Új Néplap, 1997. március (8. évfolyam, 51-74. szám)
1997-03-15 / Ünnepi különszám
Múlhatatlan emlékű szabadságharcunk Mit üzenhet ma március 15-e? • • Ünnepeink közül - augusztus 20-a mellett - ma március 15-e megítélésében legegységesebb a közvélemény. A köztudatban a forradalom és a szabadságharc ideje úgy él, mint a nagy nemzeti összefogás, a nemzeti egység korszaka. Ebben a kérdésben az egymást váltó politikai kurzusok között nem volt túl nagy eltérés, inkább abban különböztek, hogy az események forradalmi vagy honvédő jellegét hangsúlyozták-e erőteljesebben. Pedig aki egy kissé közelebbről megismeri a forradalom és a szabadságharc történetét, hamar észreveszi, hogy a nagy nemzeti összefogást inkább csak az idealizálásra hajlamos utókor tulajdonította a korszak politikai erőinek és személyiségeinek. Ritka kivételes alkalmaktól eltekintve (ilyen volt maga a forradalom kitörésének napja, március 15-e) mindvégig kemény politikai harc folyt a forradalmi parlamentben, és azon kívül is radikálisak és békepártiak, köztársaságiak és királypártiak között. Petőfit számos támadás érte politikai radikalizmusa miatt, Táncsics pedig - alig néhány hónappal március 15-i kiszabadítása után - kis híján megtapasztalhatta a forradalmi rendszer börtönét. De tudunk szórványos földosztási törekvésekről is, amelyeket a nemzetőrség hiúsított meg. Az akkori politikai küzdelmek kiiktatása a köztudatból mindig ideológiai, politikai érdekeket szolgált. Miközben a politikai erők az egységet hangsúlyozták a forradalom és a szabadságharc történetében, azt mindig célzatosan tették, példának és követelménynek állítva saját koruk elé. Az már egészen természetes, hogy e politikai erők, pártok mindegyike a saját platformján képzelte el a nemzeti egységet. Sőt, a múlt idő kizárólagos használata nem is indokolt, hiszen ma sincs ez másképp. Az újraformálódó osztályok küzdelme (osztályharcot is joggal írhatnék, bár ezt a szót manapság publicistáink nagy többsége jobban kerüli, mint némely intim testrészek megnevezését), ha nem is mindig tudatosan, de ma is folyik. „Nem tudják, de teszik” idézhető ezzel kapcsolatban a közismert kifejezés. A nemzeti egység túl hangos, túl erőszakos követelése hallatán érdemes óvatosnak lenni, ugyanis akár diktatórikus szándékokat is gyaníthatunk a hátterében. Az egység létrejöhet spontán módon, rövid időre egy-egy cél eléréséért, amelyet a nemzet nagy többsége magáénak tud vallani, hosszú távon azonban csak egyetlen ideológia alapján, a többiek kiiktatásával lehetséges. Pedig a fejlődés magasabb szintjére az út az ellentétek keletkezésén, kiéleződésén és feloldásán, majd újak keletkezésén át vezet. Azok a társadalmak, amelyekben az ellentmondások nem tudnak normális módon kifejlődni, törvényszerűen lemaradnak, kívül kerülnek a fejlődés fősodrán, akár természeti népek társadalmáról, akár kemény diktatúráktól megbénított társadalmakról legyen is szó. Március 15-nek sokféle üzenete van, ki-ki eszmei-politikai hovatartozása miatt érzékenyebb az egyikre vagy a másikra. A mai helyzetben, amikor az érdekérvényesítés, a gazdasági-politikai küzdelmek erőszakosabb formái és az egységfelhívások szirénhangjai egyszerre érik a társadalmat, érdemes felhívni a figyelmet a forradalom és szabadságharc igazi, torzításmentes történetére, hogy a nemzet akkori nagyszerű erőfeszítését ne lehessen példaként, követelményként nagyon is parciális politikai érdekek szolgálatába állítani. Bistey András Gyermekhősök a szabadságért Az 1993-ban összeállított Szabadságharc gyermekhősei nevet viselő kiállítást múlt év végéig a jászberényi Déryné Művelődési Központ Gyermekek Házában tekinthették meg az érdeklődők. Az önkormányzat döntése nyomán azonban a gyermekekért tevékenykedő intézménynek el kellett költöznie addigi épületéből. A gyermekhősökről összegyűjtött anyagnak is új helyet kellett keresni. Talán nem is találhattak volna méltóbb környezetet a tárlatnak, mint a Jász Múzeumot. A napokban felújított és a nagyközönségnek átadott épületben kapott remélhetőleg végleges helyet. A költözés alkalmával kibővített gyűjtemény a fellelhető forrásokból immár teljes képet ad a nemzeti szabadságharcunk alkalmával Jászberényben és környékén harcolt tizenéves hősök tetteiről, bcs Kőkereszt őrzi hosszú álmukat Kunhegyesen, a katolikus temetőben, a bejárat mellett kőkereszt emelkedik. Rajta évszám, miszerint a település lakói 1910-ben emeltették. Hogy kinek, kiknek és miért, a múló évtizedek ködében a feledés homályába burkolózott volna, ha Bollók Emil kanonok, kerületi esperes aprólékos, szívós munkával ki nem kutatja, kiket is fogadott magába ez a tömegsír, Vallatott régi, megsárgult feljegyzéseket, járta a könyvtárakat, tanulmányozta az egri érseki könyvtár anyagait, a korabeli halotti anyakönyvi kivonatokat. Talán a tősgyökeres helybeliek közül sem mindenki tudja ma már, hogy a futballpálya melletti Cserepes kocsma 1849 elejétől tábori kórházként szolgálta a rászorulókat. Ugyanis errefelé vonult el Wetter Antal és Dembinszky Henrik mintegy tizenötezres serege. Wetter Antalról annyit, hogy 1803-1882 között élt, az osztrák hadsereg alezredese, aki a magyar szabadságharc mellé állt, és honvédtábornok lett. Természetesen a forradalom leverése után menekülnie kellett, és csak a kiegyezést követően térhetett haza. Dembinszkynek, a lengyel-magyar szabadsághősnek a neve ismerősebb. A vonuló csapatok szekereken vitték magukkal súlyosan sebesült társaikat. A legelesettebbeket itt, a Cserepes kiürített és tábori kórházzá átalakított helyiségeiben hagyták, ápolták. Annyit még tudunk, hogy 1849. február 14-től 1849. július 4-ig harminc magyar és tót (szlovák) szabadságharcos katona halt meg ezen kocsma vagy ha úgy tetszik, átmenetileg tábori kórház falai között. Ezekben a csapatokban a magyarokon kívül sok felvidéki fiatal is harcölt, akik között nem mindenki számított magyar anyanyelvűnek. A legelső halott neve bizonyos Sausa József, aki 26 esztendős esztergomi katona. A következő Szurajdi József Zólyomból, aki még éppen tizenkilenc múlt. A két legidősebbik a nyitrai Gombár József a maga 35, illetve Jalacz István a 40 évével. A két utolsó, Kunhegyesen elhunyt a 22 éves, Gömör megyei Szolezer András, meg a harmincesztendős, debreceni Rákóczi István. Kihűlt tetemeiket három sorban, tömegsírban rakták egymásra. Mésszel öntötték le őket, és kezdetben egyszerű hant, majd 1910-től kőkereszt vigyázta álmukat. Édesanyjuk, apjuk, családjuk soha nem tudta meg, hol, merre maradtak el szeretteik, hiszen az efféle híresztelés súlyos bűnnék számított Itt harminc olyan magyar és tót szabadságharcos pihen, akik csatatéri, súlyos sérüléseik után Kunhegyesen haltak meg. FOTÓ: MÉSZÁROS JÁNOS a kiegyezésig. Nem is sejtették, hogy a Hont, Gömör, Nyitra, Vas megyei fiúk, férfiak végállomása a kunhegyesi katolikus temető. A három sír közül egyet feltártak: sajnos a majdnem másfél évszázad és a reájuk öntött mész megtette a hatását. Az ásók 170-180 centi mélyen csak patkókat meg meszet találtak, ennyi maradt a harminc hős honvédből. Meg Bollók Emil feljegyzései után ez a szerény írás. Ma délelőtt tíztől szentmisét tartanak érettük, illetve minden, a magyar földben, a magyar hazáért nyugvó hősért, majd rövid megemlékezés, műsor zárja az ünnepet. Hosszúra nyúlt álmukat kőkereszt őrzi, a plébánián pedig lúdtollal, fekete tintával rótt halotti anyakönyvi nevüket, életkorukat, zászlóaljukat, századukat, tizedüket meg a születési helyüket tartalmazza. Immáron 1849 ótaí "‘Ü.'Szábó'MíkTős Hogyan él 1848/49 az emberek szívében? Németh Ferenc 58 éves, gazdálkodó a kunmadarasi határban: - Gyerekkoromban ezen a napon már mezítláb, rövidnadrágban, fehér ingben trappoltunk az iskolába. Régebben kokárdás, díszes, szavalatokkal, beszédekkel teli megemlékezés volt, majd a kommunista világban szépen ment lefelé. Most úgy látom, visszanyerné régi rangját, ha a nép nem lenne annyira szegény. így nem kell csodálkozni, hogy templom, ünnep helyett a földre megyünk dolgozni. Káliné dr. Kovács Ilona, a szolnoki Verseghy Ferenc Gimnázium tanára: - Ez szép nap, jeles ünnep, hozzánk szól, rólunk szól. A fiatalok, a magyarság egyik legszebb ünnepe. Olyan, amelyik fordulópontot jelentett a nemzet életében. Nem másért, mert a polgárosodás, az újdonság lendületét, a jövőbe vetett hitet adta vissza a nemzetnek. Ilyen értelemben máig tartó az üzenete, a jelentősége, hiszen akkor is az volt a tét, hogy Európa jobbik feléhez kellene tartozni, és jelenleg is valami ilyesmi jelentheti a távlatot. Fábián György né, Tomajmonostora: - Nekem ez a nap egy olyan szép ünnep, ami a magyarságomra emlékeztet. Örülök annak, hogy mintha visszakapná a régi fényét, mert egy időben az akkori hatalom ellaposította. Régebben is, most is a családdal leszek. A televízióban megnézem az ünnepi műsort, amelyhez az ebéd is ünnepi lesz. Dr. Ducza Lajos, Kisújszállás polgármestere: - Akkor kezdtem az iskolát, amikor a forradalom 100. évfordulóját ünnepeltük. Akkor jeles ünnepnek számított, mert rendelkezett a város egy ’48-as temetővel, illetve benne emlékművel. Kivonult minden iskola, volt szavalat, zene, ének, beszéd, a kabátokon, pulóvereken kokárdák. Legújabban azt tapasztalom, hogy a városi ünnepségre sajnos az idősebbek jönnek. Szabó Péter, Kunhegyesen a gimnázium negyedikese, 18 éves: - Akik száznegyven-egynéhány éve ezt a szabadságharcot vezették, jószerével annyi idősek voltak, mint a korosztályom. Szerencsém, mert a Kossuth Lajos iskolában - ahol korábban tanultam - nagy hagyományai vannak ennek az ünnepnek. Ez a nap egyféle lázadást jelent, ezért közel áll hozzám, a magyarság tudatához. Kónya Ágnes ugyancsak ebben a gimnáziumban utolsó éves: - Nekem nem jelent olyan sokat, mint Petinek. Egyszerűen azért, mert belülről nem tudom átérezni. Egyetlen hivatalos vagy félig hivatalos ünnep sem közeli a szívemhez. Nekem a családi, összetartó ünnepek az igaziak. D. Sz. M. A művet és az alkotót tisztelni kell Beszélgetés az Aranytollal kitüntetett Valkó Mihállyal Vagy harminc éve publikál az Uj Néplapban és elődjében. 1970-től nyugdíjazásáig a lap belső munkatársa, rovatvezetője, olvasószerkesztője, majd főszerkesztő-helyettese volt. A nyugdíjazás nem szakította meg kapcsolatainkat, tévé- és színházi kritikáival ma is rendszeresen találkoznak olvasóink. Néhány napja kaptuk a hírt: Valkó Mihály megkapta az újságírók rangos szakmai kitüntetését, az Aranytollat.- Újságírói munkádban mit tartasz legfontosabbnak, legértékesebbnek?- A munkásságom alapvetően kritikai jellegű. Még tanárként kezdtem színházi kritikákat írni, ezért is esett rám a választás, amikor a Szolnok Megyei Néplap kulturális újságírót, rovatvezetőt keresett. Egy életre szerződtem a kultúrához, magyar-francia szakos tanárként élőszóval, újságíróként az írásaimmal szolgáltam.- Tévéjegyzeteid segítségével nemzedékek tanultak meg másképp nézni tévéműsort, meglátni olyasmit is, amit egyébként talán nem láttak volna meg.- Ritka rekord az újságírásban: több mint harminc éve írok tévéjegyzeteket. Akikkel egyszerre kezdtem, azok közül szinte már senki nincs a pályán, meghaltak, nyugdíjba mentek, abbahagyták. A filmkritikusok társaságában részt veszek a kritikai életben, sőt, a filmkritikusokat a szövetség nemzetközi fórumain is képviselhettem. A ma látható, főleg kommersz amerikai filmekről nemigen írok kritikát, nem érdemes. A filmről nagyobb öszszefüggésben írtam: a filmművészet, a filmgyártás helyzetéről, ezekről a témákról vitákat, beszélgetéseket is vezettem.- Mennyiben tartod munkásságod részének a Jászkunság szerkesztésével eltöltött több mint öt esztendői?- A Jászkunság szerkesztőjeként igyekeztem megmozgatni a megye irodalmi, szellemi életét, fiatalokat fölfedezni, s egyúttal bekapcsolni az ország kulturális vérkeringésébe. Megátalkodott lokálpatrióta vagyok, de irtózom a provincializmustól. Ezért igyekeztem a legjobb helyi szerzők mellett országosan ismert, neves írókat, költőket is szerepeltetni a Jászkunságban. így jelent meg benne többek között Örkény István, Galambos Lajos, Komis Mihály, Tandori Dezső.- Volt-e olyan általános célod, amely mindvégig motiválta, illetve motiválja ma is a tevékenységedet ?- Szegény sorból indultam, de nekem szerencsére megadatott bizonyos kultúra elsajátítása, megismerése. Az volt a célom a tanítással és az újságírással is, hogy visszaadjak ebből, amenynyit tudok azoknak, akiknek erre nem volt módjuk. Most mindkettőt művelhetem, tanítok a Verseghy Gimnáziumban, és kritikákat, jegyzeteket is írok. A tanítás egyébként nagy szenvedélyem, találkozás az ifjúsággal lélekben megfiatalít. A Verseghy pedig az alma materem, diákként ott tanultam, majd tanítottam korábban is, életem jelentős része hozzákötődik.- Kritikusi nívódíj és Bálint György-díj után megkaptad az Aranytollat. Visszatekintve, van-e kritikusi ars poeticád, amely egész munkásságodat meghatározta?- Az alkotó és a mű iránti tisztelet vezetett, de a véleményemet mindig őszintén elmondtam, ha nem is törekedtem szélsőséges megfogalmazásokra. Az alkotások lelkiismeretes, felelősségteljes megközelítése volt a célom. Ez a felelősségérzet vezetett akkor is, amikor - már nem igazán fiatalon - elvégeztem a Színház és Filmművészeti Főiskola drámaelméleti szakát. Az Aranytoll fontos állomás minden kitüntetett életében, a Valkó Mihályéban is. A történet azonban folytatódik, a pálya íve nem változik, kritikáival ezután is hétről hétre, hónapról hónapra találkozhatnak olvasóink. Bistey András
