Új Néplap, 1996. január (7. évfolyam, 1-26. szám)
1996-01-13 / 11. szám
1996. január 13., szombat Körkép 5. oldal Nézőpont Kinek a keze? Be kell valljam, hogy - mint sokan - én elsősorban nem az életem megújulását várom az újévtől, hanem az áremelése- ket. Mondjuk, túlzás azt állítani, hogy „várom”, inkább fogalmazzunk így: számítok rá. Eleinte nem is szokott felháborítani, minek dühöngjek, ki akar mások miatt közelebb kerülni az infarktushoz. De a dolog könnyed eleganciája, ahogy a zsebemben kotorásznak, mégiscsak mellbevágó. Az ember bemegy a boltba, és megveszi 100 forintért, 110-ért - hol mennyiért - a kenyeret, amit néhány nappal ezelőtt még mondjuk, nyolcvanért vett. Aztán elmegy a benzinkúthoz, és csodálkozik, hogy a fizetése 8-10 százalékáért tankol meg! Hazamegy, hogy kiheverje ezt a sok sorscsapást, ott meg a biztosító levele várja - csekkel megtoldva -, hogy fizessen be ennyit meg ennyit, mert X. százalékkal drágább lett a kötelező biztosítás. ■ Aztán bemegy a gyógyszertárba - áremelés előtt -, és hétszer annyit fizet egy védőoltásért, mint három évvel ezelőtt. És eltöpreng: vajon kinek a fizetése emelkedett hétszeresére három év alatt? Év elején mindenki benyújtotta a számlát. És mindenki rám, az állampolgárra, a lakosra hárítja a megnövekedett költségeinek a terhét, a megemelkedett benzin árát, a liszt árát, stb. Könnyedén röpködnek a levegőben a százalékok: ez 15 százalékkal, az 25- tel, amaz hússzal emelt. De mit emeljek én? Kire hárítsam életem megnövekedett számláját? Azt a terhet, amelyet a állami büdzsé, a szolgáltatók, a kereskedők, a biztosítószakma rám testál? És vajon miből gondolják, hogy én, az egyszerű lakos ki is tudom fizetni a 15-20-25 százalékkal magasabb díjakat? Hiszen az én zsebemben nincs több pénz, mint tavaly volt. Sőt, azt mondják azok, akik értenek az adóügyekhez, hogy még kevesebb lesz benne, mint tavaly volt. Szóval, most mindenki belenyúlt vagy bele akar nyúlni a zsebembe. Számon se tudom már tartani, mikor kinek a keze kotorász benne, de lassan egymást érik. Nem tudom, mikor veszik észre, hogy nincs ott már semmi... (?OUOU°U ft. <TQ_ Indul a gázprogram Kuncsorbán Doktor kerestetik A legutolsó adatok szerint Kuncsorbán nyolcszázharminc lélek él. A helyi polgármesteri hivatal az elmúlt esztendőben ötvenkilenc millió forintból gazdálkodhatott. Ennek az összegnek a döntő többsége az intézmények mindennapjainak, tevékenységének biztosítására szükségeltetett. Szociális feladatokra hétmilliót áldoztak: ebben benne van a lakásfenntartási, a HTO támogatás, a rendszeres és eseti segélyek összege. Az általános iskola mind a kilencven diákja - az önkormányzat jóvoltából - ingyen kapta valamennyi tankönyvét. Sőt a jövedelemtől függően beiskolázási támogatást is adtak, még az arra rászoruló egyetemistáknak, főiskolai hallgatóknak is. A modem, gyors telefonálás lehetősége is eljutott a faluba, és a jelentősebb közületek, intézmények eddig már tizenhárom vonalat kaptak. Korántsem állt meg a bővítés, hiszen lenne még rá igénye hatvan helybelinek. A vezetékes gázt is eddig hetvenen akarják beköttetni az otthonukba, és az mindenképpen jó hír: a kivitelező leszállíttatta a csöveket; ha az idő engedi, hozzáfognak a munkálatokhoz. A teljességhez tartozik, hogy jelenleg nincsen orvosuk, így az ellátást helyettesítéssel látják el. Február 3-án jár le a pályázati határidő, és remélik, valaki betölti az üres helyet, hiszen ottjártunkig már hat érdeklődő volt. D. Lelkipásztor - ejtőernyővel Katonák zarándokutakon A Szolnoki Repülőtiszti Főiskolán és az egész helyőrségben Kovács János alezredes, tábori lelkész képviseli a római katolikus anyaszentegy- házat. Azt hiszem, az iránta táplált széleskörű rokonszenv annak tudható be, hogy magatartásában semmi „fennköltség”, semmilyen távolság- tartás nem tapasztalható. Sokkal inkább a szívélyes közvetlenség. Ért a katonák nyelvén. Sorkatonaként a kalocsai páncélos ezredben szolgált. Őrmesterként, mint harckocsiparancsnok szerelt le. Azután huszonhárom évig felszentelt papként munkálkodott. Mostani megbízatásáról így vélekedik:- A tábori lelkésznek nemcsak a lelkipásztori, hanem a katonai szolgálatot is vállalnia kell. Jó néven veszik a katonák, ha a lelkész ott van a gyakorlataikon is. S tegyük hozzá: főleg azt „díjazzák” a katonák, ha a tábori lelkész azt is megmutatja, hogy „Vagyok olyan legény, mint te”. Kovács tisztelendő úr e tekintetben is helytáll. Lövészeten például kiváló eredményt ért el. Az ejtőernyős alakulatnál azonban ez még csak az alapfokot jelenti a szakmai megbecsülésben. Ott azzal kezdik az eszmecserét: „És maga hányszor ugrott?” Rajta azonban ők sem tudnak kifogni:- Hajói tudom, három tábori lelkész - közöttük én is - kérte, hogy ejtőernyővel ugorhasson. Átestem az orvosi vizsgán. Most már csak a püspök úr enA tábori lelkésznek a katonai szolgálatot is vállalnia kell. gedélye kell az ugráshoz. A katonaélet tehát nem ismeretlen Kovács János alezredes, tábori lelkész számára. Nemcsak annak fizikai, hanem elméleti buktatóit is igyekszik leküzdeni. Ez utóbbi tekintetében igen hasznosnak bizonyult számára a Kossuth katonai főiskolai továbbképzés. Tagadhatatlanul fontos a katonai szakismeret, de a tábori lelkész megbízatása elsősorban mégis a hitélet ápolásáról szól. Annál inkább így van ez, ha figyelembe vesszük, hogy dr. Ladocsi Gáspár tábori püspöknek van az országban a legnagyobb, hazánk egész területére kiterjedő, a határőrséget is magába foglaló egyházmegyéje. Ezért kezdeményezte, hogy a tábori lelkészek másodállású tábori lelkész kinevezését kérjék. Kovács alezredes szerencsés helyzetben van:- Gacsári Kiss Sándor kanonok úr, a szolnoki Vártemplom plébánosa már évekkel ezelőtt felajánlotta szolgálatait a katonai alakulatoknak. Együttműködve eredményesebb a munkánk. S a munkából nincs hiány. A szolnoki helyőrségben több száz katonacsalád él. Igény szerint keresztelő, esketés és sajnos a halotti szertatás is gyakori a tábori lelkész számára. A laktanyán belül meg az istentiszteletek, bibliaórák tartása. Kovács alezredesnek nem ez az első szolnoki megbízatása. Tíz évvel ezelőtt a belvárosi templomban hitoktató káplán volt.- Nemcsak helyőrségi, országos, hanem nemzetközi programjaink is vannak - sorolja. - A tábori püspök úr szívesen küldi a tiszteket és a sorkatonákat külföldi zarándoku- takra. Az idén megbízást kaptam, hogy Franciaországba, Spanyolországba, illetve Olaszországba induló zarándokutakra szervezzek katonákat. A helyőrségi szolgálat tehát nem jelent zárt határokat a tábori lelkész számára. Erre vallanak Kovács alezredes következő szavai is:- Tavaly októberben két hétig, katolikus tábori lelki- pásztorként részt vettem a Bakonyban rendezett NATO- hadgyakorlaton. Huszonegy nemzet képviselőivel, külföldi katolikus, evangélikus és protestáns tábori lelkészekkel váltottam szót. Felejthetetlen volt. S. B. Apátin „befürödtek” az alvállalkozóval A Jász-Tel Rt. vezetői fórumra hívták Jászapáti lakóit, hogy a fejlesztés helyzetéről tájékoztatást adjanak. Apátiban 1995 július 1- jén kezdték meg a hálózat kiépítését. Év végére 1500 telefonvonalat telepítettek. Ezek közül néhány tucat még nem működik, ami sok bosszúságot okoz. Ennek oka - mondta a fórumon Gazsó László műszaki igazgató -, hogy a kivitelező egyik alvállalkozójának ha- ayag munkája az egyik körzetben jó másfél hónapos késést okozott. A vállalkozóval megszakadt a kapcsolat, a hibák kijavítása folyamatban van. Jászapátiban a régi hálózat is megvan, és az új telefonvonalak is működnek. E kettősséget február 1-re megszüntetik, addigra minden várakozó megkapja a vonalat, és az üzemképes is lesz - hangzott el. Szóba került a telefonfülkék helyzete is. Sajnos a rongálás, a vandalizmus mindennapos jelenség. Épp úgy kifosztják a fülkéket, mint tették azt a matávos időszakban. A kábellopások, az elosztók megrongálása szintén sok bosszúságot okoz. Jászapáti önkormányzata és a közszolgáltató cégek a lehető legnagyobb segítséget adták a telefonfejlesztés megvalósításához. Ezért történhetett, hogy fél év alatt 1500 telefonvonal létesült. A számítógépes iskoláért Abádszalókon ma csak a nyolcadikos gyerekek tanulhatnak informatikát. Ezért azonban heti két alkalommal Kunhegyesre, a gimnáziumba kell utazni, hiszen a község iskolájában nincsenek meg az informatika oktatásának tárgyi feltételei. Az egyébként modem és jól felszerelt iskolában, ahol több mint 570 gyermek tanul, nincs számítógép. Elsősorban azért, mert az iskola költségvetése nem engedte meg a számítástechnikai háttér megteremtését. Most azonban úgy néz ki, hogy ez a helyzet változhat. A Szalóki Szolgáltató Szövetkezet ugyanis 20 ezer forint induló tőkével betétkönyvet nyitott a „számítógépes iskoláért”. A szalóki pedagógusok felajánlásai révén ez az összeg már 50 ezer forintra duzzadt. Az iskola vezetése keresi a további támogatókat, szponzorokat, akiknek fontos lehet az, hogy az informatika helyi oktatásával javuljanak az abádszalóki gyerekek továbbtanulási esélyei. Legkésőbb az 1997/98-as tanévben kívánják beindítani az informatika oktatását mindén felsőtagozatos osztályban. Szolnok Megyei Jogú Város Kép- viselő-testülete nevében Várhegyi Attila polgármester köszönte meg dr. Fazekas Attila dandártábornoknak, volt megyei rendőr-főkapitánynak a kimagasló szinten végzett munkáját. Külön kiemelte, hogy példásan jó kapcsolat alakult ki főkapitánysága idején a város és a rendőrség között. FOTÓ: MÉSZÁROS Kárpótolták vagy becsapták? Mórocz Tibor Zoltán lassan hetvenegy éves lesz, és 1990 óta Kisújszálláson, a szociális otthonban él második feleségével. Szó ami szó, ő is követett el ballépéseket, de végül is úgy alakult az élete, hogy a nagy semmiért megjárta a poklok poklát. Tény, kapott papírokban, névértékben összesen nyolcszáz- háromezer forint kártérítést. Meg mellé egy javaslatot: ha nincs megelégedve, forduljon a búósághoz. De hát egy a baj, soha nem volt jogász, hanem öntödei munkás. Ezért elállt ettől, és tulajdonképpen annyi a baja, hogy szerinte nem ott kezdődött a kálváriája, jogfosztása, amikor kölyökként Lengyelországba hajtották, hanem korábban. Arról nem beszélve, hogy nem akkor ért véget, amikor hazaérkezett a fogságból. 1925. május 3-án született Pesten, meglehetősen zűrzavaros családi környezetben. Négy polgárit végzett, az apja nevelte, majd Kassára került javítóintézetbe. 1944- ben mindannyiukat az oroszok elfogták. Félig gyerekek voltak, de nem számított. Gyalogosan Iglóra hajtották őket. Élelem semmi, abból tartotta fenn magát, amit a többiek adtak, akiknek - sok felnőtt is akadt közöttük - segített csomagot cipelni. Könnyen ment, mert neki semmije nem volt. Nem embereknek, létszámnak számítottak. Ha valaki kidőlt, nem bírta az erőltetett gyaloglást és lemaradt: egy durranás és volt, nincs. A puska elvégezte a dolgát. Helyette útközben a nézelődők, alkalmi járókelők közül befogtak valakit, mindegy, csak a létszám egyezzen. Iglón túljutva nem volt visszaút, mert újabb három hét gyaloglás következett a lengyel Szánok városáig. Itt végre megálltak, pihenhettek, mosakodhattak. Felvették az adataikat, orvosi vizsga következett, le kellett tolni a nadrágot. Belecsíptek a fenekükbe, van-e még rajta hús. Mindezek ellenére valahogyan ekkor érezték először, hogy talán-ta- lán ők is emberek. Kilencvenesével vagonokba zárták a csoportot, és irány a Szovjetunió. Ha valaki meghalt, azért nem állt meg a szerelvény, előfordult, két-három nap múlva vitték ki. Hónapokig tartott az az út, amikorra Kujbisevig értek. Itt gördülőcsapágy-gyárban dolgozott hosz- szú-hosszú évekig. Fizetés semmi, a koszt változatos: reggel, délben, este káposzta. Ő fiatal volt, túlélte, de csak 1950. december 30-án jutott haza. Huszonöt évesen, fogak nélkül. Pesti volt, de az apját nem találta a fővárosban. A szomszédban disznótoros vacsorát tartottak, de nem mertek neki adni, hogy meg ne haljon. Megtudta tőlük: Esztergomba költözött az apja. Leutazott, megtalálta. Másnap mint volt orosz fogolynak, jelentkeznie kellett az Államvédelnú Hatóság kirendeltségén, mert az ő felügyeletük alá került. Egyetlen szóval sem említették, miért. Ez azt jelentette: reggel öt előtt és este nyolc után nem mehetett ki az utcára. Éjjelente az utcáról többször bevilágítottak a függöny nélküli szobába, és fel kellett kelrúe, hogy tényleg ott van. Az ünnepek idején be kellett vonulnia a börtönbe, egy napi hideg élelemmel. A megfigyelés alól ’51 végén mentesült. Később dolgozott és most nyugdíjas. Természetesen kapott kárpótlást, összesen nyolcszázháromezer forintot. Ebből 350 ezer forintnyi pénz lett. A fennmaradó négyszáz egynéhány ezerért kétszázezret kapott. Ami érdekes, a papíron összesen hat év kárpótlást számoltak, szerinte pedig az ő zaklatása hét évnél is jóval hosszabb volt. Ugyanis nem Lengyelországban kezdődött, de még nem is Iglódon, hanem Kassán, ahonnan hajtották őket északra. Azután nem 1950 decemberével ért véget, hanem 1951 múltával, amikor megszüntették az államvédelmi felügyeletet. Márpedig ily módon ez az idő hét évnél is több. Eddig tartott a vesszőfutása, miközben puska sem volt a kezében. A kérdés csak az, hogy ki veszi mindezt figyelembe, hiszen végül hat évet igazoltak vissza. írt is ezért jószerével minden létező fórumhoz, személyhez, még a jelenlegi pénzügyminiszterhez is. Eddig válasz sehonnan nem érkezett... D. Szabó Képletek helyett emberekkel foglalkozott Bagdi László tősgyökeres szolnoki. Az édesapja kereskedő és vegyi kisiparos volt, olyan üzem tulajdonosa, ahol néhány ember dolgozott. Mindebből következik, hogy Laci fia, aki 1953-ban érettségizett a Ver- seghyben, vegyésznek készült. De mint annyi mindenbe, ebbe az álomba is beleszólt a napi politika. Az üzletet, kisüzemet államosították, és mint maszeknak a csemetéje, ez a tény nem kimondottan előnynek számított abban a korban. Az ifjú ember próbálkozott párszor az egyetemi felvétellel, de udvariasan, helyhiányra hivatkozva, mindig elutasították, ezért dolgozni kezdett: az SZTK-nál. Ma is emlékezik rá, a legelső nap a számvitelre került, ahol bemutatták a kollégáknak. Hűséges típus, a jogutód cégnél töltötte az utolsó munkanapját is 1995. december 29-én. Elköszönt a társaitól, attól a jó kis csapattól, amelyik ma már bizony 120 ezer megyénkbeli nyugdíjassal foglalkozik. Időközben eltelt több mint 42 év. Hogy ez milyen volt? Küzdelmes, szép, akár az időjárás: jó is adódott benne, meg kevésbé jó is. Hogy maradjunk írásunk szereplőjénél, 1968-ban Szegeden jogász diplomát vehetett át, és azóta dr. Bagdi László. A legkülönbözőbb területeken, Örültünk, ha a rászorulókon segíteni tudtunk - mondja Bagdi László. FOTÓ: Mészáros beosztásokban dolgozott, míg 1981-ben a SZOT Társadalom- biztosítási Főigazgatóság megyei igazgatója lett. Világéletében emberi sorsokkal foglalkozott, hiszen a 120 ezer személy között akad 18 éves nyugdíjas, meg 103 éves is. Az a szomorú, hogy az átdolgozott életek száma sok, a nyugdíjak összege ehhez viszonyítva általában kevés. Évente azért négy, négy és fél ezer rászorulónak tudtak megyei szinten biztosítani hatszáztól kétezer forintig rendkívüli nyugdíjemelést. Meghatóak azok a levelek, amelyeken a reszkető betűk arról árulkodnak, hogy a pár száz forintos havi többlet mit jelent egy kisember életében. Amikor 1993-ban kettévált a cég, ő nem az egészségbiztosítási pénztárat, hanem a nyugdíj- biztosítást vállalta. Pedig tudta, amott több a pénz, de a szíve, eddigi évtizedei itt tartották. Betöltötte a hatvanat, letette a lantot. Tavaly, év vége előtt elköszönt. Megvan az utódja: házon belülről, hiszen akadnak itt tehetséges emberek. Egy fiuk született, aki ügyész. Nős, a két kis unoka sokszor kanalazza Bagdi nagymama főztjét, hiszen sűrűn felkeresik őket. Ő pedig készül a nyugdíjas időszakra: szeret barkácsolni, olvasni, most ezekre bizonyára több idő jut. Azután Tószegen vásárolt egy hobbit. Saját kárán, tapasztalata révén tanulta, tanulja a kertészkedést, és a hatvan gyümölcsfa hamarosan termőre fordul. Ismeri, tiszteli, szereti az embereket, de azért nem kerget illúziókat. Sejti, lesznek olyanok, akik eddig igazgató urazták, és lehet, ha majd találkoznak, a kirakatot nézik. Abban bízik, ez ritkán fordul elő, hiszen az igazi barátok, jó ismerősök épp úgy felismerik, mint eddig. Elvégre ő nem lett más, mindössze annyi történt az életében: szintén belépett a nyugdíjasok százhúszezres, megyei táborába. D. Sz. M.
