Új Néplap, 1999. február (10. évfolyam, 26-49. szám)
1999-02-10 / 34. szám
6. oldal Portré 1999. február 10., szerda Apáról fiúra szállt a mesterség A vasút valamikor a stabilitást jelentette A vasút, a mozdonyok, az állomások, a vonatok zakatolása a család mindennapjainak természetes velejárója. A família első vasutas tagja még a hazai vasúti közlekedés hőskorában, a század- forduló tájékán került erre a pályára. Jászberény állomásfőnöke, Vidovich László életéről, családjáról, a mindennapokról mesélt.- Első' szolgálatát, gyanítom, nem állomásfőnökként vette fel.- 1957. június 6-án, 18 éves koromban, mikor az esküt követően még aznap éjszakai szolgálatra osztottak be, meg sem fordult bennem, hogy valamikor majd állomásfőnök leszek. Akkoriban - és utána még sokáig - azt nézte a világ, hogy nagyszüleim. A család első vasutasa nagyanyám édesapja volt, aki jászberényiként, Aradon teljesített szolgálatot. Nagyanyám egyik testvére a vagongyárban dolgozott, de volt egy állomásfőnök meg egy mozdonyvezető - akinek munkája a szememben mindig a legromantikusabbnak tűnt Vidovich László: Dédapám még a vasútépítések hőskorában teljesített szolgálatot fotó: s. j. mi a munka, mit kell csinálni, és oda is tette magát mindenki. Nem egymással - neki miért jár ennyi, nekem miért nem - foglalkoztak az emberek.- Milyen munkakörökben, hol dolgozott?- Voltam váltókezelő, kocsifelíró, azután a szakvizsgákat sorban megszerezve voltam felügyelet alatti szolgálattevő. Hatvanban, Jászberényben, Pusztamonostoron szolgáltam. A fővárosban egyéves tisztképzőn vettem részt. Jászfénysza- ruba 1971-ben kerültem, már mint állomásfőnök, végül mostani helyemre, szülővárosomba, Jászberénybe 1976-ban osztottak be. Jászfényszarun az édesapám helyét vettem át állomásfőnökként, mikor ő nyugdíjba ment. Jászberényben pedig annak a Muhari Laci bácsinak vettem át a posztját, akinek korábban tanulója voltam.- A család élete már régen összefonódott a vasúttal.- Édesapámról már szóltam, de nagyapám is Jászberényben teljesített szolgálatot, itt kezdte a vasutaséletet, azután elkerült Hótságra, majd Bácskába, sváb vidékre. Ezerki lencszázhúszban, az első világháború után kerültek haza - először Hatvanba, majd Jászberénybe közöttük. Dédapám még a vasútépítések hőskorában teljesített szolgálatot. Akkoriban szinte napról napra újabb és újabb kilométereket hódított meg a vasút. Úgy áradtak szét a sínpárok az országban, mint mikor a nyári zápor felduz- zasztja az apró ereket. Hatalmasat fejlődött a technika.- Mi vonzotta önt és a családot a vasúthoz?- Tudja, a vasút a stabilitást jelentette sok évtizeden keresztül, még akkor is, amikor én munkába álltam. Gyerekkorom óta az állomáson laktunk, szerettem, szeretem ezt a világot.- Nem lennék meglepve, ha volna folytatója a családi hagyománynak.- Valóban így van. A lányom egyetemre jár, a fiam pedig Győrben a közlekedési főiskolán vasútgépész szakon gyűri a második évet... Hogy aztán fejlesztő vagy üzemeltető mérnök lesz, azt még nem lehet tudni. Megvan ennek is és annak is a szépsége, nehézsége. Korábban biztos helynek számított a vasút, mostanság már nem az. Ha lehet ilyet mondani, talán a mozdonyokkal dolgozók perspektívája a legnagyobb, ezért is örülök a fiam választásának. Banka Csaba Zita királyné nyalka huszára volt Füred legidősebb gazdája ma is megdolgozik a kenyeréért Azt mondják, hogy akit megcsapott már a halál kaszájának a szele, az nagyon sokáig él. Igaz lehet ez a mondás Bruckner János esetében is, aki háromévesen úgy fakutyázott bele egy tiszai lékbe, hogy sihederebb játszócimborái mentették ki a jég alól. A mentőbrigád tagjai már rég a temetőben nyugszanak, de Jani bácsi még mosolyogva emlékezik a majdnem tragikus kalandra. Ám nemcsak az agya friss lexikoni pontossággal a századunkkal egyidős embernek, hanem a munkakedve is.- Dolog és cél nélkül ne is keljen fel az ember - mondja, amikor kapcát tekerve csizmát húz a lábára, hogy rendbe tegye a jószágot. A lovacska kiscsikójával, az anyakoca kilenc malacával, a tehenecske, az aprójószág már megszokta a jó öreget, aki pontosan és szépen, szeretettel gondozza őket. Segít a fiának, akivel egy portán él. Nyáron még befogta a lovat, hogy a kocsival kihajtson a réten lévő kis családi birtokra. A földszeretet gyökerei- Tudja, ilyenkor én fogom a gyeplőt, mert a bakon nem ráz annyira a kocsi, mint hátul” - említi meg huncut mosollyal a szemében. Hogy még mindig kihajtja a szíve a földre, az nem is csoda, hiszen földszeretete évszázados gyökerekből táplálkozik. A Brucknerek Mária Terézia idején telepedtek le Gyöngyösön, ahol még ma is híres emlékű a környék egykoron legkedveltebb vendéglője, a Bruckner-kert. A föld azok után került a képzeletbeli családi almanachba, amikor János bácsi szépapja megvásárolta az egri káptalantól a szentmar- gitai földeket, amelyen a Brucknerek messze földön híres gazdákká váltak. Tenyészállataikat szívesen vásárolta meg az állam szaporításra, de mindig volt keletje földjük termésének is. „A föld az Isten ajándéka, a legdrágább kincs, hiszen abban megterem az édes cukorrépától az erős mo- holyi paprikáig minden!” - emlékezett a gazda, akinek aktivitása ma is megsüvege- lendő. Elég talán csak arról szólni, hogy pár éve még alapító tagja volt a Jóbarát nevet viselő szövetkezetnek. Pedig lett volna sok dolog, ami megtörhette volna ezt az alkotó vitalitást, hiszen János bácsi katonaként átélte az első nagy világégést. Zita királyné 16. lovasezredében volt nyalka huszár. Később látástól vakulásig dolgozott, hogy édesapja visz- szafizethesse a földekre felvett „aranyázsiós” hitelt. Emiatt elég későn is mert belevágni a családalapításba, ami után kegyetlen tragédia érte: két éven belül kellett eltemetnie feleségét, két gyerekét, apósát, anyósát. A második világháborúba már ezzel a lelki fájdalommal sorozták be. Csupán az vigasztalhatta, hogy ismét lovas alakulatnál szolgálhatott mint ellátó, Magyarországon. Bár az is igaz, hogy így is életében majd’ tíz esztendeig kellett ennie a zupát! Tizennégy esztendeig tartotta a szavát, hogy soha nem nősül meg többé, mert csak 1947- ben vitt újra asszonyt a házhoz. A szomszéd Slájminger-tanyáról, vitéz Vincze Ferencnek a lányát, Rózsikat választotta élete párjául - Rózsika néni 77 évesen ma is legjobb társa János bácsinak -, aki a háború után egyedül nevelte kislányát, hiszen vasutas férjét a debreceni állomás bombázásakor érte a halál. Persze a történet fonala tartogatott még szomorú meglepetéseket, hiszen ’47 táján könnyen osztályidegenné válhatott egy olyan mintagazda, aki ráadásul egy vitézi sarjjal kötötte össze az életét az Egyek és a Tiszafüred között lévő birtokán. Hűen az örökséghez A századunkkal egyidős „ku- láklistás” azonban viszonylag szerencsésen megúszta az üldöztetést, hiszen csak az internálás szele csapta meg, mert csupán Debrecenig hurcolták el az őt „málenkij robottal” és orosz ólombányával megfenyegető pribékek. Az már a megmenekülés sanyarúbb ára volt, hogy később neki kellett kifizetnie önkéntes bíráinak az Arany Bikában bemutatott számláját. Az a pör sem tudta rács mögé juttatni, amelyik fe- ketézés gyanújába keverte. Igaz, az ügyvédje azt tanácsolta neki, hogy meneküljön legalább a Dunántúlig, vagy lépjen be a téeszcsébe, mert különben újra belé fog kötni a kommunista diktatúra. Ám János bátyánk maradt, és nyakasságára mi sem jellemzőbb, mint az, hogy három évig nem vette fel a munkát a közös földjein. Még akkor sem lépett be, amikor azzal kecsegtették, hogy ő lehet az Új Úton elnöke!- Értetlenek voltak az emberek! Hiába győzködtem őket, hogy a föld kiveti magából a gyapotot meg a rizst, nem hallgattak rám. Nagyon nagy bajjal jár az, ha hozzá nem értő emberek döntik el, hogy mit teremjen a föld. A legtöbb ember bánatában egyre-másra szívja a cigarettát vagy leissza magát, de én akkor is inkább gondolkodtam. Még akkor is, ha eldöntöttem, én nem leszek nálam hitványabb emberek cselédje soha! A földet a bölcsőtől a sírig szeretni kell, meg kell ismerni, érteni kell hozzá, hogy hálás legyen. Én ezt tanultam meg testvéreimmel a szülői háznál - emlékezett az ötvenes évek szűk levegőjére Jani bácsi, aki azért dolgozott egészen 70 éves koráig a közösben, hogy ma 17 500 forint öregségi nyugdíj legyen a jussa. Dolgozni kellett, mert a Rákosi- rendszer, betagosítva a földeket, szétverte a Bruckner-bir- tokot. Jani bácsi azért hű maradt a szülői örökséghez, hiszen nagyon sokáig a kegyesen meghagyott Kondás-tanyán igyekezett boldogulni. 1970-ben költözött csak be Tiszafüredre. Abba a Feszty Árpád úti lakásba, ahol beszélgetésünk idején rotyogott az étel a sparhelton, Róza néni gyúrta a tésztát, hogy 52 év után is jól tartsa a párját, aki mesélt. Nyugalom és béke Még több kötetre való tanulságos történetet mondott tollba a mintagazda, aki a hosszú élet titkát megszívlelendő jó tanáccsal fedte fel: - Ha akkor hagyod abba az evést és az ivást, amikor a legjobban esik, akkor tőled felkophat az orvosok álla - mondta, majd azt is megtudtam, hogy persze nagy a kísértés, mert János bácsi szerint az embertől gyalázatosabb jószág nem kell, hiszen mindig telhetetlen: ,Jia éhes, megtörni a gyomrát, amire azonnal inni kíván, s ha felönt a garatra, akkor azonnal nő kell neki!” így szólt a bruckneri intelem, amely a mértékletességre figyelmeztet mindenkit. Jani bácsitól illik is ezt elfogadni, hiszen évtizedek óta nem látta az orvos, kocsmában még a haragosai sem látták. Ez nem jelenti azonban azt, hogy nem issza meg a jó gyümölcspálinkát. Megissza, de csak egy kupicával azt a „papramorgót”, amit az ő fája terméséből főztek ki. Hátralévő idejére azt kívánja, hogy legyen nyugalma, békéje, s több egészsége fia és lánya családjának, két unokája és három ^dédunokája legyen boldog, elégedett ember. Az országnak pedig több pénzt, mert véleménye szerint üres kamrának, legyen az bárki is, mindig bolond lesz a gazda- asszonya. Egyébként türelemmel vár arra, hogy Göncz Árpád táviratban üdvözölje 100. születésnapja alkalmából. Egyenesen, bot nélkül járva kísért ki a kapuig, ahol emberesen érezni lehetett búcsúparoláját. Szemüveg nélkül sietett vissza szeretett jószágaihoz. Huszárosán, büszkén koppant a csizmája. Talán éppen azokra a daliás időkre emlékezett, amikor Zita királyné olyan pazaron csinos ruhát varratott neki, ami úgy feszült, hogy a bolhát is agyonnyomta. Percze Miklós János bácsi nyáron még befogta a lovat, hogy kihajtson a családi birtokra fotó: sz. m A születésnapján búcsúztatták el a bánhalmai „szóéiban” Barabás Miklósnét Nem csak a fóztje miatt szerették A Kenderesen lakó Barabás Miklósáé Ilona elégedett a sorsával, hiszen már öt, csodálatos unokával dicsekedhet, akik nem elhanyagolható szerepet játszottak abban, hogy a mama végül is nyugdíjba ment. Csak a teljesség kedvéért jegyzem meg: tökéletes a nőuralom az unokák között, hiszen sportnyelven fogalmazva a hölgyek 4:1 arányban vezetnek az egy szem fiúval szemben. Pedig nem volt könnyű élete, legalábbis a kezdete gubancosra sikeredett. Az édesapja odaveszett a háborúban, így az anyukája nevelte fel a testvérével együtt. Dolgozott a gazdaságban, majd 1961-ben férjhez ment. Két gyerekük született: Ilona, rá négy évre Miklós. Mára már ők is kirepültek otthonról, családot, családokat alapítottak. Szerencsére Kenderesen laknak. Barabásné Ica korábban az iskolai konyhán dolgozott. Jól főzött, szerették a kosztját, nyugodt, barátságos természetét, és ennek ugyebár híre ment. 1981-ben hívták Bánhalmára, a fogyatékosok otthonába, vagy ahogyan arrafelé ismerik: a szociba. Azóta másodmagával napról napra, hétről hétre, évről évre itt bizonyít. Temérdek ember a megmondhatója: igazi, házias koszt került ki a keze alól. Az sem mellékes, hogy ebben az intézetben is az a szokás: ön- nönmaguknak hizlalnak, így Barabás Miklósnét a búcsúebéd alkalmából a gondozottak is köszöntötték FOTÓ: cs. i. gyakori a disznóvágás. Mert így a legolcsóbb, illetve legíz- letesebb. Azután földjük is akad, abban sok minden megterem a konyhára. Ilona hosszú-hosszú esztendőkön át utazgatott Kenderesről Bánhalmára, majd a munka végeztével Bánhalmáról haza. Hobbija a virág, otthon álomszép cserepes csodái díszlenek. Á családi munkamegosztás szerint a párjáé a kert meg a szőlő, övé a virágok, illetve a konyha. Szerencsére bírja magát, a doktorokat leginkább az utcáról ismeri. A sors érdekessége, hogy éppen a születésnapján, február 2-án búcsúztatták egy ünnepi ebéden. Azt már nem ő főzte, de azért hamisítatlan Barabásné-féle sütikkel megkínálta munkatársait. Kedves ajándékokat kapott, természetesen közülük nem hiányzott egy szép pálma sem. Azok is köszöntötték, akikre majd’ húsz évig főzött, és akiket kivétel nélkül személyesen ismert: a gondozottak. Egyébként kedvenc étele az újházi tyúkhúsleves, de minden jöhet, ami ízletes, jó. ígérte, azért, hogy nyugdíjba került, olykor-olykor kilátogat, hiszen sok-sok éve maradt itt. Egyébként aligha unatkozik, erről leginkább az öt unoka gondoskodik. És ők meg a család odavannak a mama főztjéért, sütijeiért. Könnyű neki, mondta az egyik ismerőse, évtizedekig gyakorolta ebbéli jártasságát. Ez igaz, meg az is, hogy a gyakorlás: azaz a sütés-főzés bizonyára folytatódik. Csak most már nem a szóéiban, hanem leginkább a legkisebb, legfiatalabb családtagok kedvéért. D. Szabó Miklós
