Új Néplap, 1995. október (6. évfolyam, 231-255. szám)
1995-10-05 / 234. szám
1995. október 5., csütörtök 7. oldal Az Új Néplap Kisújszálláson Itt már élő kiskutyákat is találtak Telepi csendélet: kocsiajtó kis hibával, de rengeteg a biciklikerék is A helybeli szeméttelep 1992 decemberében nyitotta meg kapuit. A cégektől és a lakosságtól naponta 150-160 mázsa szemét érkezik. Akad közte rozsdás bili meg virsli, száraz kenyér, rossz tévé, üres üveg, műanyag szatyor, autóajtó meg szakadt gatya. Arra is volt példa, hogy valaki élő kiskutyákat rakott a szemetesbe. Kihozták őket, kettő megmaradt közülük. Azóta is itt vannak, harapnivaló mindig akad a limlomok között, de ha így nőnek, esztendő teltével ők már harapnak. Heten dolgoznak itt, és október 1-jétől reggel hattól este hatig várják a szállítókat. Akkor is, ha fújja, akkor is, ha hordja, akkor is, ha szerdát, és akkor is, ha vasárnapot mutat a kalendárium. A város szélén, az ecsegfalvi út mellett két gépmadár áll. Cseh gyártmányú mindkettő, 560 lóerős, és egy-egy felszálláskor ezer kiló vegyszert, műtrágyát bír el a gyomra. Ez a masina is az Airpatroc Kft. tulajdona, és látta már felülről Karcag, Fegyemek, Kunhegyes, Ecsegfalva, Ti- szabő, Tiszagyenda, Tiszafüred kisebb-nagyobb határbéli tábláit. A gépeket Rácz János és Túri Géza vezeti. Felvételünkön Túri Géza pilóta és Kiss Kálmán szerelő ellenőrzi a futóműveket. A közlönyből tudta meg Dómján László alpolgármester úr elmélyülten lapozgatta a Magyar Közlönyt, elvégre illik tisztában lenni a legújabb jogszabályokkal, rendeletekkel. Bár ilyenkor már ő is - akárcsak én - négy szemmel olvas, mégsem akart hinni egynek sem, mert hirtelen a saját nevét látta viszont. Megdörzsölte az üveget, jót mutatott biz’ az, mert újra csak az virított, hogy Dómján László polgármester, a pedagógus pályán eltöltött több mint negyven évéért, közéleti tevékenységéért a Magyar Köztársaság Ezüst Érdemkeresztjét vehette át. Igaznak bizonyult, egy helyreigazítással: a kitüntetett alpolgármester. Göncz Árpád megbízatásából dr. Ducza Lajos, a polgármester adta át a A víz is feltört Gőzerővel szerelik a telefonokat a városban. Tavaly újabb ötszáznegyven jelentkező volt, ők annak rendje és módja szerint be is fizették a fejenkénti harmincnyolcezer forintot. Az önkormányzat a Matáv Rt. debreceni igazgatóságával kötött egy megállapodást, hogy 1995. október végéig mindenhol szól a telefon. Ottjártunkkor néhol már betemették a gödröket, máshol úgy néztek ki egyes szakaszok, mintha idáig nyúlna a szerb-horvát front. Haladt az ásás, olykor víz is feltört, főleg ha a csövet eltalálták, sőt azt is hallottam. gázvezeték is hibásodon. Any- nyit még mindenképpen, hogy aki ezután szeretné beköttetni a hőn áhított készüléket, továbbra is lehet jelentkezni. De nem a városházán, hanem Karcagon, a távközlési központban. Miklósi László csoportvezető szó szerint a A pontos cím: helyzet magaslatán,, magyarul: a karó te- Püspökladányi tején ' utca 10. Dómján László alpolgármester díjat. Hogy megnyugtassuk az olvasót és gratulálót: ezzel forint egyetlenegy sem járt. Hófehér zoknik, pisze orrok Kutya jó életünk van: még szopunk, de anyuci már menekül előlünk - így a három kis bokszer. Aki fogja őket: Pethe Mihály, a városgazdálkodási vállalat gépkocsivezetője. Hobbija a horgászás, és egyszer már sikerült egy 15 kilós amúrt is partra emelni. Legújabban pedig - van annak már vagy hat éve - bokszerkutyák tenyésztésébe kezdett. Akad a kanhoz két szuka, amelyek éves szaporulata tizenkét kiskutya. Mindahány szülő törzskönyvezett, és az évi három kiállításon tenyérnyi elismerést hoztak már a gazdinak. Az apróságok öt hétig szopnak, utána főtt étel következik. Tejes lefetyelni valók, bébiételek, szóval Pethé- éknél nincs kutya életük az ebeknek. Meg is hálálják, mert roppant hűségesek, szeretik a gyerekeket, éberek és nem utolsósorban jó házőrzők. Hja, kérem, olyan fogakkal! Az oldalt írta: D. Szabó Miklós Fotók: Mészáros János Láttuk a Vereckei-hágót, az Árpád-vonalat, az ördög építette kutat Avagy: kisújiak Kárpátalján Buszunk Beregsuránynál lépte át a határt. A harminchat utas zöme a városgazdálkodási vállalat dolgozója volt. Nem mentünk üres kézzel, hiszen tudtuk, hogy családoknál szállásolnak el mindannyiunkat, Szemyén. Ez égy két és fél ezres, színmagyar falu, a határtól húsz kilométerre. Az ukrán kiskatona nemrég ismerkedhetett a betűvetéssel, mert bő félórába került, mire kibogozta a neveket és megszámolt bennünket. Nem kukacoskodtak, egyedül Farkas Karcsi tangóharmonikája tűnt gyanúsnak. Ki kellet venni a tokból, de amikor kiderült: nem fegyver és nem kábítószer, mehettünk Isten hírével. Vendéglátóink már vártak bennünket, és az ottani magyar iskolában Bimba Károly direktor úr szervezésével kultúrműsorral kedveskedtek. Ettünk-it- tunk, megnéztük a helytörténeti kiállítást, és Szabó Lajos, a VGV igazgatója átadta küldöttségünk ajándékát: egy magyar betűjeles írógépet. Ők pedig a munkácsi vár nagyméretű festményével viszonozták a kedvességet. Irány Munkács Nem sok idő maradt, mert máris Munkácsra robogtunk. Tettünk egy kört a városban, futólag megnéztük nevezetességeket, majd a vár tövében horgonyoztunk le. Felkaptattunk a meredek szerpentinen, és kedves idegenvezetőnk, Hrubi György jóvoltából sok csodával lettünk gazdagabbak. Megtudtuk: ez nem egy, hanem három vár: külső, középső és belső. Nem is foglalták el soha, legfeljebb árulás folytán került idegen kézre, vagy valaki(k) feladták. A belső vár Sziklás udvarán áll egy mélységes mély kút. A hagyomány szerint, amikor kacsát dobtak bele, az sértetlenül kijött a Latorca folyón. Igen ám, de 1401-1412 között nehezen haladt az építkezés. Koriátovics Fedor podo- lini herceg, az akkori várúr megharagudott. Óriási ereje lévén maga ereszkedett a mélybe, de egynapi kitartó vésés után sem csillant meg az áhított víz. Márpedig kút, ivóvíz nélkül egy vár nem védhető sokáig. Nem ment haza, ott aludt a félig kész kút tövében, és már az ördögöt emlegette, mikor az meg is jelent. Szövetséget kötöttek, és a patás vállalta, hogy egy zsák aranyért vizet fakaszt. Tényleg nagy robbantások kezdődtek, és pár nap múlva meglett a víz. El is jött az ördög, hátán a zsákkal. Itatták, itatták, jól le- részegedett, és telerakták a szü- tyőjét - kővel. Dülöngélve útnak eredt, de másnap nagy dühösen visszatért:- Becsaptál, herceg! Kő volt a zsákban!- Nem úgy az! Arany, csak részegre ittad magad, és valaki ellopta, kicserélte. Folyt a vita, mivel azonban óriási erejű volt a herceg, az ördög nem mert nekimenni, de megátkozta.-Visszajövök, és akkor itt kő kövön nem marad! Úgy is lett: 1975-ben tért vissza az ördög, szovjet restaurátorok képében. Ők szétverték az ajtókat, az ablakokat, a díszes fali domborműveket, majd jobb híján mindent a kútba szórtak. Nagyobb kárt okoztak, mint a két világháború együttvéve, és a fiatal ukrán államnak nagyon kevés a helyreállításra a pénze. Innen egy apácakolostorba látogattunk. Óriási területen fekszik, láttuk a teheneket őrző, a Bibliákat olvasgató apácákat, de a lakásaikba nem lehetett bemenni. Megnéztünk viszont a templomban egy misét, mert oda bárki beléphet. Mit mondjak? Csodálatos volt. Az esti szürkülettel verődtünk haza. ki-ki a szállására. Mi ketten, a fiammal Bimba Ferencékhez, aki csak névrokona az igazgatónak. A szövetkezetben dolgozik, a faipari részleg vezetője. A keresetek errefelé sem rózsásak: az átlag két-három millió kupont - ez a fizetőeszköz - visz haza havonta. Ez háromezer forint körüli összeg. Ezért Szemyén is, aki teheti, jószágot tart, gyümölcsöt termel, és nem lebecsülendő a kishatárforgalom sem. Hoznak-visznek, amit lehet. Nagy keletje van az üzemanyagnak: kifelé tele tankkal, visszafelé/annyival, hogy ép- penhogy elmenjen az autó. A nyereség ezer forint körül van fordulónként. Villát építeni, meggazdagodni nem lehet belőle. Nem az az üzlet Nem ez a nagy üzlet, hanem az, amelyet a milliomosok, milliárdosok folytatnak mindkét oldalon. Az az igazi feketekereskedelem, és sajnos virágzik. Mélyek a gyökerek itt is, ott is: fel lehetne éppen számolni, de sok (nagy)fej is lehullana. Másnap nagy útnak eredtünk, hiszen a Vereckei-hágó volt a cél. Közben megálltunk, vásároltunk: ki szalmakalapot, ki vodkát. Rákóczi-birtok volt ez valaha, és 1711, a szabadságharc leverése után az akkori császár hithű alattvalójának, egy Schönbom-Buchgeihn nevű úrnak adományozta. Először fakastélyt építtetett 1740 körül, majd a múlt században álomszép palotát. Annak annyi az ablaka, ahány nap van az évben, annyi a szobája, ahány hétből áll az esztendő, és annyi a tornya, mint a hónapok száma. Előtte tó volt, és ha teleengedték vízzel, a monarchia térképét mintázta. Most viszont üresen tátongott. Továbbhaladva az óriási parkban, ritka szép faóriások tövében egy forrás csobog. Megszívlelendő az ereje, hátha valakin segít, ezért elmondom. Régen egy pásztor hajtotta hazafelé a nyáját. Esteledett, megszomjazott, és inni akart a hegy gyomrából kibuggyanó nedűből. Mielőtt ezt tette volna, ott termett egy manó.- Pásztor, ha jót akarsz, csak három kortyot nyelj le, és megfiatalodsz! Hetven körüli volt az öreg, és szót fogadott. Csak hármat kortyolt. Mire hazaért, a párja nem ismerte meg.- Eressz be, én vagyok, az urad!- Ugyan, te egy fiatalember vagy! Végre beengedte, elmesélhette a történetet. Nosza, kendőt vett az anyó, mert az még nem járja, hogy ő 68, a férje meg 25, és irány a forrás.- Csak három kortyot igyál, ne többet! - kiáltott, ki tudja hányszor utána. De hát a nők már csak ilyenek, és az anyó sem fogadta meg a tanácsot. Nem jött haza még másnap estefelé sem. Elébe ment a pásztor, és mit lát! Hites neje még mindig a forrásvizet nyeli, pedig már annyira fiatal volt, mint egy nyolcéves kislány. Mit tehetett mást, kézen fogta, hazavitte, és felnevelte. Újranősült, elvégre egy nyolcéves lányt csak nem vihet oltár elé. Én is ittam Elárulom, én is ittam forrásból. Szigorúan három kortyot, de esetemben valami baj lehetett a kivitelezéssel, mert egy fikarcnyit sem fiatalodtam. Sőt, hajam sem lett több. Azért próbálkozzanak, mert ha mondjuk ötből egy fiatalodik, még nem rossz arány. Különösen ha hozzáteszem: a víz ingyenes. Utána irány a Vereckei- hágó. Szédítő kaptatok után érdünk fel a régi halomra, amelyik 839 méter magasan van. Elénekeltük a Himnuszt, és rövid séta után visszaindultunk. Meg-megálltunk a híres Árpád-vonalnál, amelyik 1939-41 és 1943^14 között épült. 757 vasbeton erődítmény, 400 fa- és földerődítmény erősíti. 135 kilométer hosszú, és a tervek szerint nyolc hónapos éjjel-nappali támadást kibírt volna. Mégis elesett gyorsan, mivel a szovjet csapatok megkerülték, és a Dukla-szoroson meg Románián keresztül jöttek be. Visszafelé egy tisztáson gulyás és saslik várt bennünket. Áz előbbit Tarr Tibor, az utóbbit Simon István „követte el”. Hogy milyen volt? Erre álljon emlékül annyi: nem maradt a kondérban meg a tűz körül semmi, mind gyomorba került. Este otthon áramszünet fogadott, ami hangulatossá varázsolta az újabb vacsorát. Mert itt enni és inni kellett, rendületlenül! Szombat délelőtt Ungvár következett. A rövid városnézést hosszabb vásárlás követte az ottani piacon. Az egészet egy stadion futópályája körül helyezték el, és volt. ott minden, mint a jó boltban. Az árakat dollárban említették, de forintért is bármit kaphattunk. Nem sok pénzt hagytunk ott, mert minden drága. Délután kezdődött az iskolai focipályán a nap fénypontja, a Szernye-Kisújszállás kispályás focimeccs. Eddig mindig a kunok győztek, és félideig állt is a zászló, hiszen 2-0-ra vezettünk. Igen ám, de nem volt csere, jobban mondva megfelelő csere, és az erő elfogyott. A végeredmény 5-2 a vendéglátók javára. Senkinek nem vették a fejét, és a búsulás is csak estig tartott, a vacsoráig. Igaz, előtte volt kultúrműsor, koszorúzás. A hangulatról Szálka Gábor, ottani cigányprímás gondoskodott, aki hol a feje felett, hol a hát mögött muzsikált ördöngösen. Bizony, a legkitartóbbak hajnali öt körül kerültek ágyba. A tombolákból beszedett majdnem tizenkétezer forintot pedig az iskolára hagytuk. Fordítsák arra, amire kell. Remek vendéglátás A Kerezsi János szervezte pár napos túra gyorsan véget ért. Bimba igazgató úr búcsúbeszédében hivatkozott arra, reméli, mindent úgy kaptunk, ahogy vártuk. Igen: köszönet a családoknak a kedves fogadtatásért, a jóféle ételekért, italokért, szóval a szíves vendéglátásért. Talán a gólokból kevesebb is elég lett volna, bár a buszba az is belefért. Hála a konzulátusnak, mindenkinek, aki segített, mert a határnál a ceremónia percekig tartott. Igaz, most nem kiskatona, hanem egy udvarias, gyors ukrán tiszt tette tiszteletét buszunkban. Holtfáradtan érkeztünk haza, és bizonyára napokig, hetekig beszélünk még erről a csodálatos kirándulásról. Azért a ppntossággal olykor baj adódott. Volt, akire, akikre egy órát kellett várni, ezért ők majd homokórát kapnak. Figyelmeztetve, ez három és fél perc alatt lepereg, ennyit illik késni, de hatvanat vagy többet? Szerencsére ennyi volt az árnyék. A többi tény, bár nem kell ezt bizonygatni, mutatja a riport, az írás is. Remélve, ennek a baráti találkozónak folytatása következik. Jövőre, valamikor tavasszal, Kisújszálláson. Szeretnénk mi is hasonlóan jó vendéglátóknak bizonyulni. Ebbe természetesen az akkori góljainkat is beleértjük.
