Új Néplap, 1995. június (6. évfolyam, 127-151. szám)

1995-06-10 / 134. szám

1995. június 10., szombat Nézőpontok 5. oldal Szombati Jegyzet Ünnep, születőben Néhány nappal ezelőtt ünnepelték nálunk, szinte a nyilvánosság teljes mellőzésével, a hő­sök napját, amelyen a töredékes információk szerint a világháborúkban és a XX. század egyéb harcaiban elesett magyarok emléke előtt kellett volna tisztelegnie a társadalomnak. A tisztelgés meglehetősen családiasra sikerült, a rendezvényeken általában néhány tucat ember vett részt, s ezért néhány feddő mondat is el­hangzott itt-ott a sajtóban, a társadalomnak cí­mezve. Pedig a társadalom nem hibáztatható a tá­volmaradásért. Ha eltekintünk attól, hogy a szervezés sem volt megfelelő, sokan nem is tudtak a készülő rendezvényekről, s attól is, hogy az eseményeket hellyel-közzel megpró­bálták kisajátítani olyan politikai csoportosulá­sok, amelyeknek finoman szólva nem a legfőbb célja a társadalmi megbékélés, még mindig ma­rad ok a szélesebb körű társadalmi részvétel elmaradására. Elsősorban az, hogy tisztázatlan az ünnep tartalma, s ha az emberek nem tudják pontosan, hogy mit ünnepelnek, inkább távol maradnak. Nem politikai megfontolásból, egy­szerűen a személyes érdekeltség hiánya miatt. Ha eltekintünk a legnagyobb egyházi ünne­pektől, amelyek a századok folyamán beleivód­tak az emberek hétköznapi életébe, és családi ünnepekké világiasodtak, alig van olyan ünne­pünk, amely a társadalom minden tagja szá­mára nagyjából ugyanazt az „üzenetet” hor­dozná, s így valóban az egész nemzet közös ünnepe volna. Talán március 15 az egyetlen, amelyről már nem folynak értelmezési viták. Még augusztus 20 sem egészen ilyen, hiszen korábban mint a „szocialista” alkotmány, il­letve az új kenyér ünnepe, az utóbbi néhány év­ben pedig mint a katolikus egyház által már- már kisajátított Szent István-nap, olyan tartalmi változásokon ment át, amelyek elbizonytalanít­ják az embereket. Május elseje pedig, noha sok ember számára egyszerűen majális, alkalom a szabadban evésre-ivásra, sétára, szórakozásra, mindig megőrzött annyit egykori politikai tar­talmából, s talán a következő években vissza is nyer még valamit, hogy ne lehessen az egész társadalom ünnepe. Elég csak a rendszerváltás utáni első néhány évben tapasztalt „hivatalos” fanyalgásra, burkolt vagy kevésbé burkolt boj­kottfelhívásokra emlékezni. Október 23 körül pedig a rendszerváltás óta egyfolytában folyik a vita. A gyakran méltatlan kirekesztési és kisajátítási kísérleteket egyre nagyobb idegenkedéssel szemléli a társadalom többsége, amely az eseményekkel már történe­lemként ismerkedik meg. Jellemző ebből a szempontból annak a tervezett emlékműnek a sorsa, amely a harcok valamennyi áldozatának kívánt emléket állítani, és amelynek fölállítását legalábbis egyelőre megakadályozta a kirekesztő türelmet­lenség és tolerancia­hiány. Pedig példa lett volna a megbé­kélésre. A miénknél rettenetesebb spa­nyol polgárháború még élő résztvevői meg tudtak egyezni az Elesettek Völgyében lévő közös emlékmű felállításában, s ez nem csak egyszerű szimbolikus aktus volt. Ahhoz, hogy Spanyolország fenntartások nélkül tudjon Európához csatlakozni, s a múlt sebeinek mu­togatása helyett a jövőre vethesse a tekintetét, nélkülözhetetlen volt a belső megbékélés. E kitérő után visszakanyarodva a bevezető­ben említett hősök napjához, a kezdeményezés rokonszenves, de ahhoz, hogy valóban meg­mozgassa a társadalom egészét, vagy legalábbis túlnyomóan nagy részét, tisztázni kell a tartal­mát. Hiszen még abban sincs közmegegyezés, hogy mik voltak a második világháború halot­tak Hazájukat védő hősök vagy szerencsétlen áldozatok, akiket idegen érdekekért hajszoltak meghalni otthonuktól kétezer kilométerre? De még korábbra is visszamenve is találhatunk fel­oldatlan görcsöket. Ahol a Tanácsköztársaság és az ellenforradalom több mint hetvenöt évvel ezelőtti eseményei még úgyszólván a napi poli­tikai publicisztika érvrendeszerét „gazdagít­ják”, ott nehéz akár csak megközelítően azono­san értelmezni és őszinte szívvel ünnepelni a hősök napját. A történelem az élet tanítómestere, tartja a bölcs latin mondás. A történelemből valóban kell tanulni, de amikor az ember felnő, el kell szakadnia a tanítójától, magának kell tovább­gondolva felhasználnia mindazt, amit kapott tőle. Erre csak infantilis emberek és infantilis társadalmak képtelenek. A magyarok Európa-érettségének egyik bi­zonyítéka lesz, ha rendezni tudják közös dolga­ikat szomszédaikkal, de ezzel összefügg, s talán még fontosabb, hogy rendezni tudják saját belső közös dolgaikat. S ez nem valamiféle nagy összeborulást jelent, nem egy sosemvolt nemzeti egység utópiájának hajszolását kí­vánja. Csupán a máig ható közelmúlt indulatok­tól mentes tisztázását, a történelemnek történe­lemként való kezelését és a sebek behegedésé- nek segítését vagy legalábbis engedését. S ha mindez megtörténik, bizonyára nem néhány tu­catnyian ünnepük majd a hősök napját. „Nyelvpörgető” tábor Berekfürdőn A direktor színházat csinál Egy kávé mellett Schwajda Györggyel Az ilyen beszélgetések előtt könnyen hajlik a diskurzus vissza- adója arra, hogy emelkedett hangú vagy „mélységesen lírai”, már-már mondvacsinált bevezetővel próbálja illusztrálni a társalgás nagyszerűségét. Az az érzésem, erre semmi szükség, hiszen a párbeszédből kitűnik, olyan találkozásokról, olyan művészemberekről, s a legprózaibb módon olyan színházépítő törekvésekről van szó, melynek nyertese nyilvánvalóan a szol­noki, illetve a Jász-Nagykun-Szolnok megyei színházszerető közönség lesz. A karcagi Gyermekek Háza már negyedik alkalommal rendezi meg logopédiai tábo­rát a berekfürdői ifjúsági tá­borban. Molnár Józsefné óvónő a har­minckét ovis táborvezetője, aki Németh Julianna és Percéné Deli Katalin logopédusokkal, két óvónővel, valamint két daj­kával foglalkozik a kicsikkel. A résztvevők év közben már rendszeresen jártak a beszédja­vító órákra, hiszen kinek éppen az r-re nem pörög a nyelve, ki­Azt mondják: nehéz ma a klu­bok helyzete, mert az emberek begubóznak, bezárkóznak, és nem szívesen járnak el semmi­féle közös rendezvényre. Lehet, sok helyen és néhány korosz­tálynál ez így igaz, de Szelvé­nyen meg Haleszben kivételt erősítendő: ennek az ellenke­zője a divat. A szelvényi nyugdíjasklub - amelynek mára mintegy negy­venöt tagja van - 1992-ben ala­kul. Azzal a céllal, hogy közös programokat szervezzenek, és ha lehet, szórakozva tanulja­nak, bővítsék az ismereteiket. Minden hónap első hétfőjén ta­lálkoznak a helyi kultúrházban. Bérletet váltottak Kecskemétre, a Katona József Színházba, ki­rándulásokat, országjárásokat, előadásokat, nótaesteket szer­veznek. Jószerével már bejárták kis hazánk legszebb részeit. Ha valakinek névnapja akad, illen­dően felköszöntik, megünnep- lik. Haleszben - nem messzire Szelevénytől - harmincfős a nek a betűcsere okoz gondot. Ezt pedig már az őszi iskola- kezdésre ki kell javítani, hiszen a nyolc óvodából itt lévők mindannyian iskolába mennek szeptembertől. A napi programból persze nem hiányzik a játék sem. Hi­szen míg a logopédusok a be­szédjavítással foglalkoznak kiscsoportokban, addig a töb­biek az óvó nénikkel katicabo­garat, kukacot készítenek, megismerkednek a pókfonás­sal is, majd ebéd után jöhet a strand, ahol lehet pancsolni, s nyugdíjasok klubja. Csak érde­kességként említem: a középső korosztálynak itt úgynevezett családi klub létesült. Az a ha­gyomány alakult ki, hogy a hó­nap első keddjén a családi, a második keddjén pedig a nyug­díjasklub tagjai találkoznak az ottani kultúrházban. Természe­ez is nagy élmény a gyerekek­nek. A tábor zárásakor gyerek- torna lesz, s gyógytorna, me­lyet Soós Géza vezet majd, a konyhában pedig palacsinták százai sülnek a felnőttek jóvol­tából, s az ovisoknak is fel­adata lesz, hiszen nekik kell megenni az ízes, túrós, kakaós palacsintát. A táboroztatáshoz Türke Já- nosné, a Gyermekek Háza igazgatója nyert pénzt pályáza­ton, így a szülőknek keveseb­bet kellett fizetni az egy hé­tért. -de­tesen akadnak közös rendezvé­nyek is, így az egyik szalonna­sütést a családi, a másikat a nyugdíjasklub rendezi. Sőt arra is adódott példa, hogy a közös nótaestet mindhárom társaság együtt hallgatta, tapsolta. Aho­gyan egymás mellett élő, jó szomszédokhoz illik.D. Sz. M.- Hogyan került Ladányi And­rea Szolnokra?- Ladányit nagyszerű mű­vésznek, egy világsztárnak tar­tom. Egyszer elmondta az ösz- szetűzését Eszenyi Enikővel, hogy mennyire nem az a West Side Story, amit ő képzel, s az­után egy véletlen volt az, ami­kor hirtelen megkaptam a szol­noki színház vezetését, s azt sem tudtam, mihez kezdjek pár hét alatt, a Ladányi éppen tele­fonált a Művész Színházba. Kérdeztem, mit csinál túl ezen, ő azt mondta, semmit. Kérdez­tem, nem akarja megcsinálni most azt a West Side Storyt, ami „benne maradt”? S ő abban a pillanatban azt mondta, bol­dogan. Most már zajlanak a próbák, sőt az ügy már to­vábbment a Szolnokon május­ban megtartott sajtótájékoztató óta. Kaptam egy telefont, ami­ben közölték, elfogadják az ajánlatomat. Azt gondoltam ugyanis, hogy nem szerződte­tek csoportos szereplőket, a Ladányi Andrea táncosainak felajánlom ezt a lehetőséget, akik nemcsak fantasztikus tán­cosok, hanem nagyon jól is énekelnek. Ellátják a táncosfe­ladatokat az Olivérben, az emlí­tett darabban, a Leányvásárban, s el tudják mondani a pár mon­datos szerepeket, és így van a Szigligeti Színháznak egy profi hivatásos tánckara, balettegyüt­tese.- Lehet ebből egy Szolnoki Balett?- Olyan messzire nem me­gyünk, de benne van az, hogy ők a szabad idejükben valahol november és március között létrehoznak majd egy saját pro­dukciót, egy önálló balettpro­dukciót, ami lehet, hogy mese­balett, lehet, hogy más, hogy mivé fejlődik, ezt én nem tu­dom, nincs arról szó, hogy elha­tározás történt: akkor balett­együttes született Szolnokon, de az is lehet, hogy az évek alatt azzá formálódott. Hasonló a Selmeczi György szerződte­tése, a színház zenei színvona­lát szeretném garantálni, de hasson az ittléte a városi szim­fonikus zenekarra is. Ő egy egészen kiváló zenész. Én tu­dom, hogy találkoztak Báli Jó­zsef karmesterrel és Vass La­jossal, aki a város zenei életét menedzseli, és tudom, hogy mindenféle terveket kovácsol­tak. Úgy érzem, megindult va­lami, és a végső szándék az, hogy legyen valamikor a vá­rosnak egy hivatásos zenekara.- Miért éppen Selmeczi?- Szeretném, ha a zenei pro­dukciókban a legjobb profik dolgoznának, akár zenei veze­tőként, balettmesterként vagy koreográfusként. És szeretném, ha kapnának olyan lehetősége­ket, amivel Szolnokhoz kötőd­nek. Miként az Rolláékkal, a Liszt Ferenc Kamarazenekarral történt. Csinálhasson meg a Selmeczi is egy hangversenyt, egy kamaraoperát. Ezek nem olyan nagy költségek, mint amekkora haszon származhat belőle a városnak. Ha a Rolláék mellett itt van a Ladányi, a Selmeczi, Darvas Iván és Garas Dezső játszik például, akkor ta­lán létrejöhet az, amiről álmo­dik a polgármester, hogy egy­szer ki lesz írva Szolnok táblá­jára is az, ami mondjuk Graz táblája alatt található, hogy Kulturstadt vagyis kultúrváros.- Hogy stílusosak marad­junk, hogyan került a képbe Sándor Pál filmrendező?- Nekem volt egy tervem, hogy a Rómeó és Júliát mű­sorra tűzzük. Azt gondolom, hogy most igazából két dolog­gal lehet az emberekre hatni, az egyik a sírás, a másik a nevetés. Shakespeare története éppen olyan, ami egyaránt megindít­hat fiatalokat és idősebbeket. S azt gondoltam, annyi szemte­lenséget megengedhetek ma­gamnak, hogy két Rómeó és Jú­lia lesz a következő évadban a színházban, hiszen a West Side is egy ilyen változat. Úgy vél­tem, borzasztó érdekes lehet az egyik este megnézni egy XX. századi, a másik este pedig egy reneszánsz Rómeó és Júliát. Szándékos volt ez a lépés, telje­sen véletlen viszont a másik. A Garas mondja, ha a Sándorral találkozol, meglátod, rögtön bevágja, ő Rómeó és Júliát Sze­retne rendezni.- Mikor határozta el, hogy darabot ír Garas Dezsőre és Darvas Ivánra?- A dolog fordítva volt. A Garast én évtizedek óta jól is­merem, barátok vagyunk, Iván­nal most kerültem össze a Mű­vész Színházban. Én korábban is jártam be az öltözőjébe és be­szélgettünk sokat, amikor meg­született az ötlet, hogy darabot írok neki, utána már úgy men­tem be az öltözőbe, hogy fi­gyeltem őket. Igazából nem tu­dom, hogy mit figyeltem, pró­báltam kitalálni, mi lesz ebből, aztán megszületett a Miatyánk című darab. Azt tudják, nem szívesen mesélem el.- Más darabjainál is, ame­lyek jó részét itt láthattuk Szol­nokon, volt egy alapötlet, erre épült a produkció. Jelen eset­ben is így van?- Én remélem, hogy ez egy normális színdarab, komédia, ami egy játszható mű. Valóban van egy alapötlete amire épül, akár a Rákóczi tér, akár a Him­nusz. Nagyon nagy kedvvel és akarással kezdték el próbálni, a Darvas Iván a szívműtétje után teljes erőbedobással dolgozik. Ez úgy sikerült, ez a darab s ez a két szerep, hogy ők most már mindketten személyes kötődést éreznek a szerephez. Azt gon­dolom, a Darvas Iván számára ez egy kicsit a saját élete, el se lehetne tőle venni. Nincs mit tenni, mint hinni és bízni egy­más tehetségében, fizikai erejé­ben, hogy sikerül megcsinálni.- Ha már a szerződésekről, a találkozásokról beszélünk, a bemutatandó darabok kapcsán volt egy nagyon izgalmas beje­lentés, hogy Törőcsik Mari sze­repel Szolnokon. Mindannyian tudjuk, igencsak visszahúzódott a szerepléstől az utóbbi idők­ben.- Törőcsik Mari nagyon sú­lyos traumán esett túl a sok tá­madás miatt, nem is csodálko­zom azon, hogy úgy döntött, képtelen lenne színre lépni, de hát ez valamennyire oldódott és oldódik, úgy tudom, játszik az Operettszínházban, a Vörös­lámpás házban. Talán ő is úgy érzi, hogy a sok hántás miatt ha Pesten nehezen is tud színpadra lépni, a szolnoki deszkák, a tár­salgó, az öltöző, a közönség nem a kudarcot jelentik szá­mára, hanem éppen ellenkező­leg, a sikert, a szeretetet.- Könnyű volt megállapodni vele?- Nagyon későn kaptam a szolnoki lehetőséget. Sokan aláírtak már szerződéseket, így Törőcsik is. Én írtam két-három sort neki, hogy amint látja, visszajöttem, s tudom, hogy aláírt már szerződést Csiszár Imrének, és ha egyszer úgy ala­kul, ha úgy látja, tudja, hogy hol vagyok, ennyi volt a levél. S még aznap este csörgött a te­lefon, Törőcsik hívott.- Ezek nagy nevek, sikeres előadásokat ígérnek. A várako­zás nagy. Ugye tudja?- A várakozásokat persze jó lenne kissé lehűteni, hiszen mindig történik valami baj. Ilyen könnyen nem megy. hogy hat hét alatt társulatot csinál­junk, biztos, hogy lesznek prob­lémák, lehet, hogy valaki a leg­fontosabb pillanatban éppen ki­töri a lábát, mert ennyire jól nem mehetnek a dolgok. Azt mondhatom, valóban jól dol­goznak Ladányiék, nagyszerű pillanatokat láttam már most a próbákon. Természetesen azt sem tudjuk, hogy fogjuk majd egyeztetni a hat színházból a 30 embert. Aztán nagyon jól kez­dődtek a mi próbáink, persze biztos történik valami, mert ilyen jól nem mehet, vesze­kedni fogunk, kiabálni egymás­sal, de hát a színház ilyen, ese­ményekkel teli. Lehet, hogy amit csinálunk, az messze lesz a tökéletestől, de azt ígérhetem, hogy aki Szolnokra jön ját­szani, legyen az Darvas vagy a főiskolás West Side Story-s, mindenki a legtöbbet fogja nyújtani.- Amikor utoljára a lapban megjelent Schwajda Györggyel egy beszélgetés; akkor éppen az Üvöltő szelek című darabot írta, s mielőtt ez történt volna, Szolnokról elmenőben arról be­szélt, hogy csak írni fog. Ez így történt?- Hát írtam, a Miatyánk is példa rá, három évig voltam tá­vol, az előző egy évben nem fe­jeztem be azt a regényt, amit terveztem. Azt gondolom, hogy a Miatyánk az életem idáig leg­fontosabb és legjobb műve, amit írtam. Az a darab lett, amit írni akartam arról, amit átélek, amit átélünk, ami forr bennünk, s megszületett egy dráma, amit „mellékesen” a Garasnak és a Darvasnak kell eljátszani. Vagy fordítva, a Garasnak és a Dar­vasnak kezdtem el írni, és más lett belőle. Minden drámámat együttvéve, beleértve az Angli­ától Avignonon át Izraelig be­mutatott világsikert aratott Himnuszt, magasan ez a leg­jobb drámám. Most már igazá­ból attól vagyok kétségbe esve, hogy valaha még az életben tu­dok-e ennél jobbat írni. Meg hát az, hogy meg tudom-e csi­nálni, színre tudom-e vinni. Nagyon fontosnak tartom, és boldog vagyok, hogy megír­tam.- Miből fogja kifizetni a di­rektor ezeket a színészeket, a produkciókat?- Ha állja a város és a megye és az állam természetesen a je­lenlegi támogatást, a 98 milliós állami támogatás, plusz a 30 százalékos önkormányzati s hozzá a színház sajátja, ezzel működőképes lehet a Szigligeti Színház még ilyen színészgá­zsik mellett is. Éz így finanszí­rozható lenne. A probléma az idei évadban az, hogy leszer­ződtetett egy társulatot a Spiró ’96. július 31-ig, akiknek a végkielégítése - annak ellenére, hogy meg tudtunk egyezni egymással, hogy nem 12 hóna­pot, csak plusz 4 hónapot fize­tünk ki - minden bért elvisz. Kilencvenötre már elköltötték mások a pénzünket. A másik probléma még most, ’95-ben egy színházon kívüli dolog, hogy van a Szigligeti Színház­nak egy romhalmaz színész­háza a Magyar utcában, és van harminc-egynéhány garzonla­kás ugyancsak romos állapot­ban. Ezeket a lakásokat fel kel­lene újítani ahhoz, hogy én a kulcsokat odaadjam a Törő- csiknek, a Darvas Ivánnak, Almási Évának vagy Paudics Bélának. Egy-egy lakás felújí­tása, ha csak a legszükségeseb­beket vesszük, minimum 500 ezer forint. 5-10 millió forint közötti összegre lenne szükség, hogy az új társulatnak emberi lakhatási lehetőségeket adjunk. ’96-ra, ahol már nincsenek végkielégítések, elméletben ha valami minimális, tehát egy 10 százalékos növekedést hozzá­tesz az állam és az önkormány­zat, ha ezt megszavazzák, azt gondolom, ’96-ot már jól meg lehet csinálni. Biztos vagyok abban, hogy olyan előadásokat produkál a színház, s olyan híre lesz, hogy a szponzorok is jönni fognak. Most még csak nevek vannak, igazán ez akkor műkö­dik jól, ha már az előadások láthatók lesznek. S azt mondják a szponzorok, ez nem akármi­lyen színház, érdemes támo­gatni. Hajnal József Havonta rendszeresen találkoznak Nyugdíjasklub Szelevényen, Haleszben Névnapköszöntő a szelevényi nyugdíjasklubban

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom