Új Néplap, 1998. november (9. évfolyam, 256-280. szám)
1998-11-19 / 271. szám
4. oldal A Szerkesztőség Postájából 1998. november 19., csütörtök Megtaláltam Annus nénit Annus néni még az ötvenes években volt a munkatársam. Később elvált az utunk, de a kapcsolat még évekig megmaradt. Volt egy,rosszul sikerült házassága, el is váltak, gyermeke nem született. En mindig csodáltam apró termetét, erejét és főleg bátorságát. Ötvenéves elmúlt, amikor hozzáfogott árvizes házának újjáépítéséhez, néhány évvel később korszerűsítette, komfortossá tette. Pénze mindig kicsi volt, de azt jól beosztotta, kölcsönért nemigen ment a szomszédba. A nyolcvanadik évét is betöltötte, amikor először gondolt arra, mi lesz vele, ha nagyon öreg lesz. Szóba jött rokon, szociális otthon, de eltartó is. Aztán megszakadt a kapcsolatunk, és én nem tudtam, mi történt vele, már csak a halálhírét vettem jóval később. Arra azonban, hogy hogyan élt élete utolsó éveiben és hová temették, a szomszédok sem tudtak válaszolni. Mintha ellopták volna .. . Nemrég kinn jártam a temetőben, s eszembe jutott Annus néni. Kérdeztem, nem tudnák-e, hol találom a sírját. Nem akartam hinni a szememnek, amikor mutatták: arrafelé keressem, mert köztemetése volt szegénynek. Hát ezért érdemes volt nélkülözni, hogy legyen szép otthona, háza . .. legyen hagyaték az örökösöknek. Hogyan történhetett ez vele? És vajon hányán jutnak hasonló sorsra, akik nem tervezik meg idejében idős koruk utolsó éveit? Nem figyelünk az öregekre. Az állam kivonult (pedig felelőssége vitathatatlan az idősek jogainak védelmében), az örökösök csak akkor bukkannak fel, amikor már lehet vinni a koncot. Eltartási szerződések köttetnek, amelyeket nem ellenőriz senki, meg alibi szerződések, ami nem nyújt biztonságot. A gondoskodást, törődést nélkülöző, kiszolgáltatott idős ember útja ilyen világban csak a köztemetőbe vihet... M. F.-né, Szolnok Sikertelen átképzések? Elveszett százmilliók? Segítőtársak voltak a bajban November 11-én a szolnoki, Szapáry úti buszmegállóban szálltam fel a 11.50-kor induló 1/A-s autóbuszra. Egy ismeretlen hölgy megszólított, mert látta, amint a buszra szállás pillanatában a válltáskámból egy cigány nő kivette a pénztárcámat. Azonnal leléptem, mert a gyanúsított asszony még ott álldogált egy másikkal, és kértem vissza a tárcámat. Ő váltig tagadta, hogy az nála volna. Ekkor vette észre a hölgy, hogy a tárcám a közelben ácsorgó gyerekeknél van. Amikor azonban a gyerekeknek feltűnt, hogy róluk van szó, szaladni kezdtek. Látta az esetet egy kerékpá• • Ugyünk-e az egészségügy? Egy Amerikában élő barátommal a sok egyéb téma mellett a magyar egészségügyről is szót váltottunk. Érdeklődésére, hogy egy magyar lakosra évente mennyi támogatás jut, elmondtam, hogy két-háromszáz dollár. Barátom hitetlenkedve nézett rám a számok hallatán, mert számára teljességgel érthetetlen egészségügyünk ilyen mértékű gazdasági ellehetetlenülése. Sajnos a magyar egészségügyben a rendszerváltás a mai napig nem történt meg. Az érdekeltségi viszonyok napjainkban nem a valódi szakmai szempontok mentén érvényesülnek. Az ágazatban is megjelenő üzleti szemlélet gyakran ellentétes a beteg ember alkotmányos jogaival, amellyel a polgár személyes, napi tapasztalatában szembesül: összeköttetések nélkül nem működik a rendszer. Az is köztudott, hogy az ellátásban dolgozók munkája - a kor követelményeit is figyelembe véve - a jelenlegi finanszírozási feltételek mellett hosszú távon nem lehet kielégítő. Ezen tények minden, a szakmával foglalkozó számára evidensek - és sajnos megszokottak. Ebben az állóvízben évtizedek óta mindenki tudomásul veszi: nincs pénz az egészségügyre, az egészségkultúra fejlesztésére. Jó ez nekünk így is - persze, ha túléljük ... Dr. Dobos Zoltán orvos-közgazdász Az Új Néplap november 5-i számában Sikertelen átképzések, elveszett százmilliók címmel megjelent jegyzet az átképzések piacképességét vizsgálva nem titkolja azt a véleményt, hogy a képzések közül több sikertelenségre ítéltetett. A munkanélküliek elhelyezkedési esélyeit segítő lehetőségek egyike az átképzés. Az álláskereső esélyeit a szakképzés színvonala és a munkaadó igénye határozza meg. A szakmával rendelkező munkanélkülinek sokszor pályamódosításra, továbbképzésre van szüksége ahhoz, hogy visszakerülhessen a munkaerőpiacra. Évente 1500-1700 átképzést, továbbképzést támogat a munkaügyi központ. Az éves képzési terv kiadvány formájában is megjelenik. Az idén ötven szakmára lehetett jelentkezni, ezek között divatos és nehezen beiskolázható, de a munkaerőpiacon jó elhelyezkedési esélyt ígérő szakmák is vannak. Az a tapasztalatunk, hogy aki személyiségének, érdeklődési körének, előképzettségének megfelelően választ, talál magának munkát. Az átképzés sikerének elemzésénél a vállalkozói vagy őstermelői igazolvánnyal nem rendelkező gazdálkodót, szőnyegszövőt, fonottbútor-készítőt stb. is számításba kell venni, mert sajnos sokan végeznek úgy feketemunkát, hogy az átképzésben tanultakat hasznosítják. Ilyenformán a képzésben részt vevők 70-80 százaléka a tanultakból él, s ez az eredmény kiemelkedően jónak számít még nyugat-európai mércével mérve is. A gazdaság konkrét jelzései hiányában sajnos valóban nehéz dolga van a munkaügyi központnak a piacképes szakmák meghatározásában. A képzési szakirányokat a kistérségi munkaerőpiac ismeretében döntően a kirendeltségek határozzák meg, és a programoknak több mint fele a munkanélküli lakóhelyéhez közel bonyolódik. A munkanélküliségi ráta nálunk országosan az ötödik legrosszabb. Ebből következik, hogy a legalacsonyabban iskolázott rétegek továbbtanulási aktivitását kell a munkaügyi központnak elősegítenie. Ezt csak jól megtervezett és -szervezett munkával lehet elérni. Utalva a munkáltatói igényekre, mindenképpen szükség van ennek a rétegnek egy olyan segítségre, amely belső motivációt ad egy igényesebb életformára, a kitartó álláskeresésre. Hivatalunk segíti a munka- viszonyban állók átképzését is, vállalva a költségek felét. Egyre több munkaadó él ezzel a lehetőséggel, képezteti át dolgozóját a Foglalkoztatási Alapból finanszírozottan. A nyugat-európai mintát figyelve nyilvánvaló, hogy a sikeres munkavállalás, a biztonságos megélhetés alapja egyfelől a szemléletbeli változás, másfelől az élethosszig tartó, folyamatos tanulás. Barcsik Tiborné a megyei munkaügyi központ címzetes szakfőtanácsosa ros is (akiről a távolság miatt nem tudtam eldönteni, férfi vagy nő), aki útját állta a gyerekeknek, s ezzel megakadá- lyőzta, hogy elszaladjanak. így nem volt más választásuk, mint hogy eldobják a pénztárcámat. Bár nem sok pénz volt benne, mégis örültem, hogy visszakaptam, mert kedves ajándék nekem. A történtek olyan gyorsan peregtek, hogy alkalmam sem volt megköszönni az ismeretlen hölgy figyelmességét, a kerékpáros segítségét és a busz vezetőjének az előzékenységét, aki megvárt engem, s ezzel a busz- szal utazhattam tovább. Sz. I.-né, Szolnok Karcagról az Ady Líceumhoz A karcagi Kiskulcsosi Általános Iskola továbbképzési tervében szerepel az alábbi feladat: ,,Az iskola nevelői ismerkedjenek meg tágabb környezetünk lakosságának életével, kultúrájával, néprajzi és történelmi emlékeivel.” E „lecke” megoldására október végén nyílt alkalom, amikor is harmincnyolcán elindultunk Nagyváradra, autóbusszal. Megérkezvén, kedves meglepetésként ért bennünket az a fogadtatás, ahogyan a városi RMDSZ vezetősége várt. Idegenvezetőnk kalauzolásával igyekeztünk minél többet látni a város nevezetességeiből. Megtekintettük a Bazilikát, láttuk Szent László hermáját, megnéztük a püspöki palota néprajzi kiállítását, megcsodáltuk a Kanonok-sor szépségét, és egy pillanatra megálltunk az Ady Líceum falán elhelyezett emléktáblánál is. Szétnéztünk az Ady Múzeumban, ahol eredeti fényképeket és kéziratokat őriznek. Vendéglátóink házias ízesítésű finom ebéddel vártak bennünket, s egy jó hangulatú beszélgetés után ismét útra keltünk. Megnéztük a vár nevezetesebb épületeit, és eltöltöttünk egy órát a piac forgatagában is. A Félix fürdőben megcsodáltuk a természet és az emberi munka harmóniáját. Este, feledve fáradságunkat, léptük át a Nagyváradi Állami Színház küszöbét, hogy megnézzük a Bánk bánt. Á neves vendégszínészek játéka és a dráma mondanivalója katarti- kus élményt nyújtott szívünknek, lelkűnknek. Fárasztóan izgalmas volt ez az út, de megérte, mert jelen voltunk Nagyvárad lázas, lüktető, életében. A sikeres kirándulást Ecsedi Irén, iskolánk igazgatónője szervezte. Megköszönjük fáradságos munkáját. L. M., Karcag Négy nap Erdéfyben A tiszafüredi Kiss Pál Általános Iskola diákjai a négynapos erdélyi kirándulásra nagy izgalommal készültek. A tervek között szerepelt, hogy meglátogatjuk a szovátai testvériskola tanulóit, és sorra vesszük Székelyföld nevezetességeit. Már az első nap is jól sikerült, Csúcsán megnéztük az Arfy-emlék- szobát, majd onnan a tordai ha- sadékhoz mentünk. Innen a Bu- csin-tetőre érkeztünk, ahol a szállásunk is volt. Másnap Parajdon a sóbányába „szálltunk le”, s e nap délutánján látogattunk el a szovátai iskolába. Az ismerkedés után egy játékos sportverseny következett a szovátai és tiszafüredi gyerekek részvételével. A harmadik nap reggelén Farkaslakára, Tamási Áron szülőhelyére mentünk, ahol megkoszorúztuk az író sírját. Szülőházában, nagy örömünkre, testvére, Erzsi néni kalauzolt bennünket. Innen Székelyudvarhelyre, a gyönyörű székely kapuhoz érkeztünk, majd Orbán Balázs sírjához, otthagyva a kegyelet virágait. A Tamási Áronról elnevezett gimnáziumot is megnéztük. A nap végső állomásaként Korond következett. Az utolsó napon elsőként Marosvásárhely nevezetességeiből tekintettünk meg néhányat, majd a vár templomában a székely nép történelmével ismerkedtünk. Itt találkoztunk a Bó- lyai gimnázium egykori igazgatójával, aki személyesen ismerte a mi iskolánk volt igazgatóját, Erdész Józsi bácsit. Marosvásárhelyről Kolozsvár híres temetőjébe mentünk, Apáczai, Dzsida Jenő és más híres személyiségek nyughelyéhez, majd a Mátyás-szoborhoz. Szovátai barátaink azt ígérték, májusban viszonozzák látogatásunkat. Mi nagy örömmel várjuk őket, s reméljük, hogy ők is olyan felejthetetlen napokat töltenek nálunk, mint mi Székelyföldön. Bártfai István 7. a osztályos tanuló Találkozzunk az ötórai teán! A szolnoki Belvárosi Általános Iskola fennállásának századik évfordulóját ünnepli. Ez alkalomból december 2-án, délután 5 órai kezdettel teadélutánt rendez, melyre szeretettel meghívja azokat a volt diákokat, akik az egykori előd, az Állami Polgári Leányiskola növendékei voltak. A jelentkezéseket november 20-áig várják a 375-225-os telefonon vagy levélben a iskola címére, a Templom út 6.-ba. Az egykori diákok ezúton is köszönik az iskola vezetésének, hogy rendezvényével lehetőséget ad az ünnepségre, az összevont találkozóra. Várja a diáktársak jelentkezését és részvételét egy volt polgári iskolás diák: Dr. Sz.-né Szitár Ilona Betegségekről - őszintén Az egészséges életre nevelés programsorozat keretében legutóbb dr. Berta Mária, a Hetényi Géza Kórház és Rendelőintézet bőr- és nemibetegségek kozmeto- lógiai szakorvosa tartott előadást a szolnoki Gépipari, Közlekedési Szakközépiskola és Szakképző Iskola 1. sz. tagintézménye hallgatóinak. A főorvosnő tartalmas és érdekes előadásában beszélt a bőr immunológiai megbetegedéseiről, a gombásodásról, a szexuális úton terjedő fertőzésekről, azok kialakulásáról és kellemetlen tüneteiről, megelőzésükről, szólt a szemölcsök, anyajegyek elváltozásairól, a hajas fejbőr megbetegedéseiről, a tinédzserkori pattanások kialakulásáról, megelőzésük lehetséges módozatairól, kezelésükről, és beszélt a napozás káros hatásairól is. Az előadás végén a főorvos asszony a tanulók egyéni problémáira válaszolt. H. G. M. A levelekből válogatunk. A kiválasztott írásokat - a szerző előzetes hozzájárulása nélkül, mondanivalójának tiszteletben tartásával - feldolgozzuk. A témának akkor is nyilvánosságot adunk, ha nekünk arról esetleg más a véleményünk. Névtelen vagy címhiányos leveleket nem közlünk. Az oldalt szerkeszti: Kácsor Katalin A kengyeli Berta Mátyás és felesége, Körmendi Julianna novemberben ülte házasságkötésük ötvenedik évfordulóját. A családi ünnepségen négy gyermeke és öt unokája köszöntötte az ünneplő házaspárt. (beküldött fotó) A pénzéhségnek is van határa A szolnoki fizetőparkolók üzemeltetőinek „panaszát meghallgatva” a város aljegyzője körlevélben tudatja a panaszt tevőkkel, hogy ezentúl a kártyával rendelkező mozgássérülteknek is parkolási díjat kell fizetniük. Első megdöbbenésemből eszmélve az volt az érzésem, hogy a körlevél hangvételén valósággal átsüt a mozgássérültekkel szembeni ellenszenv, ugyanis a döntés indokai között hangsúlyos helyen kap teret az a megállapítás, hogy „a mozgássérülteket a kártyán kívül egyéb kedvezmények is megilletik”. Kitér továbbá az indoklás - a KRESZ megfelelő rendelkezéseit taglalva - arra, hogy az autósnak lehetősége van megállni és várakozni mindazokon a helyeken (is), ahol azt tábla vagy útburkolati jel egyébként tiltja. Az az érzésem, hogy mindazok, akik az ügyben közreműködtek, még egyszer sem kényszerültek tolókocsiba, nem próbáltak műtött végtagokkal gyalogolni, és sérült hozzátartozóikat sem kellett eddig több méteren át cipelni. Mert ha tudnák, mit jelent így élni, e döntés nem születik meg. Az utóbbi években hozzá kellett szoknunk, hogy a pénz átrendezi a sorokat az élet minden területén. De álljunk egy pillanatra: ennyire hiányzik az a 15 forint az üzleti vállalkozásból vagy a város költségvetéséből? A pénzen kívül már nincs más rendezőelv? Én a maradandó sérülésemet egy szolnoki parkolóban szereztem. Pedig a parkolási díj fejében kötelessége lett volna az üzemeltetőnek a hóeltakarítás és a kocsik csúszásmentes megközelítésének biztosítása. Nem tette. Mulasztása miatt életem végéig mozgássérült leszek. Ezért a magam részéről - a mozgássérültkártya birtokában - a fizetőparkolóban nem fogok fizetni még akkor sem, ha a parkolóőr rendőrt hív. Az a véleményem, hogy az ilyen rendelkezések helyett sokkal inkább arra kellene figyelni, hogy a parkolókban számunkra kijelölt helyek szabadon maradjanak, velünk pedig, „irigyelt”’ sorsú mozgássérültekkel, emberségesen bánjanak. L. Imréné, Szolnok
