Új Néplap Vasárnap Reggel, 1998. szeptember-december (1. évfolyam, 1-15. szám)
1998-12-06 / 12. szám
Kenyába hívják dr. Molnár Istvánt baráti látogatásra. Még nem szánta el magát az útra, de előbb-utóbb igent mond. Nem lehet ellenállni az emlékek vonzásának, nem lehet elfelejteni azt a két évet, amikor a Kilimandzsáró lejtőjén élt. Ezt újra látni kell. Dr. Molnár István, a szolnoki Kereskedelmi és Gazdasági Főiskola főigazgatója a kenyai- ugandai határ közelében, a tanzániai Moshi városban dolgozott két évig. Egy svédek által alapított főiskolán volt tanszékvezető tanár és minisztériumi szaktanácsadó. A svédek Moshi- ban, a Kilimandzsáró lejtőjén egy hatalmas oktatási és gyakorló cam- pust építettek ki a tanzán kormány együttműködésével. Az oktatókat a világ minden tájáról toborozták pályázat útján. így került Mo- shiba dr. Molnár István is.- Gyönyörű volt a svédek főiskolája - emlékszik vissza. - Nagyon szerettem ott lenni. Az oktatói gárda fele külföldi volt, Kelet-Európát egyedül én képviseltem, ami miatt gyanakvással fogadtak a nyugatiak, de ez fél év után megszűnt. Először angolul tanítottam, majd szuahéli nyelven. Egy tízszobás házban laktam, amelyhez gyönyörű kert tartozott. Reggel, amikor fölébredtem, a Kilimandzsárót láttam szemben. Később rájöttem, milyen szerencsés embernek mondhatom magam emiatt. Találkoztam ugyanis turistákkal, akik eljöttek Amerikából két hétre azért, hogy láthassák a.Kilimandzsárót, és a hegy két hétig ki se bújt a felhők közül. A chagga törzs székhelyén laktam, amely kávétermesztéssel foglalkozik. Úgyhogy ott az volt a divat, hogy ha vendégségbe ment az ember, minden házigazda büszkén kínált bennünket a saját pörkölésű kávéjával, és persze mindegyik kávé más ízű volt a különböző pörkölési technikák miatt.- Miben különbözött még az afrikai élet a hazaitól?- Például abban, hogy ha húst akartunk enni, akkor lőttünk egy gazellát.- Ahol élt, az a hely 250 kilométerre volt a Serengeti Nemzeti Parktól és nem túl messze a Ngorongoró krátertől. Gyakran találkozott vadállatokkal. Mennyire veszélyesek?- Nem annyira, mint gondolnánk. A legveszélyesebb a bivaly. Egyszer ugyanis ott rekedtem egy rohanó bivalycsorda közepén. Egy Volkswagenben lapultunk harmadmagammal - soha nem felejtem el, milyen érzés volt. A második legveszélyesebb a leopárd, aztán az elefánt, mert ha az egyszer megindul, semmi nem állhat az útjába. Az oroszlán, ha jóllakott, annyira békés, hogy bele lehet rúgni. A legveszedelmesebb ellenfél a kígyó, mert megbújik autóban, ruhásszekrényben. A háznak minden rését naponta végig kellett nézni a skorpiók és a kígyók miatt. A skorpiók ellen egyébként sokan macskákat tartottak. A macskák ugyanis állandó mozgásban vannak, és a skorpió ezt nem szereti.- Fölment-e a Kilimandzsáróra?- Részt vettem egy túrán, egy elefántcsapáson indultunk el, és 3500 méter magasságig jutottunk. Akkor a társaság nő tagjai visszafordultak, és vissza kellett kísérni őket. A Kilimandzsáró egyébként semmihez nem hasonlítható. A hegy maga az örök tavasz.- Volt-e életveszélyben?- Persze. Sokszor. Legtöbbször csak utána jöttem rá, amikor egy kígyót agyonütöttem, vagy amikor elsüllyedtem egy lakatlan területen a kocsimmal. Aztán elmeséli azt az esetet, amikor egy sebét saját magának kellett kioperálnia tüzes késsel, mert a kórházi segítség túl messze volt. Dr. Molnár István több, számunkra egzotikus országban is járt: Észak-Jemenben például szintén két évet töltött a magyar nagykövetség kereskedelmi kirendeltségének vezetőjeként. Jemenben a múlt emlékei, az épületek fogtak meg, és az az életmód, amely azt sugallta, megállt az idő a középkor óta. A sok hegy elzárja az embereket egymástól, nem mozdulnak ki a helyükről. A hegyekben és a törzseknél a sejkek uralkodnak, a vallási szabályok tartják össze az országot. Járt a jemeni óvárosban is, amely ma a világörökség része. Jemeni útjának nagy tanulsága azonban teljesen racionális.- Nekünk, magyaroknak sokkal nagyobb üzleti esélyeink lennének az arab országokban, mint amit megvalósítunk. De nem ismerjük a kultúrájukat, a szokásaikat. A nyugati országok fölveszik a kapcsolatot a náluk végzett arab diákokkal, akik segítik őket eligazodni az ottani üzleti életben. Nem tudom, mi, magyarok, miért nem élünk ezzel a lehetőséggel. Szerette az arab országokat, szerette Kínát, ahol csak egy hónapot töltött, és szerette a Kilimandzsáró vidékét. Most, hogy újra hívják Afrikába, azon gondolkodik, el kell fogadnia a baráti invitálást Kenyába.- Ha elmegyek, azért teszem, mert szeretném újra látni a vad világot. Paulina Éva Nemi erőszak • fogadásból meg az idősebb ember - az, aki egyébként leginkább kötözködött velem, és legjobban fente a fogát rám - ott maradtunk. De nem sokáig, mert gondolt egyet, s az autóval bevitt a közeli erdőbe. Közben beszélgettünk, és kiderült, hogy neki azt mondta az egyik fickó, hogy én kapható vagyok mindenre. Amikor közöltem vele, hogy nálam nem fog ötről a hatra jutni, persze hogy ideges lett. r r mivel én hülyére vettem, ezért le kell feküdnöm vele. Nem akarok magával lenni - feleltem. Nem tudnám szeretni? - kérdezte. Képtelen lennék rá - hajtogattam. Utána hátramentem a raktárba, hogy összepakoljam a göngyöleget, és az idősebb férfi utánam jött. Azt ismételgette, hogy értsem már meg, ő akar engem, s ha eldönt valamit, olyan nincs, hogy főleg egy nő ellenkezzen vele. De én akkor sem - vágtam rá. Abban a pillanatban kaptam két akkora pofont, hogy elszédültem és felrepedt az arcom. Beestem a szekrény mellé, s onnantól már nem igazán tudtam mit csinálni.- Meg is történt a dolog?- Igen. S utána fizetett ki a szemem előtt a bandavezér az idősebbnek 15 ezer forintot. Ennyiben fogadtak, hogy velem tud lenni az öreg.- Es utána?- Úgy köszöntek el, hogy ha feljelentést merek tenni ellenük, kiirtják az egész családomat. Azóta sem mertem elmondani még a szüleimnek sem, mert biztos belerokkan- volna. Meg időközben azt is megtudtam} hogy ez a három állat a börtönben ismerkedett meg egymással, és nem jó ujjat húzni velük, mert könnyen beváltják fenyegetéseiket... A falusias alföldi városka egyik kocsmájában ültünk le beszélgetni Julcsival. A 23 esztendős szőke hajú lány olyan, mint egy vékony falú üvegpohár, a csontjai, ha vannak, talán egy feketerigótól maradtak rá. Ő az, aki eddig legjobb barátnőjén és főnökén kívül még nem beszélt senkinek arról a szörnyűségről, ami 2 hónapja történt meg vele. S most is, hogy rágondol, látszik rajta, érzelmei, mint a páternoszter fülkéi járnak le s föl. Beszélgetésünk során többször is riadtan tekint a nyíló kocsmaajtó felé, nehogy őket lássa meg újra... Julcsi a várostól nem messze, egy kis falu presszójában dolgozott felszolgálóként. Nyugodtan teltek a napjai, a törzsvendégek csipkelődéseit már rég megszokta, ám azon a kedd délelőttön megváltozott körülötte minden. Fél 11 körül járhatott az idő, amikor nyílt a presszó ajtaja, és három tagbaszakadt - két 30 év körüli, meg egy jó 40-es - férfi lépett be rajta. A pulthoz mentek és szorgalmasan gurigatták le torkukon a feleseket. Olyanok voltak, mint a körömlakk, amire állandóan rá kell tölteni, nehogy beszáradjon. Magyarán: sokat ittak. Meg is ártott nekik. Mert ahogy a ma- ligánfok egyre feljebb csúszott bennük, hangoskodni kezdtek, megjegyzéseket tettek a vendégekre, és a végén még ki is ebrudalták őket a helyiségből. Majd, mint akik jól végezték dolgukat, ittak tovább, aztán az egyik - biztos nagyon megéhezhetett - azzal állt elő, hogy menjenek el t ebédelni, s vinni akarták a lányt is.- Egyedül vagyok a presszóban, és a főnököm engedélye nélkül nem mehetek sehová - jegyezte meg Julcsi.- Nem lesz bántódásod - mondták neki, ám hogy nyomatékot adjanak szavaiknak, törni kezdték az üvegeket, a poharakat. Amikor a játékgépet is szét akarták verni, Julcsi jobbnak látta, ha mégis elmegy velük. Bezárta az ajtót, s hajánál fogva rángatták ki a kocsiig. Szíves invitálás egy ebédhez, ugye? Mielőtt elindultak, annyi ideje azonban még volt Julcsinak, hogy a főnökének írjon néhány sort: jöjjön gyorsan az étterembe, mert nagyon nagy a baj. ; A lapot becsúsztatta az egyik fiókba. A főnök meg is találta, mert rövid idő után megjelent az étteremben, de a legnagyobb hangú fickó rögtön megfenyegette: ha ki meri rúgni a lányt, azért, mert otthagyta a munkahelyét, akkor fölakasztja.- Nincs semmi gond - mondta a tulajdonos -, de ha végeztek az ebéddel, vigyék vissza a presszóba.- Ezt egyébként meg is ígérték - folytatja Julcsi. S persze, hogy nem így történt. Mert ebéd után azzal álltak elő, hogy van még egy fontos elintéznivalójuk. Ne ijedjek meg, utána tényleg visszavisznek dolgozni. Elindultunk, pár perc múlva meg is érkeztünk. Ketten kiszálltak a kocsiból, én- A fák között mi történt?- Az égvilágon semmi. Még örültem is, hogy ez az ember talán megértette a dolgot. így aztán visszamentünk oda, ahol előzőleg kitettük a két társát. Jöttek is gyorsan, és bementünk a faluba. A presszóban már nevettek mind a hárman, hogy kegyelmet kaptam. Én közben elmentem a toalettre kezet mosni, s ez idő alatt történhetett meg a fogadás, amit csak később tudtam meg. Nekiálltam összetakarítani a törött poharakat, üvegeket, közben bezárták az ajtót. S akkor mondta el az idősebb, hogy most már nincs menekvés számomra. Először nem igazán értettem, miről beszél, mit akar, de folytatta: Julcsi azóta is tele van szorongásokkal és kétségekkel. Ismerősei, barátai a mai napig sem tudják, hogy hirtelen miért változott meg ennyire. Hiszen az eset előtt felszabadult, vidám volt, mostanában meg ideges és nem igazán találja a helyét. Riadttá, befelé fordulttá vált. Mintha menekülne saját magától. Erre a beszélgetésre is csak úgy vállalkozott, ha megváltoztatom a nevét, és nem derül ki, hogy hol történt az eset. Én ezt megtettem. De nem szívesen, mert ezzel esetleg újabb esélyt adunk arra, hogy ezek az emberek (emberek ezek egyáltalán?) továbbra is szabadon randalírozzanak. S ki tudja, mikor kerülnek sorra a mi lányaink...? Nagy Tibor Biztos úr, jöjjön, </ eladósodott a kórház! Először a békéscsabai kórházba hívták a szolnoki származású közgazdász Kató Gábort és kft.-jét, hogy segítsenek az eladósodott kórháznak. Egy hónap gondolkodási idő után igent mondtak. Aztán jöttek sorra más, bajban lévő kórházak, összesen több mint ötven egészségügyi intézmény, többek között a szolnoki Heté- nyl kórház. Évekkel ezelőtt Kató Gábor még nem gondolta, hogy önkormányzati biztos meg válságmenedzser lesz belőle. Az élet így hozta, ő pedig helytállt ezekben a szituációkban. Amelyek persze mindig keménynek bizonyultak. Kató Gábort az intézmények válságkezelésével kapcsolatban bizonyos titoktartás köti. így hát csak az elárulható titkokról faggathattuk.- Milyen titkokat őriz Ön?- Azokat az információkat, amelyek a válság- kezelések kapcsán a tudomásomra jutottak.- Hagyják aludni ezek a titkok?- Nem csak az egészségügyben dolgozik a kft.-nk, hanem az igazságügyben, például börtönben is. Ott számos szolgálati és államtitok is a tudomásomra jut, megtanultam megőrizni őket, ezekkel együtt élek.- Szokott-e válságban lenni a válságmenedzser? Hogyan kezeli őket?- Nehezen. Sokszor sehogyan sem. Általában megpróbálom magamban rendezni, vagy a legközelebbi hozzátartozóimmal megbeszélni a dolgokat. De nagyon kevés időm van arra, hogy a saját válságaimmal foglalkozzam.- Hány igazgatót mentettek föl az Ön és kft.- je jelentései alapján?- Nem számoltam össze. Hallottam róla, hogy az a hír járja: ahol mi megjelenünk, ott biztos, hogy fölmentik a vezetőket. Én még egyetlenegy vezető fölmentését sem kezdeményeztem, nincs is ilyen jogosítványom. Azt beszélik, hogy ahol ők megjelennek, ott leváltják a vezetőket Az ilyen lépéseket mindig a tulajdonos mérlegelte.- Szerzett ellenségeket?- Bizonyára, bár közvetlenül nem tapasztaltam támadásokat.- A válságkezeléssel sokszor együtt jár a létszámleépítés. Nincs lelkifurdalása, mikor ezt javasolja?- Korábban volt, ma már nincs. Egy ideig kifejezetten tömeges létszámleépítésekkel foglalkoztam a korábbi szocialista nagyvállalatoknál. Mikor a Videotonban közel kétezer, gyesen lévő dolgozót kellett leépíteni, azt például nagyon nehezen éltem meg.- Ön csendes embernek látszik. Mégis, amikor a Hetényiben dolgozott, féltek Öntől, mert tudták, hogy Ön fogja javasolni a leépítést.- Itt tévhitek is vannak. Én egyetlenegy személyre sem tettem konkrét javaslatot. Arra, hogy mekkora nagyságú létszámleépítés legyen, természetesen nekem kellett megtenni az előterjesztést. Ezért voltak a félelmek, hiszen a leépítés egzisztenciákat érint, de ezekben a válsághelyzetekben elkerülhetetlen. P. É. VBJV M ■ ff ■ 1998. december 6. Közelről Negyedik OOHOOOOHOOOOOOIII ^ Az ablakomból
