Új Néplap Vasárnap Reggel, 1998. szeptember-december (1. évfolyam, 1-15. szám)
1998-11-22 / 10. szám
Negyedik oldal Szolnokról az Operaházba Kicsi Lány a túlsó parton Rövid híradás volt csupán az újságokban: meghalt egy kétéves kislány. Annak a teherautónak a kereke oltotta ki életét, melyet az édesapja vezetett. Az olvasó beleborzongott. Hogyan éli túl a család a rettenetes tragédiát? Túl lehet egyáltalán élni? A balettintézetbe évről évre százával veszik fel a táncospalántákat. Azután minden féléves vizsgán kihullanak néhányan a rostán, hiszen rendkívül nehéz állandóan megfelelni. A sikeres záróvizsga után pedig még mindig ott a kérdőjel: vajon kap-e az Ifjú tehetség szerződést valamelyik balett-társulatnál, netán kijut-e külföldre. A legnagyobb megtiszteltetés persze az, ha az Operaház társulatánál foglalkoztatnak valakit. Bajári Leventének mindez sikerült. A szolnoki származású, huszonegy éves fiákét hölgy mellett egyetlen végzős férfitáncosként kapott tavaly szerződést az Operában.- Tízéves koromig teljesen átlagos életet éltem, a II. Rákóczi Ferenc Általános Iskolába jártam. Jó kézügyességem volt, zeneiskolába jártam, a balettel csupán annyi kapcsolatom volt, hogy nővérem barátnője táncolni tanult, s az ő „bemutatói” nagyon tetszettek. Aztán felvételt hirdettek Budapesten a Balettintézetben, és én előálltam otthon azzal, hogy felvételizni fogok. Persze a szülők nemigen örültek neki, hiszen ez azzal járt, hogy kollégiumban kell élnem, elszakadok tőlük. Mégis mindenben támogattak, és annak ellenére, hogy semmiféle előképzettségem nem volt, túljutottam a felvételin. Ekkor már édesanyámék is velem örültek, én pedig felköltöztem a fővárosba. Eleinte nagyon nehéz volt. Gyakorlatilag minden féléves vizsga újabb óriási próbatétel, sosem tudni biztosan, nem szórnak-e ki a rostán. Ráadásul mindig ott a sérülés veszélye is. Szerencsére nekem jól sikerültek a vizsgáim, sőt tizenhat évesen már bekerültem ösztöndíjasként az Operaház tánckarába, így a legjobb táncosoktól tanulhattam. Tavaly pedig három végzősnek ajánlottak szerződést; két lánynak és nekem.- A karból hamarosan kivált az egyik klasszikus balettben.- Ezzel is óriási szerencsém volt. Tavaly a Don Quijotéban Espada szerepét kaptam meg, ami valójában a második szólószerep a darabban. Eredetileg a negyedik szereposztásban léptem volna fel, ám az előttem lévők közül ketten kiváltak az előadásból, így bekerültem a második premierbe. Rendkívül jó érzés volt.- Milyen feladatok várnak önre a közeljövőben?- Most a februári Harangozó-estre készülünk, ám van egy igazán nagy lehetőségem is. Márciusban egy hónapos tanulmányútra várnak Szentpétervárott, a klasszikus balett „őshazájában”. Az egyik kolléganőmmel, Bokor Zsuzsannával a Giselle című pa-dö- dőt tanítaná be nekünk egy orosz balett-tanárnő - ha sikerül ösz- szegyűjtenünk rá a pénzt.- S mik a távolabbi tervek?- Ha nem jön közbe semmi, negyvenéves koromig színpadon maradhatok, utána talán koreográfusként, pedagógusként dolgozom majd tovább. Addig pedig még szeretnék sokat táncolni. Ha hívnak, természetesen szívesen jövök haza Szolnokra is. Szilvási Zs. A vakolatlan téglaház fölött szürkén ásí- tozik az őszi ég. A nappaliban ülünk le. Bodnárné Német Ilona igyekszik nyugalmat erőltetni magára, de a lába reszket. Egymás után gyújtja a cigarettát. Erika - a nagylány - védelmezőn áll mellette. Az asszony egyvalamit nagyon megtanult az utóbbi hetekben: a tragédiánál csak az emberek tudnak kegyetlenebbek lenni. Az egyik kisfiától megkérdezték az iskolában: - Apukád odahaza van? És anyukád? Hát nem vitték el őket a rendőrök? Őt a tragédia másnapján megállították az utcán: Te itthon vagy? Nem zártak börtönbe a férjeddel együtt? - vonták kérdőre. Bodnár Attila és felesége 1985-ben költöztek Kengyelről Törökszentmik- lósra, albérletbe. Ekkor már két gyermekük volt. Hamarosan megérkezett a harmadik baba. 1987-ben építkezni kezdtek. Az asszony a Bar- neválnál dolgozott, a férfi gépkocsivezető, bár a kőműves szakmát tanulta ki. Icu hasa gyakran domborodott. A harmadik gyermek után már sokan gyanakodva méregették. Minek újabb gyerek? De nem törődtek a rosszindulatú megjegyzésekkel. Hét gyereket vállaltak, és azt mondják: Hál’ istennek... A legkisebb - Beácska - karácsonyi ajándék volt, 1996. december 24-én született. Az első perctől kezdve csodaféle lengte körül. A hét gyerek közül ő volt az egyetlen, akit szoptatni tudott az anyja. Hét hónaposán már járt. Másfél éves korában folyékonyan, hibátlanul beszélt. Soha nem volt beteg. A farmernadrágos, kalózkendős, tüskefrizurás vagány kislány nemcsak a család szeme fénye volt, hanem mindenki kedvence. Huszonegy hónapig és tíz napig élvezték a csodát. A Kicsi Lány ugyanis ez év október harmadikén tragikus baleset áldozata lett. Egy teherautó pótkocsijának kereke alatt érte a halál. A saját udvarukon. A volánnál édesapja ült. Azon a napon festő dolgozott náluk, ezért Bodnár Attila csak 9 óra után indult dolgozni. Az IFA benn állt az udvaron. Már járt a motorja, amikor a családfő belépett a nappaliba elköszönni családjától. Beácskának puszit adott. Icu elindult a konyha felé. Ekkor a kislány még a nappaliban volt, melyet az udvartól csak egy keskeny terasz választ el. Erika - a legnagyobb lány - hirtelen valami szokatlan zajt hallott. Kiszaladt. Látta, hogy kistestvére a földön fekszik, már holtan. A teherautó már az utcán volt. Csak a bal hátsó kereke nem. Néhány méter, néhány másodperc. Ennyin múlt Beácska élete. Bodnár Attila kiabálni kezdett a feleségének: - Gyere ki, mert meghalt a kislány! Az asszony önkívületében rohant kifelé. - Ne nyúlj hozzá - ennyit mondott, s aztán másnap estig nem szólalt meg. Icut bevonszolták a lakásba, injekciót kapott. A családra fájdalmas döbbenet nehezedett. A Bodnár család mindig is gyökértelen- nek érezte magát Törökszentmiklóson. A halottaik sem itt nyugszanak. Ezért döntöttek úgy, hogy Kicsi Lány aranyozott angyalkákkal díszített parányi, hófehér koporsóját az anyai nagyszülők kengyeli sírja fogadja be. Meg azért, hogy ne legyen egyedül egy ilyen csöpp kis gyermek. Beácska temetése napján rossz idő volt, de a szertartás idejére a nap előbújt a felhők mögül. Talán ezzel is jelezni akarta, odaát örülnek a kis jövevénynek... Bodnárék nem tudják, mi lesz velük. Az eljárást felfüggesztették. Baleset volt. Kiszámíthatatlan, kivédhetetlen, végzetes véletlen. Az eszük azt súgja: élni kell! Túlélni, még egy ilyen rettenetét is. Csak azt nem tudják még, hogyan. Azt viszont jól tudják, a hat gyereknek szüksége van még rájuk. De a család október harmadika óta mégsem találja helyét. Az apa eszeveszett tempóban dolgozik, nem hagy időt magának a gondolkodásra. Lefogyott, nem beszélget. A nagyfiú nem szeret hazamenni. A nagylány meg hirtelen felnőtt lett. Sok minden nehezedik a vállára. Anyja fő támasza. A két alsós fiú gyakran emlegeti Beácskát. Ők legalább kibeszélik fájdalmukat. Az asszony egy héten háromszor éjszakázik. Fél éve vállalta ezt a munkát, hogy a nappalt ne vegye el a gyerekeitől. Most meg különösen örül neki, hisz úgysem tud aludni. Bodnárék azonnal szerették volna eladni a házat, s elmenni innen minél mesz- szebbre. Oda, ahol nem baj, hogy sok gyermekük van, ahol nem szánnak nekik börtönt egy szörnyű, szerencsétlen baleset miatt, ahol nem fájna ennyire minden pillanat. De a ház félkész, OTP-tartozás is van rajta, ráadásul jön a tél. Maradnak hát egyelőre. Ki kell bírniuk valahogy. Fájdalmuk azóta fokozódott szinte elviselhetetlenné, mikor másodjára látogattak el a kislány sírjához. Bodnárné Német Ilona azóta gyakran maga előtt látja, amint legkisebb gyermeke a fehér fodros ruhájában és a fehér ci- pőcskéjében jön felé. Mond valamit, de nem érti. A gyászoló anya hangja gyakran megbicsaklik. De nem könnyezik. Nem sírhat, mert akkor a többiek is vele zokognak. Sokáig keresgél a táskájában, majd két apró fülbevaló remeg a tenyerén. Ennyi maradt utána - mutatja. Azt tervezik férjével, vesznek egy-egy vékony aranyláncot, ráakasztják a parányi fülbevalókat és örökké viselni fogják... Az utcáig kísér. A világos folyami kavicscsal terített udvaron látni egy sötétebb foltot. Az asszony pillantása odatéved. Felnéz az égre: El innen! El! El! El! - sóhajtja könyörgőn. Hideg eső fröccsen az arcára. Nem bánja. A szürke őszi párán át Beácska jön fehér, fodros ruhában, fehér cipőcskében... JárvásZs. „Snittek” Hamza D. Ákos életéből ott van a képekben... Hamza D. Ákos festőművész, filmrendező, szobrászművész munkássága egyre ismertebbé válik szűkebb hazánkban. De az utolsó évelt Jászberényben töltő művészről jó tudni, hogy nem az a fajta ember volt, aki elefántcsont-palotájába elvonulva, a világtól elzárkózva élte volna mindennapjait. Feleségével, Hamza Lehel Máriával „világpolgárként” hol Franciaországban, hol Magyarországon, hol Olaszom szágban, hol pedig Brazíliában, Sao Rauléban éltek. A művész életéről elevenített fel néhány anekdotát utolsó évelnek tanúja, a jászberényi Hamza Múzeum igazgatója, B. Jánosi Gyöngyi. Mikor a harmincas évek közepén feleségével Hamza D. Ákos visszatért Budapestre Párizsból, megalapította filmvállalatát. * A lányok * A rendezőként is dolgozó Hamza Magyarország legnagyobb, legismertebb színészeivel - Kiss Manyi, Csortos Gyula, Karádi Katalin, Jávor Pál, Szilvási László - dolgozott, a hazai hangosfilmgyártás úttörőjeként. Mellettük természetesen már akkor is voltak törekvő fiatal hölgyek, pályakezdő színésznők, akik versengtek egy-egy epizódszerep megszerzéséért. Bizony - ezt Hamza Lehel Máriától tudjuk - éjszakákon keresztül, gyakran haj naMindez lig csücsültek budapesti házuk lépcsőjén ezek a fiatal lányok, hogy bemutatkozhassanak, egy szót váltsanak a rendező úrral. Mária asszony soha nem volt féltékeny, de azért kissé irritálta, hogy fiatal és csinos lányok éjszakákon át várakoznak férjére... A művészember tehetséges feltalálónak is bizonyult, de valóra váltott gondolataiból soha nem tudott meggazdagodni. * Elektromos fogkefe * Jellemző történet erre, hogy a háború után, mikor ismét Párizsban éltek, Hamza Ákos - mielőtt bárhol a világon megjelent volna ez az eszköz -, feltalálta a villanymotoros fogkefét. Nem kellett más hozzá, mint Mária asszony hajszárítójának kis motorja. A hajszárító - motor nélkül - tovább már nem működött, de remek elektromos fogkefét sikerült eszkábálnia a feltaláló-festőművésznek. Brazíliában - ahol egy producerrel megkötött, hat film elkészítésére szóló szerződés miatt telepedtek le -, Sao Paulóban visszavonultan, de nem másoktól elzárkózva élt a házaspár. Miután az említett producer csődbe ment, már az első film forgatását is félbe kellett hagyni. Attól kezdve végérvényesen a festőművészetnek élt Hamza D. Ákos. * Lófestés * Nehéz idők voltak azok, és bizony meg kellett élni. Kevesen tudják, hogy Hamza nemcsak az absztrakt festészetben, de a figuratív piktúrá- ban is otthonosan mozgott. Először - még Franciaországban - csak díjnyertes paripákat festett le a tulajdonosok megrendelésére. Jól beletanult a lovak megfestésébe, és Brazíliában jól tudta ezt kamatoztatni. Egy sor életképet mintázott, méneseket, a magyar Alföldet idéző festményekkel kereste a kenyerét. (A közölt exkluzív, máshol még meg nem jelent fotó is egy ilyen képet örökített meg.) Sőt a régi holland mesterek stílusában, aprólékos, precíz kidolgozottságú csendéleteket is megmintázott időnként. A harmadik kitérő pedig az absztrakt festészettől a brazíliai tájat, városokat ábrázoló munkái voltak.- Ákos bácsi - emlékezett B. Jánosi Gyöngyi - meg volt győződve arról, hogy az Unikum egy gyógyszer. * A vegyület *- Bármikor megfordultam a házukban, mindig elővette a kis üvegecské- jét, és megkínált egy pár csepp Unikummal. Soha nem mulasztotta el elmesélni, hogy a benediktiek a XVI. században kísérletezték ki a receptjét, és 23 féle gyógyfű van ebben a ve- gyületben. Igen, nem italként, hanem vegyületként beszélt róla. Vallotta, ha ebből néhány cseppet nap mint nap megiszik az ember, már tett valamit az egészségéért. És mindez ott van a Hamza-képek- ben, az élmények, a hangulatok, az emlékek, egy élet munkája. Nemcsak fennkölt művészet, hanem a mindennapok valósága is. Banka Cs.