Új Néplap, 1997. április (8. évfolyam, 75-100. szám)

1997-04-17 / 89. szám

4. oldal A Szerkesztőség Postájából 1997. április 17., csütörtök Rákócziújfalu képviselő-testülete április 9-én soron kívüli testületi ülésen feloszlatta önmagát. A döntést hozó képvise­lők indokaikról tájékoztatják a község választópolgárait. Miért szavaztunk így? A polgármester erkölcsi, emberi magatartása bizalmatlanságot vál­tott ki a képviselőkben. Az elmúlt időszakra visszamenőleg, alapo­san megvizsgáltuk döntéseinket. Több jogsértést, törvénytelenséget tapasztaltunk, melyeket az üléseken részt vevő jegyző nem jelzett a képviselőknek (mint például a polgármester három éve húzódó bíró­sági pere): a volt iskolaigazgató törvénytelen leváltása, az egészség- ügyi szolgálatba történő durva beavatkozásai, a művelődési ház gondnokával szembeni eljárás, számtalan intézkedéshez utólagos testületi jóváhagyás. Mindezek következményei voltak a sorozatos rendkívüli ülések, ahol ezeket a folyamatokat szerettük volna megállítani, de a polgár­mesternél nem tapasztaltunk kompromisszumkészséget. Ezért kép­viselői munkánkat felelősséggel a továbbiakban felvállalni nem tud­tuk. Egyben tájékoztatjuk a község lakóit, hogy az új választásokig (maximum 75 nap múlva) a polgármester, illetve a testület bizottsá­gai (például segélyek, szociális juttatások stb.) kötelesek ellátni fel­adataikat. A polgármester kijelentésével ellentétben nekünk meggyőződé­sünk, hogy felelősségünk teljes tudatában, a falu érdekében hoztuk meg döntésünket. Hat önkormányzati képviselő „Magyar Unió” Európa népei hosszú évtizedek alatt, sorozatos érdekegyeztetések útján, kölcsönös kompromisszu­mok árán alkották meg közös gazdasági együttműködési rend­szerüket, az Európai Uniót. Közös gondolkodás, kölcsönös megértés, egymás elfogadása nélkül egy, az Európa népeit magában foglaló gazdasági koordinációs rendszer megalkotása lehetetlen lett volna. Az EU tagországai - figyelembe véve egymás földrajzi, gazdasági adottságait - kölcsönösen tiszte­letben tartva nemzeti hagyomá­nyaikat, érték el a célt, az uniót. Hazánk csatlakozása a döntésre jogosultak kirekesztésével, ha­talmi elhatározással nem valósít­ható meg. Minden embernek, minden népnek saját önálló életet kell él­nie. Be kell bizonyítanunk, hogy felnőttünk. Nem a GDP növek­ménye, nem a külföldi adósságál­lomány mértéke, az export-import egyenlege, hanem belső harmóni­ánk, a közös cél, saját értékeink tisztelete, nemzeti tartásunk tehet minket felnőtté. Nem méltó fel- nőtthöz vélt igazsága védelme vagy érvényre juttatása érdekében szitkozódni, könyökölni, hajbó­kolni, mert népünk megítélésére ez rendkívül ártalmas. Tanulnunk kell történelmünk során elkövetett hibáinkból. Fennmaradásunk, fel- emelkedésünk érdekében helyre kell hoznunk azokat. A mi felada­tunk saját társadalmi, gazdasági rendünk kialakítása, nem mások elvárásainak - identitásunkat fel­áldozva - megfelelnünk. Az a társadalom, amely nem a jogegyenlőség elvén működik - alapvető emberi jogaitól fosztja meg állampolgárait, privilégiumot teremtve egyes polgárok számára - vét a történelmi igazságosság el­len. A történelmi igazságszolgál­tatás bíráit nem befolyásolják eg­zisztenciális és anyagi értékrendek ítéleteik alkotásában. Egyetlen társadalom sem életképes pozitív emberi értékek - mint a tisztesség, a becsület törvényi védelme - jog­rendbe illesztése nélkül. Köteles­ségünk emlékeztetni arra: él egy nép a Kárpát-medencében, a MAGYAR. Pap Tamás Szolnok A szolnoki Kereskedelmi és Gazdasági Főiskola vezetése, közal­kalmazotti tanácsa és szakszervezete az alábbiak közlését kérte: Nyilatkozat Mi, a szolnoki Kereskedelmi és Gazdasági Főiskola oktatói és dolgozói egységesen elhatároljuk magunkat az utóbbi hetekben megjelent olyan újságcikkektől, rádió- és tévéadásoktól, me­lyek a főiskola belső életébe nem kellő tényszerűséggel beavat­koznak. Visszautasítjuk az ilyen beavatkozásokat és úgy ítéljük meg, hogy azok sértik az intézmény autonómiáját és zavarják belső nyugalmát. Elhatárolódunk és elítélünk minden olyan beavatkozást és kezdeményezést, amely az intézmény ellen szerveződik, akadá­lyozva ezzel a nyugodt munkát, veszélyeztetve ezáltal a főisko­lai akkreditáció sikerét. Kinyilvánítjuk, hogy elfogadjuk és szabályszerűnek tartjuk a főigazgatói választással kialakult helyzetet. Nyugodt körülmé­nyek között szeretnénk dolgozni, lehetőleg mindenféle újság­cikk, inkriminált nyilatkozat és külső beleszólás nélkül. Érdekünk a főiskola mai státuszának megőrzése és továbbfej­lesztése. Elvárjuk, hogy ezt tartsa mindenki tiszteletben. * * * A főiskola kérésére közöljük a nyilatkozatot, de hangsúlyozzuk, hogy annak felfogásával nem értünk egyet. Úgy véljük: a sajtó nem képes arra, hogy felborítsa egy intézmény nyugalmát, mint ahogy arra sem, hogy megteremtse a békéjét. Ismerve az igazgatóválasztás szoros sza­vazati arányát, feltehető még az a kérdés is, hogy az intézményen belül vajon mindenki egyetért-e a fenti nyilatkozattal. Ennek ellenére remél­jük, hogy mielőbb megnyugszanak a kedélyek - ami nem jelent elzár­kózást a nyilvánosság elől (a szerk.) Április 10-ei összeállításunkban - Ötvenkét évvel ezelőtt történt címmel - megjelent olvasói levélhez sokan megírták személyes élményüket, véleményüket. A teljesség igénye nélkül hármat választottunk ki ezek közül. ők kitörölnék emlékeikből a napot... Csöbörből vödörbe Valahol a Dunántúlon - mint kiderült, nem április 4-én és nem Nemesmedvesnél - a megszálló szovjet csapatok hazánk utolsó négyzetmétereit is elfoglalták, miután végig­rabolták az országot. Egy kicsi ország a Kár­pát-medencében a nácizmusból a bolseviz- musba pottyant, egy másik önkényuralmi rendszerbe. Egy olyan elnyomásnak nyílt meg a lehetősége, ami létében fenyegette a nemzetet - sokkal hosszabb időn át, mint a nácizmus. Rákosiék Sztálin őrült eszméit vallották magukénak, sőt igyekeztek a néme­tek által elkövetett borzalmakat túlszár­nyalni. Nemcsak bizonyos népcsoportokat akartak megsemmisíteni, hanem mindenkit: saját elvbarátaikat is. Nemcsak akarták, meg is tették több mint egy évtizeden át, a szel­lemi nyomorítást pedig négy évtizeden ke­resztül gyakorolták (meg is van az eredmé­nye). Az országra rátelepedett a vihar előtti csönd. Jöhetett volna a demokratikus fejlő­dés, de tudjuk, mi következett. Ötvenkét évvel ezelőtt egy ország azt gon­dolta, felszabadult, miközben csöbörből vö­dörbe esett. Valóban kár, hogy elfelejtettük április 4-e üzenetét. E napon halál helyett egy újabb halál lehetősége adatott meg a nemzetnek. A fasizmus fölött aratott győ­zelmet (a nácikat és a fasisztákat ne keverjük össze!) valóban megünneplik: május 9-én, amikor Európában vége lett a háborúnak. Arra viszont nem nagyon van példa normális nemzetek körében, hogy megszállásukat ün­nepeljék. Vajon a szabadság napját, június 19-ét meg szokta-e ünnepelni a levél írója: amikor Silov személyében az utolsó szovjet katona is elhagyta az országot? Mert én igen. Fodor István Ferenc, Jászjákóhalma Földönfutók disznókvártélyon Levélíró azon kesereg, milyen kár, hogy elfelej­tettük április 4-e üzenetét. Nem feledtem(tük)! Egy héttel ezelőtt a fővárosban a gazdatünteté­sen a képviselt települések neveit hordozó fe­kete gyászlobogókkal és a szónokok szavaival emlékeztünk szimbolikusan az „ünnepre”, mai kifosztottságunkat párhuzamba hozva a felsza- baDÚLÁS következményeivel. Nem feledhet­jük ugyanis az országon átgázoló-meggyalázó- fosztogató Vörös Hadsereg háromnegyed em- beröltőnyi „ideiglenes” itt-tartózkodását, mint ahogy nem fogjuk feledni e jeles, történelmi, nemzetpusztító örökséget folytató mai utódokat sem. Gazdatársaim nevében nem protestálhatok, de talán magam (családom) nevében igen, lé­vén felmenőim az ostromot követően óvóhe­lyükről igencsak (megszaba)DÚLTAN távoz­hattak. Az órát, vodkát, bárisnyát követelő, majd „piciny robotra” invitáló látogatók, majd a máig élő honi harcostársaik gondoskodtak ugyanis a család (s a haza) „újjáépítéséről”, no meg a távlatokról. Esetünkben ez az orosz gu- lágok valamelyikén eltűntnek nyilvánított hadi­fogoly nagybátyámat, az ott megnyomorított apósomat, a másik, a „népellenes” nagybátyám vasfüggöny általi, halálig tartó Nyugatra üldöz­tetését s az értelmetlen DÚLÁS tényét elviselni nem tudó nagyatyám azonnali szíveszakadását jelentette. No és bérházunk fiatalabb nő lakói­nak megbecstelenítését, a férfiak háromnegye­dének örök világosságig tartó „málenkij” el­hurcolását is. De nem felejtem - bár csak ekkor születtem - anyai nagyszüleim kálváriáját, úgymond földosztás ürügyén teljes kifosztásukat és halá­lukig tartó másodrendű polgárrá való lefokozá­sukat, anyám B-listázását, a házkutatók rúgá­sait, apám ÁVO általi megtöretését, majd a koncepciós per után ártatlanul viselt börtönbün­tetését, gyermekkorombeli, szörnyű, állam­pusztai rablátogatásainkat. Családunk főváros­ból történő kitelepítése is emlékezetes, hiszen a kijelölt disznókvártély elől sikerült elmenekül­nünk jó érzékkel Szolnokra két testvérestől, anyástól egy kegyelem-cselédszobába, naponta hálát adván a jóistennek, hogy szegény anyám, munka nélkül, családi vagyonroncsaink zaciba hordásából legalább a mindennapi kenyerünket (néha zsírozva, sőt estenként még cukrozva is) megteremtette. Az már csak hab a DÚLÁS té­nyén, hogy kiváló nővéremet még a ’60-as években is rendre eltanácsolta az egyetemek akkori fura ura származása okán, unokatestvé­rem pedig a további kötelező „ünneplések” elől az új világba szökni kényszerült. Vannak persze, akik ünnepelnek - én nem fe­lejthetek. De talán a felszabaDÚLÁS tényéből fakadóan a csöbörből vödörbe kerülő életük okán a kárpótlásra szorult százezrek is jogosan kopogtattak családi sérelmeik jogorvoslása tár­gyában - egyesek szerint ünneprontókként - az elmúlt években. Benson Vilmos, Szolnok Sikolyok... meggyalázott nők A cikk írójának feltételezett fiatal kora némi magyarázattal szolgálhat ismerethiányára. Úgy tűnik, nem tudja, hol van „Olaszfalu”, a Dunán­túl, nem tudja azt sem, mi történt ott 1945 ápri­lisában. Én a saját községem akkori, ma is bi­zonyítható eseménysorozatának néhány epizód­jával szeretném lehűteni túlfűtöttségét. Valóban, a „kulturált” betolakodók kényte­lenek voltak a Tiszántúlra visszavonulni. Kar­cag térségéből aknarobbanások verték fel köz­ségünk csendjét, majd déltől kezdve gyanús csend ülte meg a tájat. 1944. október 12-ét ír­tunk, csütörtök volt. Éjjel tíz óra körül géppisz­tolyropogás és orosz kiabálás verte fel a csen­det. Mondanom sem kell, hogy már napok óta ruhástól dőltünk el hol itt, hol ott. A kiabálást egyre sűrűbb női sikoly törte meg. Szomszéd- asszonyom, aki már előrehaladott terhes volt, megtépázva, félelemtől vacogva futott át, ma­gával húzva hároméves kisfiát. Szólni nem tu­dott, csak az ujjain mutatni a négyet. Egyedül éltek, férje katona volt, és az utcában is csak idős korú férfiak voltak, nem volt, aki meg­védje. Én, mint a környék egyedüli fiatalem­bere, a kocsiszínben húztam meg magam. Fe­lejthetetlen éjszaka volt, a sikolyok még most is kísértenek. Jóval elmúlt éjfél, amikor engem felfedeztek, s hajamnál fogva előrángattak. Vesztemre, szőke hajam volt. Megkezdődött a vallatásom. Nem sok jót vájhattam sorsomtól. De a szerencse ez egyszer mellém szegődött; nyílt az ajtó, és egy lengyel lépett a szobába. (A lengyellel korábban, mint menekülttel, együtt dolgoztam a kunmadarasi reptéri építkezésen. Ő visszamaradt, és az orosz partizánegységek­hez csatlakozott.) Nem kevés vita árán jótállt értem. Reggel jött a híre, hogy a szülés előtt álló asszonyt agyonlőtték, mert el akart futni az erőszak elől. Teljes erővel megindult a foszto­gatás. Rólam is elsőként a csizmám került le, de néhány óra múlva kiállhattam volna nyugodtan a dinnyetábla végébe madárijesztőnek, úgy néz­tem ki. Elhajtották az állatainkat, elszedtek mindent, ami mozgatható volt. A betolakodó német mindent meghagyott. A felszabadítók gondoskodtak arról, hogy legyen mit bepótolni abban az üdvözítő, újrate­remtő munkában, amiben levélíró oly nagyon szeretett volna részt venni. Valóban láttuk (sö­tét) jövőnket, ami be is következett: sikerült földönfutóvá lennünk. Amit leírtam, csupán egy csöppnyi részlet abból, ami történt a felszabadítók jóvoltából. A kultúrával is bíró betolakodókat az erőszak vál­totta fel, ami erkölcsrombolásban hozott hatal­mas eredményt. Lehetséges, hogy a levélíró sok szépet és jót kapott a felszabadulást követően. Ünnepeljen ezért helyettünk is április 4-én, ez a nap ugyanis sokunknak e hazában mély gyászt jelent. Negyvenhat évig tömtük javainkkal hatalmas barátunk feneketlen tarisznyáját. Örülni csak annak lehet, hogy sok fiatal értelme és érzelme tisztul az agymosás okozta szennyeződéstől. A mi ünnepünk március 15-e és október 23-a. Balogh Sándor, Kunmadaras A levelekből válogatunk. Az írásokat rövidítve kö­zöljük, tiszteletben tartva a levélíró mondanivalóját. A témának akkor is nyil­vánosságot adunk, ha ne­künk arról esetleg más a véleményünk. Névtelen vagy címhiányos leveleket nem közlünk. Az oldalt szerkeszti: Kácsor Katalin A honatya mumusa a szavazógomb? Néztem az április 8-ai parla­menti közvetítést, s az jutott eszembe: olyan ez a parlament, mint maga az ország. Történt ugyanis délután három óra táj­ban, hogy szavazásra került a sor. Igen ám, de az elnöklő al- elnök asszony kevésnek találta a szavazatokat, azért a hangos­bemondón megkérte az urakat, fáradjanak a terembe. A máso­dik forduló is sikertelennek bi­zonyult, így kezdődött elölről - immár harmadszor - a könyör­gés és a hercehurca. Képzeljék el, a következő napirendnél is­mét megszöktek a gombnyomo- gatók a szavazás elől! Mivel most is háromszor kellett meg­ismételni a cirkuszt, lekapcsol­tam a tévét, mert nem bírtam tovább. Kimentem az udvarra, s azon tűnődtem, vajon honnan tudják a képviselő urak, melyik gombot kell megnyomni, hiszen azt sem tudják, miről van szó! Bezzeg, amikor év elején a 30 százalékos fizetésemelésről kel­lett szavazni, nem kellett szó- longatni őket, könyörögni ne­kik. Megjegyzem, tévénézés közben megcsíptem magam, amikor egyik honatyánk sokal- lott egy végkielégítést, egy 45 milliós tételt (amit a bíróság is jogosnak ítélt). Visszatérve a szavazásra, van egy javaslatom a-gomb­nyomogatás idejére zárják be a parlamenti büfétl , Talán eszükbe jut az uraknak, miért is vannak ott. Id. Sándor János Szolnok Az asztmaklub születésnapjára Hamarosan három éve, hogy harminckét beteggel megala­kult Szolnokon az asztmás be­tegek klubja. A megyei tüdő­gondozó főorvosa, dr. Csányi Zsuzsa „bábáskodása” mellett létrejött klubnak ma már száz­harmincnál is több tagja van, és az ország legjobbjai között tart­ják számon. Önzetlen szakem­berek voltak segítségünkre ez alatt a három esztendő alatt, akik támogattak bennünket, gyarapították ismereteinket. Rendkívüli szerepük van ab­ban, hogy korábbi kereteinket kinőttük és január óta egyesü­letként dolgozhatunk. Az Asztmabetegek Megyei Egyesületének tagjai köszöne- tüket fejezik ki mindazoknak, akik a klubélethez segítséget adtak és támogatták azt. Balogh Lajos egyesületi tag A tulajdonos és a munkavállaló érdekeit képviselő szakszervezet A bérből és fizetésből élők, a kisparasztok, a kisvállalkozók, az értelmiségiek, a nyugdíja­sok 1990-ben hittek a jobbat ígérő rendszerváltóknak. Csa­lódtak. 1994-ben a szocialisták győzelme új reményt ébresz­tett, de bennük is csalódniuk kellett. Akik az elmúlt hét szűk esztendőben még nem váltak teljesen reményvesztetté, sze­retnék végre a rosszat maguk mögött hagyni, élni egy, a je­lenleginél igazságosabb társa­dalomban. A mai valóságban - a par­lamenti pártok rendszerépítő tevékenysége következménye­ként - az összes ellentmondá­sával együtt a vadkapitaliz­must éljük. A munkavállalók érdekképviselete messze nincs a megfelelő szerepkörben. Ezt a munkáspárti vélekedést saj­nos az élet sokszorosan iga­zolja. Bár azt tapasztalhatjuk, hogy a parlamentben a mai el­lenzékiek a Kádár-rendszerben született szociális vívmányo­kért emelnek szót, mégsem hi­hetünk nekik. Magatartásuk fa­rizeusi, mert kormányzásuk idején - többek között - a munkavállalók gazdasági ér­dekeinek képviseletét, a szak- szervezeteket éppen ők zilálták szét. A tőke nem tud elviselni egy olyan szakszervezetet, amely az elmúlt rendszerben (üzemi és országos szinten) még vétó­joggal is rendelkezett. A jelenlegi kormányzó pár­toknak nincs egyetlen szavuk sem az ellen, hogy a tulajdono­sok többsége semmilyen szí­nezetű szakszervezeti szerve­ződést nem tűr meg, hogy nin­csenek vállalati döntőbizottsá­gok, hogy megszüntetik a munkaügyi bíróságokat. A munkavállalók a háború után még soha nem voltak ilyen megalázó, kiszolgáltatott helyzetben, mint most. Ame­lyik üzemben még működik erős szakszervezet (ebből kö­vetkezően nem magántulaj­donban van), ott nem fordulhat elő minimálbér körüli jövede­lem. Ellenben a magánszférá­ban az a gyakorlat, hogy a tár­sadalombiztosításra bejelentett jövedelmek a minimálbér kö­rül vannak. Igaz, a „tisztessé­gesebb” munkaadó ehhez „zsebből” még tesz valameny- nyit. Annyit azonban nem, amiből a munkás a takarékos­kodó évek után önálló egzisz­tenciát teremthetne, vagy a kockázatos magán-nyugdíj­pénztáraknál nyugdíjkiegészí­tésre szert tehetne. Az állandósult munkanélkü­liség viszonyai között a mun­kavállalók kényszerből most elfogadják a zsebből jövő bér- kiegészítést, netán a teljes bért. De rettegnek a bizonytalanság­tól, ami reájuk vár, ha megbe­tegszenek, ha elérik az öreg­kort. A kiszámítható gazdaságpo­litika megvalósításának felté­tele a reálisabb vállalkozói adóterhek és az arányosabb közteherviselés következetes szabályozása és végrehajtása, a munkanélküliség, a feketegaz­daság, a bűnözés visszaszorí­tása. Ebben a munkavállalók milliói - mivel a legérdekel- tebbek - eredményesen tudná­nak részt venni. Csakhogy ép­pen ezt a részvételt akarja a tőke formálissá tenni, mert ir­tózik a gondolattól is, hogy a munkavállalók üzemi szerve­ződései esetleg rájöhetnek arra, hogy a könnyen szerzett va­gyon nem is az ország érdeké­ben működik. Az árutermelésben közis­mert törvényszerűség, hogy új értéket csak a munka képes lét­rehozni. A termelés eszközeit megtestesítő tőke azáltal is le­értékelődik, ha nem működik. Ha nem hozza mozgásba a munka, akkor új érték sem ke­letkezik. Az említett törvény- szerűségből fakadóan tehát az lenne a legkevesebb, ami el­várható, hogy a demokratikus jogállam alkotmánya elis­merje: a munka és a tőke azo­nos jogállású. Tehát ebben az azonos jogállású viszonyban, az ésszerű határok között, vé­dettséget élvező üzemi szak- szervezet elfogadása a munkál­tató részéről nem kegy, csak el­ismerése a munkavállalók jo­gos védelmi eszközének. Szurcsik István, Túrkeve

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom