Új Néplap, 1995. május (6. évfolyam, 101-126. szám)
1995-05-04 / 103. szám
4. oldal A Szerkesztőség Postájából 1995. május 4., csütörtök Jövedelmük nem függ a beszedett bírságtól Az érem másik oldala A „Hol marad az emberség” című, e rovatban április 24-én megjelent olvasói levél kapcsán a szolgálatot teljesítő közterület-felügyelőktől írásbeli jelentést kértem. Feljegyzésükből idézek: „Szolgálatunk teljesítése során, 1995. március 29-én, 8 óra 20 perckor észleltük, hogy Szolnokon, a Körösi út 55. szám előtt, a közúttól részben szegéllyel elválasztott, füvesített területen parkol a ... írsz. személygépkocsi. Nem tartózkodott benne a vezető, ezért a szabálysértésről értesítést helyeztünk el a gépkocsi szélvédőjén. Már indulóban voltunk, mikor egy úr odasietett, és közölte, hogy ő a kocsi vezetője; mi a probléma? Tájékoztattuk, és elismerte a szabálysértést, ezért ezer forint helyszíni bírságot szabtunk ki. Mivel nem rendelkezett készpénzzel, csekket kért, hogy azon hajlandó befizetni a bírságot. Az átvételi elismervényt saját kezével és akaratából írta alá. Ezenkívül másról nem beszéltünk, így a megjelent levélben leírt állítás nem igaz.” Ez a történet - a másik oldalról bemutatva. Miután magam nem voltam jelen, nem tudom, hogy ténylegesen mi hangzott el. A vélemények kialakításához egy-két tényt azonban szeretnék nyilvánosságra hozni. A közterület-felügyelők jövedelme nem függ a beszedett bírságok összegétől, azokból semmiféle jutalékot nem kapnak. A város költségvetésében a bírságok súlyát azzal tudom érzékeltetni, hogy a város évi 365 napos, 8760 órás működtetéséből a befolyt összegek kb. 5 órai működést tudnak biztosítani. A panaszos a szabálysértést írásban elismerte, március 29-én átvette a befizetési postautalványt, azonban a bírság összege április 24-én még nem érkezett meg a polgármesteri hivatalhoz. Levelében a polgármesteri hivatalt marasztalta el - emberségre hivatkozva -, és keserűséget kívánt az ott dolgozóknak. Szeretném, ha nem sikkadna el azon egyszerű tény mellett, hogy a folyamatot szabálysértése váltotta ki. Szomorú, hogy saját hibája után, abból tőkét kovácsolva, jut el a sok tisztességes embert sértő megállapításaihoz. Végezetül megemlítem, hogy tavaly 3783 esetben tettek olyan intézkedést a közterület-felügyelők, melyek után az elkövetőknek fizetniük kellett. Beszámítva a hivatalba érkező leveleket, a sajtóban megjelent írásokat, valamint a személyes panaszokat is, a reklamációk száma nem érte el a harmincat, ami azt jelenti, csak minden századik intézkedéssel szemben érkezett kifogás. Természetesen tisztában vagyok azzal, hogy egy adott személy adott ügye nem ítélhető meg statisztikai adatokkal, de az objektivitáshoz ez is hozzátartozik. Ihász Tibor osztályvezető Küldjön egy képet! A mi családunk - Szászberekén E széleszakadt fényképen szüléink - tizennégy gyermekük körében. A felvétel 1942-ben Szászberekén, az egykori Kóner báró birtokán, a dohánypajta előtt készült. Édesapám, Lakatos János, édesanyám, Hadrik Erzsébet 1915-től 1945-ig mint dohánykertészek náluk dolgoztak, cselédeskedtek. A testvérek sorában a tizenkettedik vagyok - a szüleim között állok, akik sajnos már nem élnek. (Zárójelben említem, hogy Horthy Mik- lósné volt a keresztanyám, akitől kereszteléskor 1000 pengőt s egy szép ezüstérmet kaptunk.) Balogh Józsefné, Szászberek A harangszó és a lelkiismeret A Lakótelepi harangzavar cím alatt is közreadott (az Új Néplap április 20-ai számában jelent meg), a szolnoki Széchenyi-lakótelepre tervezett római katolikus templom jövendőbeli harangja körül kialakult vitához engedtessék meg néhány gondolat: A csend rendeleté, úgy tudom, este 22 órakor kezdődik. A harang szava a természetfeletti világ létezésére figyelmezteti az embert. Természetes, hogy ez nem kívánatos minden ember számára. Talán egyeseknél még kísért a falusi gyermekkori emlék; az ünnepre hívó harangszó, vagy amikor szerettüket kísérték ki a temetőbe. Vajon mit szólnának az alá- írás-gyűjtögetők, ha minden lépcsőházban a következő plakátot függesztenék ki: a trágár beszéd tilos. A hívő embert legalább úgy zavarja a kultúrálatlan beszéd, mint a hitetlen embert a harangszó. Szelevény községben, a plébánia mellett lévő épületet a terményforgalmi vállalat bérelte. Köteleztem őket, hogy táblán hirdessék: a tisztességes beszéd kötelező. A lelkiismeret szavát már talán sikerült elnémítani, mint például Heródesnek, s nehogy ezt felzavarja dermedtségéből a harang szava! Csak meghatározott időben és ideig szólnak templomaink harangjai. Jézus így imádkozott az utolsó vacsorán: „Nem azt kérem, hogy vedd el őket a világból, hanem, hogy óvd meg őket a gonosztól.” Ez azt jelenti, ott kell élnünk a világban a többi ember között, hogy „világosság” legyünk. „Ügy világos- kodjék a ti világosságtok, hogy látván az emberek, dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat”. A vallásos, hívő ember joga, hogy vallásának külső kifejezést is adjon. Gondoljuk el, hány milliárdot pazaroltak már el arra, hogy Krisztust kiűzzék a társadalomból. Sikertelenül. Az elmúlt évtizedekben parancsszóval, most aláírásgyűjtéssel. Szeretettel kérem azokat, akik a Széchenyi városrészben aláírást gyűjtögetnek a harangszó, illetve az épülő templom ellen vagy annak elhelyezése ellen, fogadjanak el bennünket, hívőket, szokásainkkal együtt. Barotai Endre plébános Szemezgetés a szolnoki könyvpiacon - hozzászólás cikkünkhöz Az ajánlat csak zsákbamacska? Az Új Néplap március 25-i számában „Két jó(?) könyv, csak...” címmel cikk jelent meg a Magyar Könyvklubbal kapcsolatban, melyre hozzászólásában a könyvklub igazgatója többek között az alábbiakat válaszolta: Ha a szerző olyan témában írt volna cikket, amelyet jobban ismer azoknál, mint akik ezt a szakmát művelik, bizonyosan nem kerülte volna el a figyelmét, hogy a „Klub klasszikus” sorozatunkban - a tavalyi Szép magyar könyv versenyen - épp a Tersánszky-könyv első helyezést kapott. Logikátlanságra utal az a rész is, amikor kifogásolja, hogy egy magyar szerzőt sem tüntetünk fel az ajánlatban, ugyanakkor két mondattal odébb azt említi, a magyar szerzők nem egészen 25 százalékot képviselnek a választékból. Ennél a magyar szerzők lényegesen nagyobb százalékot képviselnek a könyvklubban. Az ajánlatban is tizennyolc magyar szerző szerepel, amely tökéletesen megfelel a mai hazai könyvkiadás százalékos összetételének. Azt írja a szerző, hogy az ajánlati könyvünk zsákbamacska. Nem igaz, mert az ajánlati könyvet a katalógus 2-3. oldalán részletesen leírjuk, és több fényképen ábrázoljuk. Azt hiszem, meddő a szerző azon törekvése, hogy megpróbál minket összekeverni „mellnövesztő, mágikus fülbe- való”-t áruló csomagküldő cégekkel. A Magyar Könyvklub rövid három év alatt az évi 160 új könyv saját kiadásával pillanatnyilag a legnagyobb magyar kiadó, és az eladott könyvek példányszámát tekintve a legnagyobb hazai könyvterjesztő vállalat, amely sosem volt csomagküldő szolgálat, hanem olyan könyvkiadó, amely postai úton is terjeszt. A szerző azt írja: „Én szeretek a kirakatban szemezgetni, a boltban válogatni a könyvek között”. Ebben ki gátolja meg Szolnokon? Ha megnézné a magyar statisztikát, egyértelműen látná, a hazai lakosság 70 százaléka vidéken, kistelepüléseken él, ahol egyáltalán nincs könyvesbolt. Az ő elmélete szerint csak 3 millió embernek lenne lehetősége könyvet vásárolni. Nem értem: miért próbálja kirekeszteni 7 millió honfitársunkat az olvasás öröméből? Azt sem értem, miért próbálja a könyvklub reklámját úgy felfogni, mintha ez valamiféle kényszer lenne. Tudomásul veszem, hogy nem él az ajánlatunkkal, de azt már nem tudom elfogadni, hogy a reklám nem méltó a könyvhöz. Hogy ezzel a könyvterjesztési módszerrel nem ért egyet, szíve joga, de kérem, ne próbálja meggyőződését közügyként feltüntetni. Szíves figyelmébe ajánlom Kudela Istvánné, a tiszavárko- nyi általános iskola igazgatóhelyettesének levelét, amelyben másképp vélekedik a könyvklubról. íme az idézet: „...Önök egy nagyszerű vállalkozást tudhatnak magukénak, mely a nemzet szellemi épülését, kultúráját szolgálja. Cégük remek megjelenése nagyszerű forma és értékes tartalom, magával ragadja az embert, és ismét bízni, bizakodni kezd egy jobb és tartalmasabb jövendőben. Az Önök nagyszerű tevékenysége eredményeként az olyan kis falvakban is remény van az olvasó és gondolkodó kultúrlények számbeli gyarapodására, mint a mi falunk.” Ilyen és ehhez hasonló leveleket naponta többet kapunk a Szolnok környéki településekről is. Valószínűleg ők örülnek annak, hogy a könyv valamilyen formában, de mégis eljut hozzájuk. * Szolnoki könyvesboltunk megnyitása ügyében a minap az Önök városában jártam, és megtekintettem az úgynevezett „Fehér ház”-zal szemben lévő könyvesboltot. Furcsálltám, hogy a kirakatban játékot reklámoznak, illetve bent árulják. A választék tekintetében sem voltam elégedett. A kultúrház előtt még egy utcai könyvárus választékát is megnéztem. Engedtessék meg nekem is egy kritika: nem nyűgözött le sem a kínálat, sem a könyvek minősége. Meggyőződésem, az említett cikk szerzőjének nemigen lenne itt kedve „szemezgetni” a könyvekkel. Dr. Kratochwill Balázs * Sajnálom, hogy dr. Kratochwill Balázs, a Magyar Könyvklub igazgatója ily mértékben félreértelmezte a cikket. Ugyanis egyáltalán nem volt célom a fenti „kulturális intézmény” lejáratása, csak azt írtam le, nekem (és másoknak - akikhez sorozatosan dobálták be ugyanazt a „reklámanyagot” ) miért nem tetszett az a kínálat, melyben több mint 552 ezer ember olvashatta Ter- 'sánszky nevét, i-vel, s melyben nem 18 magyar szerző szerepel - ahogyan azt dr. Kratochwill Balázs állítja hanem jóval kevesebb, hacsak álnéven nem írnak . . . Mivel az igazgató úr megemlíti mind a 10 millió magyart (akik közül félmillió klubtag, s akik közül hétmilliót én próbálok kirekeszteni az olvasás öröméből - legalábbis a klub- igazgató szerint), így kijelentem, számomra teljesen mindegy, hogy a Magyar Könyvklubtól vagy máshonnan vásárolnak könyvet. Viszont szívből kívánom, legyen pénzük jó könyvekre és egészségük, idejük az olvasás gyönyörűségének hódolni! Járvás Zsuzsa Akkreditádó(h)?! / Nem az autóversenyzőt hibáztatjuk Lapunkban korábban már foglalkoztunk a Mól Salgó- rali tragikus eseményével, azzal, hogy a 19 éves Tóth Éva Cecília, a jászalsószentgyör- gyi polgármester lánya a rendezvény áldozata lett. Egy, az úttestről kirepülő kocsi halálra zúzta, és fiatal életét az orvosok minden erőfeszítés ellenére sem tudták megmenteni. A Lada, amelyet a szolnoki Tisza Andor vezetett, gázolta el a nézőt. Nyilatkozott a gépkocsivezető is, amellyel kapcsolatban dr. Tóth János polgármester és felesége az alábbiakat kívánja megjegyezni. Géléi József tollából olvastuk a gépkocsivezetővel készült, április 25-én (kedden) megjelent beszélgetést. A kocsi vezetőjét szeretnénk felmenteni a felelősség súlya alól, mi nem őt okoljuk ezért a szerencsétlenségért. Helyette inkább a rendezőket, akik vajmi keveset tettek a biztonságért. Tudjuk, az autóversenyzés nemcsak látványos, de életveszélyes sport is, és Tisza úr élete éppúgy veszélyben volt. Szerencsésnek bizonyult, ezért kérjük, folytassa a versenyzést. Sikert, szerencsét kívánunk az elkövetkezendő versenyein, s ha teljesül, valamelyest enyhíti a fájdalmunkat, egyféle megnyugvást jelent. Nem tudjuk, volt-e a temetésen. Ha nem, mi várjuk, kapunk nyitva áll, hogy jöjjön el hozzánk. Ismételjük: Tisza Andor urat ezúttal mi, szülők felmentjük a felelősség súlya alól, mert a történtekről nem ő tehet. Dr. Tóth János és felesége, Berényi Katalin óvónő Megalázó gyanúsítás A hazai felsőoktatásban dolgozók számára többé-kevésbé ismeretes, hogy 1998 közepéig az intézmények megmérettetnek. Tevékenységükkel, szervezetükkel, oktatási színvonalukkal, az oktatás tárgyi feltételeivel, „kihasználtságukkal” és számos más mutatójukkal bizonyítaniuk kell, hogy alkalmasak az általuk képviselt felsőoktatási szint megtartására. Küldetéstudatuk van; az oktatók bizonyítottan alkalmasak az oktatói-kutatói, a hallgatók pedig mérhető módon konvertábilis elméleti és gyakorlati munkára a pályájuk kezdetén, akkor, amikor kezükben tarthatják az adott intézmény diplomáját. Az akkreditáció összhangban van az 1993 szeptemberétől érvényes felsőoktatási törvénynyel, ütemezését maga a törvény írja elő. A követelmény nem öncélú, az élet követeli meg, hiszen a felsőoktatás minősítésének a nemzetközi normákhoz kell igazodnia. Ha ez nem így lesz, akkor az eddigi lemaradásunk - a fejlett nyugati kultúrákhoz viszonyítva - csak növekszik. A színvonal mérése igen összetett folyamat, amely az adminisztratív adatok sokaságától a tartalmi elemzésig mindent magába foglal. Elvégzésére - a parlament felhatalmazása alapján, s figyelembe véve a nemzetközi gyakorlatot - egy pártatlan, szakértői bizottság készül. Természetes, hogy azok az intézmények amelyek a jelzett szintet nem érik el, időszakosan vagy véglegesen elveszítik az addig minősített diplomaadási jogukat, esetleg az újabb akkreditációs eljárás időpontjáig felzárkózási programot hirdethetnek. Nagy tehát a tét! Vagy felzárkózunk, vagy a süllyesztőbe kerülünk! Természetes, hogy minden felsőoktatási intézmény a fennmaradásra törekszik. Azt hiszem, ez nem lehet kétséges! Vagy talán mégis?! A katonai főiskola létszámleépítésével kapcsolatban április 25-én, e lap hasábjain meglepő gondolatokat olvastam, s úgy érzem, nem hagyhatom szó nélkül. Nos, arról van szó, hogy a közalkalmazotti létszámot szinte minden területen csökkentik, és ez alól a felsőoktatás sem kivétel. Az viszont meglepő fordulat, hogy egy intézményi könyvtárat, kulturális intézményt is érinthet, hiszen egy felsőoktatási intézményt alapvetően minősíthet a könyvtár s az adott intézmény működési színvonala. Meggyőződésem, mindenhez hozzá lehet nyúlni, csak két területhez nem: az oktatási-szervezeti egységekhez (tanszékekhez), illetve az alapvető szervezeti egységekhez (könyvtár, informatika, kollégium). Csak remélni merem, hogy a cikkben olvasható kifejezések egy merőben hibás félreértésen alapulnak, avagy az elhangzott (leírt) gondolatok mögött egy olyan szervezeti struktúra elgondolása körvonalazódik, amely a jelzett egységek egy más keretbe ágyazását jelentik - a működés korlátozása nélkül. Csak ezzel az optimizmussal merem szemlélni az említett írásban foglaltakat, s remélem, hogy e reflexiómra majd választ is kapok. Dr. Németh Miklós Megalázó, ahogyan a munkaügyi központ jászberényi kirendeltségén bánnak a munkanélküliekkel! A történet ott kezdődött, hogy a munkanélküliség sajnos a családom egyik tagját is elérte. Tavaly október 14-től - saját hibáján kívül - munkanélküli-segélyen tengeti életét. A bajt tetézte, hogy ez év tavaszán, a kötelező szűrővizsgálaton a tüdejét nem találták rendben. Ennek következményeként március 9-től a mai napig is kórházban van. Egészségi állapotát április 13-án műtéttel igyekeztek helyreállítani. Mint munkanélkülinek, kötelező a havi jelentkezés, mely április 5-én volt esedékes. Akadályoztatása végett, a kék munkanélküli-könyvével én jelentkeztem a fenti kirendeltségen, ahol az ügyintézőnek elmondtam, miért nem a munkanélküli-ellátásban részesülő érkezett. A tisztelt hivatalnok úr (J. F.) megértés helyett azt válaszolta, hogy vigyek orvosi igazolást, mert az is elképzelhető, hogy a „munkanélküli” valahol, nagy pénzért, feketemunkát végez. Telefonon értesítettem a beteget, hogy a legközelebbi látogatásunkra szerezze be az orvosi igazolást, majd a budapesti Korányi Kórház igazolásával április 10-én ismét megjelentem az említett hivatalban, ugyanannál az ügyintézőnél. Hosszan vizsgálta a kórház igazolását, majd azt mondta, nincs rajta a kiadás napja, ezért nem érvényes. Ugyanis az igazolás így szólt: „Igazoljuk, hogy a fenti beteg 1995. március 27-től, ma is a kórházunk betege”. Erre azt mondtam: ha a kiállítás napja szerepelne az igazoláson - a ma is! - helyett, akkor talán az lenne a kifogása, hogy az igazolás kiadása óta a beteg meg is gyógyulhatott? Végül csak meghosszabbította a munkanélküli-ellátáshoz szükséges könyvet. Az újabb megalázás április 26-án ért, amikor a behívásukra ismét én jelentkeztem - a 25-én kézhez kapott, már a megfogalmazásban is fenyegető idézéssel. A történet megismétlődött, noha már más fogadott - azzal a megjegyzéssel: bárki mondhatja, hogy beteg, a náluk lévő orvosi igazolás régi! A folyosón várakozó, lődörgő munkanélküliektől megtudtam, hogy ami velem történt, nem egyedi jelenség; a hivatal dolgozói állandóan feketemunkával gyanúsítgatják őket; behívásukkor, ami gyakori, órákat, fél napokat kell várakozniuk. Páldeák László Jászberény Tanulságos eset A közelmúltban tanulságos eset történt velem, s úgy vélem. nem árt, ha erről mások is tudomást szereznek. A munkahelyemen két rendőr keresett meg, s közölték velem, hogy bejelentés nyomán egy eltűnt kerékpár után kutatnak, mely „valaki” szerint éppen olyan, mint az enyém. Szerencse, hogy igazolni tudtam az öt évvel ezelőtt vásárolt kerékpáromat, mert ellenkező esetben talán gyanúba keveredhettem volna. Nem árt, ha az ember előrelátó. Tehát jó akarattal ajánlom mindenkinek, aki kerékpárt (vagy bármit) vásárol, a blokkot őrizze meg, mert könnyen hasonló helyzetbe kerülhet, mint én. Dániel Józsefné Tiszafüred Az oldalt szerkesztette: Csankó Miklósné
