Új Néplap, 1997. október (8. évfolyam, 229-254. szám)

1997-10-22 / 247. szám

4. oldal 1956-ra Emlékezünk 1997. október 22., szerda A téli szünetet már a börtönben töltötte Három hónapig osztályfónökünk volt Amikor 1956 nyarán beiratkoztam a karcagi gimnázium I. C osztályába, Filep István tanár úr lett az osztályfőnökünk. Mivel hosszúak voltak a karjaim, ezért górálni, magyarul dobálni na­gyon szerettem, tüstént beválogatott a kézilabdacsapatba. Hiszen ő nemcsak földrajz-történelem szakos gimnáziumi tanár volt, hanem NB I-es kézilabdás is. Játék közben, ha közénk állt, sok­szor „kiugrott” a válla, s általában én segítettem helyrerántani. Ezért is, de főleg a lövéseim révén lettem az egyik olyan ismert diákja, aki esetenként nem csak a kapusokat riogatta, hanem olykor-olykor munkát adott a helybeli üvegesnek is. Amikor 1956. október 23-án hul­lani kezdtek a vörös csillagok, utána azt hallottuk róla, hogy a forradalmi bizottság titkára, il­letve a helyi lap egyik szerkesz­tője. El is vitték a pufajkások: először december 18-án reggel. A téli szünetet abban az évben a karcagi börtönben töltötte, majd Szilveszter napján kiengedték. Nem sokáig, mert február 4-én ismét érte jöttek. Első fokon öt év börtönt kapott, majd a népbíró­sági különtanács megelégedett hárommal. A hivatalos indoklás szerint a szocialista államrend megdöntésére irányuló szervez­kedésben való részvételért. Azért, mert gyűléseket tartottak, hogy újságjuk jelent meg, mert bántani senkit nem bántottak. Tették ezt inkább velük, amikor csíkos ru­hákba öltöztették őket. Illusztris társaságban töltötte az éveket, elég ha Darvas Iván, Mensáros László, Őrsi István, Kosári Do­mokos nevét említem. 1959. április 8-án szabadult, és egyetemi végzettségét segéd­munkásként kamatoztatta. Egé­szen 1962. októberig, majd kü­lönböző területeken dolgozott. Tanítani nem tanított: megfo­gadta, amíg oroszok vannak, lesznek benn, nem tér vissza a ka­is dicsekedhet a tanár úr, akit a rendszerváltás során természete­sen rehabilitáltak, politikai tevé­kenységét magas állami kitünte­téssel ismerték el. Nincs tüske a szívében, ahogyan vallja: azokat az éveket elfelejteni nem lehet, legfeljebb megbocsátani az el­lene vétőknek. Nem tagja egyet­len pártnak sem, 66 évesen vala­hogyan kívülállóként érzi jól ma­Fazekas Sándor, Karcag polgármestere átadja Filep Ist­vánnak a település díszpolgára címet fotó: b l. tedrához. így is történt, noha a Lakáskultúra és Ez a Divat lapok szerkesztőségében tevékenyen szorgoskodott. A sok megpróbál­tatás aláásta az egészségét, amiért 1990-ben leszázalékolták. Felesége, jóban-rosszban hű társa, Angyal Ibolya, akit 1956. november 3-án vett el, 1993-ban meghalt. Két fiuk született, az idősebbik, István fotós, ő csalá­dostul Bécsben lakik. Tamás, a fiatalabb írogat. Négy unokával gát. Hobbija: az unokái. Nem ré­gen Karcag városa, a polgármes­ter a képviselő-testület nevében Pro Űrbe Díjjal tüntette ki. Hol­nap ő mond Karcagon ünnepi be­szédet. Méltán állíthatja magáról: engem már meglepetés aligha ér, hiszen a világon mindent és min­dennek az ellenkezőjét átéltem, sőt saját bőrömön tapasztaltam. Azt gondolom, Filep István ese­tében ez különösképpen igaz. D. Szabó Miklós Eleinte felszabadultak voltunk... A megmaradt félelem nem emelheti igazi rangjára ’56-ot „Hálás vagyok a jászdózsaiaknak” A forradalom szele Jászdózsára október 28-án ért el. A fiatalok, az öregek itt is a legendássá vált, „aki magyar, velünk tart” jel­szóval szólították meg a falu népét. Az egyre hangosabb tömeg haragját a párttitkáron a tanácselnökön kívánta kitölteni, s hogy ez nem történt meg, az a 36. évében járó, akkor már hat éve Dózsán élő Medve Pál tanító úrnak köszönhető.- Szép szóval, rábeszéléssel sikerült lecsendesíteni az em­bereket, végül egy küldöttség ment be a tanácsházára, ahon­nan a falu vezetőinek távoz­niuk kellett - emlékezik vissza a történtekre dr. Medve Pál, az ’56-os Szövetség jászsági szervezetének tagja.- Nem sokkal ezután az egybegyűltek megválasztottak a forradalmi tanács elnökének. Imre Lajossal, aki a nemzetőr­séget szervezte meg, Jászdó- zsán arra törekedtünk, hogy a rendet fenntartsuk a települé­sen.- Mennyire sikerülhetett ez?- Hálás vagyok a jászdózsa­iaknak, hogy megértették, az esztelen öldöklésnek semmi értelme sincsen, így a nyuga­lom végig megmaradt a tele­pülésen. Egy teherautóra való élelmiszert gyűjtöttünk, ami­vel a fővárosi társainkat segí­tettük. Nagyon kevés volt az időnk. Még fel sem ocsúdhat­tunk igazán, az orosz tankok már jöttek is. Félelemmel néz­tük november 4-én este a szét­lőtt, óriási fáklyaként égő jászberényi templomtornyot. Aztán néhány nap múlva új tanácselnök jelent meg, a „rend” helyre állt. ’57-ben vit­tek el Jászapátiba kihallgatni, ahol sehogy sem akarták el­hinni, hogy a dózsai forra­dalmi tanács nem akart kivé­gezni senkit. Végül elenged­tek, de az éjszakai házkutatá­sok sokszor zavartak még.- Hogyan látja most a for­radalomról kialakult képet?- Vegyes érzelmekkel. Az a Dr. Medve Pál bensőséges hangulat, mely más nemzeti ünnepeinken megvan, valahogy hiányzik még október 23-ából. Talán az emlékezés keserűsége nem hagyja igazi rangjára emelni ezt az ünnepet. Talán ugyanaz a félelem mun­kál még ma is az emberekben, ami a sok éven keresztül cson­kán álló jászberényi templom- toronyra pillantva fogott el mindenkit. -banka­Pufajkások parancsolták le a mezőtúri városháza tornyából Elvitte a forradalom az oklevelet Az ’56-os kisújszállási eseményekről Varga Zoltánt kérdeztük, aki Göncz Árpádtól és a Munkástanácstól ’56-os Emlékérmet, a Pofosztói pedig Hazáért Érdemkeresztet kapott.- Hogyan élte meg az akkori eseményeket ?- Középvezetőként dolgoz­tam a vasútnál. Először a rá­dióból értesültem az esemé­nyekről, 23-a után a Pestről érkezők hozták a híreket. Ele­inte felszabadultság, öröm volt bennem és az emberek­ben is, hiszen megfélemlítve éltünk.- Mi volt a feladatuk, ami- kot már nem jártak a vona­tok?- Ugyanúgy ki kellett jár­nunk dolgozni, mintha men­tek volna. A debreceni igaz­gatóságtól munkástanács ala­kítására kaptunk utasítást, melynek alelnökévé válasz­tottak. Feladatunk volt, hogy megakadályozzuk a törvény- ellenes lépéseket. Ennek ér­dekében polgárőrséget szer­veztünk a fiatal katonavisel­tekből, akik a városban is jár- őröztek. így itt a szovjet hősi emlékmű ledöntésén túl nem volt rendbontás, pedig a 4-es úton tankok százai dübörög­tek.-A munkástanács feloszla­tása után jött a megtorlás...- Felelősségre vontak, s a karcagi „pufajkások” megver­tek. Szolnokra vittek bírósági tárgyalásra, ahol 1,5 évre ítél­tek izgatás miatt. A Legfel­sőbb Bíróság ezt kilenc hó­napra csökkentette, így ennyit töltöttem el különböző „mun­kahelyeken”.- Családja hogyan viselte ezeket a megpróbáltatásokat?- Nehezen, annak ellenére, hogy sokat segítettek a bará­tok, ismerősök. Amikor elítél­tek, fegyelmi úton - 17 év szolgálat után - elbocsátottak a vasúttól. Miután újra dol­gozhattam, több munkahe­lyem is volt, majd 7 év után visszavettek a vasúthqz. ahol, még 15 évet dolgoztam. Munkámat élisftierték, nvug-” díjazásomkor vezérigazgatói elismerést vehettem át. Gyermekeim megtalálták számításaikat, egyik fiam ügyvéd, a másik a szakmun­kásképzőben tanár, unokáim is nagyok már.- Hogyan telnek a napjai?- Hamarosan 77 éves le­szek, elbarkácsolgatok, ker­tészkedem itthon. Ma már ke­veset gondolok az ’56-os eseményekre, de úgy vélem, a megtorlás, az ország végigve- retése a verőlegényekkel el­ítélendő. Biztos történtek szélsőséges esetek, de itt Ki­sújszálláson nem. A velem együtt elítéltek közül már csak ketten élünk, így örülök annak, hogy tavaly emléktáb­lát állítottak, melyet csütörtö­kön megkoszorúzunk. D. E. Éppen a mezőtúri városháza tornyában vigyázott Kovács Sán­dor az édesapja által rábízott hangerősítőre 1956. október 26-án, amikor az első forradalmi események zajlottak a főté­ren. Utolsó éves volt a Dózsa gimnáziumban, elektromérnök­nek készült. Az áhított oklevelet soha nem vehette át. Mezőtúron semmi előjele nem volt, hogy megmozdu­lásokra készülne a lakos­ság. Szövetkezeti város lé­vén erős volt az itt élőkre nehezedő nyomás. A rá­dióból értesültek a buda­pesti eseményekről, és 26- án ledöntötték a szovjet ...emlékművet. Kovács Sán­dor a városháza tornyából - ahol édesapja hangerősítő­jét vigyázta - jól látta a fő­téren történteket.- Másodéves gimnazis­ták kezdeményezték a szo­bor eltávolítását - kezdi el­beszélését. A ma ötvenki­lenc éves, egykori gimna­zista úgy emlékezik, a ta­nácselnök a szoborbontás közben olyan határozatot hozott, hogy a tűzoltók se­gítségét kell kérni az em­lékmű temetőbe történő ki­szállításához. Az akkori vezetés 27-én munkástanács megalakítása mellett döntött, jelöltjeik azon­ban megbuktak. Egy csoport be­tört a pártházba, és az ott lévő káderlapokat, jegyzőkönyveket elégette. Közben megszerveződött a mezőgazdasági technikum tanu­lóiból egy szélsőséges fegyveres Kovács Sándor FOTÓ: T. A. csoport, ezért a városparancsnok a honvéd focicsapatra támasz­kodva, járőröket szervezett. Ko­vács Sándort is beválogatta kö­zéjük. Akkor fogott először fegyvert életében. Az alakulat feladatul kapta, hogy megakadá­lyozzák a vérontást a városban. Többek között ők mentették meg a tömegtől Vargha József rendőr főhadnagyot is. Azt a négy személyt, akik a legjobban irritálták a polgárokat, elszállítot­ták Szolnokra. Konszolidálódott a helyzet. November 3-án figye­lőszolgálatot rendeltek el a vá­rosháza tornyában. Kovács Sán­dort is felküldték, de néhány óra múlva lerendelték. A gyülekezőhelyen pufajká­sok szólították fel, adja le a fegyverét és a felszerelése­ket. Hazament, majd más­naptól már a gimnáziumban volt, hogy bepótolja mu­lasztását. Elektromérnök­nek készült. 1957. márciu­sában behívták a rendőr­ségre tanúvallomást tenni. Haza már nem mehetett. Három nap múlva vizsgálati fogságba vették Szolnokon államellenes szervezkedés, bűnszövetkezés, felkelés vádjával. Ä tárgyalás 82 nap múlva kezdődött. A per alatt kapott megszólalási lehetőséget arra használta fel, hogy ha­mis tanúkat buktasson meg. Három nap után szabadl­ábra helyezték. Érettségizni már nem tudott rendes időben. Nem jelentkezhetett az egye­temre sem, lemaradt a felvételi határidejéről. Végül Piliscsabán tanult tovább, azonban egy év után onnan is ki akarták dobatni, „ellenforradalmi” múltja miatt. A Kádár-titkárságig jutott rek­lamálásával, így tudta befejezni az iskolát. Elektromérnök azon­ban soha nem lett. scs Csak a putinám nem vészelte át szárazon a riadalmakat Hiába lövöldöztek, járt a malom Mivel édesapám ott volt igazgató, mi a tiszafüredi malom szolgálati laká­sában laktunk. Még nem voltam 4 éves, így csupán arra emlékszem az emlékezetes októberi események kap­csán, hogy féltem. Egyszer akkor, amikor a Budapest irányába nyo­muló orosz tankok végigdübörögtek Tiszafüreden, s közülük az egyik be­fordult a malom felé. Én a bátyámmal, aki alig egy eszten­dővel volt legényesebb, mint én, a kor divatjának megfelelően beöltözve - fekete-fehér, béléses cipő, putina, posztó ancug és magyar pilóta feliratú tökfödő - álltunk az ablakban, s láttuk, hogy a hatalmas vasállat tornya, riasztó csőormányával felénk fordul: bizony hatalmas próbára lett ekkor téve kezes­lábasom nedvszívó képessége. Másod­szor akkor kerülhetett gyorsmosási stádiumba a putina, amikor a lakásunk melletti kis kultúrteremből - rexasztal, fejtágítóra alkalmas székek és asztal, azon zászlók, Rákosi apánk, Sztálin at­yánk és a nagy tanítónk, Lenin képével - lövések hallatszottak. Apám mesélte el később, hogy a „nagy triumvirátus” mellképeit lőtték szitává, véleménye szerint inkább ka­patos, mint forradalmár polgártásak. Apámtól tudtam meg azt is, hogy igen mozgalmas volt az élete, életünk ek­kortájt. Egy azonban biztos: lehetett a legnagyobb zűrzavar, ezekben a hetek­ben is volt friss kenyér Füreden és kö- nyékén, mert a malom mindig járt. Kis szünetekkel, de vegyük soijába. Október 23-án, kora reggel egy nagy rádió bömbölt a malom udvarán, amit körbeálltak a dolgozók. Hallgatták a híveket, többek között ilyeneket: itt és ott, ezt meg azt a főnököt, igazgatót zavarták el a munkások. Az én „direktor” apám, aki már 12 éves korában molnárinasként küszkö­dött a nálánál nagyobb zsákokkal, oda­lépett hozzájuk, s tisztjéhez méltón in­tézkedett. Közölte, hogy a rádió gaz­dája otthon, szabadidejében hallgassa a híreket, de a malomban dolgozni kell. Persze azért ott motoszkált a fejében, hogy mi lesz vele, két pici gyerekkel, s egy törékeny feleséggel, ha őt is „la­pátra teszik”, hiszen szegről-végről ő is főnök. Ráadásul piros könyve is volt! Ezért nyílt lapokkal játszott. Elmondta: ha elégedetlenek vele, ha azt akarják, hogy elmenjen, ő lemond, de ha tisz­tességes vezetőnek tartják, dolgozza­nak együtt, ha kell, a zsákot is cipelve, mert a malomnak mennie kell, hiszen Egyeken, Igaron, Őrsön és Nagyivá- non is kell a liszt a kenyérhez. Úgy látszik, ez hatott, vagy tényleg igen jó főnök volt az öregem, mert a körülményekhez képest helyreállt a rend. Addig, míg a főkönyvelő nem szólt apámnak, hogy a bankba megér­kezett a dolgozók pénze, amiért biz’ ő nem mer elmenni. Apám nem félt, s biciklire pattanva, egy aktatáskában elhozta a bankból az akkor egy ház árával felérő összeget. Visszafelé kerekezve azonban látta, hogy a postáig ér a parasztszekerek sora, amelyeken az őrlésre való búza jelentette a terhet. Ekkor találkozott anyámmal, aki bi­zony félt, mert elébe karikázott - a vá­zon a bátyámmal, hátul pedig velem s a főkönyvelő szintén biciklis kísére­tével, megállították apámat: „Ne gyere haza a pénzzel, mert téged követel a tömeg a malom udvarán” - így szólt a szerető, de kétségbeesett feleségi fél­tés. Édesapámnak ekkor sem szállt inába a bátorsága, így elindult a furcsa pénzszállító biciklis konvoj a malom udvarra, ahol apámat azonnal körbe­kapták, s faggatni is kezdték:- Ki itt az igazgató? Apám nem válaszolhatott mást, mint hogy ő, de erre azonnal jött a még indu­latosabb kíváncsiskodás:- És kié ez a malom?-A miénk, emberek! - válaszolta apám nyugodtan, mert nagy valószínű­séggel ekkor még nem tudta, hogy a tömegben vannak azok a fegyveresek, akik távollétében szitává lőtték kora­beli példaképeinket.- Ha a miénk, akkor mikor lesz ke­nyerünk? - kérdezték üvöltve ekkor már jó sokan, de jó szülém, kezében a dolgozók bérével, még mindig meg­őrizte higgadtságát.- Lesz, ha helyet csinálunk a búzá­juknak - válaszolt, ugyanis akkor a malomnak még nem volt tárolója, csak egy kis raktára, amelyben több mint 500 zsák búza várt őrlésre.- Mondja meg, mit csináljunk, mi megcsináljuk! Apám elmondta. így történt, hogy még a legvérmesebb kiabálók is segítet­tek a plafonig felstócolni a kisraktárban a zsákokat, hogy az övéiknek is legyen hely. Este tízig így nem csak a dolgozók kapták meg a bérüket, hanem a kilomé­teres szekérsor is elfogyott. Mindenki­nek át lett véve a búzája, amiből aztán lisztet őröltek a molnárok, hogy legyen kenyér az asztalon Egy éktől Nagyivá- nig, a legnehezebb, legzűrzavarosabb napokban is. Mindenki tette a dolgát, még a malom sofőije is csak annyit kért, hogy kitűzhesse a nemzeti zászlót a Chevrolet teherautójára. Apám ekkor nagyon bölcsen ezt válaszolta: „Felőlem tízet is kitűzhetsz, ha rendesen végzed a munkádat.” Hát így történt akkor. Hiába dörögtek a fegyverek a kultúrszobában, a malom járt, a felbőszült tömeget pedig lecsití- totta az új kenyérért végzett közös munka. Édesapám állítja: a legtöbben ekkor ezzel foglalkoztak Tiszafüreden. Nem azzal, hogy mi történik az országban. Csak azt sajnálja, hogy akkori munka­társai közül Csontos Péter, Tóth Bálint, Tóth Kálmán, Csesznok József, Pintér Ferenc, Halmai János, Török Imre, Nagy Sándor, Fodor József, Póka Já­nos, Vasas Máté már nincsenek az élők sorában. Rájuk én is jó érzéssel emlé­kezem vissza, hiszen szívesen lovagol- tattak a térdükön. Biztosan azért, mert akkor száraz volt a putinám. Percze Miklós

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom