Új Néplap, 1995. június (6. évfolyam, 127-151. szám)
1995-06-14 / 137. szám
1995. június 14., szerda Kulturális Panoráma 5. oldal A tévé képernyője előtt Egy újszülöttnek minden vicc, a régi is új - valahogy ez kívánkoznék oda (ha nem volna túlságosan komolytalan) azokhoz az ismétlésekhez, amelyekkel az utóbbi időben találkozunk gyakorta a képernyőn. Az elmúlt esztendők, évtizedek terméséből vett alkotások ezek, amelyek szerencsére túlélik a változásokat; olyan értéket képviselnek, mely időtálló, meg lehetett tekinteni húsz esztendeje éppúgy, miként ma is megnézhető, mert megállja a helyét. Újra Századunk Mint például Bokor Péter sorozata, a Századunk, mely némileg átalakítva ugyan, de főleg csak tömörítve, tempóján igazítva, lényegében változatlan tartalommal jelent meg szombaton, a kettes programjában. Végjáték a Duna mentén, 11 részletben; az elsőben ama szégyenletes nap történetét követhettük nyomon - mert az alkotó-rendező módszere nyomozás a tények után -, a német megszállás körüli eseményeket, Hitler és Horthy találkozását ama március 19- én, amikor megalázó helyzetbe, kényszerhelyzetbe került a magyar kormányzó. Tárgyilagos dokumentálása ez a film az eseményeknek, jóllehet bizonyos részletek megjelenítésében színészek is közreműködnek egy-egy szerepben. Bokor Péter, aki a sorozat megszületése óta már. a történelem doktorává lépett elő, tudományos rangot is kivívott magának a televíziós mellé, hisz sorozata sajátos műfajt hozott a história képi dokumentálásában, újra látva most a Századunkat, valóban maradandót alkotott. Nem kellett sem leporolni, sem megszabadítani a születéskor napi politikai sallangjaitól. Aki nem láthatta, mert fiatal kora még nem tette lehetővé, íme itt az alkalom, hogy történelmünknek egy bonyolult, tragédiákkal terhes korszakát a képernyőről is megismerje. Levente babérkoszorúja A múlt idézésének egészen más fajtájával találkozhattunk Szörényi Levente köszöntésében. Az 50. születésnapjához érkező dalost, a rock műfaj magyar úttörőjét ünnepelték barátai, hívei, tisztelői, dalokból fonván babérkoszorút feje köré. A képernyőn három estén tartott az ünneplés, merthogy a televízió három részre szabdalta az ünneplés eseményeit, s így nyújtotta áf a nézőnek, fgy azután kissé túlméretezettnek érezhettük Levente körüléneklését, bár számos elhangzott dal nemcsak az ünnepelt babérkoszorújához járult hozzá egy-egy levéllel, élvezhető nótának vagy produkciónak bizonyult önmagában is, így a műsor színesnek volt mondható. A hármashatár-hegyi Udvarházban azon az estén egy életpálya elevenedett meg, a ’60-as évektől, az első sikerektől a legutolsóig, a nagylélegzetű színházig, az Attiláig. A dal, amit adtam, létezik... ezt a címet viselte a jubileumi köszöntő televíziós felvétele, s valóban: a legjobb Szörényi-nóták hervadatlan virágai a magyar könnyűzene csokrának, s egyben lenyomata is a kor, az elmúlt idő hangulatának, érzésvilágának. És valakiről, aki kortalan, aki húsz-harminc, sőt több esztendő múltán olyan most is, mint akkor volt, azaz mit sem változott. Nemcsak alakjában, szellemében is megőrizve magát. Az emlékező tehetség csodája, élő lexikon, a kultúra egyetemes mindenese, Hegedűs Géza, akit ugyancsak születésnapja alkalmából, ez volt a 83., szólaltatott meg a televízió. Ő pedig mesélt, furcsa, különös raccsoló hangján, de behízelgő részletességgel; elsősorban irodalomról, de ha a kávéházak jöttek szóba, azokról is ontotta bőséggel a titkokat, legyenek azok a kávéházak akár reformbéliek, vagy szülessenek a századfordulón. Mert kenyere a szó, de nem az üres, hanem amelyik mindig telítve van - ismeretekkel. Ha rágyújt - szinte össze van nőve pipájával -, füst helyett abból is szavak bodorod- nak elő. Órákig el lehet őt hallgatni, a komolyról könnyeden, a könnyedről komolyan tud mesélni, ahogy ez azon a hétfő délutánon is történt - Pipafüstben, június 5-én -, amikor szerkesztőként E. Szabó Márta kérte kamera elé. A múlt felidézésének sajátos és tartós formája a Csak nézünk, mint a moziban; sajátos, mert egy-egy régi filmalkotás köré szerveződik az emlékezés, tartós, mert már évek óta jelentkezik rendszeresen, kisebb kényszerű szünetet leszámítva. És ahogy haladunk a sorozatban, egyre közelebb kerülünk a mához. Az ’50-es évektől indult, s ma már a ’ 60-as évtized vége felé járunk, pontosan 1967-ben, amikor a Sellő a pecsétgyűrűn című film, Mihályfi Imre filmje is megszületett. Egy krimi magyar módra, azaz bűnügyi történet politikával beoltva, idegölő borzalmak nélkül, mondhatni illendő tálalásban. így gyártottunk akkor krimit! Az emléke- zők, közöttük Mihályfi is a televízió akkori állapotát is felidézték, ami a maihoz képest - némi meglepetés - aranykorszaknak mondható, már ami a tévédrámák, eredeti tévéfilmek számát illeti, hiszen egyetlen esztendőben több mint ötven alkotás került ki a tévék műhelyéből. (Ma csupán néhány, az is kínkeservesen.) S hogy el ne felejtsem: van még egy különös értéke ezeknek a vetítéseknek, olyan művészeket csodálhatunk meg ismét, akik már csak ezekben a művekben vannak jelen, így például ezúttal Latinovitsot láthattuk újra, avagy Pécsi Sándort, aki igazi karaktert formált a krimi egyik sematikus figurájából. Divatban a klasszikusok Egy kultúrhistóriai összeállítás is a múltra terelte figyelmünket; A múltnak kútja... címmel Beke László művészettörténész azt a Dijonban megnyíló magyar tárlatot mutatta be, amelyben a múlt század magyar piktúrájának nagyjai vonulnak fel a francia közönség előtt. Merthogy a külföldi bemutatkozásokban is múltunknak lett divatja. Még nem is oly rég az érdekelte inkább Nyugatot, ami új, úttörő, valami eredeti teremtődött a szocializmust építgető ország művészetében. Most az érdeklődés az elfeledett vagy meg sem ismert múltbeli értékek felé fordult, Munkácsy, a századvégiek, a nagybányaiak művészete, a XIX. század reprezentánsai felé. Jó jel ez, bemutatkozásunk már Nyugaton sem politikai érdekesség, miként Beke László is kifejtette a megváltozott érdeklődés ideológiáját keresvén, hanem a mélyebb megismerésre méltó valóság, klasszikus értékeink megismerésének vágya. Hazánk felfedezésének új útja, formája ez napjainkban, akár Dijonban, akár Hamburgban, akár Hollandiában történik. Mély a múltnak kútja, hogy mennyit és mikor merítünk belőle, csak rajtunk áll: a televízión - úgy látszik - nem múlik. Valkó Mihály Galériaavató Kisújszálláson Képzőművészeti galériával gazdagodott Kisújszállás a Dózsa György úton álló úgynevezett Bíró-házban fotó: i. l. Sokak útja vezetett június 4-én, pünkösd vasárnapján Kisújszálláson a Dózsa György utca 32. számú házhoz. Pontosan 10 órakor a bejárat előtti teraszon felhangzott a dörmögő hangú harmónium, majd kisvártatva csatlakozott hozzá a kürt erőteljes és titokzatosan panaszos hangja - ezzel kezdődött a galériaavató. Józsa János festőművész a Hajdúság fővárosából hazaköltözött felesége, Bíró Mária szülőházába. A helyváltoztatás kulturális eseménnyé nőtte ki magát. Ezt hogyan kell érteni? Józsa János és felesége - maguk mögött tudva és érezve az önzetlen támogatók valóságos kis csapatát, a lakóház szobáit bemutatóhelyiségekké alakították át. A most megnyílt Poppea Galéria hétvégeken várja az érdeklődőket. A Józsa házaspár különböző alapítványokat kíván a jövőben működtetni. A festőművész három művet ajánlott fel a kétévenként Kisújszálláson megrendezésre kerülő országos kürtverseny győzteseinek. Pénzzel kívánják támogatni azokat a magukra maradt, idős pedagógusokat, akik egy életen át segítették a gyermeki értelem és érzelem kibontakozását. Az emberközelbe hozott kultúra ok a reményre, a végigvitt bizakodásra - jutott eszembe a zsúfolt galériaavatón. Szenti Ernő Darvas Ivánról - köszöntő helyett Darvas Iván - 70 éves. Tudom, lesznek majd jó néhá- nyan, akik köszöntőt írnak, a pályatársak emlékeznek, film- és színházrendezők, öl- töztetők, sminkesek, kellékesek szólalnak majd meg és villantanak fel egy-egy életepizódot, Darvas-mozaikot. A teljességről beszélni - lehetetlen. Hogy is lehetne szólni az esz- mélkedés tizennégy prágai évéről, a Művész Színházról, az ’56-ot követő börtönévekről, a segédmunka kényszerű éveiről... És ott vannak a szerepek, Raszkolnyikov, Rómeó, Ruy Blas, a zseniális őrült Popris- csin, a magával ragadó char- meur a Liliomban, de nekem főleg és mindenekelőtt a bebörtönzött férfi, Makk Károly Szerelem című alkotásában, minden idők talán legszebb magyar filmjében. Ahogy Darvas hazajön annyi év börtön után, s várja haza az asszonyt, Törő- csiket, aki nagyon soká jön, de a fogason annyi évek után újra ott leng egy férfikabát, az asz- szony bejön, Darvas az ajtó mögé húzódik, nem látszik más belőle, csak egy áttetsző sziluett, és később egy rémült, kérdő tekintet, leírhatatlan tekintet, a múlt ködéből, cellamélyről a bizonytalan jövőbe vetett tekintet: szeretsz-e, mond? Törőcsik csak néz, aztán szótlanul kifordulna az ajtón, a finisben lám, annyi év várakozás után elfogy az erő, sírásra, üdvözlésre, viharos csókokra már nem futja. Csak valami hihetetlen kapaszkodásra, egymásba fonódásra. erősen, mint a gyökerek, aztán két ember csak nézi egymást, az arc rajzolatát, a kezek erezetét... Mikor először láttam a filmet a Színművészeti Főiskola vetítőjében, bőgtem, mint a bivaly. Telebőgtem egy egész hátizsákot. A végén már nevettük, mennyire nem bírom abbahagyni. Ritkán adatik meg az emberfiának az ilyen sírás, hát nem is felejti el, míg él. Szóval ez az én Darvas-mozaikom. És mégsem erről szeretnék beszélni. Sokkal inkább arról, hogy néhány évvel ezelőtt egy kávéházi beszélgetés során, egy azóta Franciaországba emigrált ismerősöm - állítólag most valahol Godard környékén eszté- tizál - azt mondta: Figyeljétek meg, a magyar színészek 40-50 éves korukra kifutnak, lejátszanak, s nem adatik meg nekik a művészet aranyló ősze. Mutassatok nekem egy Sir Lawrence Olivier-t, egy John Gilgoud-ot, egy Max von Sidow-t... Egy nagy öreget... Anélkül, hogy belebocsátkoznék egy kétes és sommás ítélet boncolgatásába és eljátszanék a gondolattal, vajon hány tehetségünk váltotta volna be a hozzá fűzött reményeket, és vált volna nemzetközi hírűvé, világsztárrá, ha történetesen néhány száz kilométerrel nyugatabbra látja meg a napvilágot, annyi azonban biztos: a tehetségünkkel, művészi tőkénkkel, tálentumainkkal rosszul sáfárkodunk. A ritka kivételeket ezért nagyon meg kell becsülni. Darvas Iván - ilyen kincs. Talán Gérard Philippe lett volna ilyen, ha megéri ezt a kort. Ilyen elegáns, visszafogott, tartózkodó és alázatos. El- és megrontha- tatlan, póztalan. Csak most, a napokban találkoztam vele először személyesen, Schwajda darabjának olvasópróbáján. Titokban néztem, ahogy olvas, ahogy beszél, ahogy hallgat. Ahogy érvel. Ahogy egy szövődményes szívműtét után lábadozva máris szövegkönyvet lapoz... és hirtelen viszontláttam benne a huszonöt évvel ezelőtti Makk Ká- roly-film férfihősét, előmbe ötlött egy telebőgött vetítőszoba, a negyven évvel ezelőtt forgatott Liliomfi, és ekkor minden összeállt a fejemben. Megértettem, Darvas Iván - hiteles. Az első perctől fogva. Folyamatosan. Deszkán és deszkán kívül egyaránt. Sir Lawrence Olivier, Max von Sidow... Darvas Iván... Ma őt köszöntjük, ősszel pedig játszani is láthatjuk a Szigligeti Színház színpadán, motu Aki hisz a könyvek hatalmában A könyvek mecénása Nem véletlenül került a címbe a mecénás szó. Móró Gábor néhány társával együtt alapította a Móró Könyvkereskedést. 1978- ban, a budapesti Kertészeti Egyetem Klubjában kezdett könyvet árulni, akkor még csak zsebpénz-kiegészítés gyanánt. Később úgy gondolta, hogy meg is lehet ebből élni. Bár szerinte meggazdagodni lehetetlen, de tisztes megélhetést azért biztosít. Ma már kiterjedt könyvterjesztői hálózata van, többek között Szolnokon is, és az ünnepi könyvhét néhány jeles rendezvényét szponzorálta. A jó könyvkereskedő egy kicsit szűri, alakítja is, hogy mi jelenik meg. Nem forgalmaz olyan könyvet, amely erkölcsi elveivel ellentétes. Többnyire azonban a vásárlói igényekhez alakítják a választékot. A nyolcvanas években még nagyon sok csíkos és pöttyös könyvet adtak el, mostanában mintha konkurencia volna a videó és a számítógép. A könyvkiadókkal jó a kapcsolata, Szolnokra is hoztak olyan könyvet, amit máshol nehezen vagy egyáltalán nem lehetett beszerezni. Az ünnepi könyvhét választéka legalább olyan széles volt, mint a Vörösmarty téri sátrakban. Lassan már sikerkönyvek is alig vannak, az embereknek egyre kevesebb pénze jut a kultúrára. Ezért is meglepő az az érdektelenség, ami a könyvheti programokat kísérte. A legtöbbet mostanában a Borostyán című tévésorozatból készült könyvből, az álnéven író magyar krimiszerzők és Robin Cook írásaiból adtak el. Ezek valóban slágerkönyvek. A romantikusok közül Dániellé Steel regényei fogynak. Szolnokon van a könyvterjesztő-hálózatnak lerakata, úgy gondolja, hogy a megye irodalmat szerető polgárai számára minden adott ahhoz, hogy beüljenek a fotelba, és kényelmesen olvasgassanak. Rajta legalábbis nem múlik. Szentendrei Kevesebb is elég! A NYÁRNAK VÉGE LESZ (előbb mint szeretnénk...) De a tatai brikett eláll! MOST ELŐSZEZONI ÁRON KÍNÁLUNK kitűnő hazai tüzelőt. Ilyen olcsó már nem lesz! TATAI BRIKETTA MELEGSEG VARÁZSA!
