Új Néplap, 1995. augusztus (6. évfolyam, 178-204. szám)
1995-08-05 / 182. szám
1995. augusztus 5., szombat Nézőpontok 5. oldal _______Szombati Jegyzet A felelősség Nehéz dolog a felelősség, és úgy tűnik, sokszor baj van vele. Hajói mennek a dolgok, még csak hagyján, de ha beüt a baj... Ki a felelős? Ki felel azért, hogy minél hamarabb rendeződjenek a sorok? A múlt pénteken reggel Szolnokon, a Szántó körúton, az egyik emeletes ház földszintjén visszafelé folyt a szennyvíz. Valamilyen kinti törésre gyanakodott az ott lakó, és annak rendje-módja szerint beszólt a lakásszövetkezetbe. Merthogy tagja, hiszen fizeti a hozzájárulást, amelyikben egy biztos: évről évre nő, emelkedik. Gondolta, gyors segítséget kap. Már csak azért is, mert fölötte az emeleteken jó néhány kisgyerek is él. És ő felkereste ezeket a családokat, mondván: amíg a hibát ki nem javítják, ne használják a vécét, ne fürödjenek, ne mosogassanak, ne mosakodjanak, mert minden csepp szennyvíz lent, a lakásában köt ki. Akkor pedig akár le se feküdjön, hordhatja vödrökkel az utcai lefolyóba. Reménykedett a kárvallott, reménykedtek a lakók, gyors lesz a segítség, hiszen 40 fok melegben azért mosni, mosogatni, fürdeni is szükséges, nem beszélve arról, mi a teendő, ha rájön a szükség az emberre. Esetleg vödörbe termel, és leballag vele. Szóval még pénteken reggel szóltak a lakásszövetkezet gondokságára, és mit ad az ég, jöttek is a szerelők! Nem, kérem, nem pénteken. Hogy mikor? Hetven-egynéhány óra múlva. Hétfőn délelőtt. Szóval a bejelentés után több mint három nappal. Hogy addig aki nem tudott elmenekülni valahová az otthonából, vödrökben hordta szennyvizet az úttesti víznyelőbe, kit érdekelt? Tényleg, kit érdekelt ez az egész? Úgy tűnik, egyetlen olyan embert sem, akinek ez lett volna á kötelessége, pedig kiderült: még törés sincsen. Egy korábbi munka után az akkori szerelők benn, a csőben hagyták a törmeléket, ezt kellett valahogyan eltüntetni. Meg is tették, talán egy óráig vagy addig sem tartott az egész. És erre kellett várni több mint 72 órát! Tényleg, ki ilyen esetben a felelős? A lakásszövetkezet elnöke? Esetleg a gondokság vezetője? Mert ha egyik sem, a lakó az. Ha viszont így igaz: mi a fészkes fenének fizetik az emberek azt a bizonyos kommunális hozzájárulást? Mert fizetik. Azért, hogy panaszukra csigalassúsággal reagáljanak, miközben a lakásokban ázsiai viszonyok uralkodnak? Gondolom, majd lesz helyette magyarázat. Pedig nem az, hanem szerelő kellett volna gyorsan, nem a rákövetkezendő hét elején. Mondhatnám, elszigetelt jelenségről van szó, de nem mondom. Mert ha az ember néhány évtizedet megélt, tapasztalhatta, nem jobb a helyzet nagyjainknál sem. Itt is sokszor felmerül az átkozott felelősség kérdése, de hát rendszerint oly módon, hogy mindig az előző kormány a hibás. Főleg és elsősorban. A mostaniak szerint Antallék, mivel nem léptek kellő időben, nem tették meg a szükséges intézkedéseket. Az előző kabinet Németh Miklósékat, Grószékat okolta, hiszen üresen adták át a pénztárat, felvették a kölcsönöket, de hát annak semmi látszata. A Németh-kabinet természetesen Kádá- rékra hárította a felelősséget, elvégre akkor kezdődött a nemzet eladósodása és vele együtt a jó néhány hazai és szovjetunióbeli pénzpocsékló nagyberuházás. Még egyetlen leköszönő, leköszönt kormánytól sem hallottam: uraim, felkészületlenek voltunk, rossz útra tévedtünk, őszintén bevallva, hamis súgókra, prófétákra, szakemberekre hallgattunk. Bocsássatok meg, de mi (is) felelősek vagyunk az áldatlan helyzetért, évekért. A hangsúly az is szón van, lenne. Szóval mifelénk az a gyakorlat, hogy a felelősség mindig az elődöket terheli. Most sincs ez másképpen. Jó, mi? Azután egy-egy választás után érkezik a kijózanító pofon, amikor az előző ciklushoz viszonyítva új arcok tűnnek fel a kormányrúd mellett, a fontosabb hivatalok élén. Akkor kerül napfényre a sok korábbi hibás döntés, határozat, amelyeket azután újabbak követnek. Jó, mondhatja valaki, csak az nem téved, aki nem dolgozik. Ez igaz, de hát ha valaki bármilyen szinten - akár lent, akár fent - valamit csinál, és ezért a valamiért pénzt kap, vesz fel, ezzel felelősség is jár. Lett légyen az illető miniszter, művezető vagy emberek, otthonok sorsáért felelős. így lenne ez jó, és sokszor így is van, sokszor meg nincs. Mert mit mondjon az ember akkor, amikor az egyik nyilatkozat üti a másik állítását? Jelesül a minap elhangzott: a számunkra oly ellenszenves Bokros-csomag Alkotmánybíróság révén részben visszautasított paragrafusai helyett, nem kerülnek bevezetésre olyan intézkedések, amelyek az emberek további meg- nyomorítását, nyakszorítását fokozzák. Ezt mondták a legilletékesebb országirányítók. És tessék, egy napra rá megtudtuk: emelik a gáz, a villamos energia árát. Akkor most hogy is állunk? Mennyit ér egy állítás, a szavak hitele, felelőssége? Kin, kiken kérjük számon az egymásnak is ellentmondó nyilatkozatokat? Vagy egy szinten túl nem létezik ez a szó: felelősség? Ahogy előretekintek, néhány év múlva megint választások következnek, addig még sokat lehet szapulni az elődöket. Áthárítva a felelősséget, majd minden megy tovább. Mert az országot kormányozni kell, de a lakásszövetkezet sem maradhat irányító nélkül. Ez igaz. No de hol késik az a bizonyos felelősség? Lentebbi, fentebbi szinteken egyaránt? Meddig megy, mehet ez így, mert a rossz döntések következménye, a feketeleves mindig az alul lévőknek jut. fiaid lUtfJf Szülék Andrea háziasszonyszerepben Abádszalók minden évben sztárvendéggel igyekszik megadni a rangját a „Tisza-tó szépe”-választásnak, hiszen járt itt a Zi-Zi Labor, de már a „magyar Elvis”, Komár László is mustrál- gatta műsorvezetőként a szép lányokat. Idén is neves háziasz- szonya volt a Miss Tisza-tó programjának, akit szintén érdeklődéssel Figyeltek a férfiszemek: Szulák Andrea, az 1994. év énekesnője bizonyította sokoldalúságát.- A háziasszonyszerep magánemberként is kedves Szulák Andreának?- Jaj, nagyon! Én megengedhetem magamnak, hogy otthon csak hobbiból főzzek és mosogassak. Sajnos csak nagyon kevés időm jut a hobbimra. így is a háziasszonykodás jelenti számomra a legjobb kikapcsolódást.- Karrierjének mostani szakaszáról nagyon sokat tudunk, hiszen látjuk a tévében, halljuk a rádióban. De énekesi előéletéről kevés az információnk.- Hát én egészen fiatalon, nem sokkal az érettségi után elvégeztem az összes tanfolyamot, iskolát, hogy előadóművész lehessek, hogy eljuthassak külföldre. Tizenkilenc éves voltam, amikor egy úgynevezett vendéglátós zenekarral bejártuk • Angliát, Hollandiát és Németországot. Több mint ötévi távoliét után jöttem haza, s ekkor kezdtem úgy „előbukkangatni”.- Mostani sikerét sokan Máté Péter zsenijével hozzák összefüggésbe. A tragikus sorsú énekes legendája segített Szulák Andrea hangjának. Vagy talán fordított előjellel is funkcionál ez a dolog?- Szerénytelenség lenne részemről, ha azt állítanám, hogy a sikerhez elsősorban én kellettem. Az az igazság, hogy boldog vagyok, hogy kölcsönvehettem ezeket a dalokat, mert rendkívül tisztelem és becsülöm Máté Péter munkásságát. Úgy gondoltam, hogy akár pimaszság, akár nem az ő szellemi örökségét felfrissíteni, én megpróbálom. Hogy nem sikerült annyira rosszul, bizonyítja, hogy vevők rá az emberek. És az nagyon jó, hogy nemcsak nekem kedves ez az egész...- Abádszalókon vagyunk, ahol a szépségverseny háziasz- szonya. Hogy illik Szulák Andrea imázsába ez a műfaj?- Az a helyzet, hogy nem az első ilyen fellépésem ez. Az országban egyre több helyre hívnak műsort vezetni, háziasz- szonykodni. Szeretem összekötni ezt az énekléssel. Úgy érzem, hogy ez egy nagyon izgalmas dolog. Belevihetem egy kicsit az egyéniségemet, stílusomat, így lehetek könnyed egyben az egyébként néha merev műfjban. Egyfajta „fricskának” érzem, ha a komoly műsorvezető személyében önmagamat adhatom.- Beszéltünk a profi munkájáról. Legközelebb mivel fog bennünket meglepni?- Mostanában nagyon sokat dolgozom. Remélem, már egyre ismertebb az országban a Magyar Music TV, a Top TV, ahol hetente háromszor vezetek műsort. Közben elkészült egy rockopera. Koltai Gergely Electra című darabjában kaptam egy szerepet. Ezt december 23-án láthatják a nézők a televízióban. Ősszel készül egy újabb lemezem, ami tényleg legyen meglepetés.- Az év énekesnőjétől kérdezem, hogy egy sztár meddig lehet spiccen ebben a szakmában? A magyar könnyűzenét nézve, mi ennek a díjnak a rangja?- Hát...?! Nem vagyok túlzottan büszke magyar könnyűzenére. Sokkal több az olyan tehetséges ember, akik több helyet érdemelnének. Emellett vannak olyanok, akik 20-25-30 éve az úgynevezett spiccen vannak. Az állócsillagokat én már a legenda kategóriájába sorolom. Ebben a műfajban vannak felfutások és mélypontok, így nekünk nagyon jó lehet hosszú időt a topon elképzelni. Az előbb említettek csak azért képesek erre, mert ők ma már szimbólumok. Ez egy nagyon érzékeny szakma, ahol napi kapcsolatban kell lennie a közönséggel. Percze Fotó: Barna Negyedosztályú sírhely a temető sarkában, vadvirággal Gábor Gábor örök hajléka Megtalálhatók mindenfelé, szerte a városban: derékig belebújva a kukákba, puszta kézzel, bottal kutatva „értékek” után kopott, koszos, mocskos, gyűrött ruhában, borostásan, szakállasán, ápolatlan hajjal, véreres szemekkel, műanyag szatyrokban cipelve magukkal mindennapi életüket; az utcák kövén, lépcsőkön, padokon ülve-feküdve, legtöbbször boros- üveggel a kezükben; a természet lágy ölén vagy éppen egy kapualjban, romos épületben meghúzódva esténként, ahol aztán gyűrött és huzatos álmok törnek rájuk, míg meg nem érkezik a delírium tremens vagy sokuknál a valóban megváltó halál. Ők azok, akik az édes otthon élményét legfeljebb csak hírből vagy a megfakult múltból ismerik. Hajléktalanok, csavargók, utcán alvók. Közéjük tartozott Gábor Gábor is. Istenem, Örök Atyám/Szent kezedbe adom lelkem... Az a Gábor Gábor, aki a Szomszédok című televíziós sorozat megálmodott pénzes vállalkozójával csak névrokonságban állt - azonkívül életük és sorsuk legfeljebb csak kellő távolságban, párhuzamosan futott egymás mellett. Igen, futott, hiszen a mi Gábor Gáborunk örökre búcsút intett a földi létnek, s egy forró nyári napon átadta lelkét Teremtőjének. Belőle sosem lett sztár, vele életében nem foglalkozott egyik lap sem, s halála sem érdemelt meg még egy rövid gyászhírt sem. De nem is lenne, aki ilyet megjelentetett volna. Hogy volt-e kutyája-macskája, nem tudhatjuk, ám az biztos, hogy olyan rokonai, akik a kapcsolatot ápolták volna vele, biztosan nem kerültek elő. Magányos volt életében, magányos volt halálában. * A szolnoki Körösi úti temető 2. számú, vörös téglás oldalsó kis ravatalozójában áll az egyszerű ravatal, rajta a legolcsóbb, farostlemezből készült koporsó. Gábor Gábor élt 58 évet - hirdeti a krétával rajzolt felirat. A szomszéd ravatalozó sem üres, onnan is utolsó útjára kísérnek ki valakit. Amott sorra gyűlnek a fekete ruhába öltözött rokonok, hozzátartozók, ismerősök, búcsúztatók, s hol hangosabban-csendesebben sírnak, hol csak maguk elé meredve merengenek a földi lét múlandóságán. Közben a temetői alkalmazottak serényen hordják ki a koszorúkat a koporsóhoz. Gábor Gábor ravatalánál koszorúnak, virágnak hírmondója sincs, hozzátartozók, (sors)társak sehol. Csak a csend áll őrt a koporsó mellett. * Déli fél egy van. Megérkezik a szertartást végző görög katolikus pap és a kántor a végtisztességet megadni. Mint megtudom, köztemetéseknél mindig van pap vagy lelkész, hacsak az elhunytról nem köztudott, hogy megrögzött ateista volt. A szertartás a katolikus liturgia szerint történik. A temetkezési vállalkozás fehér inges emberei nyugodtan, halkan beszélgetve várakoznak a ravatalozó kapujában. Egyikük még visszaszalad egy szál fehér szegfűért. A kis terem „hűvös” csendjében felerősödve száll a fohász: „Istenem, Örök Atyám Szent kezedbe adom lelkem Légy jóságos bíróm Engedj haza országodba engem" * Nyolc perc alatt lezajlik a szertartás ravatalozói része, s ekkor a temetkezési vállalat emberei határozott, rutinos mozdulatokkal kitolják az elhunyt koporsóját a halottasautó mögé. Útközben elhaladnak egy nagy zöld szemeteskonténer mellett. S ekkor eszembe jut, bármennyire is profán a gondolat: hányszor gyűjtögethetett ehhez hasonló kukákból Gábor Gábor is. Kicsit jelképszerűnek tűnik az egész. Az autó lassan elindul a lélekharang érces kongása közepette a kiásott sírhely felé, a temető túlsó szögletébe. A fülledt melegben lassan lépdelünk a fehér kocsi mögött az aszfalt- útón. A kicsi menet a díszsírhelyek, kripták, családi sírboltok, márvány- és fémkeresztek jelölte örök nyugvóhelyek közötti aszfaltúton bandukolva elhalad a temető régi sírjai mellett is, melyeket már teljesen benőtt a fű, a gaz, csak néhol kandikál ki még egy-két rozsdás fémkereszt. Hátrább a már bezárt zsidó sírkert tűnik fel. Bal kéz felől kicsiny sírhantok sora mutatja, hogy oda jobbára csecsemőket, kisgyermekeket temettek. A temető sajnos összességében elég siralmas látványt nyújt: a sírok között lassan emberméretűre nő a buja növényzet. Mint kiderül azonban, csak az út tisztán tartása a temető kezelőinek dolga, a sírközöket a hozzátartozóknak kellene rendben tartaniuk. * A hosszú út alatt van időm Nagy Istvánnénak, a polgár- mesteri hivatal humán közszolgáltatások főosztálya önálló segélyezési csoportja munkatársának a szavain elgondolkozni. Ha egy hajléktalan úgymond az utcán hal meg - Gábor Gáborra egy fészerben leltek rá -, akkor bekerül a megyei kórház proszektúrájára, ahol az ottani szociális munkás segít a segélyezési csoport munkatársának abban, hogy felkutassanak valamilyen rokont. Ha ilyet nem találnak, illetve senki sem jelentkezik az elhunytért, akkor kerül sor a köztemetésre. Ezek természetesen a legolcsóbb kategóriába tartoznak, s a költséget az önkormányzat állja. Olyanokat is itt temetnek el, akik „la- kóhelyileg” más városba, községbe tartoznának, de Szolnokon hunynak el. A temetés költségét ilyenkor átterhelik a másik település önkormányzatára. Nagy Istvánná elmondása szerint idén ez már a tizenegyedik köztemetés Szolnokon. Tavaly összesen volt ennyi, s ez is azt jelzi, hogy az embereknek egyre kevesebb a pénzük - hiszen nemcsak olyanokról van szó, akik magányosak voltak, hanem olyanokról is, akik tisztességgel még eltemetni sem tudnák elhunyt hozzátartozóikat, ha az önkormányzat ebben nem segítene. A legtöbb hajléktalan sajnos italozó életmódot folytat, és sokan vannak köztük olyanok, akiknek valamilyen családi válság, legtöbbször válás után csúszik ki a talaj a lábuk alól. * Hosszú gyaloglás után megérkezünk arra a helyre, ahol hasonló sorsú társai között Gábor Gábor végső otthonra lel. Ide már csak egy kis földút vezet, a negyedosztályú sírok világa ez. Olyan hely a temetőben, ahova még nappal sem szívesen megy ki az ember. Zöldellő bokrok zárják közre a kis teret, s itt is nagy a gaztenger. A sírok szinte egyformák. Legtöbbjükre soha nem kerül díszesebb borítás, hanem örökre úgy maradnak, mint a temetés napján. Egy-két helyen látni elszáradt virágokat a hantokon, de nagy részükön még az sincs. Az egyik sírt furcsa téglákkal, különös mintázattal rakta körbe valaki, a másik fagerendákkal van megerősítve, máshol üres üvegek támasztják a rögös sírhantot. Talán a (sors)társak ittak itt egy utolsót az elhunyt emlékére. Akad, akinek előkerül végül valamilyen hozzátartozója, s exhumáltatja, majd elviszi más sírhelyre az elhunytat, de a legtöbben e hely felé sem néznek. Úgy tűnik, itt valóban teljes a magány. Egy-két helyen kivilágít a fű közül fehéren egy-egy márványsír. Az egyiken a futónövény alól kibukkan a felirat: „Édesapánk”. * Időközben a pap beszenteli, megáldja Gábor Gábor koporsóját, s a sírásók nekigyürkőz- nek, hogy leengedjék a sírgödörbe. Egyikük még utánadobja a fehér szegfűt, s az imádságos énekek melankolikus, ám mégis lélekérintő dallamával összevegyül a nagy melegben megszikkadt rögök ütemtelen kopogása. Hamar végez a négy ember a sírhant elkészítésével, izzadt arcukon, karjukon megül a por. Még egy utolsó ima, s helyére kerül a fakereszt is. Rajta a felirat: „Itt nyugszik Gábor Gábor. Élt 58 évet. 1995. Béke poraira.” * Az ember ilyenkor hajlik a szentimentalizmusra. Én is letéptem a buján növő vadvirágok közül egyet, s rátettem a sírra. Az igazat megvallva, illett is oda: vadvirág a társadalom perifériájára, vad oldalára szorult embernek. Egy szenvedésekkel teli, kóbor emberi élet véget ért - egy ember újjászületése elkezdődött... Baranyi György (Fotó: Mészáros János) ... Légy jóságos bírám/Engedj haza országodba engem
