Új Néplap, 1996. augusztus (7. évfolyam, 179-203. szám)

1996-08-17 / 193. szám

1996. augusztus 17., szombat Körkép 5. oldal Nézőpont Hol vesztettük el? Emese kebléből ezüstpatak eredt meg, és folyammá duzzadt álmában. Az álmot egy öreg, fehér szakállú ember így fejtette meg: ahogy a patakból folyam lett, úgy lesz a honkereső kis magyar seregből erős, nagy nemzet. Akkor még együtt voltunk. Egy volt a célunk: hazát találni. Országokon át vezetett bennünket Al­mos, királyok és fejedelmek próbáltak visszakergetni - de nem sikerült: mert összefogtunk, összetartoz­tunk, tudtuk, hogy közös a sorsunk, hogy nekünk, maroknyi ma­gyar csapatoknak csak együtt lehet jövőnk. Erre az egységre még összekevert vért is ivott a hét vezér az aranyserlegből. Együtt vol­tunk még Vereckénél is: ősapáink lova egymás mellett ügetett. Agnyi baj ért bennünket a történelem során, de semmi nem zilált szét: végül mindig együtt maradtunk. Mert kristálytisztán ott volt a cél, a nyilvánvaló összefogottság: egy nemzet, egy nép vagyunk, Álmos népe, Árpád népe, István király népe: összetartozunk. Voltak belviszályáink, elődeink olykor fegyvert is fogtak egy­másra, de ha igazán nagy volt a veszély, nemes és közember együtt harcolt a török ellen, a német elnyomás ellen. Egymásra néztünk a szovjet tankok mögött: értettük egymás szavát, gondolatait - mert magyarok vagyunk. Az újságokban olvastunk a sorok között, tud­tuk, mi az, amit nem írnak meg, amit a színházban nem mondanak ki - mert ismertük egymás arcát, és a sorsunk összekovácsolódott. Aztán valahol valami megbicsaklott. Mintha mára elfelejtettük volna, hogy magyarnak lenni, egymáshoz tartozni valamiféle szo­lidaritást is jelent azokkal, akikkel egy nemzetet alkotunk. Hogy népünk vérzivataros múltja arra kötelezne bennünket, hogy egy­mást védjük: kis nemzet csak összefogással maradhat fenn. De a hétköznapjaink arról szólnak, hogy valahol elvesztettük egymás arcát, tekintetét. „Bennünket dolgoztat látástól vakulásig, ő meg csak fölszedi a pénzt” - ütötte meg a fülem egy mondat valamelyik nap az utcán. Sovány, fáradt, meggyötört arcú asszony panaszkodott. Akin lát­szott, nem kis erőfeszítésbe kerül megvenni a gyerekének a cipőt, ételt tenni az asztalra a családjának. Az ő filléres nyomorából valahol palota épül, légkondicionált autó suhan, privát úszómedence víztükre csillan. Előtte alig néhány órával vágott mellbe egy másik sztori: amikor a fiatal tehetség szorgalmából, képességéből ismét gazdag­szik valaki, miközben morzsákat vet oda az alkotó embernek. A hétköznapokban nem ismeijük már egymás arcát. És különben is: eltorzultak a vonásaink. A hétköznapok gyötrődésében elvesztet­tük egymást. Nem is esik róla szó, hogy együvé tartozunk, hogy kö­zös a sorsunk, még gondolni is alig gondolunk rá. De ilyenkor, amikor ünnepelünk, amikor lelassul a mindennapok rohanása, újra rádöbbenünk: ősapáink együtt jöttek be Vereckénél, a hét vezér aranyserlegből ivott az egységünkre. Valamivel több kö­zünk kell hogy legyen hát egymáshoz, mint munkáltatónak és mun­kavállalónak, orvosnak és betegnek, eladónak és vásárlónak, hivatal­noknak és ügyfélnek. Ilyenkor az ünnep világosságában, a tűzijáték szétrobbanó fényé­nél van még esélyünk arra, hogy újra meglássuk egymás arcát. 1100 éve történt Vetélkedő könyvbarátoknak II. forduló A szolnoki Hild Viktor Városi Könyv­tár és az Új Néplap a millecentená- rium alkalmából négyfordulós vetél­kedőt hirdet. A téma iránt érdeklő­dőknek az a teendőjük, hogy lapunk­ban szombatonként megjelenő kérdé­sekre a lehető legtömörebben írásban válaszolnak, amelyeket postán vagy személyesen eljuttatnak a könyvtárba (cím: 5000 Szolnok, Szé­chenyi krt. 22.) vagy az Új Néplap Szerkesztőségébe (cím: 5000 Szolnok, Pf. 105). Fontos tudnivaló, hogy a válaszoknak a megjelenés utáni héten legkésőbb péntekig meg kell érkezniük. A legeredményesebb pályázók egy ópusztaszeri kirándulá­son vesznek részt, de egyéb nyeremények is lesznek. A vetélkedőn részt vevők menet közben ellenőrizhetik is magukat, ugyanis az újabb kérdések megjelentetésekor közöl­jük az előző feladvány helyes válaszait is. Az I. forduló helyes válaszai: 1. a) Kende vagy Kündü, illetve Gyula; b) Kende: főfejede­lem, formális hatalommal bírt. Gyula: hadak vezére és irányí­tója; c) Kazár Birodalom. 2. a) VII. Bíborban született Konsztantinosz/Konstantin;'b) X. században (905-ben). 3. a) Julianus barát, aki 1235-ben indult útnak; b) Ottó nevű szerzetes, illetve VII. Bíborban született Konsztantinosz; c) a mongol (tatár) támadás, előrenyomulás veszélyéről. 4. Zolta. 5. a) 899-hez; b) Arnulf császár, keleti frank uralkodó szö­vetségével; c) I. Berengár itáliai király ellen; Észak-Itália/Lom- bardia területén. A II. forduló kérdései: 1. A IX. század közepén a magyarság népi összetételében ismételt változások történtek: egy besenyő támadást követően a nép kettévált. Egy része - vélhetően a kisebbik - délkelet felé húzódott. a) Hogyan nevezzük ezen magyarokat, akik végül a Kau­kázustól délre telepedtek le? (A XIV. századig vannak róluk adataink.) b) Ezen magyarok kiválásával közel egy időben viszont újabb, török nyelvű néptöredék csatlakozott a nyugatra húzódó magyarsághoz. Kikről van szó? 2. A magyar honfoglalás idején három jelentős politikai hata­lom gyakorolt számottevő befolyást a Kárpát-medencére. Me­lyek ezek? 3. Kik voltak az uralkodók az előbb említett három biroda­lomban a honfoglalás idején? 4. Ki a mondái testvérpár, akiket a hunok és a magyarok ős­apáinak tekintenek? Melyik monda köthető a nevükhöz? 5. Ki volt a honfoglaláskori hét vezér a) Anonymus szerint? b) Kézai Simon szerint? Tanévkezdés segítséggel Jászapátin ingyenesek a tankönyvek Az őszi iskolakezdés a családi költségvetéseket alaposan meg­terheli. Az önkormányzatok pénztárcájukhoz mérten segí­tenek a tanszerek megvásárlá­sában. Van olyan jászsági tele­pülés, ahol nem futja segítségre a szűkös büdzséből, máshol a teljes körű térítésre is jut pénz. A Jászberényben élő diákok - bármely településen is járnak iskolába -, ha családjukban az egy főre jutó havi átlagkereset nem éri el a 9600 forintot, jogo­sultak tanszersegélyre. Ennek összege tanulónként 2500 fo­rint. A város erre mintegy 2 millió 500 ezer forintot áldoz. Az önkormányzat a tan­könyvek árának hetven száza­lékát fizeti ki Jászfényszarun. Emellett a szociális helyzettől függően további beiskolázási segélyre is van lehetőség. Jászapátin minden általános iskolásnak, beleértve a nyolc- osztályos gimnázium első négy évfolyamát is, az önkormányzat kasszájából vásárolják meg a tankönyveket. A középiskolába járó helyi fiatalok kétezer, míg az egyetemi, főiskolai hallgatók négyezer forintot kapnak a tan­évkezdéshez. A város költség- vetését ez 5-6 millió forinttal apasztja. A megye második legkisebb falujában, Jásziványon, ahol alsó tagozatos iskola működik, a tanulók teljes tankönyvkölt­ségét átvállalja az önkormány­zat. A Jászapátira bejáró na­gyobbaknak pedig a buszbérle­tét fizetik ki, míg a napközisek étkezési költségeihez 50 száza­lékban járulnak hozzá. Éves szinten ez 500-600 ezer forintot jelent. A jászteleki iskolások szülei­nek előreláthatólag a tanköny­vek árának felét kell csupán a családi kasszából kigazdál­kodni. A többi 400 ezer forintot a helyi önkormányzat állja. A tanszertámogatásra fel­használható összeget nem hatá­rozták meg előre Jászfelső- szentgyörgyön. A pedagógusok felmérése alapján, a hiányos felszereléssel rendelkező diá­koknak a tanévkezdés után vá­sárolja be a szükséges eszközö­ket a helyi önkormányzat. A jó pék le sem fekszik Jelenfi János ezeket a kenyereket már kiszedte, jöhetnek értük a vevők... fotó: i. cs. Ilyentájt, augusztus 20-a körül sokat beszélünk a magyar ember legfontosabb ennivalójáról, a ke­nyérről. Mert a szólásmondás is így tartja: a ke­nyér és a víz jó útitárs a tarisznyában, akárhová iparkodik a vándor. Jelenfi János akárhogyan is vizsgálgatja gyermekkora mélységesen mély kútját - pedig már jóval közelebb van a hatvanhoz, mint az öt- venhez -, a múlt ködéből foszlányokként sem villannak elő azok a kovászolós, dagasztós haj­nalok, amikor otthon, a szülői házban a friss ke­nyér illatára ébredt. Nem is villanhat, mert János árva gyerekként intézetben nőtt fel. Születésekor meghalt az édesanyja, és mivel senki nem jött érte, otthonokban nevelkedett. Elvégezte a nyolc osztályt, amikor Laci bátyja magához vette, így kikerült az állami gondozottak közül. A fivére apja helyett apjaként pátyolgatta, egyengette az útját.- Mi szeretnél lenni, öcskös? - így a testvér.- Géplakatos vagy esztergályos! Való igaz, akkoriban ezek a kor keresett, diva­tos szakmái voltak. Olyannyira, hogy bárhol ko­pogtattak, már mindenfelé megvolt a létszám. Pékeket viszont kerestek, így a sütőlapát mellett döntött.- Jó szakma ez, te gyerek! A friss, ropogós kenyér illata, íze végigkísér! Ha megbecsülöd magad, soha sem éhezel, és a kemence mellől mehetsz nyugdíjba! - mondta a bátyja. így is történt: tisztességgel, becsülettel kijárta az ipari iskolát, majd a főváros egyik nagy sütői­pari vállalatához került. Itt nyolc év maradt mö­götte, majd Cibakháza, később pedig Kunszent- márton jelezte útját. Ott is dolgozott tizennyolc évet. 1980 óta maszek, igaz, akkoriban nagyon nehezen kapta meg az engedélyt. Mostanság Cibakon él, de a munka, a pékség Kengyelre szólítja. Már a fiai viszik tovább a hó­fehér köpenyes hivatást, de azért olykor ő is se­gít. Vallja, ez olyan szakma, hogy a jó pék le sem fekszik: napközben huny egy keveset. Azért a si­kernek akad két fontos titka: a pontosság meg a lelkiismeretesség. Ha közülük egy is hibádzik, lehet bármilyen istenáldotta tehetség a pék, va­lami a kenyeréből mindig hiányzik. Az is vitatha­tatlan: a jó kenyérhez jó búza szükségeltetik. Ő is nagyon szereti a kenyeret, bár pár éve kiderítet­ték róla: csínján kell bánnia a foszlós karajokkal, mivel lisztérzékeny. Jelenfi Jánoséknál mostanság tízféle kenyér hagyja el a kemencéket. Neki a legfinomabb a hagyományos, magyar gázolajos kemencében sült kilós, másfeles, meg ennek a duplája, a há­romkilós. A pék a munkáját reggel a kovászolás­sal kezdi. A kovász nyolc-tíz órát érik, közben hozzá lehet fogni a süteményekhez. Mert ebből is kikerül innen vagy harmincféle! Délután da­gaszt, majd érik, pihen a tészta fél órát. Később átszellőztetik (szaknyelven stészolják). Megint pihentetik húsz-huszonöt percet, ezt követően feladják. Magyarul: szaggatják, szakajtókba rak­ják. Újabb fél órát kel, miután az útja a 230-240 fokos kemencébe vezet. A másfél kilós ötven percig sül, a háromkilós egy és egynegyed óráig. Régebben szénnel, fával tüzeltek, egy kemence egy sütéskor általában megevett két mázsa fát. Most gázzal, olajjal fűtenek; azért közben nem olvashat a szakember, bele-belenéz a kemen­cébe. Kinyitja az ajtót, és a veknik színéről látja, egyenletes-e a sütés. Elvégre itt néhány perc is sokat számít! Ezekből a kemencékből naponta huszonöt mázsa kenyér kerül ki. Több mint félszáz helyre szállítanak belőle naponta. A saját boltjukban nyolcvanhatért mérik kilóját. Hogy az új kenyér ünnepe körül ez sok vagy kevés, ezt mindenki a saját pénztárcájához, keresetéhez, úgy is mond­hatnám: a bevételéhez viszonyítja. Kinek sok, kinek nem az, de egy bizonyos: az innen kikerülő kenyerek ízletesek, keresettek, mert ha nem len­nének azok, az ötven-egynéhány üzlet, bolt, cég máshonnan rendelne... D. Szabó Miklós Triennálé a Szolnoki Galériában Amiről a vendégkönyv mesél \j( kriccct. 'T >i_o-Rí í lö'ő Th>o kfUc. iacuetís ow rtt~< 0,00. QUÍÁ^S Ww-fueu*..* t ______________________________________T tCftKX C R észlet a kiállítás vendégkönyvéből Nagyon tetszett a kiállítás - szinte refrénszerűen térnek vissza a megelégedettséget ki­fejező szavak annak a vendég­könyvnek a lapjain, amely a Szolnoki Galéria kiállításán áll a látogatók rendelkezésére; hogy kinek kedve tartja, írásos formában is adja közre benyo­másait, érzéseit, véleményét. S úgy látszik, a triennálén nem­csak a képek vonzzák az érdek­lődőket - szép számban -, hogy megszólaljanak, annak a lehe­tősége is. Persze van, aki egy­szerűen intézi el, akár egy tö­mör felkiáltással: Szép volt! Avagy: Remek! - ők a szűk­szavúak. Mások egy-egy álta­lánosabb természetű megjegy­zéssel nyugtázzák maguk a lá­tottakat, s vetik papírra. Például eképp: Kellemes meglepetés, tehetséges alkotók. Avagy: Ta­láltam igazán különös és külön­leges képeket stb. De akad, aki pusztán annak tényét kívánja közreadni, hogy ekkor és ekkor itt járt a galériában, miként a lőrinci fiatalok teszik. És van, aki hatalmas, szálkás betűkkel jelzi, mintha oda akarná ordí­tani a világnak, hogy neki a Ga­lambos-képek tetszenek. Aztán az egyik lapon, egy vézna fi­gura vázlatos ábrája, levegőbe emelt, tárt karokkal - vizuális véleménynyilvánítás -, amely szavak nélkül mondja: Hurrá, ez remek, mármint a kiállítás. Viszont jellemző és dicsére­tes, hogy a látogatók között többen is nemcsak az élmény nyújtotta örömöknek adnak ki­fejezést, egy-egy alkotót is ki­emelnek; olyat, aki legerőseb­ben ragadta meg képzeletüket. A mezőtúri diákok például Tenk László Tavaszi kertjét emelik ki a festmények közül, merthogy fantáziájukat az fogta meg leginkább. Mások, többen is, Meggyes László Téli csend festményére voksolnak a leg­jobban tetszettek sorában. De ott szerepel Blaskó Sándor Ha­lászmadara, Fazekas Magdolna Télutója és Vecsési Sándor Sárga nap című kompozíciója is. Érdekes mód a vélemények olykor szembesülnek is egy­mással. A Tassy Béla képeit és Nagy István Világnézet című szobrát dicsérő bejegyzést kö­vető „Nekem pedig Krajcso- vics Éva alkotásai tetszettek” mintha replikázna az előtte sze­replővel, nyilván ízlésbeli okokból. Mert valamennyi megjegyzés, egyéni ízlés, han­gulat, műveltség, netán gon­dolkodásbeli különbség tükre és függvénye. Jóleső érzés olvasni azokat a sorokat, melyek azt mutatják: a vizuális élmény elmélyülésre is készteti a látogatót, hogy akár képzettársítással dúsítsa a lát­vány tartalmát. Mint az a láto­gató, akinek Galambos Tamás Sáskajárás című alkotásáról (a képen országunk címerét sás­kák lepik el jobbról és balról, mindenfelől, komor színek, nyugtalanító látvány) Tompa Mihály A rab gólya című verse jutott az eszébe. Sajnos - teszi hozzá zárójelben. Az elégedettség szép hangú kórusába persze disszonáns hangok is kerülnek. Akad, aki a kiállító művészeken túl szíve­sen látna még másokat, akik szerinte hiányoznak. Az aláírás olvashatatlan, így utólag sem tudhatni meg, kikre és miért gondolt az egyébként a jelenlé­vőkkel rokonszenvező illető. És hogy egy tárlaton a körül­mények sem mellékesek, arra egy figyelmes látogató int imi­gyen: az épület ugyan csodála­tos, ám a takarítás (pókhálók, padozatfelmosás, ajtók poro­sak) kívánnivalót hagy maga után. Egy kritikusabb észrevé­tel, érdesebb hang a kiállítás anyagát, magát a tárlatot illeti: Egy-két eredeti, de sok utánér­zés - állapítja meg az egyik tár­latnéző. Lapozgatva és böngészgetve feltűnő - nem meglepő, inkább természetes - milyen sok ide­gen, más országbéli van a ven­dégek között - német, angol, francia nyelvű beírások tanús­kodnak róla. Igen szép kiállítás, néhány tehetséges festő - így a francia. A Linea Nyelviskola vendégeiként érkező némete­ket, svédeket, osztrákokat is magával ragadja nemcsak a tár­lat, de maga a gyönyörű épület is, mely otthont ad neki. Elő­fordul kedvesen mulatságos is a beírások között. Egy kisisko­lás elismerő szavai, aki ha hadi­lábon áll is a helyesírással, a tetszettet egy t-vel, a művésze­tet pedig két t-vel írja, rajongá­sával megható. Ráadásul nincs is a családjában egyedül: ma­mának is ugyanaz az vélemé­nye, hogy „nagyon, de nagyon tetszet, mert én szeretem a mű- vészetett”. Vélemények, rövidek, hosz- szabbak. Friss benyomások gyors tükrei, befogadók vála­szai az alkotásokra, melyek ne­kik szólnak. Ha szólnak. Bár ahogy egy házaspár véli, min­den bizonnyal, hiszen: „Szép a kiállító helyiség, változatos a kiállított anyag mondanivaló­ban, kifejezésben és minőség­ben egyaránt. Mindenki talál­hat benne magához szóló mű­vet.” A triennálé szeptember else­jéig tart nyitva, s a vendég­könyvben is vannak még üres lapok. V. M.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom