Új Néplap, 1995. október (6. évfolyam, 231-255. szám)
1995-10-14 / 242. szám
1995. október 14., szombat Nézőpontok 5. oldal Mai Jegyzetünk Hová tűnt az ember? Rendszeresen olvasom, figyelem nagyjaink, ilyen-olyan választott meg listáról bekerülő irányítóink nyilatkozatait, a miniszterek, a kormány döntéseit. Tudom, ki kivel tárgyal, melyik nyugati fővárosban tölt el pár napot, mennyi az adósság, néhányan ismét kilincselnek a zöldhasú bankókért, mások szajkó módra hajtogatják, hogy be kell lépni a NATO-ba, de minél előbb, meg csatlakozni szükséges az Európai Unióhoz. Ezek jószerével napról napra vezető címek a lapokban. Némi hiányérzetem támad, mert vezéreink valamiről nagyon elfeledkeznek. Mi a véleménye minderről annak a másik tíz és fél milliónak, akiket egyszerűen folyamatosan elfelejtenek megkérdezni. Mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy végre-valahára megszűnt a Varsói Szerződés, de hát mi annyira rosszul érezzük magunkat, nosza, irány a NATO. Meg hogy milyen jó lesz, ha majd mi is beléphetünk a fejlett nyugat-európai nemzetek táborába. Erre én csak azt kérdezem: kinek, kiknek lesz jó? Akiknek már most az, vagy a többségnek? Ha a többségnek, elfogadom, miután a többség így dönt. Akkor pedig meg kellene hallgatni a véleményét. Mert a többséget, a nagy többséget egészen más foglalkoztatja. Az, hogy munkanélküli a férj, a gyereket ismét nem vették fel sehová, egy főiskolára sem. Illetve mehetne, de ez havi 17 ezer. Meg az, hogy megint emelkedtek az árak, a villany, a fűtés, a kenyér, és nincs gond a nyári szabadság eltöltésével. Ugyanis nem megyünk sehová. Esetleg a földre kapálni, hagymát szedni, kukoricát címerezni. így tűnik, tűnt el az ember, a sok-sok ember a politikából. Mert egészen mások a gondjai, mint azoknak, akiket megválasztott, akiket listákról bejuttatott a nagy, tornyos házba. Tényleg, hová tűnt az ember? Megvan ő, kérem, a maga valóságában: az apró falvakban, a nagyobb községekben, városokban. Az utcák sarkán, a kocsmákban, kinn a földeken, a kis műhelyekben, szóval csúnya, magyartalan szóval: fellelhető. Morcos, nagyon morcos ez az ember, mert úgy érzi, már másodszor verték át. Először 1990-ben, amikor jobb életet, demokráciát, függetlenséget ígértek. Mit kapott? Valamiből nagyon kimaradt. Mert a jobb élet keveseknek jutott, a munkanélküliség vagy félmilliónak. A gyárak - se ingyen, se pénzért - nem az övéké, hanem a nyugati pénzembereké. A kisembereké az elbocsátó papír, vagy ha maradhattak, dolgozhatnak reggeltől estig töredék fizetésért, mint amit a nyugati társai kapnak. Ezért szavazott másra, másokra másfél éve. Ok azután ígértek fűt-fát. Kiderült: más az ígéret, és megint más a valóság. Itt már nem ő, a bankok, a nyugati vezető politikusok, pénzemberek megnyilatkozásai a fontosak. Szó sincs itt emberről, magyar emberről. Illetve mégis van: ha meg kell szorítani a nyakát, el kell venni tőle még valamit, jó az ember. Főleg aki bérből, fizetésből, nyugdíjból él. Mert ez nyomon követhető, ez (még) nyirbálható. Hogy nem erről volt szó? Istenem, így alakultak a dolgok, ilyen ez a világ. Az ember sercint, dühöng vagy mérges: nézd már, valamiből megint kimaradtunk, kimaradtam. Erre azt mondja a bölcs szociológus: uraim, kétféle demokrácia létezik. Az egyik részvételi, a másik képviseleti. Ön részt vett, választott, és akire legtöbben voksoltak, képviseli magukat. Ez eddig rendben: de mi van akkor, ha nem képviseli? Ha a voksolók azt érzik, itt már régen nem róluk, a napi bajaikról van szó, és az egykori ígéretek színes léggömbként pukkannak szét. Hát akkor az ember nem tehet mást: rátok se szavazok, rátok se, meg rátok se. Vagy el se megyek - ha meg igen, újat választok, mert benne még nem csalódtam. Ez így igaz addig, amíg hatalomra nem jut az újabb jelölt. Mert a hatalom olyan, mint a kábítószer: sokszor elvakítja, elkábítja a birtokosát, legalábbis amíg a csúcson van. Érdekes, ha utána „leszáll a földre”, az emberek közé, sok esetben ő is halandó, esendő személyiséggé válik. Mint a nagy átlag. Aki a szeme előtt, elől eltűnt. Csak közben sok idő telt el, és nem volt érdekes. Elgondolkodtató, hogy ez a választási rendszer vagy szisztéma négy évre bebetonozza az ország irányítóit. Ami nem lenne baj, de hát közülük sok, vészesen sok a feledékeny, a túlontúl feledékeny. Akik elől eltűnik a legfontosabb: az ember. Holott itt van, megvan ő, és szereti, ha szeretik, meg szükség van rá. Nem csak akkor, ha az urnákhoz kell járulni vagy a pénztárcáját kell kinyitni, hanem máskor is. Kérni lehet. .de adni nem muszáj Reménytelen pillanatok Késő délután az őszi napsütésben. A Zagyva-parti fák lombjai halkan susognak. Beletörődtek az őszi elmúlásba a tavasz reményében, hisz ez az élet rendje. A távolban az ártéren gyerekek próbálják bebizonyítani négylábú kedvenceiknek, hogy ők a gyorsabbak. Eszeveszett kergetőzés, felszabadult jókedv. Az egyik szőrgombóc beszalad a híd alá, majd csaholni kezd. - Biztos macskát talált! - kiabálja egy vörös hajú, szeplős gyerkőc. - Nem jönnek azok ide! - vágja rá a duci haverja. A kutya nem tágít. A gyerekek utánaerednek kedvencüknek. Hirtelen csend. Az egyik kis csibész felkiált: - Te! Ez egy ember! Kíváncsian megyek a gyerekek után. A híd alatt valóban, papírdobozokba burkolózott férfiak heverésznek. Az egyik rongykupac alól borostás arcú hatvanas férfi bizonytalan mozdulattal dugja ki csapzott üstökét.- Mit akar? - hebegi mámorosán.- Maguk itt laknak?- Itt lakunk már jó pár hónapja, de a rendőrökön kívül maga itt az első ember, aki közénk merészkedik.- A rendőrök sűrűn jönnek?- Eléggé, de nem bántanak, el sem zavarnak. Az ugyan igaz, hogy nincs is hová. Lakásunk nincs. A hajléktalanszállóra pedig nem megyünk. Nem kell nekünk az a sok lerobbant ember. Az is valós, hogy próbáltuk, de nem tudtunk kijönni az ottla- kókkal. Arról nem beszélve, hogy sokszor megloptak minket.- Mit lehet maguktól ellopni?-Nehogy azt higgye, hogy nekünk nincsenek értékeink. Nézze meg: most is van vagy 6 ezer forintom. Meg a rádióm, a bicskám, a kajáról nem is beszélve.- Hogyan őrzi értékeit?- A pénzemet - lomha mozdulattal kezdi kioldani cipőfűzőjét, és már veszi is elő az ezreseket - a zoknimban, a kajára meg éjjelente ráteszem a jó lábamat. Mert az egyik lábam pár hete eltört, de én nem szeretem a gipszet, így le is vágtam a lábamról. Az igaz, esténként előfordul, hogy a rádiót „kinn” felejtem, és úgy alszunk el az asszonnyal.- Van felesége is?- Huszonhárom éve, hogy ' hozzám jött. Nem lenne itt semmi baj, ha nem inna any- nyira, de iszik. Majdhogy többet, mint én. A lakásunkat, mert az Is volt, több mint tíz éve eladtuk. Nagy terveink voltak, de a végén az is legurult a torkunkon. Ám akkor még volt munkahelyünk, így könnyebben átvészeltük azt az időt. Tudja, kőműves mellett dolgoztam, az asszony meg takarított. De már vagy öt éve, hogy munkám sincs. így egy időben a „nyúl- dombon” húztuk meg magunkat, mostanában meg a híd alatt szovelunk. A szomszéd is most „költözött” ide, pár hónapja. Nagyon rendes gyerek lenne, ha nem inna. De ez nagyon ritka. A nagyon nagy baja még az, hogy az ital mellett gyógyszerezik is. Vannak olyan időszakok, amikor napokig ájultan fekszik a fólia alatt.-Miből élnek? Látom: italra, ételre futja...- Kijelentem: 58 éves vagyok, de én még nem loptam. Kukázni nem kukázók, mert azt én meg nem enném. Gyűjtögetünk a kidobott tárgyak közül, és azt eladjuk, ha van vevő. Van olyan is, hogy ismeretlenek adnak ezt, azt. Most is kaptam egy télikabátot, nézze meg, majdnem új. Most még nem kell, az is lehet, hogy eladom, ha a csavargók el nem rabolják addig.- Segélyt kért már az önkormányzattól?- Nem. Mert kérni lehet, de adni nem muszáj.- Meddig maradnak itt, a híd alatt?- Ha meggyógyul a lábam, és el tudok menni, s addig nem esik le a hó - majd meglátom. De az biztos, hogy nem megyek az Üteg utcába, a rablók közé. Ha meg elpusztulok, akkor megoldódik minden problémám, és kész... Dermesztő az elkeseredés és a nyomor látványa, amit még döbbenetesebbé teszi a ráncos arcon némán végigguruló két, hatalmas könnycsepp. Barna „Félig sem oly fontos az: mit tanítunk gyermekeinknek, mint az: hogy tanítjuk.” (Eötvös József) Gyerekeink mindennapjai Gyermek. Sokak számára minden bizonnyal a legszebben csengő szó a világon. Az élet legnagyobb, kiapadhatatlan örömforrása. Másoknak örök sóvárgás az elérhetetlen után. Akad, akinek fájdalom, s van, akinek egyenesen teher. Persze a gyerek semmiről sem tehet - szoktuk mondani. Hiszen beleszületik egy családba. Nem kéri az életet, legtöbbször csupán csak sodródik azzal. Hogy hogyan? Az sok mindentől függ. Többek között a szerencsétől is. Ezúttal arra próbáltunk választ keresni, milyen is a a gyerekek élete kisze-kusza világunkban úgy 1995 őszének közepén. Sajnos - be kell vallanunk őszintén - válasz helyett a valóságnak mindössze néhány apró mozaikját leltük meg. Minden vagy semmi?- Nekem jó gyereknek lenni - azt mondják anyukámék mert mindenem megvan. Mi tulajdonképpen nagyon gazdagok vagyunk, csak nem szabad elmondanom, mert akkor iri- gyeink lesznek — meséli a kislány neves márkákba burkolózva a cipőtől az óráig. Aranyláncát, fülönfüggőjét bármelyik ékszerimádó nő megirigyelhetné. Kezében hanyagul lóbálja valódi bőrből készült hátizsákját.- Van egy nagyon nagy és gyönyörű házunk. Mindenkinek külön szobája van, meg gardrób, háztartási és cselédszoba is. Egy erdélyi néni szolgál ki bennünket. Nagyon finomakat tud sütni-főzni. Csak anyukám mindig azt mondja, ne zabáljak, mert kövéren majd nem tud „eladni”. A vendégeket a hallban fogadjuk. Ott márványból van a padló, és olyan puha a bőr a fotelon! Csak az a baj, hogy én oda soha nem mehetek be, mert tönkretenném. A nyáron többször is voltunk külföldön. Én már csak úgy repkedek a levegőben, mint a madár. De nem szabad elmondanom, mert akkor találgatni kezdik: miből telik? Anyukám is csak azoknak küldött képeslapot, akiket meg akart pukkasztani. Igen, nagyon jó szüleim vannak, mindent megkapok. Apukám könyveket is venne, de én nem szeretek olvasni, inkább videózok, vagy a tükör előtt próbálgatom az új ruháimat. Egyébként ahol lakunk, ott nem vásárolunk, nehogy másnak is legyen olyan. Azt mondja még apukám nekem, az ész fontosabb, mint a ruha, de legfontosabb a szív. Anyukámnak meg azt, te csak reprezentálj, én majd dolgozok, mert a sok pénz is elfogy egyszer. Hogy mit szeretnék még? Semmit, nekem már megvan mindenem. Esetleg egy kistestvért... meg egy ...kutyát. És szeretnék a bőr ülőgarnitúrán hemperegni. És elmenni kerékpározni a szüleimmel. És jó lenne, ha az anyukám egyszer főzne nekem valamit, meg járnának hozzánk a nagymamáim. És ha... nem utálnának az osztálytársaim^ Könnyeit fegyelmezetten visszaparancsolja, vonásait rendezi, felveszi a „nekem jó” arckifejezést. Csak tovahaladó bakancsos lábai alatt nyögdé- csel az öreg anyaföld. Mintha nem is harminc kiló súlya nehezedne rá... Egy boldog család Az irigylésre méltóként emlegetett nő kétszobásból - némi házi ügyeskedéssel - 1+2 félszobássá varázsolt otthonában vezet körbe.- A legnagyobb szoba a három gyereké. Norbinak külön kuckója van benne. Jól megférnek egymással. A megosztott helyiség nagyobbik felében étkezőgarnitúra, polcok, két fotel egy állólámpával. A maradék „lyuk” a szülői háló. Épp elfér benne a kihúzhatós kanapé és egy mini tévé. A gardrób elég a család ruhatárának, a pici kamra tömve befőttel.- Amióta „leépítettek” a munkahelyemen, azóta van időm mindenre. Megtanultam például varrni. A lányoknak én ötszáz forintból elkészítem az épp aktuális divat szerinti ruhát, míg a butikban ugyanaz több ezerbe kerül. A férjem huszonnyolcezret hoz haza, én ugyanannyit keresek azzal, amiért nem kell pénzt kiadni. Mindkettőnk szülei vidékről zöldséggel, gyümölccsel, disznóvágási kóstolóval, néhány csirkével segítenek. Ennyiből élünk. Egyébként hétköznap hatkor kelek, zuhanyozok, a férjemnek ágyba viszem a kávét. Direkt erre a célra készített egy speciális „ágytálcát”. Míg övé a fürdő, addig a gyermekeimet felébresztem. A ruhájukat előző este közösen kikészítjük jó és rossz idő esetére is. A lányok gyümölcsöt reggeliznek, ezalatt a fiam a fürdőben van, aztán ők következnek, én pedig tízóraijukat készítem. Norbi egyedül megy az iskolába, Annát és Verát elkísérem. Mire hazajönnek - két óra után - én már bevásároltam, kitakarítottam, megfőztem, kimostam, kivasaltam. Vásárolni kizárólag tudatosan - az akciókat figyelve - szoktam, egyébként is mindent megtervezek, így sok időt megspórolok. A gyerekek megebédelnek az iskolában, igaz, hármójuknak nem olcsó mulatság, de így látjuk jónak a férjemmel. A tanulással sincs gond. Amíg a fiam tanul, lemegyek a lányokkal a levegőre. Norbi kikérdezése alatt Anna és Vera készítik a leckét. Utána a legény kimenőt kap. Rendes barátai vannak, nem féltjük. Jó időben szoktunk együtt labdázni, kerékpározni. Ä férjemnek és nekem békebeli Csepelünk van. Norbinak - mikor még dolgoztam - vettünk egy használt sportkerékpárt. A lányok pedig örültek a biziben vett kempingnek is. Az öreg Trabanttal kizárólag a szülőkhöz és nagybevásárlásra megyünk. Casco nélkül. A vacsorát csak tálalni kell, a terítésben, mosogatásban mindenki részt vesz. Mint egyébként is minden munkában. Este nagy beszélgetések, kártyacsaták és társasjátékok helyszíne az ebédlőasztal. Tévét ritkán nézünk, valahogy nem is igényeljük. A fürdőt kilenckor a két lány veszi birtokba, majd Norbi következik, végül mi. Ezután kisajátítjuk a fotelokat, olvasunk. Énnek is van egy trükkje, baráti körben beosztjuk, ki milyen újságot vesz meg, és cserélgetjük. A férjem főz egy gyümölcsteát, tálcán kapom. Tizenegy körül nyugovóra térünk. Hetente egyszer a diszkontban bevásárolunk, ruhaneműt leárazáskor, turkálóban vagy a lengyel piacon veszünk. Járunk könyvtárba, úgy kéthavonta eljutnak a gyerekek moziba, alkalmanként cirkuszba, hétvégenként irány a természet. Az ünnepek pedig egyenesen csodálatosak. Nem szégyellem azt sem, hogy szoktam csirkelábból kocsonyát főzni. Lehet, hogy ez már szegénység? Mi mindenesetre boldogok vagyunk. Esélytelenül... Az asszony elszántan verekedte magát egyre beljebb és beljebb a tömegbe. Mindkét kezébe egy-egy halovány bőrű gyermek kapaszkodott. Kinőtt, dzsörzé egyen-kertésznadrág- jukra, kopott, szakadt műanyag szandáljukra jó néhány kíváncsi pillantás vetődött, majd sajnálkozva tovasiklott. Ahogy nőtt az asszony haragja az árak láttán, úgy kapcsolt egyre nagyobb sebességre, gyermekeit könyörtelenül vonszolva maga után a lengyel piacon. Azok megadóan tűrték, talán még élvezték is a ritkán látott színes kavalkádot. Végül a turkálóból nadrágot és pulóvert kaptak a kicsinyek. Nem sokkal különbet, mint ami rajtuk volt, de több évre szólót. Az otthoniaknak is került valami a csíkos szatyorba. Már éppen indulni készültek, mikor a nagyobbacska hirtelen kitépte kezét anyjáéból, és le- gyökerézett az olcsó könyvek és folyóiratok előtt, ahonnan sem rimánkodásra, sem fenyegetésre nem mozdult. Szemeivel falta a látványt, fülére vörös körívet rajzolt az izgalom. Remegő kézzel nyúlt egy vékonyka újságért.- Csak 50 forint - nézett anyjára tekintetében egy emberöl- tőnyi alázattal, vággyal, könyörgéssel.- Az pont kell vacsorára - felelte az asszony. A gyerek szótlanul visszatette. Szemébe nem szomorúság, inkább konokság költözött. Érezni lehetett, nem fogja feladni a betűk varázslatos világa iránti vonzalmát.- Várj, vidd el! - szólt egy férfi, kezében a vágy tárgyával.- Mit képzel! Van nekünk pénzünk! - horkant fel az asz- szony, védelmezőn magához vonva tudásra áhítozó magzatát, s máris indultak tovább. Mielőtt az emberáradat elnyelte volna őket, egy kislány futott hozzájuk.- Nekem úgyis kettő van ezekből. Azzal a nagyobbacska kezébe nyomott egy könyvet, amiből egy másik, meg néhány képregény esett ki. Míg a ker- tésznadrágos hitetlenkedve szedegette szétpotyogott kincseit, az asszony hátranézett. Az árusnál az iménti férfi állt. Éppen fizetett. Pillantásuk ösz- szevillant. A férfi úgy látta, az anya vonásai megenyhültek, s mintha egy köszönöm-félét biccentett volna. A férfi ekkor hirtelen magához ölelte leánykáit. Csak úgy, látszólag minden ok nélkül. De ezt már nem vette észre senki... Csak szerencse? A család éppen vacsorázott, mikor megszólalt a telefon. Senki sem mozdult. A csöngetések egyre sürgetőbbnek tűntek. Végül vonakodva megadták magukat.- Elnézést a késői zavarásért, most értem haza. Szerettem volna már előbb telefonálni, de nem állt módomban. Nem tudom, mondta-e Dóra, hogy az iskolában megcsípte egy méhecske. Igaz, kivettem a fullánkot, meg figyeltem a gyereket egész nap, de akkor lennék igazán nyugodt, ha hallanám, minden rendben van — hadarta egy szuszra a nagyobbik gyermek osztályfőnöke. Az anya nagy meglepetésében dadogott valami olyasmit, hogy igen, tudnak róla, nincs semmi baj, meg hogy köszönik. Hirtelenjében egy kicsit el is szégyellte magát, mert ő - itt hoztad a piros pontot - felkiáltással bizony lezártnak tekintette leányzója és a méhecske találkozását.- Ha szerencséje lesz, a kisebbik is hozzá kerül - düny- nyögte a családfő immár az újság mögül.- Igen, ha szerencséje, ha szerencsénk lesz - kezdte ragozni az asszöny, miközben azt számolgatta, hány gyermeket taníthatott már ez a tanárnő, és vajon mennyit fog ezután tanítani. * * * A szerencsén túl mit kívánhatunk még? Talán azt, hogy egészséges utódainknak adassák gondtalan, szeretetteljes gyermekkor. Jusson bőségesen valamennyiüknek ennivalóból, tudásból, ruhából, meg a szép jövő reményéből. Akkor nekünk szülőknek sem kell legjobb esetben „csak” lelkiisme- ret-furdalások közepette élnünk, mert mindennap gyermeknap lenne. Utópia? Lehet. Ha csak ünnepnapokon teszünk a gyermekekért, akkor biztosan. járvás
