Új Néplap, 1995. december (6. évfolyam, 282-305. szám)

1995-12-23 / 301. szám

1995. december 23., szombat Békés, Boldog Karácsonyt; 5. oldal Nézőpont Változó állandóság Annak idején, fenyőillatű szentestéken apám kézen fogott minket a húgommal, és elment velünk sétálni, hogy anyu zavartala­nul díszíthesse fel a karácsonyfát. Akkor még, kisgyermeki tudattal, persze hogy azt vártam-lestem, mikor is hozza végre a Jé­zuska (mert nálunk mindig ő jött szenteste, nem a Télapó) a megálmodott ajándékokat. Azokat az ajándékokat, amelyeket már jó előre kinéztem ma­gamnak a boltok kirakatában, és csak úgy égtem a vágytól, hogy megkaphassam őket. Nem kell persze nagy dolgokra gondolni, csak olyanokra, amelyek minden kisfiú vágyai közé tartoznak: kisvasút, játékautó, helikopter, holdjáró, rugós foci, indián fej­dísz. (Később persze már beálltak a sorba a könyvek, a társasjá­tékok, a ruhák, a lemezek is.) A Jézuskának levélben le is rajzol­tam, később le is írtam, hogy mit szeretnék, és hol találja azt meg. Később, mikor az atyai sétákról visszatértünk az otthon - nemcsak celsiusokban mérhető - melegébe, az immár csillogó­villogó, csillagszórós, szaloncukros, gyertyás karácsonyfa mellé, már ott sorakoztak alatta a szebbnél szebb ajándékok. Mi meg a húgommal csillogó szemmel és izgatott örömmel sorra bontogat­tuk ki őket, hogy aztán egész este azokkal játsszunk. Ettől még az ünnepi terített asztalon pompás illatokat árasztó karácsonyi étkek - halászlé, rántott hal, kocsonya, sült pulyka, disznótoros, töltött káposzta és az elmaradhatatlan bejgli - élvezete is csak rövid időre térített el. Ilyenkor még az ablak közé, a hűvösre tett cso­kimikulásokat is befelé fordítottam - „akik” addig a ház előtti forgalmat nézték -, hogy hadd lássák ők is a pompázatos kará­csonyfát. Idővel eljött az az életkor, amikor már nem mentünk el sétálni, hanem helyette a gyermeki kíváncsiságtól és türelmetlenségtől hajtva húgommal felkutattuk az ünnep közeledtével az egész la­kást, hogy vajon miféle ajándékokat vettek már meg a szüléink. Ez idő tájt a mi feladatunk volt a fenyőfa karácsonyfává öltözte­tése is - ami néha nagy robajjal ledőlt az asztalról -, de ajándék- osztás előtt mindig átvonultunk a másik szobába, hogy a szülők nyugodtan elhelyezhessék az ajándékokat. Aztán megszólalt a kis csengettyű, és átmehettünk, a karácsonyfa bűvöletébe ... Tudom, hogy a fent leírt élmények megestek, megesnek raj­tam kívül még rengeteg emberrel. A karácsony mindemellett az „egyetemességen” túl mégis a legbensőségesebb, legegyénibben megélhető ünnepünk. Azóta felnőttem, és az élet bizonyította: sok mindenben feles­leges hinni. De az biztos, hogy a karácsony, különböző életkora­imban megélt változásaival együtt, a folytonos állandóságot hor­dozza számomra. És a lelkem mélyén mindig érzem, sőt biztos vagyok benne, hogy szenteste a Jézuska teszi oda - általunk mint közvetítőkkel - a fa alá a szívből jövő (az ártól függetlenül csakis így értékes) ajándékokat. És ha sokszor nem is borítja hó a fa- gyott-fázós földeket, falvakat, városokat, számomra éppen ez va­rázsolja fehérré a szeretet ünnepét. Karácsonyi „Ki mit tud?” A kisded születését különös éj­szakai fény jelezte a napkeleti bölcseknek, ez vezérelte őket a jászolhoz, s a csillagászok az­óta is kutatják a karácsonyi csil­lag titkát. íme a legismertebb elméletek. Heródes király, aki parancsot adott a betlehemi gyerekek megölésére, alighanem Kr. e. 4- ben halt meg, s ezért a kutatók a Kr. e. 8-4. esztendők égi jelen­ségeivel kapcsolatos feljegyzé­seket vizsgálják. A tudomány jelenlegi állása szerint üstökösről, meteoritről, szupernóváról vagy különleges csillagkonstellációról lehetett szó. A kínai csillagászok Kr. e. 5- ben észleltek egy hatalmas üs­tököst, mely 70 napig világított az égen. Ha erről a jelenségről lett volna szó, akkor azt a böl­cseken kívül mások is észlelték volna. A meteoritelmélet ellen szól az, hogy az ilyen hullócsillago­kat csak rövid ideig lehet ész­lelni. A szupernóva, vagyis egy új csillag születése valóban drámai esemény, amilyet 1054- ben észleltek csillagászok, de Krisztus születési idejéből nin­csenek ilyen feljegyzések. A három elmélet egyike sem ad azonban magyarázatot a ket­tős jelenségre, amely egyrészt jelezte Jézus születését, más­részt a távoli Babilonból Betle­hembe vezérelte a napkeleti bölcseket. Erre a bolygók konstellációja adhat magyarázatot, amit 400 éve már Kepler is megsejtett. Az ékírásos babiloni feljegyzé­sek beszámolnak arról, hogy Kr. e. 7-ben bekövetkezett a Jupiter és a Satumus „tánca”. A Jupiter, amelyet a babilo­niak istenükkel, Mardukkal azonosítottak, május és decem­ber között háromszor keresz­tezte a Satumus pályáját a ha­lak csillagképének jegyében, amely az ókorban Judea jelképe volt. A babiloniak a zsidókkal el­lentétben gondosan tanulmá­nyozták és előre ki tudták szá­mítani a csillagok mozgását. Az elméletben csak az sántít, hogy itt, ellentétben a bibliával, két csillagról van szó. Rögtönzött ajándék Nem kell kétségbeesni, ha köz­vetlenül szenteste előtt derül ki, hogy elkelne még egy apróság a család legifjabb tagjának. Ilyenkor többnyire már se időnk, se pénzünk nincs, hogy sorra járjuk az üzleteket, ám a varródoboz és az ötletesség mindig segítségül hívható: va­rázsoljuk újjá a gyerek kedvenc maciját. A szoknyás macihoz nem kell más, mint egy kinőtt szoknyácska, amit az új tulaj­donos méretére igazíthatunk: szűkítsük be, majd hajtsuk fel. Az alkalomhoz illően csengőt is varrhatunk a mancsába, s az ünnepi köntösbe öltöztetett ját­szótárs máris a fa alá kerülhet. A Jézuskától többet vár(t) az ember Az idén sok családhoz mezít­láb érkezik a Jézuska. Szíve melegénél nem sokkal tud többet nyújtani - legalábbis erre lehet következtetni az olyan újsághírekből, mint ab­ból, hogy megyénkben „a nyilvántartott munkanélküliek november végi létszáma 27 600, negyvenhárommal több, mint egy hónappal korábban volt”. És mennyi azoké, akik már nem szerepelnek a nyil­vántartásban! Minden rossz hír ellenére azt mondjuk: csak rosszabb ne legyen! Tapasztalataink mondatják ezt velünk. Annak az esztendőnek az emléke például, amely fél évszázada tűnt el az idő forgatagában, s ami sokak számára már csak történelmi mese. á Valójába# nagyon is em­bert próbáló időszak volt az. A Tiszavidék című lap így jel­lemezte az akkori közállapo­tokat: „A front átvonulása miatt megüresedett lakások, az el­lenőrzés hiánya, az alkalom könnyűsége ugyancsak tág te­ret engedett a bűncselekmé­nyek elkövetéséhez, könnyen, munka nélkül, kis veszéllyel lehetett anyagi javakat sze­rezni: az országot - valljuk be őszintén — valóságos bünhul- lám borította el. Mindehhez hozzájárult még, hogy a há­ború, az eddigi szenvedések, nélkülözések hatására az ösz­tönök felszabadultak, az em­berek úgyszólván a halál tor­kából kimenekülve igyekeztek tele szájjal habzsolni az éle­tet, hajszolták az élvezeteket, keresték a könnyű életet.” Társadalmunk egyik cso­portjának mentalitására ma is jellemző ez az életvitel. Pár­huzamot lehet vonni a kenye­rüket beosztva porciózók, s hajdani sorstársaik között is, hiszen ’45 karácsonya táján a jegyre kapható kenyér is fa- latnyi volt. A napi kenyérfej­adagot csak 1947 augusztusá­ban emelték fel huszonöt de­kára. Mai szemmel elképzelhe­tetlen volt az akkori közellá­tás, amit a Tiszavidék egyik cikke így minősített: „Nyelet- len bicska penge nélkül”. Zsemle Ferenc szolnoki polgármester még ’46 tava­szán is azzal a felhívással for­dult a kereskedőkhöz, hogy „üzleteikben jól látható he­lyen közöljék a fogyasztó kö­zönséggel, miszerint mikor és milyen szelvényszámra lehet sót, gyufát, szappant vagy egyéb, hatóság által kiutalt árut vásárolni”. Arra, hogy a „szelvény” mennyit ért, következtethe­tünk a Tiszavidékben megje­lent egyik mondatból: „Van már dohányjegyem, még sincs cigarettám”. S mivel akkoriban sem járt egyedül a baj, a közellátás mellett egyéb gondok is nyomták Szolnok megye la­kóinak vállát. A háborús károk helyreho­zatalára, a szovjet hadsereg segítségére irányuló kötelező közmunkán csupán a fegy- vemekiek 22.416 napot töltöt­tek. A helyi hatalom vezetőinek jó alkalmat nyújtott ellenlába­saik büntetésére. A kisújszál­lási Nánási László emiatt így védekezett a belügyminisz­ternél: „Innen hetenként négy-ötszáz ember megy a Ti­szára hídmunkához, hát én oda mindig beosztok papokat is, nem hagyhatom az embe­reket lelki vigasz nélkül.” Jellemző volt akkor a jószágállomány elhurcolása. Kiragadott példaként említem a jászberényi polgármester levelét az alispánhoz: „...az orosz katonai parancsnokság részére hivatalosan 96 drb szarvasmarhát adtam át, nem hivatalosan, a gazdáknál lévő átvételi elismervények tanú­sága szerint 400 drb-nál többet vettek igénybe.” Ilyen körülmények között érthető a megyei rendőrfőka­pitány 1945. november 24-én kelt parancsa: „A jóvátétel céljára történő beszolgáltatá­sok a lakosság bizonyos fokú ellenállása miatt nem folynak zavartalanul. Ezért amennyi­ben közigazgatási hatóság rendőri hatóságot vagy szer­vet beszolgáltatás karhata­lommal való kikényszerítésére megkeres, az illető szerv a megkeresőnek feltétlenül te­gyen eleget.” 1945 a felelősségre voná­sok éve is volt. Szolnokon 1945. április 17-én alakult meg a népbíróság, és az év fo­lyamán 206 vádlott állt előtte. Marasztaló ítélet 136 ügyben született. Megyénkben is szerveztek internálótáborokat ’45-ben. A szolnoki papírgyárban létesült intemálótábor megyei szintű volt. Annak altáboraként mű­ködött az egerbaktai, ahol az internáltak Szolnok megyei rendőrök felügyeletével irtot­ták az erdőt. A karcagi inter­nálótábort rövid idő alatt fel­oszlatták. Törökszentmikló- son országos jellegű interná­lótábor volt, de megyénkbeli- eket is őriztek ott. Ezek után érthető, hogy ’45-ben polgártársaink többet vártak a Jézuskától. S más kö­rülmények között ugyan, de többet várnak ma is. Kíván­ságlistájukat valószínűleg már év közben megszövegez­ték. Ne feledkezzenek meg azonban arról a közmondás­ról, miszerint: „Segíts maga­don, s az Isten is megsegít.” Simon Béla Apa nélkül, ágyban fekvő édesanyával Ordasi Emese pár hónappal haladta csak túl a tizenhat évet. Szelevényi, Mezőtú­ron a Teleki Blanka harmadikosa. Nem akármilyen tanuló, legutóbb is 4,8-ig ju­tott, ami ebben az erős iskolában nem könnyű. Első ránézésre olyan, akár a többi tizenéves: hol pityergős, hol neve­tős. Valamiben mégis nagyon különbö­zik hasonló korú, átlagos társaitól. Az élet nem akármilyen tragédiával, tragé­diákkal sújtotta ezt a szelevényi diákot. Miért őt? Mivel érdemelte ki, amikor mindenki szereti, amikor mindenkit sze­ret? Kérdések, amelyek lebegnek a le­vegőben, amelyekre aligha ad földi lény magyarázatot. Emese harmadik gyerek a családban, afféle kései jövevény, hiszen bátyja és közötte tizenhét év a különbség. Van még egy nővére is. Mesi egyéves volt, amikor az édesanyját agyvérzés érte, megbénult a bal oldala, keze, lába, hosz- szú-hosszú ideig kórház-, szanatórium­lakó lett. Addig az ifjú jövevényt az édesapa ápolta, meg a nagyszülők, akik azóta kiköltöztek az örökös tanyára. Az élet ment tovább, visszajött az anya: az édesapa tovább dolgozott a téeszben. Traktoros volt, otthon várta a nagy kert, a sok jószág, szóval az újabb munka. Amíg nővére is otthon volt, sokat segí­tett. Azután Mesire került a sor. Ha fel­húzta anyukája cipőjét, akkor szülője nagy nehezen menni is tudott néhány lé­pést. A konyhába, valamit készíteni, főzni. Azután két éve ő, a legkisebb is elkerült otthonról Mezőtúrra: ott tanul, kollégista. Pénteken utazik haza, és há­rom éjszakát alszik otthon. Takarít, főz, rendet rak, szóval mikor mit kell. Hét közben az édesapa gondozta beteg pár­ját, látta el a ház körüli, kinti teendőket. Tavaly ő is lerobbant, kórházba be, kór­házból ki. A nyáron jól érezte magát, és Mesi is elmehetett nyaralni egy hétre a barátnőjéhez. Sajnos ősszel ismét rom­lott az állapota: nemegyszer a mezőtúri gimnazistának kellett hazamennie édes­anyjához, amíg az édesapja bent volt. Soha nem felejti el: október végén megint bevitték az édesapját. Anyukája biztatta, nézd meg apát Szentesen! Ok­tóber 31 -én elutazott hozzá: a torka kissé maródi volt, legalább azt is megmutatta az orvosnak. Amint túlesett a vizsgála­ton, rohant édesapjához a belgyógyá­szatra. Nem volt ott, sem az intenzíven. A főorvos hívatta, leültette, és közölte vele a megmásíthatatlan tényt: ma reg­gel meghalt az apukája. Emese azt hitte, az ég, a föld szakadt rá. Képtelen volt felfogni a tragédiát, majd zokogása köz­ben már azon töprengett: hogyan mondja ezt meg az anyukájának. Sze­rencse a szerencsétlenségben, hogy ro­konok, a szelevényi doktornő segítettek. Nyugtató injekciót kapott anyukája, de hosszú ideig képtelen volt felfogni, nincs többé párja. Emese is nehezen dolgozta fel ezt a veszteséget: nagyon szerette apukáját. Látta a koporsóban, ott volt a temetésen, de mégis sokszor elgondolja: kegyetlen, gonosz tréfa volt az egész. Az asszony végül is felfogta: neki él­nie kell, mert van egy bűbájos lánya. Aki néhány nap alatt felnőtt. Le kell érettségiznie, majd akár a testvéreinek, főiskola vagy egyetem következik. Napközben néhány óráig van az öz­vegynek segítsége, aki este ott alszik. Hét végén Mesi hazatér: takarít, mos, süt, főz, segít az anyukájának, aki aho­gyan bír, szintén segít egyetlen otthon maradt lányának. Szombat esténként ta­nul, szórakozni sehová nem megy. Ter­vezik, elköltöznek Vácra, a testvéréhez. Először albérletbe, majd ha elkel a sze­levényi ház, valamilyen kis otthont vá­sárolnak. Azért Vácra, mert ott hasonló jellegű iskola van, mint ahová most jár. A karácsonyt és a szilvesztert is együtt töltik anyukájával. A nővére hazamegy: sütnek, főznek együtt hármasban. És be­szélgetnek a karácsonyfa mellett. Az­után kimegy a temetőbe apukájához. Hi­szen ez lesz az első olyan karácsony, amelyet ők hárman egy faluban, de nem együtt töltenek. Lehet, az utolsó is, ha elköltöznek a messzi távolba.­Én csak ennyit szerettem volna elme­sélni egy tizenhat éves kislányról, aki néhány hét alatt felnőtt lett. Mert a sors kifürkészhetetlen akarata azzá tette. Pe­Noha anyu kezdetben hallani sem akart róla, most már belenyugo­dott, hogy Vácra költözzünk - mondta Emese fotó: m. j. dig szívesen maradt volna még mindig mosolygós, nevetős tininek, hiszen csak jövőre, augusztus 9-én tölti a tizenhetet. D. Szabó Miklós

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom