Új Néplap, 1996. augusztus (7. évfolyam, 179-203. szám)

1996-08-01 / 179. szám

4. oldal A Szerkesztőség Postájából 1996. augusztus 1., csütörtök Tomboló nyár köszöntötte Mezőtúron a TV. sör- és rockfesztivált: közel hat­van együttes és hétezer fiatal végtelen üvöltése töltötte be a teret az elhagyatott városszéli ka­szárnya udvarán. A rendezvény csalfa csábítása sátáni ábrázatra formált minden szépnek tűnő földi illúziót. Kétarcú szörnyeteg: egyik arca vi­dám, fiatal, bizakodó, a másik féktelen, önpusz­tító, önző, pénzéhes torzó. Visszhangja már ha­gyományosan kísérti a várost. Nem a rock, sőt nem is a sörfogyasztás ellen emelek szót. Csupán a kettő összeházasítása és az emberi felelőtlenség háborít fel. Kulturált, mér­téktartó szórakozásra minden nemzedéknek szük­sége van a kor szellemének, ízlésének megfele­lően. Ám minden rendezvény a „ hogyan ” kérdés függvényében nemesíti vagy rombolja a lelket, alakítja az egyéniségei. Ez a fesztivál csak dege- nerálni tudta a jellemet, a kultúrát, a stílust. Igen sok zenekedvelő mezőtúri fiatal éppen ezért nem hallgatta meg az egyébként ügyes, jó együttese­ket. Néhány pillanatkép az események forgatagá­ból: bájos, de fáradt, tompult tizenévesek a két- napi őrjöngés után, kérdésemre udvariasan vála­szolnak: - Klassz buli volt; főiskolások kis cso­portja a városszéli kanyarban tanakodik, ők így vélekednek: - Fertő az, visszafordultunk! Am a legtöbben - sokan közülük 13-14 évesek - bent maradtak, ahol azután minden megtörténhetett. Hivatalos közlések nincsenek, visszafogottan nyi­latkozik a sajtó is: „...élvezték a zenét és a jéghi­deg sört. ” Nos, ez volt a legszolidabb örömél­mény. Az ifjú férfiak a bort is üvegszámra vedel­ték. X Előrelátóan a Rakó gondolt az ifjúságvéde­lemre, és szétosztott pár ezer óvszert. Szükség volt rá, garantáltan. Afesztiváli „csendélet” egy csatatér képét mutatta: szeméthegyek, törött üve­gek, kifeküdt, részeg vagy kábult gyerekek a gyepszőnyegen, szenny és piszok. Marihuánás cigi néhány százasért akadt bőven, de keményebb drog is - jó pénzért. A látványt színesítette a pittbullveszedelem, amit már a rendőrök sem nézhettek tétlenül. A Pestről jött mentőszolgálat nem unatkozott; közel száz esetben nyújtottak segítséget, a többi „sérült” spontán magához tért valamikor és valahol Isten szent ege alatt. Változatosságban nem volt hiány, nem beszélve az öltözködésről, a trágár szavak­ról, a kakastaréj ások kukorékolásáról. Szánalmas, szomorú kép. Talán vízió a jövő­ből? Meglehet! - ha így törődünk gyermekeink­kel. Mert milyen lelkiismerettel engedték útnak a szülők több napra sátrakkal felszerelt, kiskorú gyermekeiket? Milyen célra adták a sok zseb­pénzt? Miért szűntek meg az ifjúságot védő intézkedé­sek, törvények az italfogyasztás terén? Hol ma­rad az egészségrombolást visszaszorító jogszabá­lyok megalkotása, érvényesítése? A kérdések sora végtelen. A felelősség pedig a miénk: szü­lőké, pedagógusoké, minden felnőtt emberé. A jövő reménysége az ifjúság, amely a nevelés tü­körképe. Megyünk Európába. Elindultunk ... a lejtőn. Ami a gyerekeknek jó buli volt, az a felnőtteknek jó üzlet az ifjúság megtépázott erkölcsein és ha­nyatló egészségén. Szégyen, nagy szégyen, hogy e jelentős múltú, ősi város effajta új hagyományo­kat teremt. Alapító atyáink - éppen ott, a város­széli kaszárnya szomszédságában - forognak sír­jaikban a millecentenárium előestéjén. Mert nincs kötelesség, csak jog, nincs érték­rend, csak anarchia, nincs tisztességes munka, nincs humanitás... de van pénzszomjas, gazoktól burjánzó, magyar valóság. Tóth B.-né, Mezőtúr Más szemmel A hiba a készülékben van? Az olvasószolgálat zavartalanul működik • • Üzenet jött a Verseghy könyvtárból Túl vagyunk a főiskolai, egyetemi vizsgákon; az is megbékélt magával, aki fél gőzzel, ám dupla szenvedéssel vette az akadá­lyokat. A tudás paradicsomába mégsem a vizsgán keresztül vezet az út, hanem a könyveken át. A legegyszerűbb az lenne, ha volná­nak könyvesboltok, ahol az ajánlott vagy kötelező szakiroda- lomhoz hozzájutna a diák. De nincs ilyen könyvesbolt, és szemeszterenként nincs tíz­húszezer forint sem. Maradnak hát a könyvtárak. A vizsgázók többsége ebből él. Én történetesen nyolc könyvtárnak vagyok tagja, az olvasójegyeimmel egyszerűbb kártyajátékot is el le­hetne játszani. Közöttük vannak más városi könyvtárba szólóak is. A szolnokiak értelemszerűen először a Verseghy könyvtárat keresik fel - amelyet éppen átalakítanak; átmenetileg a köny­vek raktárakban várják, hogy méltó helyükre kerüljenek. Eléggé el nem ítélhető módon olyan szakirodalmat ajánlott egyik tanárom, amit csaknem lehetetlen volt előteremteni. Már feladtam a reményt, amikor a Verseghy könyvtár munkatársa felhívott a lakásomon: meglelték a híres szerző keresett művét. Átalakítás ide, költözés oda, mindent megtettek értem. Sikerült a vizsga. Köszönöm. Sz. Károly Zoltán, Szolnok Köszönet az édesanyánkért Június végén nyolcvanhét éves édesanyánk súlyos, életveszélyes állapotban került a Hetényi Géza Kórház infektológiai osztá­lyára. Többéves személyes tapasztalatomban bízva hoztuk át Kecskemétről, mert itt egy rendkívül odaadó, humánus, a kö­rülményekhez képest a maximális ellátást adó orvos-nővér csoport dolgozik. Édesanyánk állapota napokon belül javulni kezdett. Ma már családja és önmaga örömére újra életvidám, elégedett ember. Számára még mindig hihetetlen, van ilyen kórházi osztály. A szó, a hála kevés, mégis csak köszönni tudjuk, hogy újra van édesanyánk: bár nem fiatal már, tudja, nem lehet egészen egészséges, de tervezget, újra boldog, örül az életnek, és csak hálával emlékezik az osztály orvosaira, nővéreire, akik sokkal több megbecsülést érdemelnének. Külön köszönet dr. Básti Máriának, az I. belgyógyászat osz­tályos orvosának, aki hitt az adott szó becsületében ismeretle­nül is, és hivatástudata vezérelte, minden mást félretéve. Sok-sok hasonló kórházi osztály kellene ebben az országban, ahol példamutató odaadással dolgoznak a betegekért. Köszönet érte. További sikereket kíván: Özv. Varga Józsefné és családja Kecskemétről Még egyszer a Centrum étteremről A szociális érzékenységről Az olvasó véleménye A korkedvezményt nem osztogatják „Lesz, akit a munkahelyéről egyenesen a temetőbe visz­nek” címmel jelent meg a lapban egy riport, amivel - egy kivételtől eltekintve - teljes egészében egyetértek. Vitatkozom azonban az egyik interjúalany vélemé­nyével, mert úgy vélem, nincs igazán tisztában a korkedvezmény fogalmá­val. Az újságíró kérdésére válaszolva azt mondja .....nem az igazi nyugdíjas a n agyon sok, aki végiggür­cölte az életet, hanem akad egy csomó korkedvezmé­nyes, aki soha még egy jót nem dolgozott. Legfeljebb felvette, majd egy-két nap múlva letette a munkát. ” Aki korkedvezményes, az bizony már sokat dolgozott, mert a törvény szerint csak öt évvel a nyugdíjkorhatár előtt lehet elmenni, ami azt jelenti, hogy nők esetében 50 éves korban, férfiaknál 55 év felett. Továbbá, a munkahelyi vezetés hozzá­járulása is kell hozzá, mivel a dolgozó után egy összeg­ben be kell fizetni a hátra­lévő évekre a tb-járulékot. Tehát ezt nem osztogatják olyan embereknek, akiket a megszólaló emleget, hanem csak azoknak, akik kiérde­melték, mert már - mint hozzátartozóm is - negy­venegy évet ledolgozott. E. I.-né, Szolnok Tolnában jártak A MAE megyei Senior Klubjá­nak tagsága szakmai tapaszta­latcserével egybekötött látoga­táson járt a Tolna megyei Se­nior Klubnál. Köszönjük az Al­földi Gabona Rt.-nek, külön is Fekete László vezérigazgató­nak, hogy utazásunkhoz segít­séget nyújtott, és autóbuszukat rendelkezésünkre bocsátotta. A klubtagok / Értékes vizeinkről Ez év februárjában a lap ha­sábjain Értékes kincsünk a víz címmel írtam a szolnoki mélyfúrású kutak vizének hasznosításáról. Nem va­gyok egyedül azzal a véle­ménnyel, hogy pazarlás el­folyni engedni a nyomele­mekben gazdag vizeket, amikor azokat jól lehetne hasznosítani a megyében is. Mind ez idáig felvetésünkre egyetlen reagálást sem ta­pasztaltunk. Sajnáljuk ezt az érdektelenséget, mert köz­tudott, hogy a jó víznek él­tető ereje van, a míg vezeté­kes víz okozhat megbetege­déseket - az ásott kutakról nem is beszélve. A gyógyí­tás és megelőzés nem csak orvosok dolga: az egészség védelme mindenkinek köte­lessége. Különösen nálunk, ahol a korai elhalálozás ve­zető helyen áll. Olej Zoltán, Szolnok Kínos helyzetbe kerültem július 21-én, vasárnap Szolnokon, a Gábor Áron téri benzinkútnál - írja levelében olvasónk. - Más­kor is használtam már itt és más Mol-kútnál is fizetésre az OTP- kártyámat. Ennek tudatában tele is tankoltam kocsimat, s mentem fizetni. Ekkor ért a meglepetés: közölték velem, hogy az automa­tájuk nem fogadja el a kártyámat. Hiába érveltem, hogy eddig minden rendben ment, azt a vá­laszt kaptam, menjek és rekla­máljak az OTP-nél. Szerencsére nálam volt a csekkem, így ki tud­tam fizetni a tartozásomat. Ha­sonlóanjárt az előttem tankoló is. Kérdezem: mi történhetett, hogy nem tudtam használni a kártyát? Ki a felelős azért, hogy ilyen kellemetlen helyzetbe ke­A csatlakozást a NATO-hoz még körmönfont tálalással sem tudja bevenni a lakosság: „A NATO nem elsősorban katonai, hanem politikai, védelmi szervezet, amely lehetőséget teremt a politi­kai párbeszédre a tagországok számára”. A meghatározás a VII. Tisza Nyári Egyetem előadásán is elhangzott. Érdekes. Eddig úgy ismertük - és a tények is azt bizonyították -, hogy a NATO agresszív katonai tömb, amely céljait - ha szükséges - erőszakkal valósítja meg. Ha jó az emlékezetem, akkor az eddigi konfliktusok rendezését a NATO még mindig az „erő” alkalmazá­sával vagy fitogtatásával oldotta meg, csendőri szerepben tetsze­legve. Változatlanul nem értem, mi indokolja, hogy minél előbb belépjünk a szervezetbe. Annál is inkább, mert felelős politikusaink és Horn Gyula miniszterelnök is rültem? Egy másik ügyben is szeretnék tisztán látni. A C+C igen nagy forgalmú diszkontáru­házában vásároltam, a Csaba ut­cában. Fizetés előtt megkérdez­tem az áruház egyik alkalmazott­jától, használhatom-e az OTP- csekket vagy -kártyát. Közölte, hogy ők csak készpénzt fogad­nak el, különben is az OTP még nem kereste meg őket, hogy szerződést kössön velük. Kérde­zem: lanek kell megkeresnie a másikat? * Az OTP megyei igazgatójától a következő válasz érkezett: A bankkártyával történő fize­tés technikai hátterét biztosító készülékek telefonvonal segítsé­gével kérdezik meg a központi egységtől, hogy van-e fedezet a azt hangoztatja, hogy háborús ve­szély nem fenyegeti a Magyar Köztársaságot. Vagy olyan gaz­dagok volnánk, hogy hatalmas összegek állnak rendelkezésre újabb fegyverek és fegyverrend­szerek megvásárlására? Kevés még az államadósság? Sokáig él­tük független, szabad életünket, s most újabb „nagytestvért” kell szereznünk? Vagy hiányzunk a vi­lág csendőrségéből? Ki tudja. Eb­ben a demokráciának csúfolt ka­varodásban minden előfordulhat; politikusnak kikiáltott atyafiak korszerű, lökhajtásos hadovával igyekeznek megmagyarázni a be­lépés szükségességét, miközben a társadalomra egyre súlyosabb ter­hek nehezednek, egyre kilátásta- lanabbá válik a helyzet. Ma már ott tartunk, hogy az a pénz, amit a kisember kap (fizetés, nyugdíj, segély stb.), a napi ellátást sem fe­dezi, a rezsiről és az egyéb kiadá­kártyatulajdonos számláján. Saj­nos előfordulhat, hogy a telefon- vonalak túlterheltsége miatt a kapcsolat nem jön létre, és a vá­sárló nem tud fizetni a kártyával. A levélíró által megjelölt idő­pontban hasonló eset állt elő, amit igazol az is, hogy később, külső beavatkozás nélkül létrejött az adatátviteli kapcsolat. Érvényben lévő szerződésünk alapján a Csemege Julius Meinl üzletek többségében megtalálha­tók POS termináljaink. A vásár­lók a Kossuth téri csemegeüzlet­ben is vásárolhatnak kártyával. Sajnos a C+C Raktáráruházak e körbe jelenleg nincsenek bekap­csolva. Bankunk további elfo­gadó helyek telepítését is kész­séggel vállalja a Csemege Julius Meinl Rt. igényei szerint. sokról nem is beszélve. Nyög a magyar. A társadalom nagy több­sége már nem képes a terheket to­vább cipelni. Árra persze van pénz, hogy a NATO-csapatok ál­tal okozott károk 25 százalékát át­vállaljuk. Sőt! Még egy négyna­pos NATO-hadgyakorlat költsé­geit is bírjuk. Igaz, a felső tízezer dúskál a jólétben, éli világát. De milyen áron? Szülőhazánkat elad­ták, lassan csak folyóink marad­nak meg. Nekik eszük ágában nincs az ország tragikus helyzetén változtatni. Na persze, nekünk, megsanyargatottaknak sincs okunk panaszra: a nyugdíjakat most emelték, s ígérvény van a dolgozók bérének emelésére is. A miniszterelnök is megmondta: .jövőre már jobb és könnyebb lesz”. Kész cirkusz, ami a megosztott magyar társadalomban történik. Tolnai Antal, Rákóczifalva Egy július 4-én megjelent le­vélben arról olvashattunk, mi­lyen szerepe volt a város éle­tében a Centrum étteremnek. A cikk lényege, hogy az étte­rem megszüntetése súlyosan érinti a kispénzű embereket, akik itt viszonylag kedvező áron jutottak főtt ételhez. Az írás megjelenése után sok százan vártuk, hogy a pol­gármesteri hivatal nyilatko­zik, mit kíván tenni, hol lesz egy hasonló étterem a város­ban? Annál is inkább őket il­leti a kérdés, mert a Centrum éttermet az önkormányzattól vásárolta meg egy német ér­dekeltségű cég - az üzlet le­bonyolításánál figyelmen kí­vül hagyva sok-sok ember ér­dekét. Tudomásunk szerint piackutatást nem végeztek az illetékesek, hasonló étterem nyitását sem tervezik. Ez em­bertelen piacgazdaság, anti- humánus döntés, mellőz min­den szociális érzékenységet. Az önkormányzat közgyű­lésének minden tagja a vá­lasztási kampányok során té­vében, sajtóban minduntalan a szociális érzékenységről, a nehéz helyzetű emberek prob­lémáinak enyhítéséről szóno­kolt: most szembekerültek önmagukkal. Dikó Károly, Szolnok Az olvasói levelekből válogatunk. Az írásokat rövidítve közöljük, tiszteletben tartva a levélíró mondanivalóját. A témának akkor is nyilvánosságot adunk, ha nekünk arról esetleg más a véleményünk. Névtelen vagy címhiányos leveleket nem közlünk. „Lökhajtásos hadova” és a NATO Hatvanadik házassági évfordulóját ünnepelte a szolnoki Vígh János és neje, Molnár Viktória. 1936 nyarán fogadtak egymásnak hűséget. Két gyermekük, három uno­kájuk és négy dédunokájuk köszöntötte az idős házaspárt. Kívánunk nekik jó egészséget szeretteik körében. (BEKÜLDÖTT FOTÓ) Küldjön egy képet! Hat leány - fiának öltözve A felvétel 1950 májusában ké­szült Törökszentmiklóson. Akkor én tizennyolc éves vol­tam, ma hatvannégy. A táncot Urbán Árpádné (középen) tanította be, a lá­nyok: Öllé Ilona és Öllé Er­zsébet, Szabó Rózsi, Beke Ilona, Elek Ilona és Elek Er­zsébet, Gál Vera és Gál Ilona, Kozák Rózsi, Mészáros Eta és Mészáros Kati, valamint jó­magam. 1954-ben elkerültem Csata­szögre, azóta csak Lipcsei Margittal találkoztam. Szeret­ném, ha jelentkeznének régi barátnőim. Papp Lajosné Majzik Katalin Csataszög

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom