Új Néplap, 1998. július (9. évfolyam, 152-178. szám)

1998-07-08 / 158. szám

6. oldal 1998. július 8., szerda Kunhegyes És Környéke Reggeltől estig a határban Magas volt a fű, akadt mit harapnia a gulyának, úgy­hogy elégedetten nézi őket Márton Mihály, a pásztor Vésővel faragott arc, mély barázdák a homlokon, hat­vannégy esztendő nyomai ezek. Kinn a végtelen ha­tárban, Tiszagyenda és Ti- szaroff környékén, ő Már­ton Mihály, aki tavasztól őszig őrzi és legelteti a roffi szövetkezet negyvennyolc tehenét, üszőjét. Eredetileg fegyverneki, a há­borút követően kerültek Roffra. Nős, négy gyermeket neveltek fel, de a felesége két éve meghalt. Korábban bő húsz évet lehúzott a „vize­seknél”, és mivel világéleté­ben a munka volt a hobbija, most gulyáskodik is. Eladta a házát, szavaival élve egy ku- lipintyóban húzza meg ma­gát, ott lakik, él, rossz időben tüzel. Ha nagy a hideg, oly­kor bevonul az öregebbik lá­nyához. Egyébként maga elemózsiázza önmagát, de többször az idősebbik lánya hoz neki főtt ételt. Nem vá­logat, azt eszik, ami van, mi­kor mit. Addig lesz a határok vándora, amíg a fű ki nem fagy, mert akkor beszorul a csorda. Akkortól meg afféle nappali őr. Hogy meddig még? Ameddig az egészsége engedi, azaz bírja. Kedveli ezt a nomád életet, ott van vele a rádiója, olykor az is motyog valamit. Ha meg­unja, pihenni küldi. Rátá­maszkodik jókora botjára, és nézi, figyeli a világ apró rezdü­léseit. A lába körül heverészik két hű társa: a kétéves szürke színű Füles, meg Bojtár, aki fe­kete és esztendővel fiatalabb. Füles a jobb, a hadra fogha­tóbb, annyi, de annyi mindent ért, csak éppen beszélni nem tud. Amikor arról kérdezem, mit esznek ezek a terelők-csa- holók, Márton Mihály türelme­sen válaszol:- Mit ennének, kérem? Amit a gazda, hiszen a pásztoroknál így van ez máshol is ... Harminc év után - ismét együtt 1968 nyarán a kunhegyesi Kossuth iskolá­ban több mint százhúsz, akkor végzett nyol­cadikos vágott annak a nagy útnak, amelyet nemes egyszerűséggel csak életnek neve­zünk. Jó eszű, nagyszerűen sportoló, remek kis emberkék voltak. Bizony, bizony, többen azóta ezen a találkozón futottak össze először. Kíváncsian méregették egymást: akadt, aki alig változott, mások a szellemieken kívül testben is alaposan (meg)gyarapodtak. V alahogyan úgy tűnik, hogy nehéz, nagyon nehéz volt ez a három évtized, elvégre kilencen már ha akarnának sem tudnának jönni, mivel valamelyik teme­tőben pihenik rövid életük fá­radalmait. Az egyperces néma felállás egyféle gesztusnak, em­léknek számított, hiszen a száz- huszon-néhányból - ami akkor A. B, C osztályt is jelentett - egyosztálynyi azért összejött. * * * Hogy milyen volt az életük, vagy milyen ma? Mint maga a valóság: ilyen is, olyan is. Vagy mint a nyári hónapok: derűre ború, borúra derű. Sípos Józsa Gabi például ígéretesnek induló főiskolai tanári állását cserélte másikra, mert szép dolog a tu­domány, de ha családos az em­ber, valamiből meg is kell élni. Tóth Anikó tanárnő lett, ámbár korabeli, gimnáziumi igazga­tója rosszallotta, hogy egyéb származása ellenére nemcsak a bátyja, de ő is diplomát akar. Mivel jól tanult, sikerült: de hol van már az egyéb származás, az akkori szellem, vagy az akkori igazgató! Baláti Annamária ugyanide tért vissza tanítani, ahol 30 éve ballagott. Szerinte nagyon elnőiesedett a pálya. Fehér Eszter feketén-fehéren bevallotta: a súlya dupla, pedig valamikor kézilabdázott. Geszti Irén-nek öt unokája született eddig, ő most munkanélküli. Kovács Pistáék három gyereket nevelnek: azt veszi észre, hogy az iskolákban egyre kevesebb a tanáregyéniség. Lukács Zsuzsa, Rácz Tündi is köszöni szépen, jól van. Magyar Sanyi-nak va­lahogyan nem volt szerencséje a nőkkel, hiszen kettőtől is el­vált. Több mázlija akadt vi­szont Szatmári Feri-nek meg Botos Endré-nék, hiszen ők eleddig meg sem nősültek. Tö­rne sik Juci hét közben Vácott dolgozik, hét végén itthon: a lányuk testnevelés szakot vég­zett. Csata Lajos a téeszben kötött ki, Hubai Pali pedig egyedül neveli a fiát. (Két boldog ember - hallatszott innen-onnan a be­kiabálás). Karap Jutka már unokával is dicsekedhet. Ko­vács Éva mérnök lett: nagy vándorló, most Székesfehérvá­rott lakik a 16 éves lányával, mert a férje meghalt. Szabó Sándor 1996-tól egyetemi ta­nár. Brauner Laci pedig a má­sodik nejével él. Végigjárták a termeket, be­kukkantottak ide is, oda is. De jó volt néhány órára negyven- egynéhány esztendős fejjel is­mét diáknak lenni! Felidézni a tovatűnt emlékeket, találkozni a FUleki, a Budai tanár házas­párral, D. Kovács, Görögh, Hídvégi, Szudiné, Munkácsi, Hadházi tanár nénikkel, bá­csikkal. Meg talán velem, hi­szen én is több tárgyat tanítot­tam nekik. Este a vacsora után Fábián Zsiga két lány kivételé­vel mindenkit megtáncöltatott. * * * A társaság pedig fogadalmat tett: öt esztendő múltával ismét találkoznak. Legalább ugyan- ennyien, vagy ha lehet, többen is, hiánytalanul . . . Az oldalt írta: D. Szabó Miklós - A fotókat készítette: Mészáros János Huszonöt év a közigazgatásban A Magyar Köztársaság Ezüst Érdemkeresztjét adományozta Göncz Árpád Kunhegyes jegyzőjének, Baranya Pálnak. A kitünte­tést Kuncze Gábor ügyvivő belügyminiszter adta át a miniszté­rium épületében júüus elsején, a köztisztviselők napja alkalmából. A kunhegyesi polgár- mesteri hivatalba érke­zésünkkor kisebb ün­nepségbe csöppentünk: a hivatal dolgozói gra­tuláltak a jegyzőnek. Később a kitüntetett kedélyesen pipázgatva elmondta, hogy ez volt az első jelentős kitünte­tése, őt magát is meglepte. Baranya Pál 1973 óta, 25 éve dolgozik a közigazgatásban. 1987-ben költözött Kunhe­gyesre, ahol csoportvezetőként kezdett tevékenykedni a köz­ségházán. Kunhegyes 1989-ben lett város, őt ugyanebben az évben nevezték ki osztályvezetőnek, 1990-től ő a város jegyzője. A Magyar Közigazgatási Kar (a köztisztviselők szakmai szervezete) országos elnökségé­nek tagja, öt éven keresztül pedig a közigazgatási vizsgabizottság­ban is benne volt. Jegyzőként dolgozik To- majmonostorán is, oda hetente egy alkalommal látogat. Bízik benne, hogy előbb-utóbb hiva­talosan is megszervezik a kör­jegyzőséget, a munkát minden­esetre addig is ellátja. Kunhe­gyes a hetes számú országgyű­lési választókerület központja; 1990 óta Baranya Pál három országgyűlési, két önkormány­zati választást és több népsza­vazást vezényelt le komoly fenhakadások nélkül, ez való­színűleg szerepet játszott a ki­tüntetés odaítélésében is. Büszke rá, hogy jó csapatot ho­zott össze az önkormányzatnál, az állami elismerést is ennek és a városnak köszönheti. Az elmúlt huszonöt év min­dent összevetve nem volt könnyű. A rendszerváltozás, a politikai elit többszöri cserélő­dése éreztette hatását a jegyző munkájában is, azonban - ahogy a magas kitüntetés is jelzi - minden probléma kezel­hető. B. B. Legénybot alkotótábor Ottjártunkkor Kunhegyesen telt ház fogadott bennünket a strand melletti üdülőben. Im­máron évről évre, hagyomá­nyosan rendezi meg az önkor­mányzat, illetve a városi mű­velődési központ legénybot alkotótáborát. Négy fafaragó is megfér egy asztalnál Mintegy száz, ügyes kezű ember érkezett helyből, a kör­nyékről, Vecsésről, Jászberény­ből, Békéscsabáról eltölteni itt tíz felejthetetlen napot. És köz­ben alkotni, dolgozni, hiszen szaknyelven szólva sokféle szekcióban tevékenykedhetnek az ide érkezők. így külön-külön dolgoznak a fafaragók, gyéké­nyesek, kosárfonók, szövők, a folton folt mesterei, illetve a színjátszó körök. Külön köszöntötték a tábor egyik mindenesét, kitalálóját, Szelekovszky István kunhegyesi polgármestert, aki ismert fafara­góként egy dísztőrt vehetett át a határőrség országos parancs­nokságától. Hogy miért? Azért, mert korábban faragott egy mu­tatós kopjafát az országos pa­rancsnokság központjába. Megfogadta: ez az utolsó fólia Ha az emlékezetem nem csal, K. Tóth András, vagy ahogyan Kunhegyes-szerte ismerik, szólítják, Bandi bácsi 1959 óta kertészkedik. Meg is fo­gadta azóta már vagy tizenöt­ször, hogy nem csinálja to­vább, ez lesz a legutolsó. Hogy miért? Legfőképpen, mert rengeteg baj van vele, temérdeket kell hajolgatni, bajlódni, és ez már aligha az ő hetven-egynéhány esztendős derekának való. htja, ez az utolsó fólia, nem kell ez már neki. Az édesapja 91-et számlált, amikor befejezte, és még akkor is szellemileg száz- százalékos volt. Tévedés ne es­sék, nem panaszkodik, búja is magát, de valahogy úgy van ezzel a sokat látott, megélt korral, hogy állítja: az öregség rosszabb, mint a betegség. Elvégre az utóbbiból kigyógyulhat az ember, de az előbbi folyton súlyosbodik. Mindezek után már csak arra lennék kíváncsi, vajon mikor gyógyul ki a fóliázásból. Mert jövőre lenne negyven esztendeje, hogy csinálja. És ugye az csak kerekebb évforduló, mint az idei. Piacoznak, piacra hordják. Maca, a felesége árulja a paradicsomot, paprikát. A ház ura meg gazdál­kodik. Van búzája, ami jól mutat, tavaszi árpa, őkelme nagyon jól mutat, mert kapott égi segítséget csőstül. Azután a napraforgó is igyekszik, a kukoricával pedig úgy van, hogy hiába fejlődik mostanság szépen, még sokat al­szik addig kinn, amíg a zsákokba kerül. Visszatérve az írás elejére: ál­A lányunoka is segít a piacra érett paprika leszedésében hogyan is kínálják, mindig üdítőt iszik, mert ha mást is, abból baj van, vagy lesz. Kü­lönösen abban az esetben, ha valakinek hetente hatszor hajnali kettőkor berreg a vek­ker. Azért, mert valaki kocsmáros, aligha kellene hajnali kettő­kor csörögnie a vekkernek. De az Ő esetében nem történ­het másként, hiszen János azon kívül, hogy a fröccsöket, kupicákat méri, mást is csinál. Lapunk, az Új Néplap terjesz­tője, szállítója, ezért zajong a vekker. Hajnalok hajnalán Kunhegyesre robog, onnan hordja szét a friss újságot Ti- szagyendára, Tiszaroffra, Ti- szaburára. Fél hatra végez, azután kezdődik az újabb mű­szak a pult mögött. Két gyereket nevel az Er­dős házaspár. Azután otthon gazdálkodással is bíbelődnek: malacokkal, aprólékkal. Ép­pen ezért Kunhegyesre, a környező tiszai településekre még csak el-eljut, de Szol­nokra ritkábban. A minap történt a kocsmá­ban egy kis gubanc, az egyik vendég túlontúl izgágának, erősnek bizonyult, és ahogyan hasonló esetekben lenni szo­kott, ügye a rendőrségen kö­tött ki. Mellesleg Jánosnak az ere­Tessék, uram, itt a fröccs! A pult mögött fehér köpenyben: Erdős János. Hajnali kettőkor csörög a vekker Valahol a Kunság peremén, Tiszaszentimre és Tomajmonos- tora között lapul egy apró település, Újszentgyörgy. Kisebb- nagyobb halmok, buckák övezik hosszan elnyúló kertjeit. Je­les épületei: egy iskola, amelyik ma óvodaként szolgálja az itt élőket, a posta, azután két bolt, illetve a kocsma. Részben az a munkahelye a 37 esztendős Erdős Jánosnak. deti szakmája lakatos, azután érettségizett, de a gépjármű­vezető-oktatásban is járatos. Vallja, a jó kocsmáros, bár­Nagy Boni emlékére írhattam volna úgy is, hogy Lévai Imre, de hát Lévai Imre Kun­hegyesen is akad néhány, viszont Nagy Boni csak ő volt. És ki tudja, miért, miért nem, a településen is így ismerték, szólítot­ták: Boni bácsi. A név valamikor az ötvenes esztendők idején ragadt, maradt rá, mivel az öccsével ketten együtt fociztak a he­lyi csapatban. Ő volt a nagyobb, idősebb, így lett Nagy Boni. Én még láttam játszani, egy sziklaszilárd, megbízható hát­védnek számított. Nem akármilyen rúgótechnikával, hiszen szemtanúja voltam, amint az ötösre leállított lasztit úgy kirúgta, hogy az ellenfél kapuja felett ment ki a játéktérről. Megszo­kássá vált, hogy ha Nagy Boni rúgta ki a labdát, a játékosok zöme az ellenfél tizenhatosa körül helyezkedett. Azután figaró lett: éppen olyan megbízható, pontos, mint amilyen focista volt. A majd százéves Kun Miklós bácsitól kezdve sok-sok visszatérő vendége volt. Szó szerint állva halt meg. Dolgozott aznap is, és este rosszul lett. A felesége gyó- gyítgatta, törölgette a homlokát, szívét, de sem ő, sem az idő­közben megérkező orvos nem tudott segíteni rajta, ő, aki olyan sok focicsatát megnyert a pályán, csatát az életben, ezt elveszí­tette. Temetésére rengetegen eljöttek sportbarátai, tisztelői, gyerekei, unokái, rokonsága, mindazok, akik ismerték, szeret­ték. És Nagy Bonit nagyon sokan szerették: ez alatt a hetven- egynéhány év alatt, amelyet ezen a földön töltött, dolgozott, családja, ismerősei, a kunhegyesiek körében. Béke poraira . . .

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom