Új Néplap, 1995. szeptember (6. évfolyam, 205-230. szám)

1995-09-30 / 230. szám

1995. szeptember 30., szombat Nézőfontok 5. oldal Szombati Jegyzet Diétás ország, avagy a szerkesztő el Valahogy így tudom elképzelni a színt. Nem a zöldet, nem a vöröset, még csak nem is a kéket, hanem azt, amelyen eme történet bonyolódik. Egy ember bejön úgy 1974-ben, és távozik 1995 októberének első napján. A szerző neve a sors, így egy o-val. A betűket akár végig nagy­­gyal is írhatnánk. A színen persze az idő nagy szövetét készítik, bele mintául a történelmet sodorják. A figura, mármint a szerkesztő, örö­kös mosolyával próbál úgy csinálni, mintha sa­ját jószántából tenne mindent. Néha úgy érzi, izmoktól szétdurranni akaró karjában tartva ő maga emeli magasra áldott szerkesztőségét, eközben kiderül, a dolog éppen fordítva van. Ami történik, vitathatatlanul történelem. Hogy ne legyünk fellengzősek, inkább fogal­mazzunk úgy, sajtótörténelem, amelynek egy pontja az, amikor a szerkesztő, természetesen akkor még csak pályakezdő, zöldfülű, pókhasú, értelem nélküli gyakornok, kezébe veszi sok­sok kollégájával és olvasók tízezreivel együtt az ofszettechnikával készült lapot. Ezen már szépen láthatók a képek, s az újság egyszerűen csak jól olvasható. Történelem az is, amikor a pályakezdő tudósításába szépen ábécésorrend­ben leírja a különböző pártbizottságok külön­böző titkárainak nevét. Csinálta ezt akkor min­denki, dolgozzon most a rádiónál, tévénél, vagy egy másik megyei lap szerkesztői plüssfoteljá­­ban. Legfeljebb nem emlékszik rá. Azt persze már senki sem kérte az amnéziásoktól, hogy kö­telező pacalvacsorára kell hívni olykor eme protokolláris vendégeket, ezzel is mintegy túl­lépve az egy főre jutó szervilizmus kiporciózott adagját. Ilyen is volt. Történelmietlen erről be­szélni. Annál inkább sajtótörténeti esemény volt az, amikor az első magyar űrhajós röpte előtt egy nappal a szerkesztőség már kutatta a szálakat, amelyek a hőst Szolnokhoz kötötték. S hasonlatosan sajtótörténeti mozzanat volt az a lapszám, s a készítők büszkén mutatták, amely az első oldalán egy egész kolumnás fotón ábrá­zolt egy munkást, ahogyan egy műszert figyel. A kép egy új minőségről, már nem a kalapácsos emberről beszélt, hanem a szellem erejéről. És aligha feledhető az a pillanat, amikor egy kép­zeletbeli háborúban éppen gigantikus polgári védelmi gyakorlat zajlott a megyeszékhelyen, s ki kellett - persze csak képzeletben - települnie a szerkesztőségnek. Nos, akkor, amikor sorra haltak meg papíron az újságírók - s szerencsé­jükre elmehettek haza -, valaki külön feliratko­zott a kimúltak listájára eképpen: bocsánat, hadd haljak meg én is, mert utazna a család! A szerkesztő, mint annyi más tollforgató, immáron munkatársként sokszor elképzelte azt, hogy az utókornak ír, holott bizony azok a so­rok a jelenkornak szóltak. Azt a bűnt viszont ta­lán nem követte el, amit a legnagyobbnak ne­veznek e szakmában, hogy olyat ír, amit maga sem hisz el. Arra persze hamar megtanította a történelem - ami, ne felejtsük, az említett szí­nen zajlik -, hogy az igazság az idő és nem a tekintély szüleménye. Kiderül számára, hogy a kéz nemcsak harminc-negyven vagy húsz évvel ezelőtt mosott kezet, s a tisztálkodás eme for­májához nem feltétlenül vizet, annál gyakrab­ban konyakot használnak. Szóval, a szerkesztő átélte, amikor friss csi­kócsapat került, mondhatni azt, történelmi lép­tékben másodpercekre a megye társadalmának élére, s átélte azt, amikor a pártok egymással vetélkedtek azért, hogyan tegyék rá kezüket az újságra. Volt, aki szimbolikusan ezt meg is tette, igaz, csak az épületre, nagy csinnadrattá­val a vakolatra helyezte pracliját, csak úgy szimbolikusan, mert ez nem került egy fillérbe sem. Tudják azt, hogy a kádár a keményfából ké­szíti a hordót és a dobonkát, a dézsát, a pintér pedig puhából? Nos, látszólag az alakítás e formájának semmi köze nincs ahhoz, hogy e szakmáról nevezték el azt az urat, aki korrekt elképzelést készített a fordulat táján arról, mi legyen a megyei sajtóval, azután pedig politikai bojkottot hirdetett az újság, illetve a szerkesztő ellen. Azután nem történt semmi. Mert az bi­zony úgy van ám a faiparban is, hogy kádárok, pintérek jönnek, azután meg mennek. Ez persze már az a sajtótörténeti pillanat, amikor a kézrá­­tevő parlament elé cibálja a szerkesztő kiadóját. És ma már a kézrá­­tevő nincs sehol. S ezen nem kell cso­dálkozni, hiszen az olvasót Jászboldog­­házán vagy Tiszaör­­sön aligha érdekli, hogy egy kádár, pintér vagy kézrátevő csinálja a hordót. Inkább érdekli an­nak ára és tartalma. Igaz, ekkor már az újság számítógépen készül, és a szerkesztő s a körü­lötte dolgozók is tudják: a lónak a patkó nem mindig hoz szerencsét, így legjobb, ha dolgoz­­nak-dolgoznak, ahogyan csak bírnak. Sajtótörténelem az is a megyében, hogy a szerkesztő kilenc, majd később három munka­társa új napilapot indít. Elmenni sokan elmen­tek már korábban, az újság több újság stábját kiállította, ám a jelenet főszereplője - ne feled­jük a színt - ekkor jön rá arra pár munkatársá­val együtt: az ember mindig annyira szeret, amennyire tud és annyira gyűlöl, amennyire képtelen. A szerkesztőhöz éppen a napokban sétált oda a Médiahajó rendezvényén - ahol megannyi Camparit, finom vörös- és fehérborokat s egyéb ínyencségeket szolgáltak fel dúsan a vendégek­nek - szóval ekkor sétált oda egy főszerkesztő szakálla fölül szemüvegén át kipislogva: Mikor leszek én olyan okos, hogy a kohótól kezdve az újságon át a rádióig értsek mindenhez? Nos, eme barátságos kérdésre nehéz lett volna bő és kimerítő válaszba bonyolódni, kiváltképp ha előtte elfelejtenek köszönni a kérdezettnek. így marad az imént felemlegetett tanulság. Ám talán túl sok szó esik erről, jobban illik szólni mindazokról, akik emberséggel, jóaka­rattal segítették a szerkesztő munkáját. Idős új­ságírók, tűzoltóparancsnokok, sebész főorvo­sok, színházi dramaturgok, kulturális és politi­kai programok szervezői, rádiósok, könyvtár­­igazgatók, akik sejtenek valamit arról, hogy összefogással, egymás megbecsülésével hama­rabb és könnyebben jutunk előre. Azt mondják, a boldogság a bátorság egyik formája. A szerkesztő úgy gondolja, néha a bá­torság a boldogság egyik formája. Ritkán en­gedheti meg magának az utóbbi érzést mindaz, aki naponta rója a sorokat. Nem azért, mert nem látja, mi történik. Látja. Nem azért, mert nem tudja leírni. Le tudja. Csakhogy ez kevés. Nem elég például hallani arról, hogy valaki bagóért jutott mondjuk egy nyomdához. Nem elég ezt kerek mondatokkal papírra vetni. Bizonyítani kell. Manapság pedig egy a színfalak mögött megkötött szerződésről, annak hátteréről csakis bíróság előtt is érvényes bizonyítékokat kell tá­lalni. Szóval olykor oda a boldogság, s vele a bátorság. Tények kellenek. Egyszer egy nagy ember azt mondta: Több fényt! A szerkesztő pedig úgy fogalmazza át e mondatot a színről távozva: Több tényt, amit a közvélemény elé lehet tárni. S arra gondol, bizony elkél a fény is. Ehhez persze fel kellene emelni e térséget, a vá­rost, a kistelepüléseket, ahogyan ezen fáradozik a volt kisújszállási képviselő, megannyi pol­gármester Szolnoktól Jászberényig, Jászárok­­szállásig. S ha már a szerkesztő Goethe híres mondását hívta segítségül, hadd idézzen egy másik jeles mondatot: Tudnunk kell, hol állunk, de azt is, hová igyekszenek mások. Ebben az országban ugyebár mindenki a sa­ját munkájának gyümölcséből él. Ezt tudjuk, kiderül a statisztikákból, például abból, hogy a kereskedők átlagbére, még a nagykereskedőké is alig éri el a létminimumot, az üzemek tulaj­donosaié pedig olykor el sem érik. Szóval, mindenki saját munkájának gyümölcséből él. így hát diétás ország vagyunk. De legalább néha szabadnak érezhetjük magunkat. Szeren­csénkre a szabadság néha meglátogat bennün­ket, légióként úgy júniustól augusztusig. Most tehát a szerző azt írta a szövegkönyvbe e jelenethez: a szerkesztő el. Ám van oly ke­gyes ez a nagy színi író, hogy elmentében meg­enged még egy fél mondatot, s a szerkesztő sze­rencsés boldogulást kívánhat e tájon élőknek. KÖZÚTI ^ és MEZŐGAZDASÁGI GÉPALKATRÉSZ RAKTÁR SZOLNOK, NESTER ÚT 35. sz. alatt (a Besenyszögi úti volt szovjet laktanya területén). Forgalmazunk: IFA, RÁBA, MTZ alkatrészeket, akkumulátorokat, csapágyakat, ékszíjakat, munkagépalkatrészeket, egyéb műszaki tömegcikkeket. Nyitva tartás: hétfőtől - péntekig 8-16 óráig Telefonszám: 06-60-387-462 •88877/1H* OPEL-0-TURBO EUROSERVICE, Márkakereskedés-szervizbázis 5100 Jászberény, Vásár tér 1-3. Tel.: 57/412-166, 412-383 Fax: 411-770 „HÍRŐS" TURKA EXTRA HOLLAND RUHAVÁSÁRT tart Szolnokon, a Városi Művelődési Központban (Hild tér 1.) 1995. október 2-án, hétfőn. í Nyitva: 8 - 18 óráig. i HIGGYE EL, MEGÉRI! P Kedvező árak a Tiszakorrektnél Szolnokon, a Tószegi u. 24. alatt. Telefon: 420-032 PS-PK födémgerendák és egyéb betonáruk termelői áron. Cement, tetőtéri ablakok, Bramac cserép, Terranova nemesvakolat akciós áron. VÁRJUK | KEDVES VÁSÁRLÓINKAT! | Egy fiatal lány az élet kapujában A cikkben szereplő személyek nem tiltakoztak az ellen, hogy megírjam a teljes nevüket. Mégis, úgy gondolom, elég, ha csak keresztnevet írok: még él bennem a remény, hogy cikkem szereplői megtalálják az egy­máshoz vezető utat. Ne egy új­ságcikk - amelyben óhatatlanul is elhangzanak vádaskodások - legyen ennek az akadálya. Levelet hozott a posta - egy 20 éves állami gondozott lány­tól: Csaposból napszámos „Azért fordulok Önhöz, mert már sok mindent megpróbál­tam, és még a hivatalok sem tudnak segíteni. 1991. szep­tember 21-e és 1995. január 20- a között dolgoztam egy vállal­kozónál, csaposként. A nevelő­szülőm a vállalkozó édesanyja, tehát én erre kényszerítve vol­tam. Ekkor még a gimnázium­ban tanultam. Reggel 5 órakor kinyitottam, 7 óra 15 perckor leváltottak, és utána indultam az iskolába. Hazatérésem után szintén a pult mögött töltöttem az időt, zárásig. Érettségi után szerettem volna tovább tanulni, sajnos lebeszéltek róla, és ma­radtam csapos. Ugyanis azzal hitegetett a vállalkozó, hogy foglalkoztat mint alkalmazot­tat, és fizetést is ad. Ez nem így történt. Érettségi után egy hó­nappal azt ajánlotta, hogy igé­nyeljem meg a pályakezdők munkanélküli-járadékát. Meg is kaptam. Itt megint ő járt jól, mert ha munkanélkülit alkal­maz, akkor adókedvezményben részesül, ami meg is történt. Ez 1993. október 26-tól 1994. má­jus 17-éig járt nekem. A vállal­kozó május elején bejelentette a helyi munkaügyi kirendeltsé­gen, hogy alkalmazni fog. Közben persze én dolgoztam a pult mögött. Idén január 20-án eljöttem tőle, mert összevesz­tünk. Albérletbe költöztem, se apám, se anyám, akihez fordul­hattam volna. A munkaügyi központba mentem, de kiderült, hogy nem jár munkanélküli-já­radék, mert nincs meg az egy­éves munkaviszonyom. Emiatt hitelt sem kaptam, amikor la­kást akartam vásárolni. Hiába dolgoztam csaposként látástól vakulásig, mégsem kaptam semmiféle jövedelmet. Hogy meg tudjak élni, eljártam nap­számba, ott meg hol fizettek, hol nem. A vállalkozót följelentettem a társadalombiztosításnál, kint voltak nála ellenőrizni, de nem szabtak rá ki semmiféle bünte­tést. Én az érettségi és a pálya­kezdő munkanélküli közötti időszakot - a 4 hónapot - hiá­nyolom és az arra járó munka­béremet. Nagyon bosszant, hogy a tb így járt el. Lehet, hogy valaki állt a háttérben? Hiszen elvégre a feketegazda­ság ellen harcolnánk, nem pe­dig érte.” Gyermekkori sérelmek Kétségbeejtő - gondoltam, amikor elolvastam a levelet. Milyen szörnyű lehet, ha vala­kinek nincs hová fordulni, ami­kor első lépéseit teszi az élet­ben. Nincs hová fordulni? És a gyermek- és ifjúságvédő inté­zet? Nosza, egy telefon, és máris megtudom, hogy adott esetben 24 éves korig segítik az állami gondozott gyerekeket. Judit esetében lehetőség volna arra, hogy ha tovább tanul, a Kádár János Alapítványtól tá­mogatást kérjen a tandíjra. Olyan még nem volt, hogy va­laki tovább tanult, és valami­lyen módon ne teremtették volna meg az anyagiakat a számára. Egy kertes családi ház egyik szobájában találkoztunk Judit­tal. Egy ismerős családnál la­kott, befogadták, segítik, hogy elkezdhesse az önálló életet. Judit sorolja a sérelmeit, ame­lyek a nevelőszülőnél és annak lányánál, a vállalkozónál érték.- Ön szerint milyenek a neve­lőszülők, általában?- Ismerek olyat, aki úgy ne­veli azt az állami gondozottat, mintha a sajátja volna. De van, aki csak azért fogad be ilyen gyereket, hogy dolgoztassa, el­végeztessen vele minden mun­kát, egyszóval, hogy kihasz­nálja.- Nincs már semmi kötődése a nevelőszülőjéhez?- Volt, de már elmúlt. Én mindig ajándékkal kedvesked­tem neki is meg a lánya család­jának is, ha volt valamilyen ün­nep, ő megfeledkezett a kará­csonyról, a névnapról, szüle­tésnapról. Nem vagyok hálátlan- És ha nevelőszülő azt mon­daná, hogy sok évig gondosko­dott Önről, és Ön hálátlan?- Hatodikos koromban húsz mázsa szenet egy másik nevelt gyerekkel kellett lehordanom a pincébe. Utána orvoshoz kerül­tem a szívemmel. Én vagyok hálátlan?- Most hogyan tovább?- A gyermekvédőtől kaptam 200 ezer forintot. Spórolok, ne­velek hét malacot, csak össze­jön a pénz, hogy megvegyek egy 400 ezer forintos kis há­zat... Megpróbálok tovább ta­nulni, bár nem tudom, hogy lesz-e rá energiám, amikor dol­gozom is... Az asszony, aki befogadta Juditot, miután a lány elköltö­zött a nevelőszülőtől és annak lányától is, így vélekedik a tör­téntekről.- Hát hogyne fogadtam volna be, mikor nincs apja­­anyja szegénynek, akihez for­dulhatna. Nem értem én, hogy van ez: csak a munkája kellett? Meglesz itt nálunk, amíg vala­mire nem jut. A nevelőszülő-felügyelő:- Judit a nevelőszülő lányá­hoz költözött, amikor a gimná­ziumba járt, és úgy tűnt, hogy nem is volt gond. Amikor ez a probléma jelentkezett, és Judit elköltözött, több megoldással próbálkoztunk. El akartuk he­lyezni a gyermekvédő intézet úgynevezett „túlkoros”-ottho­­nában Szolnokon, de ő itt akart maradni, a városban. Akartunk itt egy lakást venni, de nem volt elég a pénz, a polgármesteri hi­vatal sem támogatta őt, mert csak fiatal házasoknak biztosít ilyen jellegű támogatást.- És mi a helyzet azzal a munkaviszonnyal, amit Judit el akar ismertetni?- Ez az, amire már nem tu­dok mit monani. Én fél éve dolgozom csak itt. Azt mond­ták, hogy Judit családtagként segített a pultnál, és nem kellett fizetnie azért, hogy a nevelő­szülő lányánál lakott. Amikor Judit onnan elköltözött, Erzsiké néni, a nevelőszülő fölkeresett engem, és azt mondta, költöz­zön hozzá vissza Judit, ő szereti továbbra is. Ez az asszony ti­zenöt állami gondozott gyere­ket nevelt föl a sajátja mellett. Most is az egyik legvásottabb fiú gondját viseli. Nemrégen Erzsiké néni 100 ezer forintos kamatmentes hitelt adott az egyik nevelt lányának az élet­kezdéshez.- Sokan azt hiszik, a nevelő­szülők anyagi érdekből veszik magukhoz az állami gondozott gyerekeket. Mennyi pénzt kap­nak a gyerekek után?- Havi 3 ezer 400 forint az alapgondozási díj. Negyed­évenként 4 ezer forint ruha­pénz. Ezek olyan összegek, hogy ezt nem tudja nem elköl­teni a nevelőszülő, mert akkor meztelenül járna a gyerek. A beiskolázásra 6-7 ezer forint körül juttatnak. Munkaügyi bíróságra? A megyei társadalombiztosítási igazgatóságon Judit hiába ke­reste az igazát. Méri Csaba, az ellenőrzési csoport vezetője:- A tanúk is bizonyították, hogy Judit rendszeresen dolgo­zott csaposként. Munkabért azonban nem kapott, így a vál­lalkozónak társadalombiztosí­­tásijárulék-kötelezettsége sin­csen. Azt tanácsoltuk neki, ha munkabér-követelése van arra a négy hónapra, forduljon a munkaügyi bírósághoz, annak joga van a munkaviszonyt meg­ítélni. Judit nevelőanyja elsírja ma­gát amikor megtudja, miért ke­resem. Körbevisz a többszobás, nagy házon, kinyitogatja a szekrényeket, mutatja a ruhá­kat, amelyeket ő vásárolt és amelyeket Judit a mai napig nem vitt el tőle.- Judit négyéves kora óta volt nálam. Higgye el, kedves, nem annyiban van egy állami gondozott gyerek, amennyit az állam tud fizetni értük. De ná­lunk mindig volt két nagy hízó, száz aprólék, hogy megle­gyünk. Meg kell fogni a mun­kát, kedves, nem úgy, ahogy Judit gondolja. Azt veti a sze­memre, hogy behordtuk a sze­net? Régóta gázos házban la­kunk már. Az a baja, hogy dol­gozni kellett? Hát kellett is, kedves, itt mindig is kellett dolgozni, ha meg akartunk élni. Megromlott a kapcsolat A nevelőszülő lánya:- Judit ugyanúgy részesedett nálunk mindenből, mint a csa­lád többi tagja. Úgy vettük őt, mint a saját gyerekünket. Tő­lünk járt gimnáziumba, az érettségi bankettre arany karkö­tőt kapott. Fizettünk érte, ami­kor megszerezte a jogosítványt, jött velünk kirándulni. Igen, be­segített nekünk a pultnál. Na­gyon tetszett neki ez a munka. Érettségi után azt mondta, hogy tovább tanul, de nem volt konk­rét terve. Nem igaz, hogy mi lebeszéltük volna erről. Egy tanfolyamra én magam küldtem el. Érettségi után nem tudta, mihez kezdjen. Elhelyezkedett a lánynevelő otthonban, de egy hónap után azt mondta, nem bírja azt a munkát, inkább visz­­szajön hozzánk. Kérte a pálya­kezdők munkanélküli-járadé­kát. Amikor végre eldöntötte, hogy hozzánk jön dolgozni, ak­kor bejelentettem a társada­lombiztosításnak. Tízezer fo­rintot kapott tisztán, havonta. Ezzel azt csinált, amit akart, mert a lakása, étele, ruhája megvolt nálunk.- Mi volt a probléma önök között?- A munkamorállal volt baj. Olyan férfi baráti köre lett, akik a rosszra biztatták őt. Amikor őrizetlenül hagyta a kasszát, akkor szóltam rá először, hogy ezt nem lehet csinálni, ez olyan hely, ahol oda kell figyelni. El­költözött tőlünk, és telefonon kezdett zsarolni, végül följelen­tett. Nagyon szerettük ezt a lányt, de nagyon sok borsot tört az orrunk alá. Úgy gondoltam, segít a tisz­tánlátásban, ha fölkeresem Lu­kács Pál tiszapüspöki vállalko­zót, akit szintén Erzsiké néni nevelt fel, aki több mint tíz évig nevelkedett Judittal együtt.- Judit jó felfogású lány volt, azt hittem, egyenesen vezet az útja a tanítóképzőbe. Jó helye volt mind a nevelőanyánknál, mind annak a lányánál, kényez­tették, kiegyensúlyozott csa­ládban élt. En úgy tudtam, hogy minden a legnagyobb rendben volt.- Mikor kezdődtek a problé­mák?- Amikor egyszer arra men­tek be, hogy Judit a kocsma kö­zepén táncol a férfiakkal, a kassza meg ott van őrizetlenül. Aztán folytatódott azzal, hogy hiány volt a kasszában, mert Judit bizonyos embereknek hi­telbe adott italt. De Böbéék még ezt is elnézték volna neki. Sokáig azt mondták, hogy visz­­szamehet hozzájuk. Judit akkor vágta el magát, amikor följelen­tette a nevelőanyánkat a gyer­mekvédő intézetnél, Böbééket meg a tb-nél. Én azt hiszem, hogy az effajta igazságkeresés­sel, följelentgetésekkel nem le­het előrehaladni. Még nincs vége? A történtekről az a vélemé­nyem, hogy ezek után a békü­­lést Juditnak kellene kezdemé­nyezni. Ő egy olyan ajtót csa­pott be maga után, amit nem lett volna szabad. Az azóta történtek nem Lu­kács Pált igazolták. Amikor legutóbb beszéltem Judittal, ar­ról tudósított, hogy sikerült egy kis házat vennie. Az igazát ke­resi tovább, a munkaügyi bíró­sághoz fordul. Paulina Éva

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom