Új Néplap, 1999. január (10. évfolyam, 1-25. szám)

1999-01-07 / 5. szám

4. oldal A Szerkesztőség Postájából 1999. január 7., csütörtök A tiszteletadás szép példája Kedves és megható ünnepség színhelye volt a karácsonyi ün­nepek előestjén a szolnoki Szé- chenyi-lakótelep Zöld iskolája. Az intézmény munkaközössége látta vendégül a szolnoki nyug­díjas pedagógusklub tagjait. A megbecsülés és tisztelet szép példája volt ez a meghívás. Az ünneplőbe öltöztetett előcsar­nokban tanárok és tanulók fo­gadták a vendégeket, hogy fel­kísérjék őket az előadóterembe, ahol a szívélyes és meleg hangú köszöntő után a tanulók igen gazdag és színvonalas prog­rammal kedveskedtek a megje­lenteknek. Volt ott versmondás, éneTcszám, karének, népi és modem tánc, balett, pásztorjá­ték és egyéb jelenetek. A tanu­lók produkciójukkal meggyő­zően bizonyították, hogy ebben az iskolában igen komoly és eredményes oktató-nevelő munka folyik. Az előadást - a tanulók által készített, kedves kis ajándékok kíséretében - meghitt társalgás és vendéglá­tás követte. Szép karácsonyi ajándék volt ez valamennyi megjelent szá­mára. Olyan igazi ünnepre han­goló. Békét és nyugalmat ül­tető, különösen azok szívébe, akik már egyedül várták a sze­retet ünnepét, mindenből talán a legszebb az, hogy újra láthatta a sikerélmény hatására felcsil­lanó, ragyogó gyermekszeme­ket, mert nincs is ennél feleme- lőbb érzés! Meg még valami: az a megnyugtató, jó érzés, hogy jó kezekbe adták át a sta­fétát. Saffer Veronika Szolnok Tartózkodó képviselők Karácsony előtt az alkotmányt módosító törvény felett döntöt­tek az országgyűlési képviselők, méghozzá nyilvánosan, név sze­rinti szavazással. Kétszáznégyen igennel, tizennégyen nemmel szavaztak, a többiek tartózkod­tak, így nem fogadta el a parla­ment az alkotmánymódosításról szóló törvényjavaslatot. Nem akarom én megváltoztatni a sza­vazók meggyőződését, minden embernek becsülöm a vélemé­nyét, átnevelni sincs szándé­komban senkit. Sőt! Azt kérem a tartózkodó képviselő uraktól, erősítsék hitüket, és a későbbi­ekben is tartózkodjanak. Tartóz­kodjanak a pénzes borítékok át­vételétől és mindattól, amit földi jónak nevezünk! így talán meg­éljük, hogy végre csak azok ma­radnak a közéletben, akiknek konkrét véleményük van, és dönteni is tudnak az igen és a nem között. Id. Kanta Gyula Berekfürdő Köszönet a boldog karácsonyért Az Új Néplap egyik decemberi száma családom karácsony előtti szomorú hétköznapjait mutatta be. Sorsunk sok ember lelkét megérintette. Családok, vállalkozók, a takarékszövetkezet, a Tiszamenti Vegyiművek dolgozói, a Debre­ceni Hírközlési Felügyelőség, sok-sok ismeret­len (akik névtelenül küldték el ajándékaikat), az Agapé Gyülekezet, az önkormányzat - s talán nem is volna szabad neveket írnom, oly sokan küldték el szívük melegével a szeretet ajándé­kát -, hogy nekünk szép karácsonyunk lehes­sen. Voltak, akik személyesen jöttek el hozzánk (és nem üres kézzel), s megbizonyosodván kö­rülményeinkről, úgy búcsúztak, hogy bármikor számíthatok rájuk, csak „üzenjek”. A posta for­galma is megnőtt, hiszen naponta ezen az úton is érkeztek csomagok, a szerkesztőségbe eljut­tatott ajándékokat pedig a cikk írója hozta el nekünk. Voltak, akik pénzzel segítettek minket, éppen karácsonykor mondtak le róla értünk, amikor mindenki a család­jára gondol. Szentestén elmentem a templomba. Hálát adtam mindazoknak, akik segítet­tek rajtunk, megköszön­tem a Mindenhatónak, hogy lehajolt hozzám, ki­csit felemelt, hogy a szere­tet ünnepét gyermekeim boldogságban tölthették. Nehéz megfogalmazni, ahogyan gyermekeim megélték e napokat. Soha még ilyen szép ünnepünk nem volt. Még ennyi sza­loncukor a fánkat nem ékesítette. Optimista ember vagyok. Nem szabad felad­nom, hiszen a gyermekeimet fel kell nevelnem, el kell indítani őket az életben, ők jelentik ne­kem az életet. Egy anyának adassék meg a hit, a szeretet, a remény - és a könny is -, hogy képes legyen elviselni a nehéz időket is. Az életünk még fordulhat jóra. Hiszek ab­ban, hogy mindenkinek meghálálhatom, amit értünk tett. Nagy Györgyné Varró Ilona Szelevény Álmukban lepte meg őket a Latorca Munkácsi gyerekek Homokon Fiatalok, de már tapasztaltabbak jó néhány felnőttnél. Tíz­éves orosz, ukrán és magyar gyerekek. Kárpátaljáról, Mun­kácsról érkeztek húszán a Homoki Általános Iskola, Speciá­lis Szakiskola és Diákotthonba, hogy a téli iskolai szünidőben szervezett tíznapos tábor némileg feledtesse velük a novem­beri nagy árvíz során átélt megpróbáltatásokat. Mert azon a lidérces éjszakán bizony a Latorca folyó szennyes áradata úgy hömpölygött végig a munkácsi utcákon, mintha soha nem akarna visszatérni a medrébe. Van olyan fiú, aki olyan helyen lakott, ahol sorra omlottak ösz- sze a vályogépületek.- A mi házunknak magas a fundamentuma - mondja az egyik kislegény, mégis feljött a szobában a víz. Szaladtunk az udvarra. Láttam, amint dőltek össze a házak. Autók úszkál­tak, sodródtak az áradatban.- Hasonló élményem volt 1980-ban - mondja Anna, a csoport egyik kísérője, pszicho­lógus-francia nyelv szakos ta­nárnő - de a mostani árvíz sok­kal nagyobb károkat és szen­vedést hozott. Most úszott minden. Halálesetek is voltak.- Éjjel jött a víz - mondja a hetedikes Juhász Zoltán -, si­etve felöltöztünk, aztán mene­kültünk. Busszal jöttek értünk. Reggel mondták, a mi házunk is összedőlt. Zoli testvére, Ágnes, a drá­mai éjszakán a nagymamánál aludt. Az utolsó pillanatban egy teherautóval őket is kimen­tették. Az édesanyja sokáig ku­tatott, mire megtalálta őket.- Mi lesz a árvízkárosultak­kal? - kérdezem Annát.- Az árvíz utáni harmadik napon már kiutalt az önkor­mányzat hat üres lakást, ami a városé volt. Egyébként renge­teg az üres ház Munkácson, tu­lajdonosaik külföldön vannak. Szeretné ezeket a város meg­venni és odaadni a károsultak­nak, akik most kollégiumok­ban, szállodákban laknak. Az iskolai tanítás zavartalan, a gyerekek ingyenesen étkeznek. A csoport és kísérőik a kará­csonyi szentestét is Homokon töltötték. Nagy örömmel, fel­szabadultan élték meg a szere­tet ünnepét, amit külön emlé­kezetessé tett a megyei vörös- kereszt öt-ötezer, összesen százezer forintos adománya, amit a szolnoki karácsonyi fa­luban költhettek el, magukat megajándékozva valamivel.- Nagyon hálásak vagyunk a homoki pedagógusok törő­déséért, szeretetteljes vendég­látásáért, akik mindent meg­tettek értünk, hogy mielőbb elfeledjük azt a gyötrelmes éjszakát - mondja elérzéke- nyülten Anna. Kákái Nagy István homoki igazgató pedig - aki a kecs­keméti játszóházba is szerve­zett a gyerekeknek programot ,— már tervezi a nyári vendég­látást is, hogy az önzetlen tö­rődéssel még inkább feled­tesse a kárpátaljai gyerekek lelkét nyomasztó emlékeket. E. József, Szolnok A levelekből válogatunk. A kiválasztott írásokat - a szerző előzetes hozzájárulása nélkül, a mondanivaló tiszteletben tartásával - feldolgozzuk. A témának akkor is nyilvánosságot adunk, ha nekünk arról esetleg más a véleményünk. Névtelen vagy címhiányos leveleket nem közlünk. Az oldalt szerkeszti: Kácsor Katalin Szép volt a december Az újszászi Kastélyotthonban szép volt a december. Nagy készülődéssel vártuk az ün­nepeket. Elsőként a Mikulás érkezett meg. Minden lakó ajándékot kapott: egy pár zoknit, csomagot és két gitá­ros lakótársunk jóvoltából egy-egy szép dalt. Karácsony a szeretet ünnepe. Igazgatónk minden szobában megláto­gatta a lakókat, s kívánt nekik boldog ünnepeket. Jólesett nekünk a figyelem, ezúton is köszönjük jókívánságait. A szentestét a társalgóban töl­töttük, együtt. Olyan szép volt, hogy családunk sem hi­ányzott annyira. A nők egy- egy melegítőalsót, a férfiak inget vagy pizsamát kaptak. Könnyeinkkel küszködve kö­szöntük az ajándékokat. Há­lával gondolunk Anettka és Magdika nővérekre, akik oly nagy szeretettel rendezték meg nekünk a szentestét, hogy elfeledkeztünk bajaink­ról, s köszönet a konyha dol­gozóinak, akik finom ételeik­kel igazi karácsonyt varázsol­tak asztalainkra is. Özv. Donkó Lajosné, az otthon lakója Szó-játék A mezőtúri Rákóczi Úti Általá­nos Iskola magyamyelv- és iro­dalomtanárai az idei tanévben másodízben hívták szójátékra a 10-14 éveseket a környező tele­pülésekről. Hívó szavuk a fővá­rosba, sőt Jugoszláviába is elért. Százhetvenkilenc háromtagú csapat nevezett be és játszott, kö­zülük a döntőbe tizenöt kapott meghívást. A közönség is a meg­hívottak köréből került ki: hu­szonegy háromtagú csoport al­kotta, amelyek a legjobb tizenöt csapatot követték a rangsorban a második fordulóban. A döntőről egyetlen meghívott sem távozott üres kézzel. Mindez Mezőtúr és Mesterszállás önkormányzatának és annak a harminc vállalkozó­nak köszönhető, akik támogatták a rendezvényt. Míg a „tizenötök” egymással írásban mérkőztek - Cs. Nagy Pálné kolléganő volt segítségükre -, addig a közönség Salánki Anikó tanárnő furfangos kérdéseire válaszolt. Mert bizony a tanárnő hol azt kérdezte: ki (mi) vagyok én? - s ő volt a malomkő a Toldiból vagy épp a rózsaszál Iluska sírjáról -, máskor meg azt tudakolta, hogy igaz vagy hamis az állítása. A verseny idején a Rákócziban édes anyanyelvűnk volt a közös­ségteremtő erő a több mint száz jelenlévő számára. A helyezettek jutalmul könyvvásárlási utal­ványt kaptak. Könyv? Az elekt­ronika világában? Igen. Mint ahogyan Vadné Árvái Ilona, a gyermekrészleg könyvtárosa mondotta, idézve Gárdonyit: ,A könyv szeretetet ad és szeretni tarnt.” E szavak - mindannyiunkhoz szóltak. Csajbók Ferencné tanár A jelen adóssága Ötvenhatra ki-ki saját meggyő­ződése szerint emlékezik. Ez szíve joga. Egyet azonban nem értek: amilyen egységes volt 1956-ban az ország, ma annyira érdektelenül kezeli az egykori eseményeket. Különösen szo­morú ez azért is, mert még min­dig nem kapott méltó emléket egy szolnoki kis egyetemista, aki a pesti harcok első napjaiban vesztette életét - kinek fiatal tes­tét a szolnoki köztemetőben he­lyeztük örök nyugalomra, sze­retteinek el nem múló fájdalmá­tól kísérve. A másik Dane si Jó­zsef. Két évvel ezelőtt a Jármű­javító kultúrháza bejáratánál Dancsi emlékére egy márvány­tábla elhelyezését javasoltam. Emléktábla azóta sincs. Dancsi hosszú évtizedeken át a szociális gondolkodás, cselekvés harcos képviselője volt. Az ötvenhatos eseményekért többévi börtön le­töltésére a megyei kórházból hurcolták el. A hosszú börtön­évek alatt összetört. Egy meg­alázott, súlyosan beteg ember tért haza. Csak a régi jó munka­társak és a fűtőház akkori veze­tői segítsége tartotta benne a lel­ket még egy pár évig. Nemrég elsétáltam hamvaihoz. A pislá­koló gyertya fényénél eszembe jutottak az ’56. novemberi ven­dégek, akik könyörögve kérték, ne vonuljon vissza a Bán-telep legkisebb házába (mondták, reá hallgat a nép). Vállalta a Mun­kástanács elnöki tisztét is. Nem is lett véráldozat. A nehéz napo­kat átvészeltük. Később a Fővárosi Bíróságon tanúként voltam idézve, ahol Dancsi novemberi látogatóit a vezető bíró szinte meg sem hall­gatta. Kár volna negyvenkét év után különválasztani a személyeket. Akkor egy szekértáborba tartoz­tak. Maradjon meg az utókor számára minden ugyanúgy, ahogyan akkor volt, mert min­denki egyet akart: a független, békés Magyarországot. De a hősök emlékét meg­őrizni kötelességünk. Id. Sándor János Szolnok Elfelejtett ígéret Negyvennégy évet és tizenegy hónapot dolgoztam a vasútnál. Innen mentem nyugdíjba tizenhat évvel ezelőtt. Dédapám, nagyapám és édesapám is a vasutat szolgálta, mert mint mond­ták, a vasút biztos megélhetést, nyugdíjas állást jelentett. .Arc­cal a vasút felé!” - s építettük is lelkesen. És bár nem osztoga­tott magas béreket a MÁV, tisztességgel megéltünk belőle. Részt vettem Szolnok újjáépítésében, kapáltam cukorrépát, szedtem markot aratás idején, ott voltam, ahol szükség volt a szorgos kézre. A dolgos hétköznapokban két gyermekünk az iskolában, míg én a feleségemmel a munkahelyünkön kaptunk ebédet. Jószerével csak este ért haza a család, költségeink tehát relatíve alacsonyabbak voltak, mint most, amikor nyugdíjas­ként egész nap itthon vagyunk, főzünk, világítunk, mosunk, fű­tünk. Megöregedtünk, s ezzel együtt több lett a bajunk és a ki­adásunk is. Gyógyszerekre is szükségünk van. Több évtizedes munkánk után a nyugdíjunk csak nagyon szerény életvitel mellett fedezi a kiadásainkat. Egyre inkább kezdek hinni a mondás igaz­ságában: a nyugdíjasnak nincs jövője, a múltja nem ér semmit, a jelene kilátástalan. Sok évtizeden át dolgoztunk az országért, s öregségünkre nem tudunk benne megélni. Én még jól emlékszem a „telefonos” választási ígéretekre, többek között a 20 százalékos nyugdíjemelésre - feltéve, ha „rájuk” szavazunk. Megtettük. A győztesek magabiztosságával hozott döntés értelmében elég lesz nekünk az ígéret fele is! P. F., Szolnok Besemyszögön ötvenéves házassági évfordulóját ünnepelte Hegedűs Ferenc és felesége, Nyeső Mária. Az aranylakodalom alkalmából a jubiláló házaspárt köszön­tette fia, lánya, menye, veje, unokája és a rokonság. (BEKÜLDÖTT FOTÓ) Hivatkozva a szerzett jogra... Érdeklődéssel olvastam az „Örök vesztesek a nagy átlagba nem tartozók?” című olvasói levelet. Én sem örülök a nyugdíjemelés­ről hozott döntésnek: az egyedül élő, nyomorgó nyugdíjasok el­leni támadásnak érzem, amit a kormány elhatározott. Mese hab­bal az egy számjegyű infláció; egyik helyen átlagosan 15 száza­lékos inflációs áremelkedésről olvashatunk az év első tíz hónap­jára vonatkoztatva, másutt tízről. Ebből a háztartási energia több mint 19 százalék, amit most ismét emelni akarnak. Már allergiás vagyok a Postabank konszolidálására is; azok ellen is fel kellene állítani egy „bankrendőrség”-et, akik rosszul helyeztek ki hitele­ket, meg azok ellen is, akik tartozásaikat nem törlesztik. Minden kormány kiépítheti saját erőszakszervezetét, csak ennek az a kö­vetkezménye, hogy közben a lakosság elszegényedik, nyomorog. Nagy szükségünk lett volna szerzett jogaink tiszteletben tartására és átlagosan a 20 százalék nyugdíjemelésre, hogy élni tudjunk. Úgy vélem, a legnagyobb baj az, hogy a nagy kalapba folynak be a járulékok - no meg a magánnyugdíj-pénztárakba, amely tő­kefedezeti jellegénél fogva nem közcélokat, hanem magántaka­rékoskodást szolgál. Ezt a kiesést kellene finanszíroznia az állami költségvetésnek, nem a Postabankot, így jutna fedezet a korábban beígért nyugdíjemelésre is. Azt gondolom, hogy egy polgárbarát kormánynak a törvények tiszteletben tartása is feladata és köte­lessége lenne! Egy nyugdíjas köztisztviselő

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom