Új Néplap, 1997. július (8. évfolyam, 151-177. szám)
1997-07-15 / 163. szám
1997. július 15., kedd Riport 7. oldal Rákóczifalvai küldöttség járt Kárpátalján - Petőfi-emléktáblát avattak a munkácsi várban Segítség, magyarnak születtem! Aki volt már a halál torkában, és onnan „visz- szajött”, az tudja csak értékelni az életet. Az Új Néplap munkatársa valami hasonló „élményt” élt át, amikor Munkácson járt. Át- érezhette ugyanis azt, milyen maroknyi magyarnak lenni egy olyan helyen, ahol már zömében „idegenek” élnek. Megláthatta, hogyan porlik el a magyarság, mint a kőszikla. Megborzongva belegondolhatott, hogy kihal a magyar szó azon a tájon, ahonnan 1100 éve eleink először tekinthettek leendő hazájuk szép vidékeire. És hazaérkezve a „halálból” azt érezhette, milyen jó itthon lenni. Európaiként, mégis magyarként élni. is - ro minus 1817 poh-y?» U' R Yiitft umi 3AMOlt RÍ Ilii JA« Hlil.VIHillí VIOPUAItH női r HIAHŰOP IIETE'íá nOÜAPyUOK HAIUOMy MÍCTV 1 TA HjIEHAM K-SVE A R\KOIXt aí.U rPOM.VIHH PAlíöUi'M.flBA /VrOPClKA PECnVEJÚM PETŐFI s. A NAGY' RÁKÓCZÍFALVA / AJÁNDÉKA vá RÁKÓCZI - Kw.. mm* \ : Emléktábla-avatás cserkészekkel Az út olyan, mintha a Holdon járnánk, vagy legalábbis bombával szórták volna meg. Tele lyukakkal. A magyar határ és Beregszász között járunk. Esteledik. Az utazó, aki még soha nem járt erre, a felfedező szemével tekint a tájra. Arra a tájra, ami egykor Magyarország része volt. Mert nem lehet erre nem gondolni. Hiszen ezeket a területeket nem népszavazással csatolták el, hanem erőszakkal. Nem akart senki menni, mégis kellett. Senki nem akart saját házában idegen lenni, mégis az lett. És eltaszítottként élni, az maga a pokol. Ennek a résznek pedig külön kijutott. Itt ki sem kellett lépni a portáról, mégis több országban „járhatott” az ember. Magyar- ország, majd - Trianon után - Csehszlovákia, Szovjetunió, végül Ukrajna következett. A beregsurányi határon pénteken délután viszonylag hamar túljutva, Munkács felé robogunk a Jászkun Volán legkorszerűbb Ikarus buszán. Már ahogy az út ezt megengedi. Itt ki sem kell tenni a sebességkorlátozó táblát, legfeljebb 50-nel lehet haladni. Az Ágoston Imre karcagi sofőr által vezetett buszon ötvenegy lelkes magyar utazik. Küldetésben járunk. Munkácsra, II. Rákóczi Ferenc, a nagyságos fejedelem egyik városába tartunk. Igazi kuruc vidék ez, a kurucmozgalom egyik fellegvára. És az utazókat is lényegében azoknak lehet nevezni, hiszen rákóczifalvaiak. A csoport kettős meghívásnak tesz eleget. Erről így beszél a küldöttség vezetője, Bodács István polgármester:- Emléktáblát avatni és ünnepi gálaműsort adni jövünk. Mindegyiknek megvan a maga története. A tábláé a következő: tavaly Munkácson jártunk, ahol a Rákóczi Kör vezetője, a 80 éves dr. Vaszócsik Lászlóné, Sifferer Matild, mindenki Tilda nénije azt mondta, jövőre lesz 10 éves a kör. Az ünnepséget össze szeretnék kötni egy emléktábla-avatással, amivel arra emlékeznének, hogy a munkácsi várban 150 éve járt Petőfi Sándor költő. Tilda néni azt is mondta, örömmel vennék, ha ezt a táblát mi ajándékoznánk. Jó, feleltem erre. Nem is gondoltam akkor, mire vállalkozom. Ugyanis majdnem kicsúsztunk az időből, szinte az utolsó pillanatban érkezett ki a tábla Munkácsra. Köszönetét is kell mondanom érte Szuromi Antalnak, az ungvári magyar konzulnak.- A másik „vonal” a gálaműsoré - folytatja a polgármester. - Tavasszal már második alkalommal rendeztük meg a Rákó- czi-tavasz fesztivált, amelyre egykori Rákóczi-településekről is érkeztek vendégek. A rendezvénysorozaton részt vettek civil szerveződések is. A programok zárásaként az iskolások és a civil szerveződések is adtak gálaműsort. E két eseményen sikert aratott rákóczifalvai résztvevők vannak most itt, mintegy jutalomútként. Az út megvalósulásához nagymértékben hozzájárult a Jászkun Volán. Ezt mindenképpen meg kell jegyeznem - hangsúlyozza Bodács István. Beregszász előtt a táj szinte holdbéli. A rónán csak gaz „terem”, földművelésnek nyoma sincs. Beregszász az első állomás. A még ma is fele arányban magyarlakta város borzasztóan néz ki - olyan tipikusan „oroszos” képet mutat: lerobbant, vakolatuktól megszabadulni „igyekvő”, szétmálló házak. Némelyik ablakában papír, rajta a remény néhány szava: Ez a ház eladó. A hepehupás utcák a tájképhez tartoznak. Sötét honol, közvilágítás nincs. Megállunk, egy valamikori kúriában frissítőt vesz a csapat. A polgármester — aki a határon a társaság lelkére kötötte, hogy minden feltűnéstől, megnyilvánulástól tartózkodjon, mivel egy erősen nacionalista és maffia uralta országban járunk - máris a buszra „parancsol” mindenkit, mert szuper autókon feltűnt a maffia néhány tagja. Igen, akinek ilyen szegény országban vadonatúj és hatalmas Mercedese, Volkswagenje, Audija van, az csak a maffia pénzéből vehette azt meg. És itt a maffia az egyedüli úr. Néhány falun átkelve, már sötétben érkezünk meg Munkácsra. Változás itt sincs, a kép ugyanaz: kihalt, göröngyös utcák, barlangsötétségű kapualjak, kóbor kutyák. Közvilágítás ugyanis itt sincs, csak azon a központi téren, ahova éjfél felé érkezünk meg. Már várnak minket vendéglátóink, az itteni magyarok maroknyi csoportja. Nevek hangoznak el, ismerősök keresik egymást. Szurtos kisgyerekek tartják némi kis pénzért markukat. A vendégvárók szinte mindegyike idős. Mégis, egy középkorú hölggyel sikerül hamarjában pár szót váltani. Panaszáradat, amit mond: munkahely egyáltalán nincs, ahogyan tömegközlekedés sem. Mindenki magának keres munkát. A keresetek legbiztosabbika a nyugdíj, ami persze nem sok: úgy 40-50 hrivnya (4-5 ezer forint), miközben csak a gázszámla ezt az egészet elviheti. A boltokban egy-két éve van áru, zömében magyar, cseh és szlovák. Előtte évekig semmi nem volt. Bemegyünk a Rákóczi Kör irodájába: gyertyával kell világítani, mivel a villanyt kikapcsolták. Mire mindenki megtalálja, melyik családhoz kerül, még egy órába kerül, majd újabb körök, mire mindenkit hazavisz a busz. A küldöttséggel utazó egyik újságíró, e cikk szerzője Kosztyu Győzó'ékhez kerül a polgármesterrel. Győző bácsiék idősek, szerényen élnek rendben tartott családi házukban. A feleség Fazekas Erzsébet. A ház ura a vasútnál dolgozott, míg a ház úrnője a tanács nyugdíjosztályának vezetője volt. Az út porát már nem lehet folyó vízzel lemosni, mert az nincs. A vödröket és lavórokat csak reggel 5-7 óra között, délben és este ugyancsak 5-7 óra között lehet megtölteni. Vendéglátóink még megtehetik, hogy vacsorával kínálnak - úgy hallani, másoknál csak azt ették, amit a vendég meghagyott. Nagy az ínség. Mosakodás után lefekszünk, már nincs erőnk a magyar tévé műsorát nézni - itt minden magyar csak magyar tévét néz és magyar rádiót hallgat. Másnap nagy feladat vár a csoportra: táblát avat és műsort ad. Amikor a várba érkezünk, már szépszámú magyar közönség verődik össze. Itt van az ungvári magyar konzul, Szuromi Antal, a polgármester-helyettes, Vaszilíj Ivanovics Cicák, Dalmay Árpád, a Beregvidéki Magyar Kulturális Szövetség elnöke. Nagy Csaba vajki művész tárogatójának hangjait szívják az ódon falak. Az első felszólaló felidézi Petőfi versét. A refrén hátborzongató az itt élőknek, de nekünk vendégeknek is: „Bátran tudnék a vérpadra lépni / Óh, de ez a börtön, ettől félek!” A munkácsi vár ugyanis börtön volt 1847 idejében. Ma már nem az. Még csinosítják is, javában folyik a felújítás.- Vajon lesz-e része még a megmaradt magyarságnak a fellendülésben, aki Petőfitől tanulhat nemzetet, hazát? - teszi fel a költői kérdést a szónok, aki a költőtől kér ehhez erőt. Ezután beszédet mond az ukrán várigazgató, majd Bodács István. A rá- kóczifálvai polgármester azt reméli, az emberek közötti barátság a népek közötti barátsággá válik, és így béke lesz a földön. Cicák polgármester-helyettes megígéri, elkészül a Petőfi- szoba, a Rákóczi-szoba és a Zrínyi Ilona-lakosztály is. A magyar konzul kifejti, a vár szellemiséget sugall e hely lakóinak. Valóban, Petőfi és Rákóczi szelleme kísért e percekben a várban. A kurucos szabadság vágya tölti ki a teret. Mint palackból a dzsinn, úgy szabadul ki a vár falaiból Rákóczi és Petőfi szelleme. Dalmay Árpád nem hiába nevezi olyan szentélynek a várat, ahol erőt lehet meríteni. Meg kell hagyni, van mihez. Időközben beviharzik csapata élén az ukrán védelmi miniszter- helyettes. Nem a kedvünkért jött, a városban - nem ideiglenesen állomásozó alakulat fennállását ünnepli, őket jött megszemlézni, majd a várat is megtekintette. Lehet, a várfokról megnézte a távolban jól látható tésztagyár fedőnevű radarállomást, amivel Olaszországig lehetett volna „ellátni”. Ha elkészült volna. Most ott rozsdásodik, már amit meghagytak belőle a tolvajok. Három rákóczifalvai gyermek lép a főkatona által is megkoszorúzott táblához. A szavalatok után ismét kurucnóta csendül fel a jó tárogatóból. Amikor azonban az örök érvényű, mindenki énekével kísért Kossuth-nóta ott jár, hogy „Mindnyájunknak el kell menni / Éljen a magyar szabadság, éljen a haza!”, sokakból kitör az eddig visszafojtott sírás. A Szózat eléneklésével zárul a program. Leballagunk a várból, hogy megebédelhessünk a híres Csillag nevezetű étteremben. Az Ellentétek ebéd a város ajándéka. Tilda néni itt is fordít, ahogyan a várban, ahol beszédet is mondott. Ugyancsak az ő beszámolójával kezdődik az ünnepi gálaműsor. Tíz éve alakult a Rákóczi Könyvbarátok Köre, amit időközben a mindenható KGB be is tiltott. így jött létre a Rákóczi Irodalmi és Művészeti Kör. Az alapos és kimerítő beszéd után újabb beszédek hangzanak el mindkét oldalról. Udvariasságnak tűnik az egész, mintha mindenki a forró kását kerülgetné. Mindkét fél (magyar és ukrán) a népek barátságát, az egymás mellett élést hangoztatja. Talán felesleges, hiszen - bár a tudósító nem akar ünneprontó lenni - voltak már itt a magyarok „büdös magyarnak” is „becézve”. Inkább jönne a gálaműsor, ami végre elkezdődik. Előbb a hazaiak lépnek fel. Műsoruk minden egyes dallamából, szavából a hazaszeret, a hazavágyás, a magyarságtudat - egyszerűen az elszakított haza gondolata árad. Egy ima szavai ezek: védd az ittmaradókat, ne hagyd meghalni a reményt, add, Uram, hogy emberek lehessünk emberül! ... Segítségért „kiáltó”, mocsárba süllyedő kart jelképez minden szó. Aztán a vendégek fiatal tánccsoportja alaposan kiporolja a pódium deszkáját. A versek és a nyugdíjasok kórusa után a munkácsiak esztrádzenekara lép fel. A műsor keretén belül felköszön- tik a 14. születésnapját e napon ünneplő Novák Evelin rákóczi- falvi leányt. A tudósító a műsortól felhe- vülve a város főutcáját járja. Átmegy a Latorca hídján, majd leül egy padra. Sok a járókelő. Érdekes, hogy szinte mindenki strandpapucsban sétál. Az is megfigyelhető, hogy Ukrajna, ha másban nem is, de szotyolá- ban nagyhatalom lehet, mert mindenki azt rág és köpköd. Már este van, amikor hazaérünk. Jelentős napot hagytunk magunk mögött: olyan táblát helyezett el egy ősi váron a küldöttség, amelyen Rákóczi- falva neve is szerepel. Másnap délelőtt búcsúzunk vendéglátóinktól. Csoportba verődve beszélgetünk. Egy idős férfiakból álló társaság politizál. Az újságíró újabb elégedetlenségeknek lehet fültanúja. Nem is csoda, hiszen 1940-ben a városban 70 százaléknyi magyarság volt, ma csak 5 százalék. Fogy a magyar, ez a berzenkedés oka. Meg az, hogy ősztől elveszik a tévé 2-es adását. Itt ugyanis nincs pénz parabolaantennát venni. Rámegy az egész évi nyugdíj. - Hát mit csinálnak odaát a magyar politikusok? Nem fogják fel, hogy a tévé és a rádió az egyetlen napi kapocs az anyaországgal?! Hát szóljon már az Orbán vitc- tornak, hogy csináljanak valamit! - biztat elkeseredve egyikük. Egy asszony még hozzáteszi: - Sokszor voltunk mi itt büdös magyarok. Pedig mi megtanultunk oroszul, ukránul, ezek meg egy szót sem tudnak magyarul. Búcsút intünk idős vendéglátóinknak. A magyarok talán utolsó csoportjával találkozhattunk. Még 30-50 év, és lehet, nem hangzik el magyar szó azon a tájon, ahol 1100 éve bejöttek őseink. Hazaindulunk. Még Beregszászon a juliálist kísérő koszorúzásokon veszünk részt, majd elmegyünk a piacra, ahol minden kapható. Zömében magyar áru. A határon átérve nagy kő esik le a polgármester szívéről: sikerült épségben hazahoznia kis csapatát. A buszon rövid beszédében elmondja, mindenki őrizze meg azt az eredményt, amit most elért Rákó- czifalva, és továbbra is dolgozzon keményen, mert csak így lehet eredményt elérni. Hazafelé egyre az jár az újságíró eszében, amit nagyon találóan, már a buszon visszaúton a rákóczifalvai Szabó Istvánná, Marika néni mondott: ezek a munkácsi emberek olyanok, mint az otthonról elcsapott gyermek, aki mindig hazavágyik . . . Tóth András A két járműben csak az a közös, hogy mindkettő busz A fiatalok közel fél órát táncoltak egyhuzamban A rákóczifalviak egy csoportja - mert nem mindenki szereti, ha fényképezik
