hallgatva masíroznak ezré­vel a védvonalakra nap mint nap, hajnalig birkózva a testes homokzsákokkal. De azok is megszállottan lapátolnak, akiknek sem tanyájuk, sem jószáguk, sem telkük, sem kocsi­juk nincs veszélyben - talán csak az önbecsülésük. A tiszaligeti gátat jelenleg inkább a jó szándék támasztja meg, a homokzsákkupacok talán már nem elegendőek annak megizmosítására. Legalábbis laikusként ezt tapasztalom, és rajtam kívül azok is többen, akik velem együtt rakosgatják a zsákokat az általunk megfelelőnek ítélt helyre. Úgy tűnik ugyanis, mintha az önkéntesek belátásuk szerint, önállósítva magukat buzgólkodnának, megnyugtató irányítás és fel­ügyelet nélkül. A szakember sajnos kevés, ha mégis megje­lenik a „prókátor”, az homlokegyenest más technikát alkal­mazna a katasztrófaelhárításra, mint amelyik néhány órával azelőtt járt arrafelé. A védelmi parancsnokságon sem egyér­telmű a helyzetfelismerés, de vélhetően a kritika a kritikus helyzet gyors változásain alapul. A társadalmi munkások lendülete azonban továbbra is tö­retlen, ötletben, elszántságban, kitartásban és reményben nincs hiány. A kibuggyanni készülő folyó mentén hadako­zók nem nyugodnak bele, hogy a víz lehet az úr! V ., Jh P.JL2- / MÉSZÁROS GÉZAÚ/ A Tiszaparti áll az élen Középiskolák újabb sorrendje Nagy javulások és nagy visszaesések Bár a pedagógiai szakemberek óva intenek attól, hogy a kö­zépiskolák megítélésében túlbecsüljük a felsőoktatási in­tézményekbe fölvett diákok aránya alapján összeállított or­szágos sorrendet, a közvélemény ezt fontos jelzésnek tartja. Ezért foglalkozunk a rangsorokkal. Ezúttal az úgynevezett vegyes középiskolákét közöljük, amelyekben gimnáziumi és szakközép-iskolai osztályok is vannak. A táblázat öt évre visszame­nőleg tartalmazza az iskolák sorrendjét, majd ezekből átla­got képez. Megyénkből ebben az iskolatípusban a szolnoki Tiszaparti Gimnázium és Humán Szakközépiskola sze­repel a legjobban. Különösen kiemelkedő 1997. évi 6. és tavalyi 5. helyezése, amely­nek alapján az ötéves összesí­tésben all. helyet foglalja el. Azért csupán a 11.-et, mert korábban (’94-’95-’96-ban) kissé hátrább végzett a rang­sorban. Továbbtanulásra je­lentkezett tanulóinak tavaly 67,7, ötéves átlagban 45,8 százalékát vették föl. A rangsorolt 153 iskola kö­zül az első 60 között szerepel még az átlagot tekintve a ti­szafüredi Kossuth Lajos Gimnázium és Kereskedelmi Szakközépiskola (27.), a ti- szaföldvári Hajnóczy József Gimnázium és Szakközépis­kola (34.), a mezőtúri Teleki Blanka Gimnázium és Köz- gazdasági Szakközépiskola (36.), a kisújszállási Móricz Zsigmond Gimnázium és Közgazdasági Szakközépis­kola (43.), a karcagi Gábor Áron Gimnázium és Egész­ségügyi Szakközépiskola (45.) és a jászapáti Mészáros Lőrinc Gimnázium és Szak- középiskola (60.). Az átlagszámításnak azért van jelentősége, mert véletle­nek is befolyásolhatják, hogy egy iskola egyetlen évben mi­lyen eredményt ér el, hánya­dik helyre kerül a rangsorban. Ezt bizonyítja, hogy bár az élbolyban ritkák a nagy ugrá­sok és visszaesések, lejjebb már gyakran előfordul ilyesmi. Megyénkben például van olyan iskola, amely ko­rábban egyik évről a másikra negyvenöt helyet ugrott előre, majd a következő évben het­vennyolcat esett vissza. B. A. Harmincnyolc év a Tisza Szálló portáján Száz márka borravaló egy kád vízért Tessék, kérem, adom a kulcsát! Kárpáti Sándor a recepció előtt. FOTÓ! BARTALOS N. Kárpáti Sándor nem akármi­lyen kitérő után jutott el 1961. március 18-án Szolno­kon a Tisza Szálló pultjához. Tette ezt azok után, hogy 1956-ban emigrált, és évekig az NSZK-ban élt. Jó helye volt, képezhette magát, meg­tanulhatta a németet, de a szíve valahogyan visszahúzta a Tisza-parti városba. Portásként kezdett, és a recep­ció, azaz a pult mögött fejezte be nem mindennapi munkavi­szonyát. Soha nem vágyott másféle beosztásba, hiszen az elmúlt évtizedek alatt megfor­dult ott, nála a világ. Beszélhetett Losonczi Pál­lal, az Elnöki Tanács elnöké­vel, akit népes fogdmegsereg követett. De talán még több volt a szimat, ha Czinege La­jos honvédelmi miniszter aludt itt. Ki kellett üríteni az egész szállodát, és olykor nyolcán is óvták álmát. Ebé­delt ugyanitt Kádár János, Marosán György. Tíz napig láthatta Balczót, Törököt meg Mónát, a legendás öttusahár­mast. Ferencsik János, a világ­hírű karmester is élvezte né­hány napig vendégszeretetü­ket, és járt ott Habsburg Ottó is a fiával. Kedves, raccsolva beszélő, közvetlen öregúr. Aztán aludtak már a harminc- három szoba néhányában a Horthyak, Onassis egyik uno­katestvére is pihent itt, akár Tolnay Klári. Barátságos, kedves asszony volt, beszél­getett velük, és elmondta, az ő igazi élete a színpad. Vendégül látták a világ tíz leggazdagabb emberének egyikét, óriási stáb kísérte. Mások kedvenc állataikat is elhozták. Az egyik legérdekesebb esete a hetvenes esztendők­höz fűződik. Egy gazdag, nyugati vadásznak, mire megérkezett a hajtásból, tele kellett engedni egy kádat jó meleg vízzel. Általában egy évben négy-öt napot töltött el itt, és minden egyes alka­lommal a tele kád meleg ví­zért száz német márka borra­valót csúsztatott Sándor zse­bébe. Szép pénznek számított ez akkoriban, ráadásul az úr szűk tíz évig visszajárónak számított. Noha Kárpáti Sándor évti­zedek óta nős, úgy van vele, hűséget fogadott, de vakságot nem. Ugyanis csinos táncos­nők éppúgy megfordultak itt, mint csodaszép művészek. Szerinte ezt az élcsoportot Krencsey Marianna, Bara Margit, Gyöngyössi Katalin, illetve Rost Andrea vezeti. Hát, kérem, lehet vitatkozni a pár nap óta már nyugdíjas ti- szás élcsoportján, de tény: az előbbi négyes nem akármi­lyen kinézetű, kisugárzású hölgyekből áll. Akik ismerik mindahányójukat, valószínű­leg egyetértenek Kárpáti Sán­dor neveivel... D. Szabó Miklós Közönségpukkasztó performance a VMK-ban Az utolsó néző oltsa el a villanyt Milosits Dániel a szájharmonikával A 35 éves Híd Színház születés- napi rendezvénysorozatában szerdán este a Sóvárgás című, „performance dell’arte” került a közönség elé a szolnoki VMK-ban. Az est szereplője Milosits Dániel volt. Kockás kezeslábasszerű ruhába öltözött mezítlábas férfi kuporog a zeneterem padlóján. Előtte fe­hér szék, lavór, félig vízzel, és egy égő gyertya. Megszólal a zene, a férfi lassan fölemelkedik, futó mozdulatokat tesz, előbb lassan, azután a zene gyorsuló ütemére egyre szaporábban. Vé­gül már hatalmas erőfeszítéssel „fut”, de nem halad előre, végig­vágódik a földön, a kezét gör­csösen kinyújtja, megmenti a la­vórban, és a vizet a szájába csur­gatja, mint a sivatagi vándor, ha forrásra talál. Hosszú madárcsőrben vég­ződő álarcot tesz föl, lassan föláll a földről, beleáll a lavór vízbe, majd kihátrál belőle, piros lég­gömböt vesz elő, Hamlet nagy monológját kezdi mondani, köz­ben időnként fölfújja a léggöm­böt, majd bugyborékolva kien­gedi belőle a levegőt a vízbe. Leül a székre, újságot vesz elő, mintha olvasná, de fordítva tartja, majd a lapot gondosan apró fecnikre tépi, és szétszórja a levegőbe. Leveszi az álarcot, a lavór fö­lött meggyújtja, beleejti a vízbe, majd az arcát is belenyomja né­hány pillanatra. Á fenti cselekvések közben a Hamlet-monológ mellett egyéb szövegek is elhangzanak, az egyik időmértékes vers, a másik talán egy Beckett-részlet. így elmondva talán humo­rosnak tűnik a produkció, de a valóságban nem az. A zenete­rem lépcsőzetesen emelkedő székein ülő közönség feszült figyelemmel követi az esemé­nyeket. Az igazi meglepetés a má­sodik részben következik. Át­menet nincs, a szereplő kabá­tot és kalapot vesz föl, azután lekuporodik a fal mellé, és szájharmonikázni kezd, mint a kéregető koldusok. Ugyanazt a dallamot variálja makacsul - és gyakran hamisan. A közön­ség az elején még türelmes, az előzőek hatása alatt várja, mi történik a szájharmonikázás után. De nem történik semmi. Körülbelül tíz perc után feláll az első néző, és lábujjhegyen kioson a teremből. Néhány perc múlva a második, azután egyszerre több is. A szájharmonika egyre szól, hárman maradunk a teremben: a harmonikás, Rigó József, a Híd Színház vezetője és én. Egy kissé zavarban vagyok, nem tudom, hogy a kivonulás is része-e a produkciónak, tehát nem rontom-e el, ha maradok. Végül, úgy jó húsz perc után Rigó József is kimegy, meg­nyugodva követem. A zene még szól odabent néhány pilla­natig, azután elhallgat.- Mikor ér véget a darab? - fordulok a kint álldogáló Rigó Józsefhez.- Amikor az utolsó néző is elhagyja a termet - feleli magá­tól értetődően. Poénnak nem rossz, bár a Szigligeti Színháznak nem tud­nám jó szívvel ajánlani. -ba­Ez azért más, mint egy rajz szakkör Bézi Róbert és Czeglédi Orso­lya nyolcadikos, valamint Várhelyi Csilla hetedikes diá­kok a törökszentmiklósi Köl­csey úti általános iskolán kí­vül egy másik tanintéz­ménybe is járnak: a vizuális alapiskolába. A három éve működő alapis­kola, amelyet Németh Lajos kengyeli iskolaigazgató alapí­tott, páratlan lehetőséget adott a diákoknak és a velük foglal­kozó tanároknak. Ez a véle­ménye Sindel Mihály tanár úr­nak is, aki a Kölcsey úti isko­lában foglalkozik a gyerekek­kel:- Sok évig vezettem rajz szakkört. Ám ez egy új, jobb lehetőség a diákoknak és a ta­nárnak is. Jobbak az anyagi kö­rülményeink, az eszközeink. A gyerekek olyan eszközökkel dolgoznak, mint amilyenekkel a művészek. Például létesült kerámiaégető és tűzzománc­kemencénk is, ami azelőtt nem volt. Bézi Róbert már harmadikos a vizuális alapiskolában. Ér­dekli többek között a grafika, a papírszobrok. Nagyon szeret rajzolni. Képzőművészeti gimnáziumi szakon szeretne tovább tanulni, majd ilyen jel­legű főiskolára jelentkezni. Czeglédi Orsolyához a pasz- tellfestés áll közel. Ő ebben a világban nőtt fel, rajztanár szü­lőtől kapta a kedvet hozzá.- Sok új technikát ismertem meg a vizuális iskolában, és most már otthon is vannak új eszközeim - meséli. Várhelyi Csilla korábban rajz szakkörre járt. A rajzolás iránti szeretete kiskora óta el­kíséri. ő is szeret pasztellel dolgozni, de kedveli a tusraj­zokat is. Sokszor rajzol embe­A tanár úr tanítványait segíti reket és pályázatokon is gyak­ran részt vesz. Tervei között szerepel, hogy rajz tagozatos diák lesz később. FOTÓ: CSABAI Orsolya még nem biztos ab­ban, hogy ilyen szakon sze­retne tovább tanulni.- Szerintem mindaz, amit itt tanulunk, az alapműveltséghez tartozik. Ez az iskola egy kis sziget, ahol elengedhetem a fantáziámat, és ez nagyon jó. Amikor elkészült itt az első pasztellképem, egyszerűen rá­csodálkoztam: jé, ezt én csinál­tam? A diákok alkotásai nemré­gen kiállításon szerepeltek a Hunyadi úti iskolások, Szécsi Pál tanár úr vezette csoportjá­nak műveivel együtt, a műve­lődési központban. Azt mond­ják, ez az oktatás sokat változ­tatott a szemléletükön:- Mióta idejárok, azon ka­pom magam, hogy a környe­zetemben mindent alaposan megnézek, így például az épü­leteket - mondja Róbert.- Észrevettem magamon, hogy jobban érdekelnek a festmények, a kiállítások. Meg tudom bírálni mások raj­zát. De a mindennapi életben is segít az a tudás, amit itt kaptam. Például, amikor ösz- szeállítom a ruhatáramat, könnyebben ki tudom válasz­tani az esztétikus, egymáshoz illő darabokat - tapasztalta Orsolya.- Én pedig rájöttem, hogy azóta foglalkoztat az épületek homlokzata, a képeken, il­lusztrációkon pedig nézem például az ecsetkezelést. Sza­badidőmben pedig ruhákat tervezek - újságolja Csilla. Sindel Mihály tanár úrtól megtudom: természetes az az eredmény, hogy a vizuális is­kolában kapott útravaló for­málja a diákok szemléletét, igényesebbé teszi őket saját maguk és környezetük iránt. Ennek a garantált hatásnak az a titka, hogy a művészet örök, a művészetre mindig szüksé­günk van - hangsúlyozza a ta­nár úr. Paulina Éva

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom