Új Néplap, 1998. augusztus (9. évfolyam, 179-203. szám)
1998-08-22 / 196. szám
1998. augusztus 22., szombat Körkép 5. oldal Nézőpont Parádé az égen Várhatóan tízezrek zarándokolnak el ma és holnap újra a kecskeméti katonai reptérre, hogy szemtanúi legyenek annak a parádénak, amelyet a Honvédelmi Minisztérium, no és persze a különféle vadászrepülőgépgyártók produkálnak. Természetesen ez utóbbiaké a főszerep. Meg is tesznek mindent, csak hogy elkápráztassák a szemlélőt, katonát, laikust, felnőttet, gyereket egyaránt. A pilóták - akik olyasmit is kibírnak, amire egy „normális” földi halandó még csak gondolni sem mer - mosolyogva integetnek le a rakétaként égbe szökő vagy éppen a föld felett néhány száz méterre, szinte egy helyben lebegő gépmadarakból. A bemutatott csodák, a képtelenség határait súroló égi manőverek egy perc alatt meggyőzik a szemlélőt arról, hogy az a legjobb, legszebb gép, ami éppen odafönt hasítja a levegőt. A tét, már ami a repülőgépgyártókat illeti, ennél jóval nagyobb: érvényesülni azon a hadiipar által teremtett piacon, amelynek előbb vagy utóbb a NATO-tagság küszöbén álló országok, közöttük Magyarország is kétségkívül szereplője lesz. Az egyaránt csúcstechnikát kínáló cégek között óriási a konkurenciaharc. Európai és tengeren túli vállalatok versengenek egymással a vevőkért. Óriási pénzről van ugyanis szó. Az egyelőre még nem ismeretes, hogy egy olyan kis ország, mint a miénk, pontosan mikor és mekkora falatot jelent majd annak a gyártónak, amelynek harci gépei esetlegesen győztesként kerülnek ki a „csatából”. Az viszont a svéd Gripen vadászgép piaci képességeivel kapcsolatban nyilvánosságra hozott adatokból kiderül, hogy gépeket készítő Saab cég 1997-es eladásai elérték a 700 millió angol fontot, a rendelésállomány pedig ennek az összegnek közel háromszorosát teszi ki. Az elsőségért, a profitért vívott harc megköveteli a népszerűséget hozó reklámot, miután technikailag szinte már lehetetlen egymást felüllicitálni. Hogy melyik lesz végül a favorit? Bizonyára nehéz és felelősségteljes dolog lesz erről dönteni az illetékeseknek. Ebből a szempontból a légi parádéra jegyet váltó „amatőrök” sokkal könnyebb helyzetben vannak, ők mindenféle kötelezettség nélkül bökhetnek az égre: oda nézz, ez a legszuperebb gép! —1"««'**- Qçü Jövőre a tenyőiek utaznak Szeretet az erdélyieknek Sepsiszentgyörgyi vendégek érkezése számított nagy eseménynek Tiszatenyőn, mivel a község iskolája negyven, Erdélyből érkezett iskolást látott vendégül. Az iskola és a község polgár- mestere is szorgalmazta, hogy létesítsenek testvérkapcsolatot külföldi iskolával. Mint Lencse János, a tiszatenyői általános iskola igazgatója elmondta, először Ausztria, Németország jött szóba, ám az ottaniak nem érdeklődtek egy ilyen lehetőség iránt. így másutt kerestek, és barátja, László Árpád segítségével Sepsiszentgyörgyön egy ezemégyszáz diákot tanító iskolával vették fel a kapcsolatot. Az együttműködés tartalmát a csereüdültetések, a tanárok szakmai tapasztalatcseréje és a kulturális kapcsolat adja. A tiszatenyői gyerekek számára érdekes az erdélyi kultúra megismerése, a sepsiszent- györgyieknek pedig az anyanyelvi, történelmi oktatásban tudnak segítséget nyújtani. Az Erdélyből jött gyerekek most két hetet töltöttek Magyarországon. Tiszatenyőn családoknál laktak, a hagyomány- őrző klub megvendégelte őket, a polgármester fogadást, a szülők vacsorát adtak tiszteletükre. Nagy eseménynek számított, hogy levetítették a Honfoglalás című filmet, amelyet az erdélyi gyerekeknek még nem volt módjuk megnézni. A vendéglátást a polgármesteri hivatal és sok szponzor támogatta. Öt helyre adtak be pályázatot is, ám csak a Mobilitás Ifjúsági Szolgálatnál nyertek. Jövő nyáron a tiszatenyői iskolások negyventagú csoportja utazik Sepsiszent- györgyre. Kirgizia fővárosából került Szolnokra Abdrahmanova Szabira lánya a Néplap szépe lett A szép arcú, dallamos nevű Abdrahmanova Szabira Azizovna Kirgíziában, annak is a fővárosában, Frunzében érkezett erre a világra. Természetesen hithű muszlimként, mivel a kirgizeknek ez a vallásuk. Talán soha nem tudja meg, hogy Szolnok is létezik valahol, miképpen néz ki a Tisza, mennyire nehéz, dallamos a magyar nyelv, ha azon az estén a főváros egyik színházába el nem megy egy balett előadást megnézni. Ebből aztán annyi következmény származott, hogy Ázsiából Európába költözött. Akit netalántán a hogyanok és a miértek is érdekelnek, olvassa el ezt az írást. A Kondorost család hölgyei. Középen a frunzei születésű édesanya, jobbján Judit, a Néplap különdíjasa, balján Zsuzsa, a kazah légitársaság alkalmazottja. fotó: cs. i. Szóval Szabira balettestre ment Frunzében. Mit ad az ég, így döntött egy jókötésű, eredetileg szegedi, magyar srác is, akit Kondorosi Zoltánnak hívtak. Ott tanult a katonai akadémián. Talán a kirgiz hölgy el is felejti a találkozást, ha nem veszi észre, hogy magyar szomszédja végigaludta az előadást. Ez bosszantotta, majd szóba elegyedtek. Elég az hozzá, a véletlen találkozásból barátság, a barátságból udvarlás, majd szerelem lett. Két év együttjárást követően házasodtak össze, ami nem volt egyszerű ebben a vallásos országban. A hithű muzulmánokat, például az édesanyját úgy felbosszantotta a frigy, hogy el sem ment a „kommunista” lagziba. A fiútestvérei, de főleg az édesapja, aki újságíró volt, biztatták:- Eredj hozzá bátran, legalább nem Ázsiában, hanem Európában élsz. Zsolt, a férj hazautazhatott, majd fél év várakozás után követhette a felesége, Szabira is. Szeged, Veszprém, Szolnok volt az útirány, mikor hová helyezték a férjét. A fiatalasz- szonyról még annyit, hogy lánykorában Kirgíziában őt is szépségkirálynővé választották. Közben szaporodott a család: 1975. május 9-én először Judit érkezett, aki a nap tiszteletére második keresztneveként a Viktóriát kapta. Akkor 4,5 kiló volt, most 52-re tornázta fel magát a mutatós hölgy. Akimerő véletlenül indult a Tisza- tó szépe versenyen, és egyáltalán nem véletlenül az Új Néplap szépe, különdíjasa lett. Egyébként a szolnoki főiskola külgazdasági szakán, kiváló eredménnyel végzett, és azóta az Euroszolnál dolgozik. Három éve van egy barátja, és hobbijuk a focidrukkerek fotózása. Zsuzsa, a húga, 1977. június 24-én látta meg először a napot: 3,6 kiló volt, és mostanság a súlya nagyjából megegyezik Juditéval. Á közgazdaságiban idegenforgalmi szakon végzett, és Budapesten dolgozik a kazah légitársaságnál. Most felvételizett Pécsett angol szakra, ő is indult a Tisza-tó-szépségverse- nyen, és dijat is kapott. Édesanyjuk Pestre jár dolgozni, akár édesapjuk, akit időközben nyugdíjaztak, de most is dolgozik biztonsági őrként. Hétvégéken azért össze-ösz- szefutnak, és felelevenítik a temérdek mozgalmas, közös élményt. A világ odakinn is nagyot változott, nem mindig előnyére, mert arrafelé is pocsék a közbiztonság. Két, szép lányát nem is meri kivinni az édesanya a messzibe, még ott élő testvéreihez sem, mert fél, hogy elrabolnák őket. Nem másért, mert arrafelé már gyerekkorban eldöntik, kinek ki lesz a párja. Azután Kirgiziában valahogyan mindig több fiú születik, mint lány, és divat a leányrablás. Csak úgy egyszerűen lóháton, a zsákmánnyal elnyargalnak valahová a hegyek közé. Oda, ahonnan legfeljebb kétgyerekes családanyaként adhatnak hírt magukról. Ami tény: ha minden igaz, Zsuzsa ősztől pécsi lakos lesz. Anyuci, apuci dolgozik, mert a taníttatás manapság sokba, nagyon sokba kerül. Ez is megváltozott világunk egyik következménye. D. Szabó Miklós Gino bácsi repülőt hoz a múzeumnak Amikor a nemrég Foriíról megjelent oldal anyagát gyűjtöttük Szolnok olasz testvérvárosában, találkoztunk egy idős férfival. Valahonnan értesült az érkezésünkről, és már várt ránk a szálloda halijában. Virginio Fabbrinak hívják, de hozzátette, hogy nevezzük csak Gino bácsinak. A neve bizonyára ismerős több szolnoki lakos számára, ugyanis Gino bácsi évente átlag kétszer jön Magyarországra, és rendszerint Szolnokra is ellátogat itteni aktív és veterán pilótabarátaihoz, meg a repülőmúzeumba. Ismeri Farkas Bertalant, közös fotón is szerepelnek, ezt otthon őrzi a falon poszternagyságúra kinagyítva. Göncz Árpád államfő pedig, mint említette, köszönetét mondott neki az olasz és a magyar pilóták kapcsolatainak szervezéséért. Rendkívül büszke rá, hogy ő volt az első olasz pilóta, aki magyar repülési engedéllyel rendelkezett. Részt vett a második világháborúban, természetesen pilótaként, és a repülés iránti szenvedélyét az sem oltotta ki, hogy egy angol lelőtte a gépét ötezer méter magasan valahol Szicília fölött. Erre máig is emlékezteti egy sebhely a karján. Gino bácsi augusztus végén vagy szeptember elején ismét Szolnokra jön, egy olasz repülőgépet hoznak a szolnoki repülőmúzeumnak, cserébe egy kiszolgált MÍG 21-esért. Az Új Néplapnak sem ez volt az első találkozása vele, néhány éve hosszabb cikkben mutattuk be olvasóinknak egy szolnoki látogatása alkalmából. Ennek a cikknek a fénymásolata is ott lapul a tárcájában, több más magyar vonatkozású irat között. Amikor megkérdeztük, repül-e még, kissé szomorúan válaszolta, hogy 75 évesen inkább már csak utasként a tanítványaival. „Pedig ha lehetne, elrepülnék akár a Holdra is” - tette hozzá, bizonyítva, hogy a vállalkozó kedve nem függ az életkortól. B. A. Virginio Fabbri Aki a virágot szereti, az a hajót is imádja Első hallásra nem sok összefüggés van a virág és a hajó között. Lehet, hogy nem is mindenkire igaz ez a mondás, de az abádszalóki Barta Barna esetében telitalálat, ő ugyanis kertésztechnikusból lett hajótulajdonos. Abádszalókon ki-ki a maga módján próbál csatlakozni az egyre inkább fellendülő idegenforgalomhoz. Sokan foglalkoznak szállásadással, de Barta Barna egy ritka formáját választotta: ő ugyanis lakóhajón alakított ki szobákat. Vízen lakni? Na nem! A hajó iránti szerelme tizenöt évvel ezelőtt kezdődött, amikor még kertésztechnikusként dolgozott.- Egy hajós barátom járt itt nálunk. Akkor én még el sem tudtam képzelni, hogy egyáltalán lehet vízen lakni. Aztán annyira megbarátkoztam a gondolattal, hogy később én is vettem egy hajót. A Dunai hajós című filmben szerepelt ez a hajó, a filmgyártól került ki, úgy vettem meg. Nekikezdtünk a haverokkal az átalakításhoz. Mindenképpen egy olyan lakóhajót akartunk kialakítani, ahol össze tudunk jönni a barátokkal hétvégén. Először romantikusan hajólámpással akartuk megoldani a világítást, de a vége az lett, hogy csak bevezettettem a villanyt, a vizet. Akkoriban már jött sok turista a Tisza-tóra, és egyre nagyobb igény jelentkezett szálláshely iránt.- Ez a hajó kicsi volt, ezért vett egy másikat is?- Igen, meg ezt a hajót továbbra is a barátaimnak szerettem volna megtartani. Megtudtam, hogy van egy eladó hajó Baján. A Sugovicán állt, és az volt a szándékuk vele, hogy földarabolják. Mikor én azt a hajót megláttam! Levegőt sem kaptam, akkora volt! Harminchat méter hosszú, négy méter széles. Hogy mennyire tartották, arról az összegről ne is beszéljünk, de végül lealkudtam, és 195 ezerért az enyém lett. Amikor a professzor jön Ez már inkább megtette lakóhajónak, hiszen volt berendezett konyhája, központi fűtés, víztisztító, minden. Mondanom se kell, hogy nem volt egyszerű hazahozatni, de csak megoldottuk ezt is. Amikor itt állt végre a tározón, akkor aztán nekiálltunk - az egész család, a barátok, a rokonok -, hogy átalakítsuk, hogy fizetővendég-szolgálati egységként üzemeltethessük. Láttam benne fantáziát, mert azt mondtam, hogy ilyen nincs másik a tározón, ez egy más jellegű szállás. Gondoltam akkor, hogy na, ezzel meg van alapozva a nyugdíjam.- Kik a vendégei!- Mindenféle ember! Attól függetlenül, hogy itt nagyon szerények a körülmények - persze, az árak is alacsonyak -, nagyon exkluzív vendégek is megfordulnak, akik szeretik a természetet. Jön hozzám az orvosprofesszor is, akinek elege van már a nyakkendős értekezletekből meg a proto- kollebédekből, aztán itt meg ehet kézzel, nem szól bele senki. Volt már nekem libanoni vendégem is. Olyan barátságok alakulnak ki a hajón, hogy azt el sem lehet képzelni! Van például egy német haverom, Kari. Minden évben eljön. A felesége megy Bangkokba, ő meg jön ide. Azt mondja, neki Abádszalók jelenti Bangkokot. Aztán télen meghívott bennünket Németországba, jól elvoltunk náluk. Ő annyit tud magyarul, mint én németül, úgyhogy kiválóan meg tudjuk érteni egymást.- Szóval nincs olyan vendég, aki gondot okoz? • - Én ezt nem mondtam! Mindenkit igyekszem tájékoztatni, amikor szállást foglal, hogy ez egy lakóhajó, tetszik látni, hogy szerény az ár - mert én tarifát nem emelek, inkább vendégem legyen -, szerények ■ a körülmények is. Van minden, még felszerelt konyha is, de közös a fürdőszoba stb. Mégis mindig jönnek olyanok, akik luxuskörülményeket várnának el. Ha valaki elégedetlen, azt én már rögtön látom, amikor megjelenik. Amikor végigtipeg a hölgyvendég a gáton, a tűsarkú cipőjében, akkor már mondom az asz- szonynak: „Jaj, Ica, végünk van!”- Imádja a hajót, mégis azt mondta, lehet, hogy eladja. Ha eladom, megsiratom- Mert nem éri meg ez egész! Kétszázhetvenötezer forint az éves bérleti díj, hogy ott állok a vízen, harminchétféle engedélyt kellett beszerezni, mire beüzemeltettem. Most is kifestettük a nagyobbikat, három mázsa festéket nyelt el. Eladom én, el mind a kettőt. Persze, ha mégis megmaradnának... De nem, eladom, ha lesz, aki megveszi. Azt nem mondom, hogy könnyű szívvel teszem. Lehet, hogy még meg is siratom őket, annyira sajnálom. Paulina Éva
