Új Néplap, 1996. január (7. évfolyam, 1-26. szám)
1996-01-17 / 14. szám
1996. január 17., szerda Tükör 7. oldal Év eleji beszélgetés az idén 60. születésnapjára készülő Hofi Gézával A közönséget nem lehet becsapni Hofi. Csak így emlegetik, hiszen az ország legismertebb emberei közé tartozik. Ha a politikusokat, a közélet szereplőit időről időre rangsorba állító népszerűségi listákra felvennék, biztosan előkelő helyre sorolnák őt a közvélemény-kutatók. Műsorai a közönség előtt születnek fotö: feb/archívum- Nem is szeretem, ha művész úrnak szólítanak. Sőt, az emberek többsége tegez. Előfordult már, hogy egy szemetesautóról köszöntek rám az utcán: „Szevasz, Géza!” És ez nekem nagyon jólesett, hiszen szeretet sugárzott a hangból - meséli Hofi Géza, a budapesti Madách Kamara Színház egyik öltözőjében, ahová 1983 óta a társulat tagjaként már szinte hazajár. Egyelőre még nem fellépésre készül, hiszen a betegsége miatt egy ideje kényszerpihenőre fogták az orvosok. A jegyszedő néniktől a színészekig mindenki örül, hogy látja. Nagyon várják már, hogy visszatérjen a színpadra. Ezeregy este-Ön mit vár ettől az esztendőtől?-Remélem, jobb lesz, mint az előző! Almomban ne jöjjön elő, olyan szörnyű évem volt. A sok betegség, a műtétek... De most már, remélem, sikerült végre ötről a hatra jutni, ahogy a naptár is ’95-ről ’96-ra váltott. Bízom abban, hogy rövid időn belül újra színpadra léphetek. Mert itt az elmúlt évben szerencsére történtek velem jó dolgok is. Nagy sikerekben volt részem. A jubileumi, ezredik előadás alkalmából óriási ünnepséget rendeztek a színpadon, hiszen 1983 óta 500-szor ment a „Hofélia” és ugyancsak 500-szor az „Élelem bére” című előadás. Kerényi Imre, a színház igazgatója rendkívül szellemesen kiszámolta, hogy összesen hány néző fordult meg a nézőtéren, mennyi időt töltöttem a színpadon, hány órán és hány percen át fogadtuk a tapsokat. Ez így összeadva megdöbbentő számokat eredményezett. Persze mindez nem csupán a színháznak és nekem jelentett kellemes pillanatokat. Az igazgatónk azt is kiszámolta, hogy az ezer előadás mennyi bevételt hozhatott a BKV-nak, a taxisoknak és a színházi büfének. Természetesen ezt a sikerszériát - amit, remélem, hamarosan az ezeregyedik előadással folytathatunk - nem egyedül értem el. Bár a színpadon csak én látszom, de a díszletezőktől, a zenekaron, a hangosítókon, a világosítókon és a jegyszedőnéniken keresztül az öltöztetőig közösen, csapatmunkában dolgozunk. Ebben a színházban csodálatos, szeretetteljes, családias légkör uralkodik. Itt még a vidám műfajokban sem szokás a fegyelmezetlenség, a késés. A komoly mókázás soha nem fajul hülyéskedéssé. Kell a közönség-Már két éve nem láthattuk a televízió szilveszteri műsoraiban, pedig tudtommal hívták...-Ez összetett dolog. Van, amikor az ember megválogatja a csapatot. Hiszen nem mindegy, hogy milyen az összhang, milyen körülmények között születik a felvétel. Ahhoz hasonlítanám ezt, ahogyan focizás előtt gyerekkoromban a grundon csapatot választottunk! Volt olyan csapat, amelyikben nem szívesen játszottam volna, és volt olyan csapat, amelyikben engem nem láttak szívesen. Nos a tévészilveszterekkel kapcsolatban mindkettő egyszerre érvényesült. Talán idén, ha beindul a színház, újra lesz tejevízió- és rádiófelvétel is. A műsorok, a poénok ugyanis a színházban születnek. Ott, ahol a közönséggel közvetlen a kontaktus. Én ugyanis nem úgy dolgozom, hogy otthon az íróasztalnál elkezdem írni a szöveget: „Kedves közönség...” Szükségem van arra a hőfokra, amit csak a közönség jelenléte nyújthat. Bennem többnyire „élesben” születnek a poénok, és hiába tetszik nekem egyik-másik rettenetesen, ha senki nem nevet rajta. Mindig aktuálisnak kell lenni, és éppen ezért minden előadás más és más. A televízió, a rádió, a lemez csak egy színházi körülmények között megszületett és kiforrott műsor megörökítésére alkalmas. Hiszen, amikor elhangzik stúdióban a rendező szájából, hogy „Csend legyen! Felvétel. Tessék!”, akkor már nincs helye a kísérletezésnek.-Ha például most gördülne fel a függöny, akkor mi adná a műsor aktualitását?-^Többek között az ideiglenesen hazánkban állomásozó amerikai csapatok körüli visz- szásságok, amelyekről már eddig is épp eleget tudnak az emberek. Aztán persze a szegénység... Az ország nevéből már eltűnt az, hogy „nép". Egyszerűen köztársaság lettünk. Sajnos azért fennmaradt ez a szócska más kifejezésekben, mint például: népkonyha, népbetegség.- Gondolom, a kórházban szerzett személyes tapasztalatai is felbukkannak majd az előadásokon...- Természetesen. A sors úgy hozta, hogy a szegedi szemészeti klinikán kezeltek, és egy csodálatos orvos, dr. Hammer Helga professzor asszony operált. Azért kerültem oda, mert előzőleg hirtelen az egyik szememre elsötétedett a világ. Kissé morbidnak tűnhet, amit mondok, de nagyon jól éreztem magam Szegeden. Nemcsak a gyógyítómunkával voltam maximálisan elégedett, hanem emberileg is csodálatos miliő vett körül. Természetesen a bőrömön éreztem én is az egészségügyi ellátás minden gondját, baját. Csoda, hogy egyáltalán működnek még a kórházak, és vannak emberek, akik reggelente ilyen feltételek mellett beállnak a műtőbe operálni. De úgy gondolom, hogy mindezzel gusztustalan lenne viccelődni. Ellenben rengeteg jó sztori kerekedhet a betegek-orvosok, a betegek-nővérek és a betegek egymás közti viszonyából. Hiszen humor nélkül a betegágyon sem lehet kibírni. A huszár és a Hold- Vidéken is régen járt. Számít- hatnak-e a fővárostól távolabbi településeken is arra, hogy újra színpadon láthatják?-Persze. Számomra a közönség egységes és nagyon fontos éltető elem. Nem fővárosiakból és vidékiekből áll. Feledhetetlen élményeim fűződnek azokhoz a vidéki előadásokhoz, amelyeket hatalmas, zsúfolt sportcsarnokokban rendeztek. Teljesen egyedül, konferanszié nélkül álltam ki a közönség elé. Nem lehet elmondani, hogy milyen érzés az, amikor a teljes sötétségben feláll az ember a színpadra, és egyszer csak kigyulladnak a rá irányított reflektorok. A vidéki szereplések fontosságának illusztrálására elmesélnék egy kedves kis történetet. Az egyik barátom papája valamikor huszár volt. Abban az időben, amikor a holdra szállás megtörtént, mondta a fiú az apjának: „Papa, meghódítottuk a Holdat!” Az öreg huszár erre így válaszolt: „Édes fiam! A Hold meghódításáról csak akkor beszélhetünk, ha ott lesz már a gyalogság is!” Tehát a vidéket sem lehet a televízión, a rádión, a lemezeken keresztül meghódítani. Egyszerűen oda kell menni! A televízión keresztül egyébként- sem adatnak meg olyan élmények, amelyek a közvetlen emberi kapcsolatokból fakadnak. Egyszer például egy parasztnéni odajött hozzám, megszorította a kezemet, és csak ennyit mondott: „Nem is gondoltam, hogy maga ilyen magas!” Olyan is előfordult, hogy egy idős asszony az előadás alatt egyetlen szem szaloncukrot dobott fel nekem a színpadra. Aki ilyesmit nem élt át, az nem is tudja, hogy milyen nagy dolgok ezek. önmagát adja-Hallani olyan véleményeket is, melyek szerint ön magánemberként meglehetősen távolság- tartó, sőt kissé öntelt...- Én magánemberként is pontosan olyan vagyok, mint a színpadon. Mert ha más lennék, azt a rivaldán át rögtön meg- éreznék, hiszen nem lenne őszinte, amit csinálok. A közönséget nem lehet becsapni! Az igaz, hogy nem állok szóba akárkivel, és nem adom ki magam inkorrekt újságíróknak. Nem fogadok el meghívásokat a mostanában divatos „garden partykra”, flancos fogadásokra és „rongyrázós” báli vacsorákra sem. Van egy kedves, csendes kis vendéglő, ahová időnként betérek. Hiába ülök a „legeldugottabb” asztalhoz, időnként felismernek, és akad olyan is, aki pezsgőt küldött a pincérrel. No nem! Az ilyesmit nem szeretem! Érdekes, hogy akkor, amikor még téglagyári munkás voltam, senki sem hívott meg sem pezsgőre, sem vacsorára, pedig szívesen elfogadtam volna, mert gyakran voltam éhes.-Sokan vádolják azzal is, hogy a „régi rendszer embereként" azért bírálhatta a kormányt, hogy ezáltal társadalmi feszültségeket vezessen le.- Meg kell hallgatni a lemezeimet, rajtuk a válasz. Azt is érdemes megnézni, hogy kik mondanak ilyeneket. 1990 óta eltelt néhány év. Az én műsoraimon azóta is telt ház van, pedig senki nem kötelezi az embereket, hogy váltsanak jegyet. Azt sem igazán értem, hogy az elmúlt öt évben miért nem vették elő a fiókokból a korábban „letiltott” műsorszámaikat az akkortájt politikailag elnyomott zsenik. Nem tetszem mindenkinek, és ez így helyes. Hiszen nekem sem tetszik mindenki. Egyébként ennek a műfajnak sajátossága, hogy még a kulturált, mocskolódásoktól mentes humor „céltáblái” is időnként megsértődnek. Persze ezzel csak azt bizonyítják, hogy igencsak velejébe találtam a dolgoknak.- Sok barátja van?- Szerencsére nem. De aki van, az van. Egyszer egy rádióriportban beszéltem már arról, hogy számomra a barát olyan, mint az esőkabát az előszobában. Amikor nincs szükség rá, „csendesen” meglapul a polcon. De amikor esik, a sötétben is megtalálom, hiszen OTT VAN. Remélem, a barátaim életében én is betöltőm az „esőkabát” szerepét. Felszínes, érdekkapcsolatokra pedig a mai világban sincs szükségem. Fontos a népszerűség- Van olyan vágya, ami nem teljesült?- Ami számomra a legfontosabb, az irgalmatlan népszerűség, azt elértem. Van néhány kitüntetésem is az „átkosból” - amire Oly divatos manapság köpködni -, de számomra mégiscsak a legnagyszerűbb érzés az, ha a hétköznapi találkozások alkalmával érzem az emberek szerétetét. Ha bejönnek az előadásomra, utána nem azt mondják, hogy színházban ezt vagy azt játszották, hanem azt, hogy a „Hofi azt mondta...” Sikerült „kitalálni és megcsinálni” önmagamat néhány nagyon jó barátom segítségével, akiket név szerint csak azért nem említek, mert hallatlanul szerény emberek, és letolnának érte. Én vagyok a HOFI, és ez nem nagyképűség, hanem olyan tény, amit szerénytelenség lenne nem vállalni. Egyetlen vágyam az, hogy mielőbb újra színpadra léphessek, és újból valami kis örömet szerezzek a közönségemnek. Csodálatos Irigység- A munkája mellett mi az, ami szórakozási, kikapcsolódást jelent önnek?-Zenét hallgatok. Kedvenc műfajom a dzsessz, de a komolyzene is közel áll a szívemhez. Különösen a három tenorista koncertfelvételét hallgatom gyakran. De szívesen járok színházba is. Legutóbb Tolnay Klári és Sinkovics Imre közös játéka ejtett bámulatba. Alapvetően szeretek bámulatba esni. Irigykedni a csodálatos teljesítményekre. Mert a fene egye meg, de jól csinálja! Számomra öröm és doppingszer ez az irigység. Egyébként szórakozni, társaságba nem szívesen járok, mert az egyfajta viselkedés. Inkább magamnak való vagyok. A színpadról lelépve már nem szeretek szerepelni.-Most év elején, amikor az áremelések hírétől szinte bódultak az emberek, és sokak számára kilátástalan a jövő, tud-e valami biztatót mondani?- Kívánom mindenkinek, hogy csak a szemöldöke legyen bokros. Jó lenne, ha mindenkinek lenne humora! Nemcsak azért, hogy képesek legyenek túlélni a gondokat, hanem azért is, mert a humorérzékét senkitől sem lehet adó formájában levonni! Ez lehet az egyetlen magántulajdon, amit senkitől nem vehetnek el! Németh Zsuzsa A sóskafőzeléket ki nem állja roly már 16 éves korában hízót vágott, az apukája pedig a zsírt sütötte. Dolgozott áfész- húsüzemben, boltban, majd tavaly megvásárolta a korábban bérelt téesz-húsüzemet, húsboltot. Ma Keviben talán az egyik legismertebb vállalkozó. Tizenhárom emberrel kezdte, és ma harmincötöt foglalkoztat. Az éves forgalma 350 millió körül alakul. Az üzemben havonta ezerezerötszáz röfögő szenderül jobblétre. Kívülük havonta száz-százhúsz szarvasmarha és két-háromszáz birka is otthagyja a fogát. Hogy hová szállít? Helybe, a megyébe, Pestre, a Balaton- paítra, Kiskunfélegyházára, Békés megyébe. Eddig a vizsgálatok során - pedig akad belőlük jó néhány - nem adódott gubanc, hiszen a tisztaságra mindig nagyon ügyelnek. A főnök úr reggel fél hatra jön, este hétig dolgozik, és azt tervezi, később a kolbászokon, hurkán kívül felvágottat is gyártani fog. Ha nem is az idén, mondjuk egykét év múlva. D. Sz. M. Kovács Károly jókötésű ember Túrkevén: nem is olyan régen még 110-ig billent a mérleg nyelve, ha ráállt, de most már 102-nél szerencsére megáll. Persze a portréjához az is hozzátartozik, hogy Károly hentes, és ezt a hivatást általában nem a nagykabáttal együtt 40 kilósoknak találták ki. Egyébként mindent megeszik, ámbár a sóskafőzelék sosem volt a kedvence. Szolnokon végzett a kereskedelmiben, 1976-ban. Mindahány őse juhász volt, és az édesapja eddig már vagy két téeszfalkára való bégetőt segített a másvilágra, majd főzött meg. Egy szó mint száz, KáA sertéseket általában nagyüzemekből vásárolom, ahol állandó a minőség és az állatok kevésbé zsírosak - mondja Kovács Károly Fagyállóval „oltották” a tüzet A készenléthez hozzátartozik a karbantartás is A fagyállóról két dolog biztosan állítható. Az egyik: nem ildomos felhörpinteni, mert utána egyenes út vezet a temetkezési vállalathoz. A másik is megszívlelendő: tüzet oltani sem ajánlatos, mert ez a folyadék szerfölött gyúlékony, szóval inkább olaj a tűzre. Nem tudta ezt az a járműtulajdonos, aki nagy értékű autója tüzét ily módon akarta oltani, és csinált négy-ötmilliós kárt. Mindez megyénk déli részén történt - tudtuk meg a mezőtúri városi tűzoltóságon. Az ottani lánglovagok egyébként tavaly százhetvenöt esetben vonultak, és zömében helyi volt a riasztás. Azért más megyébe is robogniuk kellett, szám szerint hatvanöt- szőr. Jó néhány tarlótűz, gabona- és kombájntűz adódott a környéken. Az egyik tarlóégetés után még a vasúti berendezés is tönkrement. Máskor az alsó épületben égett benn egy szívességből ott lakó hajléktalan, aki dohányzott az ágyon, és elaludt. Sajnos, örökre. Adódott olyan eset is, hogy a szomszéd gazt égetett a kertben, és otthagyta a parazsat. A szél meggyújtotta a fakerítést, és a vörös kakas ennek a segítségével átlopakodott a szomszéd istállójába. A három szarvasmarha közül kettő összeégett, a harmadik el is pusztult. Csak egy kis ottfelejtett parázs miatt! Amióta önkormányzati tűzoltók, nem tízen, csak heten vonulnak. Ez bonyolultabb tüzekhez aligha elegendő. Arról nem beszélve, hogy ha valahová kimegy az egység, akkor Isten mentsen meg mindenkit egy újabb fűztől. Sajnos, tavaly 175 esetben nem mentette meg az errefelé élőket. Sőt 1996 is mozgalmasan kezdődött, mert január 11 -éig már hétszer vonultak. És hol van még a kánikula...! D.Szabó
