Új Néplap, 1995. június (6. évfolyam, 127-151. szám)
1995-06-10 / 134. szám
8. oldal Kulturális Panoráma 1995. június 10., szombat Míves emlékérmek megyénk jubileumaira Verseghy előtt tisztelegnek a numizmatikusok Verseghy-emlékérem Újabb szép emlékérmekkel tiszteleg Jász-Nagykun-Szolnok megye nevezetes jubileumai előtt a megyei Numizmatikai Társaság. A jakobinus mozgalom kétszázadik évfordulója alkalmából elkészítették és kiadták a Verseghy-emlékérmeket, Szabó Béla szolnoki szobrászművész szép alkotását. A míves érem egyik oldala Verseghy Ferenc domborműves portréját, születésének és halálának dátumát, a neves nyelvművelő egyik idézetével: „Én kül Szolnoknak sükeres térségeit áldom” ábrázolja. A másik oldalán a régi Tisza menti sóházak láthatók, amelynek egyikében látta meg a napvilágot. Az épületek, apró sóházak mellett fellelhető a tájhoz hozzátartozó tiszai sószállító hajó is. A Verseghy-emlékérem arany, ezüst és bronz változatának a megjelentetéséhez az adta az apropót, hogy megalakult a Verseghy Kör, és nevét viseli a város jeles gimnáziuma is. Másik nevezetes évfordulója e tájnak a jászok és a kunok letelepedésének a 750. évfordulója, valamint a Jász redemtio, az önállóság megváltásának a 250. jubileuma. A két jeles dátumot is fémbe verette a numizmatikai társaság Györfi Sándor Munkácsy-díjas karcagi szobrászművésszel. A tűzaranyozott, ezüst és bronz anyagból készült remekművek egyik oldalán díszes körítésben a megye címere, míg a másik oldalán, száguldás közben nyilazó kun lovasok láthatók. A frissen elkészült emlékérmek első darabjait csak a társaság tagjai, a gyűjtők kaphatták meg, most azonban lehetővé vált, hogy mások is hozzájuthassanak, hiszen szép emlék, ajándék lehet hazai és külföldi vendégeknek, ékességei lehetnek a vitrineknek. Az érdeklődők igényeit a Numizmatikai Társaság helyén a szolnoki Városi Művelődési Központon keresztül tudják kielégíteni. A százötven tagot számláló megyei társaság jóvoltából készült el a közelmúltban a százéves szolnoki református templom évfordulójára terveztetett és veretett emlékérem, Györfi Sándor szobrászművész és az Állami Pénzverde ritka szép alkotása, mely 1994-ben elnyerte az „Év legszebb érme” országos díjat. Dicséret illeti a numizmatikusokat, hogy eddig tíz nevezetes történeti, történelmi eseményhez, évfordulóhoz kapcsolódó érmeket verettek szűkebb hazánkhoz, a Jászsághoz, a Nagykunsághoz és a Tisza-vi- dékhez kapcsolódóan. Mindezeket a nagyközönség láthatja majd azon a széles körű kiállításon, amelyet az 1100. évfordulóra 1996-ban kívánnak rendezni. -endrészKözös nyelv: a zene Német és magyar diákok hangversenye a megyeházán Alig egy hete annak, hogy a reutlingeni zeneiskolások és magyar barátaik, a Szolnoki Bartók Béla Zeneiskola növendékei szép koncerttel örvendeztették meg a szolnoki zenekedvelőket - s máris újabb, német és magyar diákok adta hangversenyben gyönyörködhettek az érdeklődők. Ezúttal a szolnoki II. Rákóczi Ferenc Általános Iskola és a schwalmtali St. Wolfhelm Gimnázium tanulóiból alakult együttesek, kamaracsoportok adtak koncertet a megyeháza dísztermében, szerdán este. A megjelenteket a megyei önkormányzat elnöke, Iváncsik Imre köszöntötte, majd kezdetét vette a hangverseny, melynek során rendre bemutatkoztak a vendég együttesek: a Herbert Prell vezette fúvószenekar és a gyermekkórus, melyet Norbert Lamers vezényelt. Á műsorban helyet kaptak a német diákokból alakult kamaracsoportok is, így egy négykezes, majd egy fuvolakvartett, melyet Markus Windhagen dirigált. Megtudtuk, hogy a vendéglátó általános iskolában tíz éve működik a német tagozat - de a kezdeményezés mégsem az ő érdemük: először a tízosztályos, tantervében zene- és képzőművészet központú schwalmtaliak nyújtották kezüket baráti parolára. A két intézmény kapcsolata két évre tekinthet vissza, elsőként - 1994 szeptemberében - szolnoki gyermekek utazhattak német barátaikhoz egy kis nyelvgyakorlásra. Ezt a látogatást viszonozza most a nyolcvan főből álló német „delegáció”. A hangverseny műsorának minden egyes darabja nagy sikert aratott. Mindkét intézmény diákjai nagy örömmel adták elő népszerű kortárs szerzők műveit - a legszebb perceket azonban a kedves sváb népdalfeldolgozások, a magyar népdal- és virág- énekcsokor és a koncert zárószáma, C. Bresgen Ó, te csendes idő című darabja szerezte e sorok írójának. A nagy sikert aratott hangverseny záróakkordjaként a vendégek nevében Norbert Lamers kedveskedett ajándékokkal a figyelmes vendéglátóknak, kiknek cserébe átnyújtott gyönyörű csokra talán virítani fog még a távoli Schwalm- talban is. Szatmáry Judit Irta: Esterházy Péter Egy irodalomtanár emlékkönyvébe Könyvkiadás nélkül nincsen könyv - hallhattuk a könyvek közelmúltbéli ünnepén. De mit ér a könyv - kérdezhetjük - olvasó nélkül, ha nem jut el azokhoz, akiknek szánják, akikért egyáltalán megszületik. Kin, kiken vagy min múlik, múlhat, hogy többen vegyék kézbe, akár a kortárs irodalom legfrissebb termékeit? Az itt közrebocsátott levél olyasmire tereli rá a figyelmet, amiről a terjesztés izgalmas kérdései között szó nem esett, véletlenül sem. Pedig semmiképp nem közömbös: mit végez, végezhet iskolájában, sőt azon kívül is az olvasmányok mindenkori szorgalmas, hozzáértő szakmunkása - jó esetben művésze is az irodalomtanár. Esterházy Péter - bár alkalom csalta ki belőle a dicséretet, búcsúzó verseghysta diákok bírták rá, hogy tanárnőjüknek szánt emlékkönyvbe írjon-küld- jön sorokat (régi szokás szerint), az itt olvasható játékoskedves szavakat vetette papírra, hogy álljanak élén a diákok irodalomszeretetéről és irodalomtanáruk, nevezetesen Barátit Márta iránti rajongásukról tanúskodó versidézeteknek. Szokatlanul kedves írói gesztus; egy író, aki köszönetét mond egy tanárnak - benne az irodalom, a könyvek minden „szálláscsinálójának” a gyermeki lelkekben - az iskolában, ahol születik, érlelődik, nevelődik az olvasó, többnyire, aki nélkül nincs értelme semminek- így Esterházy már ami a könyvek sorsát illeti. A néhány soros levél maradhatott volna emlékkönyvbe zárva, féltve őrzött kincs, becses titok, hogy mégis nyilvánosságra kívánkozik, épp az elhaló vagy már ki is múlt pedagógusnap idején, oka és magyarázata: oly kevés jut elismerésből azoknak, akik lelkűket adják vagy egyszerűbben, kiteszik lelkűket, hogy utat építsenek, járhatót olvasó és könyv között; utat, mely messzire vezet, s legszebb remények szerint talán életvégezetéig tart. Lám, van valaki, nem is akárki, aki tudja s köszöni, hogy amit végeznek ők: pótolhatatlan. Ez a valaki a legilletékesebbek közül való: az író. -vPólya Tibor leányának párizsi lakásán Képek a falon, képek az albumban mondja Gogó. - Louise-t még Budapestről ismertem, a Galamb utcában laktak egy ideig. Mikor aztán én is Párizsba kerültem, egy véletlen találkozás alkalmával boldogan borultunk egymás karjaiba. André Mal- raux azt mondta volna, ahogyan adott alkalmakkor gyakran mondta: „Nincsen véletlen!” Louise ezután többször meghívott híres vasárnapi ebédjeire. Párizstól néhány kiloméOlvasóink előtt ismert, hogy városunk készül Pólya Tibor festőművész kamarakiállítására, amelyet a művész leánya, Pólya Gogó személyes emlékei, saját képei, sőt jelenléte is gazdagítanak majd, s arról is tudósítottunk már, hogy Simon Ferenc szobrászművész Pólya Tiborról mintázott reliefje ezzel egyidejűleg kerül majd felavatásra a művész síremlékén, a szolnoki temetőben. Most már azt is közölhetjük, hogy Szolnok város több kulturális intézményének, társadalmi szervezetének támogatásával a VMK Galériájában 1995. június 15-én 17 órakor nyílik meg a kiállítás, amelyet közvetlen megelőz a relief leleplezése. Addig azonban szeretnénk még néhány érdekes adalékkal felébreszteni az Önök érdeklődését a Pólya család nem mindennapi életútja iránt. A Villa Spontini Párizs zajtól, forgalomtól távol eső patinás villanegyedének egyik örökzöld növényekkel, gazdagon futó borostyánokkal árnyas, belső udvarából nyílik. Azonnal meglep a hatalmas, faragott, reneszánsz bejárati ajtó, amelyet még a villa tulajdonosa annak idején, az első világháború előtt egy lebontásra ítélt, Párizs környéki kastély maradványaiból hozatott épülő házába. Ma bérlakásokká osztották fel, és egyikét Pólya Gogó lakja. A kétszintes műteremlakás minden négyzetcentije lakójának vonzó egyéniségéről, kifinomult ízléséről, kötődéseiről, kapcsolatairól vall. Kedves tárgyak, fotók a családtagokra, barátokra emlékeztetve, vonásaikat vagy kezük nyomát őrizve. A relikviák között első helyen állnak természetesen Pólya Tibor festményei, fényképei, rá vonatkozó emlékek. Egy dekoratív festmény kínai öltözetben Gogó édesanyjáról, amelyen ugyanaz a szabályos arc, ívelt szemöldök, sötét szem tűnik fel, amelyet leánya is visel. Egy pankráció Pólya Tibor közismert cirkuszos képei közül, egy Pólya Tiborra jellemző, felülnézetből komponált, kitűnő téli kép lovas szánokkal, szájtáti falusiakkal, egy másik kép befagyott folyóval, híddal, apró alakokkal. S a művész utolsó, befejezetlen képe: maszkokkal, rituális kellékekkel, vidáman ugráló falusiak színes kavalkádja a „Farsang”. Mellettük még több olajkép, lírai tájak, figurális festmények, rajzok, karikatúrák, akvarellek, köztük egy Pólya humorára jellemző, délutáni szunyókálásán meglesett, nagyon kedves „Fényes bácsi”. A festmények között a lépcsőfordulóban egy különös, nagyméretű fotó fogad archív keretben, aranybársony pasz- partuban, mint egy korai da- gerrotípia. A képen négy-öt éves korú, vállára omló hajú, angyalarcú kisfiú támaszkodik egy fonott karosszék támlájára, fehér galléros kabátkában, buggyos térdnadrágban. Szemében mosoly bujkál, magas szárú cipőkbe bújtatott lábait keresztbe veti. Á gyermek: André Malraux. A fotók között André Malraux - Pólya Tibor képe előtt ismét Malraux az utolsó Pólyafestmény, a Farsang előtt, másutt egy másik téli Pólya-kép előtt, majd Gogóval egy Pólya Tibor festette, kisgyerekkori Gogó-kép előtt. André Malraux, a politikus, az író, a művészetfilozófus. Akit mi leginkább De Gaulle kultuszminisztereként ismerünk. De ismerhetnénk irodalmi tevékenységéről is, amely révén megelevenednek kalandos fiatalsága emlékei, távol-keleti utazásai, vonzódásai a forradalmak, politikai mozgalmak iránt. Történelmi tény aktív politikai, sőt katonai tevékenysége, világszerte ismert hatalmas ismeretanyaga, műveltsége, kitűnő stilisztikai, szerkesztői készsége, amellyel felépíti regényeit, memoárjait, elemzi a különböző kultúrákat, művészeteket. A Villa Spontini falai között André Malraux orientalista nyomatai, ajándéktárgyai veszik körül Pólya Gogó mindennapjait, gyerekkori fényképéről mosolyog a lépcsőfordulóban, fotóival találkozunk az albumokban. Kapcsolatuk hosszú, tartalmas és különleges volt, mint ahogy mindkét ember egyénisége külön-külön is az. Hogyan találkoztak, mi fűzte őket egymáshoz, miben rejlett megmagyarázhatatlanul erős barátságuk? „Louise de Vilmorin, francia írónő és költő, második férje, Páljfy Pál az én Károlyi István férjemnek volt a nagybátyja André Malraux gyermekkori fényképe ternyire, egy gyönyörű XVII. századbeli kastélyban lakott. Itt ismerkedtem meg többek között Victor Hugo unokájával, Jean Hugóval, aki festő volt, Van- Paris zeneszerzővel, René Clair világhírű francia filmrendezővel és nem utolsósorban André Malraux-val Amikor De Gaulle lemondott, Malraux is visszavonult a politikától. Versailles-i, kultuszminiszteri rezidenciáját is elhagyta. Louise ekkor felajánlott számára egy vendégei részére rendszeresített lakrészt a házában. Louise de Vilmorin 1968-ban targikus hirtelenséggel meghalt. André Malraux azonban élete végéig ott maradt abban a házban. Ekkor kezdődött közöttünk egy egyre erősödő barátság, mentünk koncertekre, előadásokra, kiállításokra, múzeumokba. Meglátta bennem a művészetek iránti rajongásomat és hogy szerénytelen legyek, hozzáértésemet is. André Malraux nagy érdeklődéssel nézte apám képeit és rajzait. Belemélyült a részletekbe, ahogyan a fényképen látható is. Az engem kislányként ábrázoló kép előtt megjegyezte, hogy Manet ecsetvonásait véli felfedezni a képen. Minden könyvét, írását elolvastam. A vele töltött idő, az órák, a percek Isten ajándékai voltak. Idézni szavait nem is merem, félek, hogy szavait eltorzítom. Élete utolsó évében, 1976- ban megjelent művészeti-filozófiai tartalmú, gazdagon illusztrált könyve: L' Intemporel. Egyetlen dedikált példánya nekem szól. A későbbiekre már nem kerülhetett sor ... november 23-án meghalt." Malraux még november 3-án születésnapjára kapott Gogótól egy piros bogyós, törpe fácskát. Gogó csak évek múlva tudta meg: a növényt a köznyelv „Pommier d’amour”-nak, a szeretet almafájának nevezi. Amely azóta is, újra és újra, minden november 3-án ott virít Malraux sírján. André Malraux és Pólya Gogó Egri Mária
