Új Néplap, 1995. március (6. évfolyam, 51-76. szám)

1995-03-25 / 71. szám

1995. március 25., szombat Nézőpontok 5. oldal Szombati Jegyzet Álmodozások kora? Olvasom, hogy az egyik kisközség évi költ­ségvetése 51 millió forint. Ötvenegymillió. Kimondva, leírva, így, a hétköznapi földi ha­landó számára soknak tűnik. De ha elgondol­kozunk azon, hogy ez a pénz a közel kétezer lelkes község fenntartására kell, akkor mind­járt másképp fest a kép . .. Hogy ebből kell fenntartani az iskolát, az óvodát, a községet, az orvosi rendelőt, a kultúrházat, a polgármes­teri hivatalt. Hogy ebből ki kell fizetni a bére­ket, a fűtést, a világítást. Hogy ebből segélyt kell adni a rászorulóknak, akik persze egyre többen vannak. Ebből a pénzből kellene fel­újítani valamelyik önkormányzati intézmény épületének homlokzatát, vagy korszerűsíteni a fűtést. Hogy ebből a pénzből netán még fej­leszteni is kellene, építeni valamit, amivel gazdagodhatna a falu ... Szóval, ha mindezt átgondoljuk, akkor ez az ötvenegymillió iszo­nyúan kevés. Megalázóan kevés. Hiszen manapság a jólmenő üzletemberek, az igazi gazdagok nem ötvenegymilliót hoz­nak össze és nem egy év alatt. Vajon hány vál­lalkozó van Magyarországon, aki egyedül vagy néhány alkalmazottal évente több bevé­telre tesz szert, mint ötvenegymillió? Ha így nézzük, az ötvenegymillió manapság piti ösz- szeg. Mégis: ennyiből kell élnie egy falunak egy évig. De nemcsak egyetlen község problémája ez. A települések jó része hasonló helyzetben van. A bevételük kevesebb (már az összeget tekintve is), mint tavaly, tavalyelőtt volt. (És akkor a bevétel valódi értékéről nem is beszél­tünk). Egyre kevesebb a bevételük, mert sze­gényedik a lakosságuk. Kevesebb a helyi be­vétel, kevesebb adót képes befizetni a lakos­ság, sok vállalkozó tönkremegy, nem gyara­pítja az iparűzési adóval a város, falu kasszá­ját. Az önkormányzatok egy része maga is vállalkozni próbál, ki gyárat vett, ki húsüze­met, azt működteti, több-kevesebb sikerrel. Vagy eladta, netán bérbe adta a tulajdonában lévő épületeket. Ám ahhoz, hogy a bérbe adásból vagy saját vállalkozásból komolyabb, megbízható és egyre növekvő bevétel legyen, vásárlók kellenének. Márpedig azok nincsenek. Jöhetnek a leg­jobb ötlettel, a legjobb áruval, nagyrészt olyan zsebekben kotorásznának, amelyekben alig csörög valami. Amelyeknek a gazdái inkább az önkormányzattól várnának segítsé­get, segély, nevelési segély képében, ne­tán átvállalva a gye­rek étkezési térítési díját a napköziben. Manapság szo­morú kép fogadja az embert, ha egy-egy községbe téved. Már a község felé vezető úton az elhagyott téeszmajor szomor- kodik, ahol évekkel ezelőtt még élet volt, álla­tokat tenyésztettek vagy terméket dolgoztak fel. Ma: az épület az enyészeté. A faluban csak az ABC körül van nyüzsgés. No meg a kocsma . .. „bezzeg hangos”. Még akkor is, ha sokan a munkanélküli-járadék utolsó fo­rintjait váltják feledést ígérő alkoholra. A régi megszokott varrodák, üzemek, feldolgozók bezártak, a téeszből lett szövetkezet sem a régi. Az emberek kopott ruhájukban tolják bi­ciklijüket, már akinek van még biciklije .. . Többségük utcára került, nincs is esélye az el­helyezkedésre. Nem költ magára, nem költ a házára, egyik napról a másikra él. Az önkor­mányzattól várna némi segélyt. Az önkormányzattól, aki maga is „egyik napról a másikra él”. Merthogy nem mennek a dolgok igazán jól sem az országban, sem az adott településen, így nincs olyan bevétel, amiből nem vegetálni, hanem gazdálkodni le­hetne. Hogyan lehetne gazdálkodni például ötvenegymillió forintból úgy, hogy abból épüljön is valami? Mit lehet ma építeni ötven­egymillió forintból? Egy korszerű orvosi ren­delőt? Egy iskolát? Két faluházat? De persze nem épül belőle sem rendelő, sem iskola, sem faluház, mert ezt a csekély összeget a falu egy év alatt feléli, nemhogy építkezzék belőle. És így múlnak az évek. így szegényednek nem­csak az emberek, hanem települések is. így alakultak ki, alakulnak ki olyan települések, ahol nincs továbblépés, mert kevés a fejlődés, ahol valójában megáll az élet. Amelyeknek léte valamiféle vegetációhoz hasonlítható leg­inkább, és amelyek (lakóikkal együtt) csak álmodozhatnak egy másféle jövőről. ft. <^ro_ MEZOGAZDASAGI ÜZEMEK, KISTERMELŐK! SZÁMOLJANAK! KERESSENEK BENNÜNKET! A törökszentmiklósi Mezőgazdasági Rt. hibridüzemében, ahol folyamatosan értékesítjük széles fajtaválasztékban a nagy termőképességű hibridkukorica vetőmagvakat. ILYENEK: a belföldi nemesítésű MARTONVÁSÁRI, a KISKUN, illetve a kiváló képességű külföldi DEKALB, KWSZ, IGP, stb. fajták. Ezeket kínáljuk kedvező áron! ÉRDEKLŐDNI lehet munkanapokon 7-16 óráig Szenttamáson, a Vetőmagfeldolgozó Üzemben, személyesen vagy az 56/390-924 telefonszámon. ÜGYINTÉZŐINK: Molnár Mihályné és Kelemen Balázs '74599/1H* Boldogházán péntek délután Hiába: a péntek megismételhetetlen, utánozhatatlan nap. Ál­talában ilyenkor ér véget a heti munka meg a tanulás, és léle­gezhet fel az ember: végre, ezt is megértük. Kissé lazíthat a magyar: mert holnap meg azután nem csörög kora hajnal­ban a vekker. Vajon miképpen élik ezt a napot Jászboldog- háza lakói? Utunkat a vasútállomás azon helyiségében kezdjük, ahol szaknyelven fogalmazva a mindenkori forgalmi szolgálat- tevő teszi a dolgát. Jelen eset­ben Berkó Sándor, aki egy személyben jegykiadó és sze­mélypénztáros is.- Ezen a napon, a reggeli órákban nagyon sokan kérik a retúrt Berénybe, a piacra meg vissza. Általában délig, egyig hazaérkeznek. Temérdek a diák Nem kevés az utazó, különö­sen a tanuló. Debrecen, Szol­nok, Jászberény, Nyíregyháza, Szeged, Pest, Újszász közép- és felsőfokú intézményeinek a padjait nagyon sok jó képes­ségű boldogházi fiú, lány kop­tatja. A dolgozók pedig leginkább Szolnok, Újszász, Jászberény munkahelyeire járnak. Ez a két szám hétvégeken közel három­száz utazót érint: hatvan száza­lékuk tanuló.- Meddig tart a szolgálat?- Este hétig. Utána hazame­gyek, vacsora, és a barátokkal töltjük az estét. Hogy a fiataloknál, mondjuk a diákoknál maradjunk, nem kevesen ingáznak közülük. Koós Zoli például Szolnokra, a közgébe jár, ahol az 1. C osz­tály egyik oszlopos tanulója.- Általában hatkor kelek, de arra is adódott példa, hogy amikor nulladik óránk volt, fél ötkor csörgött a vekker. Rend­szerint fél háromra érek haza, majd hatig tanulok. Mivel most péntek délutánt írunk, ez kivé­teles nap, hiszen a szombat pi­ros betűs. Ilyenkor sakkozni já­rok: és két-három partit is ját­szunk.- Mitől, miért szép a péntek?- Mert másnap addig álha­tók, ameddig bírok. Jobban mondva, míg az öcsém enged, aki kilencéves és nem fogja az ágy. Ezért olykor meg-megne- velem, ha már sem az alvásigé­nyemre, sem a koromra nincs tisztelettel.- És a hétvége?- Segítek anyunak. Takarí­tani, rendet tenni. Három éve meghalt apu, azóta hármasban élünk. így telnek a pihenőna­pok: én például mindjárt me­gyek, de este nyolcra itthon le­szek. Kerülünk egyet-kettőt a fa­luban, mire az egyik udvarban favágó embert pillantunk meg. Egy öreg nyugdíjas, aki meg­ette a kenyere javát, aprítja a tűzrevalót. Kiderül róla: Bata Jánosnak hívják.- Hogy telik a péntek?- Nekem például mindig munkával, mert szeretek mo­zogni. No meg a kényszer is rá­visz, mert a tízezer forintos já­randóságomból aligha futja az 1 ezer 800 forintos szén. Öten együtt- Hányán laknak?- Most éppen öten. A felesé­gem, én, a lányom, a vejem meg az unokám. A fiam éppen katona. A vejem dolgozik, a lá­nyom sajnos munkanélküli, a feleségem meg nyugdíjas.- Tulajdonképpen mi a ba­juk?- Az, uram, hogy ez a kor­mány egyenlő a nullával. Az árakat emeli, miközben én harmincnyolc kemény évet vé­gigdolgoztam, és szinte hihetet­len, hogy 10 ezer 640-et kapok. Nem véletlen, hogy jószágot is tartunk, ez is segít valamit. Rá­adásul megfogom a munka vé­gét, noha már nem vagyok fia­tal. De hát mit csináljak? Men­jek segélyért az önkormányzat­hoz? Ez nem az én esetem. Vagy haljak meg? Azzal meg úgy vagyok: annyi minden tör­tént már az életemben, hogy azt hagyom utoljára. Szűcs Ger- gelyné Marika még fiatalasz- szony. Amellett, hogy két apró­ságot, két fiút nevel, mindig ta­lál valami elodázhatatlan teen­dőt a ház körül. Akkor éppen varrt.- Sötétítőfüggönyöket sza­bok az ablakokra. A szobaiaké már kész, ez a konyhába kerül, és van még egy kevés híja. Ha elkészül, végre szeretnék már kijutni a szabadba, mert a por­tánkkal ellentétben kértünk a szövetkezettől egy holdat. Lesz benne egy kis zöldség, répa, krumpli, szóval veteményféle.- A további; mai, pénteki program?- Várom a férjemet, aki a szövetkezetben dolgozik. Las­san itt az ideje, hogy megjöjjön. Este a tévében a Dallas követ­kezik, de őszintén bevallva néha olyan fáradt vagyok, hogy elalszom a folytatás végét. Tovább kérdezősködünk, és Györgye felé, a település hatá­rát jelző helységnévtáblánál egy fiatalembert pillantunk meg, aki a traktor után akasztott gyűrűshengerrel simítja a föl­det. Matók Csabáról van szó, aki annyi esztendős, akár a kár­tyában a szerencseszám.- Az öcsémé ez a terület: hagymát vetettek bele, és most egyengetem a tetejét.- Ez a péntek délutáni prog­ram?- Úgy tűnik. Eddig mundért viseltem, védtem a hazát. Le­szereltem, hazajöttem a nagy semmire. * A bevonulás előtt Jászberényben tanultam, most meg munkanélküli vagyok.- Miképpen telik egy éjfélé ifjú ember hétvégéje?- Munkával, mivel otthon melléképületeket építünk. Azt már csak mellesleg szúrom közbe: ma vizsgáztam, így pár órája két szakmával rendelke­zem. Teherautó-sofőr és villa- mosgép-technikus is vagyok. Szórakozás nincs- A szórakozás?- Itt nincs. A haverokkal vagy Berénybe ugrunk be, vagy Györgyére, a diszkóba. A diszkónál maradva ez a műfaj Petróczky László gyógyszerész urat aligha érinti, mivel ebből már alaposan ki­nőtt. Nem beszélve arról, hogy nagylányai vannak. Az időseb­bik férjezett, tanárnő egy jól si­került aprósággal, a kisebb harmadikos Szolnokon, a Var­gában.- Hogy telik a péntek?- Reggel nyolctól délután fél hétig tárt ajtókkal. Ugyanis a környéken más nyitva tartó gyógyszertár nincs, ezért mi il­leszkedünk a hétvége délutáni, orvosi rendeléseihez.- És a záróra teltével?- Örülök, ha lerogyhatok a fotelbe. Hazajön a kisebbik lá­nyom Szolnokról, beszélgetünk vele, majd vacsora. A híradót esetleg még megnézem...- Egyéb szórakozás?- A sport. A helyi aranylá- búak minden meccsére kinézek. Ahhoz képest, hogy már csak 1986-an élünk itt, az alacsony lélekszám ellenére mégis a me­gyei I. osztályban rúgják a srá­cok a bőrt. Ha fújja, ha hordja, ott a helyem, sőt a vidéki ösz- szecsapásokra is elkísérem őket. Mindezeken túl a szülő­ket, a rokonságot is fel-felke- ressük Cihákon és Szelvény­ben. Ráadásul az idősebbik lá­nyunk és a vejünk kicsijét is meg-megnézzük Füreden. Átellenben a gyógyszertárral egy ifjú hölgy lakik. Már ami­kor itthon van Gaál Anikó, aki Miskolcon negyedéves egye­temista.- Tulajdonképpen most úgy talált itthon, hogy március 14-e után a töredék két napra nem mentem vissza. Segítettem ta­karítani anyunak, mostam, va­saltam, no meg azért tanultam is, mert zárthelyi vár rám.- Hová jársz el szórakozni?- Sehová. Hétvégeken az Olajbányász kosarasaival druk­kolni. Most éppen anyu és apu színházba mentek, és mi marad­tunk itthon ketten a húgommal. Tévézünk, videózunk, várjuk őket, így telik a péntek este. A vasúthoz nem messze, az egyik utca sarkán mutatós koc­kaépület. A ház asszonya, Szádvári Istvánná óvónő a hátsó kijáraton enged be. Tal­pig feketében. Azt hitte, a múló idő majd halványítja, elmossa a bánatot, de még most, a tragé­dia után több mint három hó­nappal sem képes feldolgozni azt a december eleji péntek es­tét. Szavai tompán koppanak Ágnes lányuk szobájában. Nem jött a lányuk- Esedékes volt 21 éves gye­rekünk hazautazása Nyíregyhá­záról a főiskoláról, ahol an­gol-matematika szakon tanult. Egy héttel korábban a nyírségi barátnőjéhez ment, és már na­gyon hiányzott, mert minden hétvégén hazajött. Pontosan, soha nem késett. A szokásos vonat este 6 óra 18-kor érke­zett, de azzal nem jött. A ba­rátja, akivel négy éve járt, ki­ment a következőhöz is, de azon sem volt. Akkor tudta meg, hogy Szajolban, az állo­máson történt valami. A Hír­adót nem néztük, az esti Objek­tívben beszéltek róla. Akkor nyilallt belénk először: te jó ég, Ági is ezen a vonaton utazha­tott. Éjjel bementünk Szol­nokra, a megyei rendőr-főkapi­tányságra. Érdeklődtünk, és udvariasan közölték velünk: nincs azon sérültek között, aki­ket valamelyik kórházba vittek. Megtudtuk, a Hetényiben esz­méletlenül fekszik egy fiatal lány. Kimentünk, de kiderült, nem ő. Azon az éjszakán én már egy percet sem bírtam aludni. Szombat reggel is vár­tuk a hétóraival, hiába. Ahogy hazafelé iparkodtunk, láttunk egy rendőrautót. Megkérdez­tük: csak nem Szádváriékat ke­resik? De igen, hangzott a vá­lasz. Mást nem tudok mondani, így az egyik egyenruhás, jöjjö- nek be Szolnokra, a laktanyába. Rohantunk, siettünk. Ott meg­mutatták: azonnal felismertem a drága kislányomat. Keze, lába. mindene megvolt, mintha aludt volna. Csak a haja tűnt zi­láltnak, kőporosnak. Csend terpeszkedett közénk. Az édesanya albumot vett elő, rajta Ági pár hónapos korától addig, amíg bele nem tették a hófehér koporsóba azon a de­cemberi napon. Egy naip teltével még szóltak nekik. Újólag menjenek be Szolnokra, mert őriznek egy csomó gazdátlan csomagot, holmit, amelyet nem tudtak azonosítani. Megtalálták lányuk egyik ci­pőjét, és azt a kendőt, amelyet Görögországból kapott. A főis­kolás hölgy utolsó útjára fehér blúzban, fekete szoknyában in­dult. Abban, amelyben vizsgá­zott, és amelyben vizsgázni szeretett volna.- Eszemmel tudom, tudtam, hogy az én drága csacsogó, be­szédes lányom ott feküdt a ko­porsóban, de a szívem mást su- gallt. Vártam a péntekeket, egyszer nyílik a kapu, megér­kezik a messzi vendég, a mi gyerekünk. Azután január 21 -én, Ágnes- nap reggelén felfogtam: ő már megérkezett oda, ahonnan nincs visszaút. Ezen a napon reggelente a nyakamba ugrott, csimpaszkodott: anyuci, kö­szönök mindent. Az ajándékot, azt, hogy taníttattok, azt, hogy szerettek. Akkor már szívem- mel-lelkemmel felfogtam: va­lami örökre elmúlt. . . Egyébként Ági szobájában a vitrinben ott szomorkodnak, la­pozgatásra várnak a könyvei. A szekrényben háborítatlanok a ruhái, az édesanyának még nem volt ereje hozzányúlni... Mire kijutok az utcára, az éj­szaka bakacsinba vonta Bol­dogházát. Szerettem volna a péntek esti boldogházi írást derűsebben be­fejezni. Sajnos ez így alakult. Majd máskor talán vidá­mabbra sikerülnek a zárósorok. Ahogy az élet diktálja. Úgy ér­zem, most így diktálta. D. Szabó Miklós

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom