Új Néplap, 1995. október (6. évfolyam, 231-255. szám)

1995-10-30 / 254. szám

1995. október 30., hétfő A Szerkesztőség Postájából 5. oldal Második világháborús Katonatársainkat keressük Felhívás az 1944-45 között a Felvidéken harcolt magyar ka­tonákhoz, akik szembeszálltak a német hadsereggel, és a szlovák felkeléshez csatlakoztak. Honvédek! Katonák! Sok idő telt el, amióta Ti, fiatal emberek a lelkiismeretetek szavára hallgatva a szlovák szabadságharc mellé álltatok. Most, ha késve is, de itt az idő, hogy benneteket összegyűjtve, egy­ségbe vonva, megalakítsuk azt az érdekvédelmi szervezetet, , amelyik megpróbálja azon időket feleleveníteni, történeteiteket írásba foglalni, és ha lehetséges, kiharcolni, hogy valami anyagi segítséget is kapjatok, hosszú idő után mégis elismertetni hő­sies helytállásotokat. A szervezetünkben van olyan tag, aki részt vett veletek együtt e csatákban. Ezért hívunk mindnyájatokat közénk. Szer­vezetünkben megalakítjuk a Ti érdekvédelmi csoportjaitokat. Keressük pártállásra való tekintet nélkül, vallási hovatartozás mellőzésével, faji vagy nemzetiségi megkülönböztetés nélkül azokat az embereket, akiket ugyanilyen szempontok alapján so­roztak be és vittek a népek vágóhídjára, de ők mégis megpró­bálták a lehetetlent, és szembeszálltak, a sorsot megváltoztatni. Hívjuk-várjuk azokat, akik életük kockára tevésével szálltak szembe a mindenhatónak tűnő német és magyar fasiszta veze­téssel. Szeretnénk emlékeiteket lejegyezni és könyv alakban megjelentetni a „Nyugati László Irodalmi Társaság” kiadásá­ban. Bajtársak! Várunk benneteket! Várjuk azoknak a jelentkezését is, akik a vérzivatar idején - emberségükre hallgatva - merték vállalni azok megmentését vagy „csak” megsegítését, akiket az esztelen embertelenség megsemmisítésre ítélt. Jelentkezzenek tehát azok, akik a zsidó­üldözés során üldözötteket mentettek, akik a későbbiek során az államvédelmi hatóság áldozatait igyekeztek menteni, és mindazokat várjuk, akik bármit is tettek sorsuk folyamán, hogy az állami üldöztetések áldozatain segítsenek. Jelentkezni lehet a Volt Politikai Üldözöttek Bajtársi Szövet­ségének (VPÜBSZ) címzett levelekben; 1012 Budapest, Lo- godi utca 25. Berényi L. Gábor országos elnök Szüreti mulatság az óvodában Épül a csutkavár Bár nem vagyok rendszeres olvasója a lapnak (heti egy-két alka­lommal veszem meg), mégis azt tapasztalom, hogy színes, sokféle hírt, eseményt közöl; sok mindent megtudhatok belőle az emberek életéről, munkájáról. Egyszóval: kicsik-nagyok, fiatalok és ke­vésbé fiatalok is találnak az újságban olvasnivalót. Különösen tet­szik nekem A szerkesztőség postájából című rovat - abban is a. Küldjön egy képet! felhívásra érkezett és közölt fotók. Küldök én is egy képet, amelyet Törökszentmiklóson, a Bajcsy úti óvodában készítettem. Évek óta hagyomány, hogy szüreti mu­latságot rendezünk. Bár vidékünkön nincs ilyen hagyomány, az ősz, a betakarítás, a gyümölcsök szüretelése nem ismeretlen. Sok­sok játék, mondókázás és gyümölcskóstolgatás mellett az idén ku­koricamorzsoló és csutkavárépítő versenyt is rendeztünk. A mai gyermek számára nem is olyan könnyű feladat ez, a vár nagyon hamar összedőlhet (a képen ez is látható). Tajti Gáborné óvónő Barátoknál jártunk Hegyesi János képzeletbeli kö­télgyártó műhelyében járt a jászjákóhalmi „Horváth Péter” honismereti szakkör ifjú tag­sága a minap. Az abonyi haj­dani magtárépületben berende­zett falumúzeumban megtalál­ható az egykori mester műhe­lyének berendezése, melyet sok érdekes, más látnivaló mellett élvezetesen mutatott be Győré Pál, Abony helytörténetének je­les kutatója. Mindezek mellett a kis csa­pat megtekintette a tápiószelei Blaskovich Múzeumot, a ceg­lédi Kossuth Múzeumot és az állatkórházat. Barátokhoz men­tünk, hiszen az abonyi „Abonyi Lajos” honismereti szakkör társszakkörünk; dr. Kocsis Gyula, a ceglédi múzeum igaz­gatója pedig egyetemi évei alatt buzgón kutatta Jászjákóhalma gazdaságtörténetét. Fodor István Ferenc Pszichológus helyett Műsorváltozást a tévében! Megosztom önökkel egy élmé­nyem, bár jó lenne feledni. Ok­tóber 20-án 15.55-kor bekap­csoltam a televíziót. Az egyes képernyőjén egy 10-12 évesnyi fiúcska nagy köveket dobált be egy üzlet üvegajtaján. Megnéz­tem a műsorfüzetet. Nem hit­tem a szememnek: Halász Judit „Szél hozott, szél visz el...” című műsorát sugározták, amely 15.40-kor kezdődött. Ezek után mi, felnőttek cso­dálkozunk, hogy milyenek a mai gyerekek! Milyenek? Azt csinálják, amit látnak! És mit látnak - nevezetesen a tévében? Elalvás előtt egy, ha nem több gyilkosságot, rablást, vereke­dést, lövöldözést. Ezért azt gondolom, a nyugtalan, magát sehova tenni nem tudó gyereket ne pszichológushoz vigyék; a tévéműsort kell(ene) megvál­toztatni. Sürgősen! Szerintem a vonatdobálásokra, a gyermek­gyilkosságokra, a fosztogatá­sokra az „előképzést” a képer­nyőn kapják csemetéink. Nem volt elég ebben az év­században a százmillió ártatlan ember halála? Remélem, a kö­vetkező évszázadban nem akar­ják az áldozatok számát meg­duplázni. Mindenesetre e szá­zad európai vezetőinek szinte kivétel nélkül van mit szégyell­niük, csakúgy a tévé műsor­szerkesztőinek is. Sándor János, Szolnok Rövid az élet. .. Szeretteinkre emlékezünk Ahogy közeleg a halottak napja, egyre szebben nyílnak a temetőbe szánt virágok. Csen­des szomorúság költözik szí­vünkbe, gyertyafényes emléke­zés. Egyre többet elmélkedünk eltávozott szerettünk földi éle­téről. Vajon megtettünk-e min­dent életében, érezte-e, hogy szeretjük, tudta-e, hogy fontos nekünk? Szívünk mélyén ott a szomorúság, hogy bizony, talán sokszor megbántottam, sokszor voltam vele igazságtalan. Sze­rettem, de néha tudatosan okoz­tam neki szomorúságot. Érez­zük, hogy ma már másként ten­nénk - haj, de sokszor elmon­danám, hogy szeretem, hogy fontos, nagyon fontos nekem. De most már késő, most már csak a keserűség marad és a fájdalom. Ez az emlékező fájdalom azt is jelenti: vannak még körülöt­tünk, akiket szeretünk, akik fontosak nekünk. Most figyel­jünk rájuk, most érezzék, hogy szeretjük, most örüljünk egy­másnak. Mikor végleg elmegy valaki mellőlünk, akkor érezzük, hogy milyen rövid az élet, mennyi mindent tehettünk volna még együtt, mennyi szépet elsza­lasztottunk. Az élet rövid per­cekből, pillanatokból áll. Ügy éljünk, hogy legyen mindnek értelme, töltsük meg tartalom­mal. Akarjunk szépen élni, fi­gyeljünk egymásra. Ma! És ne holnap! Gönczi Lajos, Tószeg Vendégségben Túrkevén A cukorbetegek klubjában A cukorbetegek klubja öt éve működik Túrkevén. Közösségi életük példamutató, sok sikert értek már el eddig is. Papp Sán- domé mindenkit jól ismer, pedagógusvénája ráérez a gondokra. Tudja, kinek mikor van a legnagyobb szüksége segítségre. Köl­csönös bizalomra épül kapcsolata az emberekkel. A tagok kö­zött sok az idős, egyedülálló. Kialakították az otthoni látogatá­sok folyamatos rendszerét, s ha a szükség úgy kívánja, a bevá­sárlást, takarítást is elvégzik a rászorultaknál. Egy-egy klubtag lakásán rendszeresen összejönnek és tésztát készítenek. Az eb­ből származó kis jövedelmet „bepótolják” a kirándulásba. Az önkormányzat biztosítja a klubnak a helyiséget, s anyagiakkal támogatja működésüket. így telik évente két kirándulásra. Ter­mészetes, hogy a találkozókon nem marad el a vércukorvizsgá- lat. Meglátogatták a megyei társklubokat, részt vettek a megyei diabétesz-világnapi rendezvényen is. Az eddig „bemutatott” kis társaságtól érkezett a szolnoki cu­korbetegek klubjába a meghívás október 22-ére, mindenki név­napjára; így voltunk részesei a már hagyományos rendezvény­nek. Diétásétel-bemutatónak is beillett, olyan bőséges volt a kí­nálat. Akadt azért kímélőnek éppen nem mondható, szabad tű­zön főzött birkapörkölt is... A klubtagok vidám éneklése tisztán csengő volt. Az volt az érzésem, hogy egy díjnyertes népdalkor lépett itt színre. Öröm csillant az arcokon, kis időre feledve azt az állapotot, amiben élnek. Jó volt részese lenni a mindenki névnapjának, az önfeledt kikapcsolódásnak. Orbán Józsefné klubvezető, Szolnok Olvasóink leveleit szerkesztett formában, rövidítve közöl­jük, tiszteletben tartva a levélíró mondanivalóját. A témá­nak akkor is nyilvánosságot adunk, ha nekünk ugyanarról esetleg más a véleményünk. Az oldalt szerkesztette: Farkas Ferencné Küldjön egy képet! Béka, brekeke • •• Úgy harmincöt-negyven évvel ezelőtt a képen látható kicsi lánynak a mellette látható béka volt az egyik kedvence - a négy közül, „őket” Szol­nokon, a Tisza-híd és a Ti­sza Szálló közötti parkban lehetett annak idején meg­találni, a vizes medence mellett burjánzó nádas szé­lén. A gyermekek (akkor is) imádtak odajárni, talán még meg is etették volna a bé­kákat! Pancsolni, vizeskedni mindenképpen szerettek, amíg a szigorú anyuka vagy apuka meg nem elégelte a dolgot. Ezek az akkori szü­lők!... Válámi most is ván, de áz... nem áz igazi... Száll a hinta • •• kis pa­linta... A hatvanas évek ele­jén készült ez a felvétel is. Ilyen hajóhinta - és „termé­szetesen” körhinta, kisvasút meg ami egy vidámparkban lehet - várta a szolnoki kis­gyerekeket a Tiszaligetben. Meg sem közelítette ugyan a fővárosi Vidámparkot, no de oda akkor sem tudott mindenki csak úgy ukmuk- fukk elutazni. Drága „mu­latság” lett volna. A sokkal szerényebb szolnokiba azonban még a környék te­lepüléseiről is szívesen hoz­ták csemetéiket a szülők. Hétvégeken teli volt a „bolt”. A kicsik rendkívül élvezték a kirándulást, a vi­dám hancúrozást. H. J. Egy húron kellene már pendülni A civódásnak nincsen tétje! A népköztársaság időszakában a költségvetés forrásai a mainál biztonságosabbak voltak a kö­vetkezők miatt is: 1. A nemzeti össztermék legkevesebb 20 százalékkal magasabb volt. 2. Az állami és a szövetke­zeti szektor, de a magánterme­lők adózása is kézben tartott és ellenőrzött volt. 3. A rejtett gazdaság aránya az egészen belül lényegesen ki­sebb volt. A rendszerváltók jó ideig a piac hiányával magyarázták a termelés visszaesését. Kétség­telen, a KGST szétverése után keletkeztek gondok. De a piac tartós hiányát Kádár Béla, a volt külgazdasági miniszter cá­folta meg még 1992-ben. Többször is azt nyilatkozta, hogy a keleti piacvesztést az igényes nyugati piacon behoz­tuk. Jórészt érték- és árveszte­ségmentesen értékesítettünk, mert eltörölték vagy enyhítet­ték a korábban ellenünk alkal­mazott szankciókat. Azt is mondta, hogy politikánk nem export-, inkább importbarát és hogy az árukészletek elapadása miatt lehetőségeinket nem tud­juk kihasználni. A nyilatkoza­tával akaratlanul azt is bizonyí­totta, hogy a népköztársaság nem hiba nélkül működő gaz­daságát nem a hitelek célsze­rűtlen felhasználása taszította az adósságcsapdába, hanem az ellenünk alkalmazott kímélet­len vámok, a COCOM-lista, na meg az uzsorakamat. Az áru­készletek elapadása megfosz­tott bennünket attól a törté­nelmi lehetőségtől, hogy az ér­ték- és árveszteségmentes el­adás plusz dollármilliárdjaival kitörjünk az adósságcsapdából. De miért fogyott el az ex­portképes árukészlet? Ezt az Állami Számvevő- szék elnöke, dr. Hagelmayer István válaszolta meg, amikor 1994 végén közölte a megálla­pításaikat a rossz csődtörvény­ről meg arról, hogy a magáno­sítás és a kárpótlás végrehajtá­sára törvénybe iktattak gazda­ságilag ésszerűtlen, erkölcsileg elfogadhatatlan megoldásokat. Ekkor az MDF, a KDNP és az FKGP kormányozott, a Fi­desszel szorosan együttmű­ködő SZDSZ az MDF-fel megkötött paktummal pedig zöld utat biztosított a cselek­véshez. A mai parlamenti ellenzék büszkén emlegeti, hogy kor­mányzásuk idején 7 milliárd működőtőke áramlott az or­szágba. De arról alig esik szó, hogy ugyanekkor ennyivel nö­vekedett a külső bruttó állam- adósság is. A költségvetés belső tarto­zása az Államadósság Kezelő Központ szerint az 1990. évi 1384 milliárd forintról 1994-re már 3751 milliárdra növeke­dett. A rendszerváltás előtt (Sta­tisztikai Hivatal) 800 ezer em­ber élt a létminimum körüli jö­vedelemből, egy jó szociális védőháló oltalma alatt. Ma 3 millió fölött van az ilyen pol­gárok száma, miközben majd­nem szétfoszlott már a háló. A katasztrófával fenyegető zuhanást tehát meg kell állítani a termelés serkentésével, és vele egy időben a külső és belső egyensúly javításával. Ennek terhei vannak. A gond az, hogy nincs arányos tehervi­selés! A tőkefelhalmozás eddigi folyamatában a nemzeti va­gyonból jelentős nagyságren­dek kerültek engedményként és kedvezményként is magán­kézbe. Ezenkívül 7 milliárd dollár áramlott hozzánk (a tér­ségben a legtöbb), de mindez a termelés általános növekedé­sében ez ideig nem jelentke­zett. Közben a feketegazdaság részaránya a hivatalos becslés szerint is már a nemzetgazda­ság 30 százalékát teszi ki, és mégis késik az erőteljes visz- szaszorítása. A munkavállalók terhei viszont elmaradhatatla- nul nőnek. Most a parlamentben a jobboldali ellenzékiek, az FKGP, a KDNP, a Fidesz, az MDF, meg a parlamenten kí­vüli Csurkáék védik a népköz- társaság vívmányait a magukat baloldaliaknak valló egyes szocialista vezetőkkel szem­ben. Csakhogy akik korábban kormányoztak, és most úgy tesznek, mintha semmi közük sem lenne ahhoz, hogy több mint 3 millió ember szorult a nyomorúság szintjére, azok szájából hamisan cseng a szó. Különben is a parlamenti pártok civódásainak és Csur­káék nagyhangúságainak nincs is igazán tétje, mert kivétel nélkül a tőkés rendszerre es­küsznek. A tény viszont az, hogy a kapitalizmus ez ideig a társadalmunk többsége szá­mára anyagiakban semmi jót nem hozott. Mégis, miben reménykedhe­tünk? Nehéz a kérdés, mert II. János Pál pápa is azt mondja a kapitalizmus világáról: „...nem képes boldoggá tenni az em­bert”. Akkor pedig át kell lépni rajta, és ez a munka világának lesz a történelmi feladata. Szurcsik István Túrkeve * Édesanyám! E kedves szóval illeti édesany­ját szimpatikus fiatal munkatár­sam, Erzsó, aki nemrég maradt özvegyen, két iskolás gyer­mekkel. Milyen kegyetlen a sors! Erzsó édesanyja akkor maradt egyedül hét gyerekkel, amikor ő egyéves volt. A hábo­rúban kapott súlyos sebet a csa­ládfő nem tudta kiheverni. A fiúk-lányok mégis felnőttek, szorgos, dolgos emberekké vál­tak. Most, amikor a Mama se­gítségre szorul, övéi felváltva látják el nagy szeretettel. Jól­esik ezt látni és hallani, ahogy beszélnek hozzá. Ugyanakkor fáj a szívem, ha idős emberek könnyes szemmel panaszkodnak első- vagy má­sodszülöttjük kegyetlensége, közömbössége, nemtörődöm­sége miatt. A példa ragadós. Gyermekeitől általában min­denki azt kapja vissza, amit ő adott annak idején szülőjének. Remélem, ha Érzsónak szük­sége lesz segítségre, csemetéi nem hagyják cserben, azt kapja, amit most ő ad 86. éves édes­anyjának. Molnár Ferencné Szolnok

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom