Új Néplap Vasárnap Reggel, 1998. szeptember-december (1. évfolyam, 1-15. szám)
1998-12-13 / 13. szám
Az abonyi Győré Pál és felesége otthonának néhány bútora például maga a történelem. Egy szobára való berendezés, mindmind vadásztrófeákból összeállítva. A székek, asztalok, csillárok és egyéb használati eszközök összeállításának és kialakításának ötletessége önmagában is egy kiváló mester munkáját dicséri. Azonban mindezt a sokat látott berendezések története varázsolhatja teljessé és egyedülállóvá. Ez a történet pedig egy századelőn élő vasúti dolgozó rokonról szól, akinek egyetlen szenvedélye a vadászat volt. Fiatal évei során az ország számtalan pontján teljesítve szolgálatot, alkalma nyílt hódolni e passziónak. Később a csodaszép szarvas-, őz-, vadkan- és dámvadtrófeákból Hunyadi gróf vadászmestere, Ro- zsek Cölösztin alkotott vadásZszoba-berendezést. Az erdők fenséges hangulatát őrző gyönyörű „bútorkómpozi1^ ció” ezek Után - átvészelve a II. világháborút - a Győré család öröksége lett. A hatvanas években egyszer tévések forgattak Abonyban, és egy színész - értesülve e ritkaságok létezéséről - szemet vetett a vadászszoba berendezéseire. A gazdái azonban egy ház áráért sem voltak hajlandók megválni a családi „ereklyéktől”. Egy alkalommal azonban mégis megtették, habár csak rövid időre. Filmesek kérték ugyanis díszlet gyanánt a német-magyar koprodukcióban készülő Marica grófnő című alkotáshoz. A filmet Bük község Szapáry-kastélyában forgatták, ahol a vendégszereplő bútorok korhű környezetben a női főszereplő, Házi Erzsébet szobáját ékesítették. A produkciót később hazánkban is vetítették, így Abonyba is eljutott. A premieren természetesen a Győré házaspár is ott ült a moziban, de talán nem csak a színészi alakítások kedvéért... Molnár János vadásztrófeákból Sokszor felsóhajt az ember egy-egy szép, antik, míves használati vagy dísztárgy láttán: „Ha ez a régiség beszélni tudna...” Nos, a tárgyak talán nem, de a gazdáik ma is mesélhetnek még érdekes történeteket, amelyek élettelen, mégis élettel teli tárgyakról szólnak. H • • ■ ■ 1998. december 13. Közeiről Negyedik oldal Muzeális bútorgyűjtemény Különösebben nem várták, hisz amúgy is szűkében voltak a helynek, pénznek egyaránt. Norbi mégis megszületett. No, nem az akkor divatos sátortetős kockaházba. Csupán egy salétromos falú alsóépületbe. Gyermekkorából arra emlékszik, hogy vézna volt és beteges, emiatt a társai folyton csúfolták. Meg arra, hogy foghíjas anyja mindenre azt mondta: nem, nem telik. A kisfiú megfogadta: ha felnő, erős lesz és gazdag... Norbi nem éhezett, mindenesetre gyakran érezte úgy, nem lakott jól. Ennek ellenére ma is szívből utálja a köménymagos levest, a csupasz paprikás krumplit és a görhét, amit kukorica- lisztből kotyvasztott tüdőbeteg nagyanyja. Játéka sem volt. A focit egy pöty- työs gumilabda pótolta. De csak akkor „rúghatott labdába”, amikor a többiek nem játszottak. A vékony, kétballábas gyereket ugyanis soha nem vették be a csapatba. Szép, színes mesekönyvet a kórházban látott először, ahol asztmával kezelték. A fővárosba ipari tanuló korában jutott el. Az általános iskolai osztálykirándulásokon anyagi okok miatt nem vehetett részt egyszer sem. Norbi kőművesnek tanult. Azt remélte, a nehéz fizikai munkától majd izmos lesz, ráadásul jól keres. A szakmunkás- képzőben testalkata és visszahúzódó magatartása miatt a könyörtelen gúnyolódások céltáblájává vált. Egyszer megütötték. Kiserkent a vére. Shakespeare- től idézett a verekedőnek. Attól a pillanattól kezdve többé nem bántották. Valami különös, félelemmel vegyes tisztelet övezte, mint hajdan a félkegyelműeket. De nem barátkozott vele senki sem. Egyik oktatója sokat biztatta, tanuljon tovább. Ő viszont csak arra vágyott, hogy végre önálló legyen. „Szabadulása” után egy építési vállalkozónál kapott munkát. Első fizetéséből étteremben vacsorázott. A tizennyolcadik születésnapját magányosan ünnepelte, úgy, hogy még kezét sem fogta lánynak soha... A vállalkozó észrevette, hogy Norbi úgy fest, mázol, ragaszt tapétát, mintha azt tanulta volna évekig, de nem ijed meg a lakatos-, ács-, asztalosmunkától sem. Adott a fiatalembernek egy darab márványt. Az eszterga engedelmeskedett Norbi ujjainak. És Norbit ismét tisztelni kezdték. Munka után a többiek szívesen otthagyták nyomorúságos szállásukat, az ütött- kopott lakókocsit, vagy az épp aktuális építkezés egyik zugát, ahol átmenetileg meghúzták magukat. Ő viszont fekvőtámaszokkal, súlyzókkal gyötörte magát. Ha elfáradt, könyvet vett elő. Kis idő múlva főnöke már csak nemes anyagot adott a kezébe: márványt, gránitot. Síremléket faragott, szökőkutat meg kandallót. Csodás burkolatokat varázsolt falra és földre. A nehéz tömbök emelgetése, meg az önkínzó testgyakorlatok eredményre vezettek: Norbi szépen, arányosan kiizmosodott. Egyik gyermekkori álma teljesült: erős lett. Három éve egy lakatlan, vadonatúj házban dolgozott. A tulajdonosék nyaralni voltak. Társai hazautaztak hétvégére. Egyedül maradt. Gránitburkolathoz készített díszítő csíkmintát. A finom por beleitta magát a pórusaiba, verejték marta testét. Késő éjszakáig dolgozott. Aztán beállt a zuhany alá. Hosszan engedte magára a vizet a mozaikcsempés fürdőben. És boldog volt. Egészen addig, míg úgy nem érezte, valaki figyeli. Megfordult, s egy nővel találta szemben magát. Szörnyen zavarba jött. Az asz- szony magas volt, szőke, ápolt, negyven körüli, s mint utóbb kiderült, nagyon értett hozzá, hogyan szabadítsa meg a fiatalembert a gátlásaitól. Másnap Norbi két papírpénzt talált munkásnadrágja zsebében... Néhány napig kínlódott, s azzal áltatta magát, véletlenül esett ki a pénz, s visz- szaadja az asszonynak. De a nő nem jött többé, ő pedig nem tudta, hol keresse. Fél év múlva egy újabb csodapalotát burkolt. A ház asszonya - aki egyébként nem ott lakott - gyakran ránézett a munkásokra. Mikor Norbi egyedül maradt, még sűrűbben kijárt az építkezésre. Eleinte csak finom falatokkal kényeztette a fiút, aztán egyik hétvégén kint maradt nála. Az asszony vörös hajú volt, művelt és boldogtalan. A férje gyakran utazott külföldre. Norbi feltűnően lassan haladt a munkával, de egyszer mégiscsak elkészült. Több tömött táskával távozott. A nő ugyanis tetőtől talpig felöltöztette. És sajgó szívvel távozott, mert volt száz felhőtlenül boldog napjuk. Norbi akkor volt először és utoljára szerelmes. Érzelmeit viszonozták, legalább is ő úgy gondolja. Azóta szívét nem tudják rabul ejteni, csak pénzért méri a szerelmet. Tavalytól önálló vállalkozó, de tanult szakmájának semmi hasznát nem veszi. A nőkből él. Van egy szépen berendezett garzonlakása. Rengeteg könyve. ízléses ruhatára. Étteremben étkezik. Társaságról társaságra jár. Egyik hölgy megfinanszírozta a jogosítványát. Most autóra gyűjt, pedig nem igazán van szüksége rá. Megtérítik az útiköltségét. A „hűséget” is jól bérezik. Mára kialakult „vevőköre” van, újabb kuncsaftokat egyelőre nem tud fogadni. Norbi nem tartja lényegesnek hangsúlyozni, hogy ő leggyakrabban csak kísérője a hölgyeknek, s ritkán szexuális partner. Akkor, ha ő is akarja. Neki már mindegy, hogy mit gondolnak róla, hisz ő is megveti sa- fr ját magát. ' Norbi huszonnégy éves. Erős, izmos. Még nem gazdag, de már nem is szegény. Nem tudatosan alakította így az életét, csak hagyta magát sodorni. A negyvenes, ápolt, intelligens, szórakoztató nőket kedveli. A női nemet tiszteli, önmagát nem. A szerelmet csupán a könyv lapjain hiszi el. Ha „kiöregszik”, egyetemre megy. Építészmérnöknek készül. Addig pedig csak egy bérfiú, ahogy ő mondja magáról, egy mentegetőző grimasz kíséretében... Járvás Ki látott már télen nyitott autóban vezetni egy pasast? Nos a szolnokiaknak abban a különleges szerencsében van részük, hogy pontosan ezt a látványt „élvezhetik”. Akár mint nyáron, hőguta idején: egy fiatalember nyitott tetejű Volkswagen bogárral közlekedik. Csak most be van havazva, továbbá vörös a füle és az orra... A fiatalember neve Fenyvesi Zoltán. Negyvenkettő éves, és úgy 10 éve birtokolja a „Bogarat”. Eredetileg a kocsi 1200-as volt, de ma már 1300-as, minthogy minden, de minden porcikáját kicserélték. Amikor megvették, szinte hazatolták az autót, mert alig működött. Különben akkor még nem is volt Zoltánnak jogosítványa, a felesége „hajtotta” a gépet. Már volt vagy hat szerelője, most Gyöngyösön javítják, de nevetve hozzáteszi: hat hibát kijavítanak, hármat elfelejtenek, kettő valamit meg elrontanak. Csak kényszerből közlekedik ilyenkor a 35 éves járgánnyal, mert a másik autója - egy 23 éves Mercedes - elromlott. És hogy miért nem húzza fel a tetőt? Műbőrből van, és nehéz felhajtani ebben a zimankóban. Legalábbis ezt állítja Zoltán, így hát sapka, kesztyű, kapucni szükséges a téli „parádéhoz”. Alaposan fel is tűnik a piros autóval a szolnoki utcákon. Páran már beszóltak neki, hogy „Nem fázol, haver?” vagy „Jó a verdád”. Úgy véli, aki ilyenkor biciklin közlekedik, az még jobban fázik, és azt még szélvédő sem védi. A család télvíz idején nemigen szokott beülni a „cabrióba”, de például nemrégiben egy kollégáját megkocsikáztatta. Neki is tetszett a „felhajtás”. Máskülönben meg a fővárosban, a Várban a kis „Folciban” vitte az esküvőre Zoltán a bátyját és a menyasz- szonyt. Úgyhogy voltak ennek az autónak szép napjai is... Véleménye, hogy hiába felvágós a „verdája”, másként nézik, mint mondjuk egy szuper Mercedest. A mentis esetében ugyanis enyhe ellenszenvet éreznek az emberek... Tóth András Norbi, a bérfiú Fagyálló bogaras
