Új Néplap, 1997. január (8. évfolyam, 1-26. szám)

1997-01-11 / 9. szám

1997. január 11., szombat Körkép 5. oldal Nézőpont A tb fekete arca Még december utolsó napjaiban meg­ismerkedhettünk az új - immár félig adónak minősített - társadalombiztosí­tási, pontosaljban egészségügyi hozzá­járulással. Az újabb „adótétel” beveze­tése mellett egy sor más társadalombiz­tosítási változtatást is megléptek. így például többek között azt, hogy január­tól csak a nyugdíjas számít kiegészítő tevékenységű vállalkozónak. Összességében beindítottak egy folyamatot, melynek eredménye ma még csak jósolható, ám a jóslat kevés bizonytalan elemet tartalmaz. Hogy mire gondolok? Nos, egyrészt vége az ügynökösdinek, a kis mellékesnek, amúgy vállalkozási formában. Mert a havi 20-40 ezer megkeresett jövedelem után - az szja-n kívül - még 39 százalékot kell befizetni a tb-nek. S mit kapunk érte cserébe? Hogy mit nem, azt bizonyosan tudjuk, a törvény kimondja. Ellátást. De azt amúgy sem kapunk ingyen, hiszen mindenki jár orvoshoz. Tudja, mibe kerül a vizsgálat, a gyógyulás, hogy mennyit kell tenni borítékba egy műtéthez, egy szüléshez, egy vizsgálathoz - sorolhatnám, nem bántva ezzel az orvosokat, hi­szen ők is a piacról élnek. Tudjuk azt is, mennyit kérnek a gyógyszertárakban a gyógyulásunkat segítő gyógyszerért. S mindezt azon a 39 plusz 10 százalék, plusz havi 1800 forinton felül. S akkor még nem is említettem a már amúgy is fizetős „szolgáltatásokat”. Igen, azonban én csak még az egészségügyet érintettem, hol van még akkor a nyugdíj, hiszen azt is az említett összegekből fedezik - hallom máris az ellenérvet. A nyugdíjat? Kiét? Én most, 30 évesen előre tudom - hiszen megmondták -, nyugdíjra ne nagyon számítsak, mert akkorra úgyis összeomlik a tb. Meg a korhatárt is addig emelik, hogy nehogy megérjem a nyugdíjas kort. Mit lehet itt tenni? Minden gondolkodó szakember előre jelzi így, január elején, hogy a szigorítások kevesebb bevételt fognak eredményezni. Aki ugyanis teheti, az visszaadja vállalkozói igazolványát, s fe­ketén dolgozik tovább. Akkora jövedelemre úgysem tesz szert, hogy kiemelkedő vagyongyarapodást lehessen nála kimutatni. Főként pedig, mert esze még mindenkinek van, meg fogja ta­lálni a kiskaput. Szembe nézhetünk egy másik oldalával is az elvonás növe­kedésének. Mi lesz a kisebb vállalkozásoknál az alkalmazot­takkal? A több mint 20 féle adó és tb-fizetség mellett idén még plusz 1800 havonta. Plusz a könyvelő, mert kiigazodni sem egyszerű a szabályok útvesztőiben. Érdemes így alkalmazottat tartani? Nem. Ezért többen vállalkozókká kényszerítik az al­kalmazottat - nem mindig - együtt spórolva a tb-n, az adón. Ám mi van akkor, ha az alkalmazott ezt nem vállalja? Megy majd munkanélküli-segélyért vagy feketén dolgozik tovább. Áz előbbi és utóbbi kombinációja pedig majdnem maga a Kánaán. Szóval nem sok jót lehet látni az idei tb-költségvetés bevételi oldalán. Legalábbis azon a téren nem, hogy idén újabb ered­ményt fogunk elérni a feketegazdaság visszaszorításában. Mert nagyjaink - lám - tálcán kínálják, sőt szinte kényszerítik a feke­tegazdaságba a vállalkozókat.-*3» Jászberényi pódiumestek népszerű színészekkel A tavalyi sikeres rendezvények után idén ismét útjára indul a jászberényi Déryné Művelődési Központ (DMK) Pódium-so­rozata. A fellépő országos hírű művészek vadonatúj műsorai­kat hozzák el az érdeklődő jászsági, jászberényi közönségnek. A néhány éves szünet után, ta­valy ismét elindított rendez­vénysorozaton szereplő művé­szek - Lukács Sándor, Koncz Gábor, Kezdi György - mindig telt ház előtt adták műsoraikat. Mint azt a DMK Információs Központtól megtudtuk, már a múlt év utolsó előadásának vé­gén sokan feliratkoztak az idei rendezvénysorozat bérletigény­lői közé. A művelődési köz­pontban január 2-a óta vásárol­hatók meg a bérletek az ez évi előadásokra. A tervek szerint január 28-án Koltai Róbert ön­álló estje, február 19-én Siitz Ila és Harsányi Gábor előadása, majd márciusban Piros Ildikó műsora szerepel a Pódiumestek programjában. Az előadások után a hagyo­mányoknak megfelelően lehe­tőség nyílik beszélgetésre a művészekkel. Eltér a megszo­kottól, hogy a Déryné Művelő­dési Központ Lehel Klubja az adott estékre egy kulturális ká­véházzá alakul, ahol a műsor mellé egy csésze kávéval, sü­teménnyel, kellemes kiszolgá­lással is kedveskednek, -scsj­Bodex-gyűrűt kapott a társulat szavazata alapján Ujlaky László szereti a nagy kihívásokat A napokban Bodex-gvűrűt kapott Ujlaky László, Jászai Mari­díjas színművész, a Szigligeti Színház társulatának tagja. A Bodex Kft. által alapított díjat a társulat tagjainak szavazatai alapján ítélték oda. A kitüntetésről, a színészi munkáról be­szélgettünk a népszerű színművésszel.- Ön sok éve játszik Szolnokon. Van kötődése a városhoz?- Most már 8 éve itt vagyok, és egy korábbi szakaszban is 8 évig voltam, tehát ez már 16 év. Azontúl, hogy sokat játszottam itt, nem rohangáltam föl nap mint nap Pestre, hanem szinte itt élek. Leszámítva a szabad­napokat, amikor meglátogatom édesanyámat és az öcséméket, vagy a nyarat, amit a Balaton­nál töltök.- A szolnoki utcán megisme­rik, megszólítják az emberek?- Igen, bár ez régebben in­kább jellemzőbb volt. Akkori­ban sokat sétáltam a német ju­hászkutyámmal a Tisza-parton. Rengeteg barátom volt a város­ban. A mostani baráti köröm is azokból tevődik össze, akikkel annak idején összejártunk. Csak most már sokuknak nincs ideje, rohannak a pénz után.- Igen, mert megváltozott a világ. A színészek világa is így változott?- Én nem tudom megítélni. Közülünk is sokan rohangálnak a pénz után. Én nem.- Ön nyugalmasabb termé­szetű?- Egyrészt igen. Másrészt nekem az jelent örömet, amikor kapok valami megoldhatatlan­nak látszó, nehéz feladatot, és azzal úgy el vagyok foglalva, hogy nincs is kedvem máshoz. Egyébként pillanatnyilag a leg­jobban a reklám fizet. A múlt­kor például hívtak, de noha csak néma jelenetem volt aznap a színházi próbán, nem kéredz- kedtem el a rendezőtől, és nem mentem el Pestre.- Azt mondta, hogy szereti a megoldhatatlannak látszó fel­adatokat. Például?- Szeretem a nagy kihíváso­kat, amikor nem olyan szerepet kapok, ami papírforma szerint is nekem való, hanem amiről egészen elképesztő rendezői öt­letnek tartom, hogy épp velem játszatják el.- Ebben az évadban láthat­tuk a Romeo és Júliában, a Csárdáskirálvnőben és A falu rosszában. Melyik volt kihívás?- Az valószínűnek látszott, hogy a Csárdáskirálynőben én játszom el Miskát. De amikor a Romeo és Júliában megkaptam Capuletet, bevallom, először nem örültem, mert ezt a szere­pet a „futottak még” kategóriá­ban tartják számon. Én magam sem tudtam, hogy ennyi lehető­ség van ebben a szerepben, ne­kem is meglepetést okozott. Köszönhető mindez a rendező­nek, Iglódi Istvánnak, akivel nagyon szeretek dolgozni, sok­sok ötlete és gondolata volt a darabhoz.- Melyek azok a szerepek, amelyek emlékezetesek vagy kü­lönlegesek voltak?- Pár évvel ezelőtt például a Jegor Bulicsov. Először egé­szen megoldhatatlannak tűnt számomra. Azon a nyáron halt meg édesapám tüdőrákban, rö­viddel utána pedig édesanyám húga, akit szintén nagyon sze­rettem. Édesapámról két évig tudtuk, hogy beteg, és letagad­tuk előtte, rettenetes tortúra volt. A napról napra történő fi­zikai leépülését szörnyű volt nézni. Akkor jött ez a szerep, és megpróbáltam magam apám helyzetébe beleélni. Jegor Buli- csovnak ugyanis májrákja volt. Capulet szerepében a Romeo és Júliában, fotó: m. j Rettenetesen nehezen mentek a próbák. Emlékeztem, ahogy apám pörölt velünk a betegsége idején, de valahogy nem volt már ereje. A kettőt nagyon ne­hezen tudtam összehozni, hogy dühöngjek is, erőtlen is legyek. Ezt a sors úgy oldotta meg, hogy fölment a vércukrom, és azt vettem észre, hogy egyre jobban tudok úgy dühöngeni, hogy közben annyi erőm sincs már, hogy fölkeljek a székről.- Milyen figurát érez magá­hoz közel?- Ahány helyen voltam, any- nyiféle szerepkörbe skatulyáz­ták be. Szolnokon elsősorban táncos komikus voltam, zenés vígjátékokban, de játszottam O’Neilnek a Hosszú út az éj­szakába című darabjában is. Szegeden intellektuális hőssé avanzsáltam. Egyszer egy na­pom úgy alakult Szegeden, hogy délelőtt főpróbám volt az Egy válás történetéből, ahol szinte végigmonologizáltam az egészet. Délután és este Ádám voltam az Ember tragédiájában, éjszaka pedig a Marat halálá­ban de Sade márkit játszottam, aki végigfilozofálgatja az egész darabot, és ráadásul még jól el is vereti magát. Persze a vége az lett, hogy elment a hangom.- A Bodex-gyűrűre vissza­térve: egy nem állami kitünte­tést hogyan értékel a szakma?- Nagyon sokan gratuláltak hozzá a kollégáim közül. Én akkor is nagyon boldog lettem volna, ha csak kiteszik a próba­táblára, hogy titkos szavazás alapján az idén a társulat a leg­jobb tagjának engem választott. Az, hogy még ehhez kitüntetés is jár, amit az önkormányzat ál­tal alapított díjakkal együtt ad­nak át, nagyon szép dolog. A színházi munkára visszatérve hadd mondjam még el, hogy mióta újra Schwajda György az igazgató, a darabok találkoznak a színészek ízlésével. Nekünk is életbe vágóan fontos, hogy mit vállal fel a színház. Mert nagyon rossz a színésznek úgy játszani, ha a közönség nem kí­váncsi a darabra, viszont na­gyon jó úgy estéről estére a színpadra lépni, hogy telt ház van. Paulina Éva Jól érzik magukat az idősek a megszépült tiszaörsi otthonban Akik már megtanultak nélkülözni Tiszaörsön a volt pártházból létesített gondozási központ épü­letének állaga bizony eléggé lerongyolódott az idő múlásával. Szerencsére a Népjóléti Minisztérium pályázati támogatásával, a helyi önkormányzat tudott segíteni a bajon. 1996 végére kí- vül-belül megszépült az épület - társalkodóval, pihenőszobá­val, étkezővel és tálalókonyhával, vizesblokkal, zuhanyozóval, valamint a folyosóval együtt - amellett, hogy bevezették ide a korszerű gázfűtést is. Szerencsére tellett a 2,5 millió forintból bútorokra, konyhai felszerelésekre, függönyökre és szőnyegekre is. Talán azért, mert az önkormányzat karban­tartó brigádja valóban önzetle­nül dolgozott a közhasznú munkások segítségével: így ka­pott új csempét a zuhanyozó, s cserélődött ki újra a toldozott­foltozott, száz helyen beázó, régi tető. Úgymond karácsonyi ajándékként tizenkilenc nap­közi otthonos idős ember szá­mára, akiknek legtöbbje egye­dül él, s legkevesebb 9700 fo­rint, valamint a plafont jelentő 17.500 forintos nyugdíjból pró­bál kijönni a hó végéig. Ők ka­rácsony után már alig várták, hogy újra kinyisson az épület, hiszen így fogalmaztak ottjár- tunkkor: itt azért tudunk be­szélgetni, tévézni, kártyázni, kézimunkázni, mert tudja, az öregségben a legrosszabb a magány. Persze az igazsághoz hozzá­tartozik, hogy a legtöbb idős ember még spórolni is tud az ennivalón, a fűtésen, ha nappa­lát az otthonban tölti. így jól jön az, hogy napi 156 forintért itt ebédet és uzsonnát is kap­nak. Mikor megkérdeztük, hogy nem sínyli-e meg a pénz­tárca a havi 3000-3500 forintra rúgó kiadást, azt válaszolták: a nyugdíjhoz valóban soknak tű­nik, de még mindig kevesebb, mint amit a gyógyszerre kell kiadnunk. Bizony, Őrsön így próbálnak alkalmazkodni a sorsukhoz a 30-40-50 évet becsülettel és tisztességgel ledolgozott idős emberek. Ez utóbbit Muliter Gézáné, a 72 éves Margitka néni fogalmazta meg nagyon frappánsan: „Tudja, mi már na­gyon sokszor megtanultunk az életünkben nélkülözni. Míg egészségünk van, dolgozunk, hogy ne kelljen bennünket el­tartani. Bár az nagyon jól esik, ha látjuk, hogy az önkormány­zat szerény lehetőségei ellenére igyekszik gondoskodni ró­lunk.” És ez bizony az összes gond, nehézség ellenére így is van szerencsére a Tiszaörsi Gondo­zási Központban, ahol Zám Elekné, Ilonka néni a maga 86 évével és Tóth András bácsi 85 évesen a rangidős. Bandi bácsi, aki volt cselédként, napszá­mosként, vályogvetőként és kubikosként lett a téesz nyugdí­jasa, három férfitársával ki­sebbségben van az asszonyok­kal szemben. De hamiskásan mosolyogva azt mondta, hogy ez nekik egyáltalán nem rossz. Talán annak is köszönhe­tően, hogy Haga Erika vezeté­sével három szakképzett alkal­mazott igyekszik életet adni öreg éveiknek. Az már persze elgondolkoztató tény, hogy Örs egyre öregszik, így nem csoda, hogy egyre többen igényelnék a mindennapos gondozást. Még akkor is, ha sokan büszkeség­ből nem mennek a „szegény­házba”. Ezért nem volt meg­lepő, amikor sokan így búcsúz­tak el: „írja meg, ha lenne Őr­sön bentlakásos otthon, azonnal beköltöznénk!” Én megírtam, bár tudom, hogy a templom egere lassan Krőzussá növi ki magát az ön- kormányzat anyagi lehetősége­ivel szemben. De ki tudja? Ta­lán éppen ezért akad majd va­laki, aki segít az örsi öregeken, akik azért már jobban érzik magukat a megszépült, korsze­rűbb gondozási központban, ahol a tető nem ázik be. Percze Miklós Tanyán még a levegő is más, mint a szűk utcájú városban Munkával telik el az egész nap Valahol Mezőtúr és Török- szentmiklós között takaros ta­nya didereg a hó alatt. Kerítés nincs, a három kutya hama­rabb odaér hozzánk, mint a há­zigazda, Szarka Antal.- Ne féljenek tőlük, csak az egyik végük harap - mondja nevetve. Megnyugodtunk, mert ki tudja, milyenek ezek a tanyasi kutyák. Antal éppen fát vágott, és néhány percre behívott a bolthajtásos konyhába. Kide­rült, ő már munkanélküli, minden adható jövedelemből kikopott. A felesége - lévén három gyerekük - főhivatású anya, ezért fizetés jár. Ez a csa­ládi pótlékkal együtt havi 21 ezer volt, ami bizony édeske­vés. Ezért nagyon be kell osz­tani, hogy úgy-ahogy jusson. Hízót vágtak 230 kilósat, így húsra, zsírra, szalonnára nincs gond. Két kecskét is nevelnek, meg jó néhány kismalacot. Kenyeret kétnaponta visz egy kocsi arrafelé, 2-3 kiló fogy naponta. Vizet inni a távolabbi majorból szállítanak, míg vil­lany, tévé van. A két nagyobb iskolába jár, a feleség egész nap dolgozik: süt, mos, főz, vasal a családra, de mindig tesz-vesz Antal is. Ilyentájt na­ponta másfél veder szenet, kevés gallyat eszik a kályha és a vassparhelt. Tanyázni nem járnak, mert ha nagy ritkán ráérnének, nem biztos, hogy a szomszéd is ráér. Hét­végeken olykor elláto­gatnak a rokonokhoz, szülőkhöz Mezőtúrra, ennyi a szórakozás. Öt éve laknak itt, és na­gyon szeretik a tanyasi életet. A feleség sze­rint itt a legszebbek az évszakok, és még a le­vegő is más, mint benn, a szűk utcájú városban. Akárhogy nézzük, lehet benne igazság. D. Sz.^M. „Ketten” Tiszafóldvár kultúrájáért Megosztott művelődési piac Kedvező helyzetben vannak a tiszaföldvári emberek 1996 augusztusa óta, ugyanis a vá­rosban immár két szervezet is a jobb kulturális lehetőségek megteremtésén fáradozik. A művelődési ház mellett a Mo­corgó Művelődési és Sportegye­sület jelenti az újabb lehetősé­get. Ákarva-akaratlanul is fel­merül a kérdés, vajon egymás el­len vagy egymás mellett dolgo- zik-e a két „cég”? A jelek mindenképpen azt mutatják, a művelődési ház erős ellenfélre akadt a Mocorgóban. Az alulról szerveződő egyesület máris sok taggal rendelkezik, a Tiszaföldváron és környékén népszerű balettórákat - ami ko­rábban a kultúrház falai között folyt - már ők hirdetik meg, jó a kapcsolatuk az oktatási intéz­ményekkel. Egyszóval gyorsan meghatározóvá váltak Tisza- földvár kulturális életében. Dobróka András, a művelő­dési ház igazgatója cáfolta, hogy ellenfél lenne az egyesület.- Én örülök az új szervezet­nek - mondta -, az csak jó, ha az emberek önállóan tesznek vala­mit. Ellenfelek egyáltalán nem vagyunk. Igaz, együtt sem csi­náltunk még semmit, ám úgy ér­zem, ez csak párbeszéd kérdése. Különben is, nem ugyanazon a területen mozgunk egyelőre. Nagy hátránya a Mocorgó­nak, hogy nem rendelkezik ál­landó hellyel, mindig keresniük kell a helyszínt. Ugyanakkor előnnyé válhat a bázisnélküli­ség, hiszen szó szerint házhoz viszik a kultúrát. Ez eddig a vá­ros nagy kiterjedése miatt so­kaknak gondot jelentett, köny- nyebb a szülőknek gyermeküket a közeli iskolába elvinni mond­juk táncórára, mint távolabbra. Az idei esztendő sok kérdésre választ fog adni ebben az új helyzetben. -pókász­Ahol ennyi segítő akad, ott csak halad a favágás FOTÓ: CS i.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom