Új Néplap, 1995. április (6. évfolyam, 77-100. szám)

1995-04-24 / 95. szám

> 4. oldal A Szerkesztőség Postájából 1995. április 24., hétfő A kényszer szorításában segítsünk magunkon Figyeljünk az árakra, és vessük össze! Mint átlagpolgár, aki szomo­rúan tapasztalja a mértéktelen pocsékolás és a szívszorító sze­génység kontrasztját - akár ugyanazon családon belül is segítő szándékkal néhány gon­dolatot szeretnék közreadni. Naponta szembesülünk az áremelésekkel, ma az energia- hordozók, holnap a szolgáltatá­sok, aztán a napicikkek vannak soron, s maholnap nem tudunk úgy bemenni az ABC-be, hogy a tegnapi áron vásárolhassunk. Szidjuk a kereskedőt, a terme­lőt, a kormányt, a parlamentet, mindent és mindenkit, aminek vagy akinek köze lehet ehhez. Keressük a bűnbakot, miköz­ben a megoldás ott van mellet­tünk, csak nem figyelünk oda; minden fontosabb számunkra, mint a magunk baján a magunk módján segíteni, megkeresni azokat a megoldásokat, ame­lyekkel életkörülményeink romlása némiképp ellensúlyoz­ható. Mert ez kényelmesebb meg látványosabb is; panasz­kodni, szidni mindent és min­denkit, csak tenni ne kelljen semmit. (Tisztelettel elnézést kérek mindazoktól, akik már felismerték és gyakorolják is a segíts magadon-elvét, mert nem kevesen vagyunk, akik józan belátásuk alapján, vagy a kény­szer szorításában, eljutottak idáig.) A sok-sok rosszul beidegző­dön szokásunk közül most csak egyet szeretnék kiemelni: tu­dunk-e vásárolni; szokásaink, vásárlási kultúránk összhang­ban van-e anyagi lehetősége­inkkel?! A téma vizsgálatánál elke­rülhetetlen utalni a kereskede­lem jelenlegi színvonalára, arra a tényre: felkészült-e az egyre csökkenő fizetőképes kereslet kulturált lekötésére? Mindany- nyian tapasztalhatjuk, hogy er­ről szó sincs. Még több udvari­atlan, lelkiismeretlen (szakkép­zetlen) eladóval (nem kereske­dővel) találkozunk az üzletek­ben, mint az áruelosztásos ke­reskedelem idején. Ez nyilván­valóan összefügg a jogi szabá­lyozás hiányosságaival. Nevezetesen, hogy manapság néhány héten belül lehet olyan .jogosítványt” szerezni, amivel szinte bármilyen kereskedelmi tevékenység folytatható. Persze nem azok a leginkább udvariat­lanok, akik üzletük jövedelmé­ből élnek, hanem akik még mindig azt hiszik, szívességet tesznek a főnöknek is, a vevő­nek is, hogy kiszolgálnak. A szerencsétlen vevő pedig ahe­lyett, hogy kiegyenesítené a ge­rincét, és soha többé be nem tenné a lábát abba a boltba, ahol megszégyenítették, áldozati bá­rány módjára holnap is oda­megy, meghúzza magát... Pe­dig számtalan jó megoldás kí­nálkozik, hisz nagyon kevés olyan profilú üzlet van, amely­nek ne lenne vetélytársa Szol­nokon. Arról nem is beszélve, hogy jobban oda kellene figyelni az árakra, amelyek felső határa egyes boltokban a csillagos ég. Ugyanaz az áru akár 50 száza­lékkal is többe kerül egyik-má­sik boltban, mégis megveszik. Kényelmességből, figyelmet­lenségből, vagy az információ hiánya miatt? Ezért is, azért is, de leginkább azért, mert még mindig megengedhetjük ma­gunknak, hogy az árakat olykor meg se nézzük. Amikor egy li­ter tejnél 6-10, egy doboz mo­sóporon több száz forintot lehet spórolni - havi szintre átszá­mítva -, a megtakarítás ezre­sekben mérhető, s mindjárt könnyebb kifizetni például a villanyszámlát. Ez persze nem jelenti azt, hogy egyetértenék az energiahordozók árának drasztikus emelésével, amikor azt látom, hogy ezen szolgál­tató cégek kacsalábon forgó székházakat építenek, s nem elégszenek meg középkategóri­ájú szolgálati gépkocsikkal. Az is igaz, hogy a lakosság informálása az árakról nem mondható megoldottnak. Egyetlen érdekvédelmi szer­vezet sem vállalta fel ezt a fel­adatot, pedig el tudnám kép­zelni, hogy a helyi lapban he­tente akár többször megjelenne egy információs táblázat: ugyanazon termék néhány boltban mennyibe kerül. Nagy szolgálatot tenne az egyre szegényedő rétegnek, ha valaki ezt az információs bázist működtetné. Sőt! Az lenne kí­vánatos, ha az árakat meghatá­rozó kereskedők kezdenének versengeni áraik közzétételével. „Egy szolnoki vásárló” • •• í 9 / Édesapám bajtársaival ’42-ben, Kassán A második világháború idején édesapámat - több-kevesebb időre - behívták katonának. Ez a felvétel bajtársaival örökítette meg 1942-ben, elmondása szerint Kassán. (Sajnos 1987-ben örökre itthagyott bennünket.) Az elsárgult, kissé megfakult képen édesapám balról jobbra a második, ülve balról az első Lengyel Gyula bácsi (tiszaörsi la­kos), aki egyik legjobb bajtársa volt, s akit még én is ismertem. A másik két katonatársa nevét sajnos már nem tudom. A képet féltve őrzi és beküldte: Kurucz János, Nagyiván „Földbe gyökerezett a lábam” Hol marad az emberség? Úgy érzem, a közelmúltban ve­lem történt esetet nem hagyha­tom szó nélkül. Az Unitechn Center Üzem dolgozójaként saját gépkocsi­használatra is szükségem van, ezért járok vele munkába. Bár az üzem előtt tágas parkolóhely épült, mostanában ott lehetetlen parkolni. A Kőolajkutató Rt. fúrási munkálata pontosan az üzem területére esik, ezzel igénybe véve a parkolót is. Tekintve, hogy az üzem terü­letén termelési tevékenység fo­lyik - komoly gépjárműforga­lommal, ezenkívül az ott mű­ködő üzlet is eléggé forgalmas - parkolni itt sem igazán lehet. Marad tehét az üzem környéke, így a főbejárattal szemben (egy magánház garázsa mellett), az Érdért Vállalat szomszédságá­ban lévő területen parkoltam március 29-én, reggel 9 órakor. Megállhattam volna az út mel­lett is, semmilyen tábla nem tiltja, azonban a 3-as jelzésű buszok, valamint a vámudvarra igyekvő kamionok sűrű for­galma miatt - nem akarván út­szűkületet okozni - választot­tam az említett helyet. Később arra lettem figyel­mes, hogy egy szürke ruhás úr papírlapot helyez a szélvé­dőmre. Oda siettem, hogy a Skoda az enyém, s megkérdez­tem: mit követtem el? Az úr bemutatkozott, hogy közterü­let-felügyelő, s mivel engedély nélkül közterületen parkolok, megbírságol. Ha a szabálysér­tés tényét nem ismerem el, fel­jelent, és akkor 10 ezer forint büntetésre, vagy 15 napi elzá­rásra számíthatok. Földbe gyö­kerezett a lábam. Próbáltam felvázolni a parkolási nehézsé­geinket - bemutatván a cég fú­rási munkáját (amit mindenki láthat!), az elfoglalt parkolót, a forgalmas üzemi udvart, de hajthatatlan maradt. Jóindulatáról biztosítva, vá­lasztási lehetőség elé állított: 1000 forint helyszíni bírság, vagy ennél többe kerül. Felad­tam, nem akartam többel „be­kötni”. Aztán írás közben a hi­vatal embere elkottyantotta, le­galább tíz ilyen csekket kell naponta „elsütnie”, ha fizetést akar hazavinni. Gondolataim­mal (a csekkel) magamra ma­radtam, s kérdezem: hogy lehet ezt megengedni; milyen társa­dalomban élünk? Nem elég a mai pocsék közhangulat, a számolatlan áremelés, infláció, amely kiveszi az emberek zse­béből a pénzt? Bár mindent megteszek a magam és a csalá­dom boldogulásáért, egyre ne­hezebben élünk. Az ezer forin­tos büntetés az aznapi munká­mat tette értelmetlenné. A csekken megnéztem a befize­tendő összeg rendeltetési he­lyét: polgármesteri hivatal, Szolnok, ellátó és szolgáltató szervezete. Büszkék lehetnek magukra! Előttem emberségből leszerepeltek, és kívánok Önöknek olyan keserűséget, mint amit az egyszerű embe­reknek okoznak. Moldován István A fiunkat is mi tartjuk el Mély megdöbbenést, felhábo­rodást váltott ki belőlem, ami­kor tudomásomra jutott, hogy az urak ismét a szegény embert nyúzzák. Uraim! Miért nem a vagyonadót és az ingatlanadót vezették be? Mert az Önöket is érintette volna? Szégyen a kormányra, az országra, hogy a gyermekek ellátmányához, a családi pótlékhoz nyúltak. En­nek az intézkedésnek nem lesz jó vége. Ha így haladunk, saj­nos kihal a magyar nép, mert ezek után még kevesebben vál­lalnak gyermeket, mint az utóbbi öt-hat évben. Vegyék végre tudomásul, hogy havi 10-15 ezer forintból - ami má­soknak csupán zsebpénz - ma már nem lehet megélni! Mint háromgyermekes anya, (ugyanennyi unokám van) mondhatom, nem igaz, hogy a nyugdíjasok helyzete a legrosz- szabb. Én is nyugdíjas vagyok, és jelenleg hárman élünk 32 ezer forintból. A húsz éves fiam, aki hat hónapig kapott pá­lyakezdő munkanélküli-segélyt - azóta egy fillért sem - nem tud elhelyezkedni! így nyugdí­jasán a fiunkat is mi tartjuk el. Igaz, nem élünk valami fénye­sen, és nincs kocsink, nincs va­gyonunk. De mi lesz az országgal, a népességgel?! Kétségbeejtő, hogy most a gyermekes csalá­dokat sújtják, teszik még nehe­zebbé a helyzetüket. (A nevem, címem aláírom, de kérem, hogy a levelem csak a jeligémmel ad­ják közre.) „A családokért aggódó nagymama” Az óvoda gyarapítására A jánoshidai napköziotthonos óvoda dolgozói, és a szülői munkaközösség hagyományos jótékonysági bált rendezett a közelmúltban. A zsúfolásig megtelt helyi művelődési ház­ban kitűnő hangulatban - a központi konyha szakácsai ké­szítette finom vacsora után - reggelig szórakoztak a vendé­gek. Köszönet a résztvevőknek, a felajánlóknak, s mindazok­nak, akik az esemény sikeres lebonyolításán fáradoztak. A szervezés eredményeként csaknem 150 tombolatárgyat, különböző szolgáltatást (koz­metika, kőművesmunka) aján­lottak fel az óvoda javára. A támogatásért köszönetét mon­dunk a szülőknek, a község szinte valamennyi intézményé­nek, munkahelyi kollektívájá­nak s a vállalkozóknak. A kö­szönet hangján szólunk szpon­zoraink, a Jászboldogházi Ra­diátor Kft. és a Jászberényi Kossuth Tsz tejüzemének fel­ajánlásáról. A jótékonysági bál bevételét egy csoportszoba korszerű, belső átalakítására, valamint az udvari felszerelések gyarapítá­sára, bővítésére fordítjuk. Varga Sándorné óvodavezető Csak kötelességünk van? Az első telefont négy év vára­kozás után kaptuk meg a csalá­dommal. A Matáv tisztességes volt hozzánk, mert ezen idő alatt semmit nem ígért. Azt mondták, akkor lesz telefo­nunk, amikor bekötik - nem így a második vonal kérésekor. Vállalkozásomhoz szükségem volt egy új vonalra, ezért szer­ződést kötöttem a Matávval, melyben az állt, hogy 90 ezer forint ellenében, adott határ­időre beszerelik a telefont. A határidő eltelt, de telefon sehol. Reklamálásomkor megnyugtat­tak, hogy egy héten belül meg­lesz, majd az ígérgetés így ment két hónapig. Végül győztem. Határidő után két hónapra volt telefonom. Ezt a vonalat tavaly novemberében szerettem volna áthelyeztetni, és a Matáv ügy­félszolgálatánál kérésemre az volt a válasz: - Uram, egy hé­ten belül átkötjük. A vonalat novemberben meg is szüntet­ték, de azóta sincs telefonom! Eddig havonta reklamáltam, s mindig megígérték, hogy a kö­vetkező héten, de legkésőbb egy hónapon belül, átkötik a vonalat. Kilencvenezer forintot fizet­tem a telefonvonalért, de nem tudom használni. Igaz, elkövet­tem egy hibát. Decemberről 2188 forint tartozásom volt, amiről sajnos nem tudtam. A hátralékról csak az április 11-i levelükből értesültem. (Azóta kifizettem.) Ebben a levélben közlik, hogy a késedelmes fize­tésre kamatot számítanak, és ha 30 napon belül nem fizetek, ki­kötik a telefont. Köszönöm a tájékoztatást, a telefont nem kell kikötni, mert nincs is. Úgy látom, a Matáv­nak joga, az előfizetőnek csak kötelessége van. Kovács Ferenc, Szolnok Expressz - Ajánlva Mezsgyehatáron innen és túl Az élet hozta magával, hogy a me­gyeszékhelyünkhöz közel eső, szépen virágzó város egyik családi házába néhány hónapja szomorú­ság költözött. Egyetlen oka, hogy a nyugdíjas házaspárból a mezs­gyehatáron túli változások mind jobban felerősödő feszültséget, nyugtalanságot váltanak ki. Fő­képp a munkája során mindig elismert, a közösségért áldozat­készen fáradozó, tiszteletre méltó - ma leszázalékolt - feleséget viseli meg az az építkezés, amihez pár hónappal ezelőtt a szom­széd területen fogtak. Történt ugyanis, hogy a családi házuk telekhatárától 3 mé­terre bővítik a ruhaipari kft. varrodáját, és a toldaléképület tető- szerkezetét olyan magasra tervezték, ami csaknem a meglévő létesítmény tetejéig ér. A házaspár azt szeretné - ha már a mezsgyehatártól nem 4-5 méterre esik az épület -, legalább a te­tőszerkezetét ne vigyék a meglévő ház eresze fölé, hanem lapo­san maradjon. Ezzel a megoldással ugyanis nem sokkal emel­kedne a mezsgye téglakerítése fölé, s így még valamelyest rá­láthatnának a több évtizede már megszokott, szemben lévő ut­cára. Mint kiderült, az építkezési folyamaton már nem lehet vál­toztatni, hiszen a ruhaipari kft. műhelyének bővítésére az illeté­kes hatóságoktól építési engedélyt kértek és kaptak (másolati példányát a szomszédoknak, érintetteknek is megküldték), sőt a határozat e hó elején jogerőre emelkedett. A ruhaipari kft. ügyvezető igazgatója, akit olvasóink sérel­mével megkerestünk, arról tájékoztatott, a szomszédok bizton­sága érdekében - no meg a tűzvédelmi előírásnak megfelelően- a régi épület deszka homlokzata helyett, a családi ház felöli oldalon, téglából húznak tűzfalat. Ez egyben esztétikusabbá te­szi a környezetet, mert ahogyan a helyszínen láthattuk, közel esik a családi ház tetőteraszához. Végtelenül sajnáljuk, hogy az idegi alapon leszázalékolt kedves olvasónkat, a beteg feleséget ez cseppet sem nyugtatja meg, mert a toldaléképület felhúzása, a téglafal méginkább a bezártság érzetét váltotta és váltja ki belőle nap mint nap, mely­nek hatására odáig jutott, hogy megfenyegette a cég vezetőjét. Igaz, nem ezzel a szándékkal kereste meg telefonon nemrég, hanem némi megértést, segítséget remélve, s miután gondjaira- miután természetesen szó szót követett - azt a választ kapta, „ön nem tárgyalóképes”, végső elkseredésében csak azt tudta mondani: ha nincs más kiút, megoldás, felrobbantja a varrodát. Természetesen a kft. ügyvezető igazgatója ezek után megtette a szükséges óvintézkedést, a rendőrséghez fordult. Mint látjuk, igazán elszabadultak az indulatok, s a jószomszédi viszony ta­lán esetükben már soha nem állítható vissza. Megértjük a házaspár gondját, együttérzünk velük (a férj egészségi állapota sem mondható stabilnak, hiszen korábban infarktuson, majd szívműtéten esett át). A férj felesége iránti féltése, aggodalma, a szinte napirenden lévő konfliktushelyzet, izgalom mindkettőjük egészségi állapotát ronthatja tovább, őszintén sajnáljuk, hogy abban a takarosán berendezett, patyo­lattiszta kétszintes családi házban, amiben oly sok munkájuk, energiájuk és pénzük van, idős napjaikat nem tölthetik békes­ségben, nyugalomban. A házaspár gondján sajnos nem segíthetünk, vigasztaláskép­pen azt mondhatjuk: próbálják magukat túltenni a megmásítha­tatlan építkezésen, azon a helyzeten, ami tulajdonképpen a szomszédban, a falakon túl történt. Az építmény bővítésével a napfényt nem vették el - ezt Önök is elismerték! Saját érdekük­ben is jó lenne, ha takaros, szép kis otthonukban ismét megte­remtenék a nyugalmat, a békességet. Ha mégsem sikerülne, megoldásként jöhetne szóba, hogy eladják vagy elcserélik ezt a házat, s a családjukhoz közelebb, nyugodt környezetbe költöz­nek. Nem lesz könnyű! Végezetül nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt a körülményt sem, hogy a szomszédban, abban a kis műhelyben, kenyérke­reső asszonyok ülnek a varrógépnél, állnak a vasalóasztal mel­lett naphosszat, és a bővítés eredményeként ma már világosabb helyiségben, elfogadhatóbb körülmények között dolgozhatnak. ^JU Akinek nem tetszik, elmegy máshová? Emberi sorsokról van szó A megszorító intézkedések ha­tására az utóbbi időben a köz- alkalmazottak - ezen belül az oktatásban dolgozók - elbocsá­tásáról olvashatunk a sajtóban, s hallhatunk a tv-nyilatkoza- tokban. A megye sok pedagó­gusával beszélgettem e témáról, s kiderült, igen rossz a tantestü­leti légkör. A pedagógusok közösségé­ben a félelem, a bizonytalan­ság, a szorongás érzése uralko­dik. Sok helyütt a nevelők már nem mernek őszinte véleményt mondani. Félnek, s úgymond alkalmazkodnak a jelenlegi ál­lapothoz. Ilyen helyzetben nem lehet eredményes pedagógiai munkát végezni, s felmerül a kérdés: tanítványaikat hogyan nevelhetik közéletiségre, bátor véleménynyilvánításra? Megértem, hogy az iskolák­ban is - ahogyan más munkahe­lyeken - szükség lesz létszám- leépítésre, de nem mindegy, hogyan. Emberi sorsokról van szó! Nem szeretnék ma intéz­ményvezető, iskolaigazgató lenni, s az ezzel járó felelősség terhét vállalni. Mindenesetre helyesnek tartanám, ha ott, ahol nincs más helyi érdekképvise­let, a döntésekbe a megválasz­tott közalkalmazotti tanácsot is bevonnák. Azt hiszem, minden vezető számára példa lehet a Pécsi Balettintézet igazgatójá­nak vallomása: nem bocsátom el egy munkatársamat sem, én is közalkalmazott vagyok. Kezdjék velem. A kérdés csupán az: vajon hány ilyen vezetőt találunk Magyarországon? Szomorú, hogy a megye egyik intéz­ményvezetője a feltett kérdésre így „nyugtatta” meg munkatár­sait: „Akinek nem tetszik, el­megy máshová”. Nem hiszem, hogy a jelenlegi helyzetben ez lenne a legmegfelelőbb, leg­humánusabb válasz. A tantestület jó közérzetéért elsősorban az igazgató teheti a legtöbbet. Törőcsik Jenőné tanár J ászalsószentgy ör gy Az oldalt szerkesztette: Csankó Miklósné

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom