Új Néplap, 1995. március (6. évfolyam, 51-76. szám)

1995-03-04 / 54. szám

1995. március 4., szombat 5. oldal Megvalósult és tovatűnő tervek, álmok Szombati Jegyzet Ki emlékszik ránk? Panaszkodik ismerősöm feleségé. A sorsára, az életére, a problémáira. Bajainak forrása ha­sonló, mint sok százezer embernek szerte e hazában: sok a munka, túlterhelt, agyonfáradt, a pénze kevés, soha nem jön ki belőle rende­sen a hónap végéig. Nem sok öröme van az életben. Leginkább azt fájlalja, hogy rosszkor született. Vagy korábban, vagy később kellett volna. Magam is elgondolkoztam már ünnepsége­ken állva, hallgatva mások elévülhetetlen ér­demeit, olvasva a kitüntetések indoklásait, ne­tán emlékműavatásnál elmerengve a hősök ér­demein. Persze, persze, meg kell emlékezni azokról, akik hősiesen viselkedtek, akik ki­emelkedő teljesítményt produkáltak. De mi lesz velünk? - villan belém ilyenkor. Ki fog emlékezni ránk? Jelzi-e valaha valahol emlék­tábla, ház, múzeum, vagy csak egy utcanév, hogy mi is itt voltunk? Hogy mi is itt éltünk? Baj van ezzel a nemzedékkel. Ezzel a har­mincas, negyvenes korosztállyal. Kimaradt mindenből. Ugye, már nem tartozik ama „nagy generáció” tagjai közé, és fiatalságát nem szépí­tették meg a „fényes szelek” sem. Nem voltak a háború részesei, „ötvenhatos”-ak is legfeljebb a születési dátumukat tekintve lehetnek. Abban a szerencsében sem lehetett részük, hogy a „langyos diktatúra” idején „megszed­jék” magukat, mert akkor még az iskola padjait koptatták. És kimaradtak abból a jóból is, hogy gyermekkoruk a hetvenes-nyolcvanas évekre essen, anyagi biztonságban élő szülők kényez­tessék őket. Ismerősöm felesége tipikus képviselője en­nek az „elfelejtett” generációnak, ő az, aki a gyermekkorát nélkülözések éveiben töltötte el. Aki az egyetemet úgy tudta elvégezni, hogy a nyári szünetekben meg a hétvégeken munkát vállalt, és mindig csak egy cipője, egy kabátja, egy csizmája volt. Aki aztán megismerte a pályakezdés meg a családalapítás, a lakásszerzés keserveit. Aki úgy nevelte a gyennekeit, hogy közben a mun­kahelyén is eltöltötte a maga 8-10 óráját, vál­lalta fillérekért a pluszmunkát, a továbbtanu­lást, a továbbképzést. Mindig tudomásul vette (ha elfogadni nem is tudta), hogy az alacsony keresetűek közé tartozik, hogy a fizetésük, a házastársával együtt épp hogy csak elég a meg­élhetésre. Meg fog-e emlékezni valaha valaki is róla? Hogy élt egy generáció, amelyik nem köve­tett el különösebb hőstetteket, csak megpróbált talpon maradni mindig? Amelyik az évek so­rán aztán odajutott, hogy emberfeletti erőfeszí­téseket tesz azért, hogy megteremtse, megtartsa az életkörülményeit családja számára? Amelyik úgy nevelte a gyerekeit, hogy nem tudta, mire, minek? Akinek nem volt meg a biztonsága, mint apáinak, hogy azt mondhassa gyermekeinek: ta­nulj, fiam, hogy boldogulj? Aki mégis ezt próbálja elhitetni gyerme­keivel, aki úgy mosolyog és úgy örül fia-lánya isko­lai sikereinek, mintha nem nyo­masztaná az a tudat, hogy holnap a gázszámlát kell befizetnie? Akitől mindenki csak megértést és türelmet kér. Elsősorban is a különböző kormányok, élükön a pénzügyminiszterekkel. Aztán a saját gyerekeik. Akiknek tanulását, to­vábbtanulását összeszorított foggal is, de fizetni szeretné. De közben oda kellene figyelni a nagyma­mára is, hogy hogy jön ki a 9 ezer forintos nyugdíjából. Nevelni kellene a gyereket, segí­teni a saját szüleit, és közben megélni, talpon maradni valahogy. Mindemellett fittnek, egészségesnek maradni, mert a beteges kiné­zetű, sápadt munkaerőt nem szívesen veszik a munkahelyen. No, meg nyelvet tanulni vala­mikor a nap huszonötödik-harmincadik órájá­ban, mert ez a nemzedék hiába ölte bele éveit az orosz nyelv tanulásába, most úgy kérik számon tőle a németet és az angolt, mintha már a bölcsőben külföldről szalasztott nörszök ringatták volna. „Nem tudom, bennünket valahogy másképp neveltek” - fogalmazta meg a minap egy or­vos, ennek a nemzedéknek a képviselője.- „Valahogy úgy, hogy azért a becsületes munkára voltunk büszkék. Hiányzott belőlünk az üzleti szellem, belőlem hiányzik a mai na­pig is. Hogy kezdenék el én vállalkozni? Ma­radok szegénynek... De hát aki nem üzletem­ber, azt le kell nyomni a víz alá? Én abból sze­rettem volna becsületesen megélni, hogy be­csületesen gyógyítok. Vagy ez már nem szá­mít?” Számít-e? Számítani fog-e valaha is, hogy élt itt egy nemzedék, amely nem írta be a nevét hőstettekkel a történelembe? Amelyik csak megtanult lemondani azért, hogy ház, lakás épüljön; azért, hogy a gyerekek tanulni tudja­nak? Amelyik csak úgy egyszerűen, a maga módján vitte,viszi évtizedeken keresztül az or­szág terhét. Amelyik nélkül ez az ország nem tartana itt. Még itt sem. Q, OüuJUutK CitfL­é Pénzük után futó hízótartók Még nyomozati szakban az ügy Tavaly októberben foglalkoztunk először azzal az üggyel, ame­lyet élelmes felvásárlók a Tofa Kft. nevében követtek el. Hogy mikor és kinek mennyivel tartoznak, erről vall jónéhány kár­vallott. Sebestyén Ferenc tiszapüspöki lakostól két hízót vettek át.- Emlékszem rá, tavaly jú­nius 4-ét írtunk, és fizetendő súly 210 kiló volt, amiért 25 ezer forint járt. Akkor azt mondta Aszódi Tibor felvásárló, hogy két héten belül fizet. Azóta fizeti, csak éppen mi ebből egy petákot nem kaptunk. Belefogtunk a gáz bevezeté­sébe, darabban maradt, mert nem tellett rá. Arról nem beszélve, hogy van két gyerekünk, egy uno­kánk, kellene a pénz. Bácsi Ferencné szintén ti­szapüspöki panaszos.- Ugyanezen a napon tőlem is elvittek nyolc hízót 865 kiló súlyban, amely 93 ezer 565 fo­rintot ért. A fiam is leadta neki, az ötért 68 ezer 160 forint járt volna.- Mire tervezték az összeget?- Kellett volna, nagyon kel­lett volna a gázra, a gyerekek iskoláztatására.- Mennyiből élnek?- Szomorúan kevésből: én szociális járadékos vagyok, ez hayi 7 ezer 600. A férjem rok­kantnyugdíjas, 9 ezer 300-at kap. Sajnos, így bánt el velünk Aszódi úr, meg a társai, a Tofa Kft. Takács László Kuncsorbán lakik. Rokkantnyugdíjas, két gyerekük közül az egyik még otthon van.- Ketten havonta 18 ezer kö­rül kapunk, és mit tehet az em­ber vidéken, hizlalással bajló­dik. Kellett volna az a pénz szántásra, vetésre, mivel föld­del is küszködünk. Leadtunk július 13-án három hízót, és nekem azt mondta Aszódi úr, hogy egy héten belül kifizeti. Rossz lehet a kalendá­riuma, mert az egy hét sokszo­rosan letelt, de üdülés közben, meg utána valahogyan tartósan megfeledkezett rólunk. Ezért a mai napig tartozik 34 ezer 775 forinttal. Ollári István szintén kun- csorbai. Munkanélküli, egyedül él, a havi járandósága 7 ezer 600.- Hat darabot adtam le 669 kiló súllyal, és 71 ezer 583 fo­rint jár érte. Tőlem is Aszódi úr, meg a Tofa Kft. illetékesei, tár­sai vitték el, és ígérték: egy hét múlva pénz áll a házhoz. Há­romszor voltam eddig a pén­zem után: beszéltem Aszódival meg a munkatársaival is. ígér­tek fűt-fát. Azt adták, de forintot a mai napig sem. Kerepesi Adóm kuncsorbai rokkantnyugdíjas. A feleségé­vel együtt két középiskolás gyereket nevelnek. A havi bevételük 25 ezer fo­rint.- Hármat hizlaltunk, adtunk le, amiért járna 34 ezer 775 fo­rint. Ez azóta is jár. Nagyon kellett volna őszre, szeptem­berre a gyerekek beiskolására, mert bizony manapság a tenév- kezdés nem olcsó mulatság. Utolsónak Antal Ferencnét szólaltattuk meg Törökszent- miklósról, a Hajnal útról.- Ketten a férjemmel 23 ezer forintot kapunk havonta. Ebből élünk, neveljük, taníttatjuk a nyolcadikos fiunkat is. Tőlünk kilenc hízót vittek el tíz mázsa hat kiló súlyban, ami­ért 103 ezer 248 forint járna. Jár is azóta.- Mire kellett volna?- A fiunk beiskolázásához, a háztáji művelését kifizetni, de átvágtak, nagyon átvágtak ben­nünket. Annyit még megtudtunk, hogy március elején még nyo­mozati szakban volt az ügy. Aszódi Tibor házát, jobban mondva annak a felét zár alá vették. A sértettek, magyarul a károsultak száma eddig 32, az összeg pedig 1 millió 873 ezer forint. Közben a pénzük után futók egy része, 26 ember fogadott egy fővárosi ügyvédnőt is. Te­lefonon beszéltem vele, aki el­mondta a jog szerint a Tofa Kft. tartozik az embereknek. Ezért polgári, nem peres eljárás fo­lyik a kft. ellen, és követelik a vételárat, valamint annak a ka­matait is. Ez az összeg nem egészen 1,4 millió. * Itt tart ma az ügy. Jó, jó mondja erre az olvasó, különö­sen az érintettek, de mikor lesz ebből pénz? Az igazságszolgáltatás mene­tét, gyakorlatát, az ügyek soka­ságát tekintve, egyet bizton ál­líthatok. Többen fűtésre, tüze­lőre, vagy a gáz bevezetésére fordították volna az összeget. Szerintem már jóval elmúlik a fűtési szezon, mire az ügyben ítélet születik. Ha tévednék, a helyesbítést szívesen vállalom mind a magam, mind a kárval­lottak nevében. -dsz­„Mindenkinek van egy álma” - énekelte egykoron Harangozó Teréz. A hajdani népszerű slá­ger csak annyiban szorul kiegé­szítésre: nem egy, de több álma is lehet egy-egy embernek. Ri­portalanyainkat arról faggattuk: terveik, elképzeléseik közül mi minden valósult meg, vagy szenvedett csorbát, olykor tö­rést. A legifjabb válaszadó ti­zennyolc múlt, a legidősebb pedig egy híján kilencven. Gyuris Krisztina Tiszaföld- váron, a Hajnóczyban az intézet egyik legjobb tanulója. A ne­gyedik a osztályba jár, dögu­nalmas a bizonyítványa: nin­csen ebben változatosság, csak az 5-ös sorakozik egymás után, ki tudja hányszor. Kriszta napi négy órát tanul, és különböző tárgyakból volt már megyei első, negyedik, ötödik, hetedik, oroszból országos tizenkilen­cedik.- Ah, nem én vagyok jó fej, az öcsém az.-Hány éves?- A Feri? Tíz. Őt tessék fag­gatni!- Majd egyszer, de most te vagy soron. Végül is mi szeret­nél lenni?- Korábban orvos, de legú­jabban nemzetközi jogász. Ha kitűnő leszek, a hatvan ponthoz kapok, viszek még ötöt, mivel angolból és oroszból középfokú nyelvvizsgám van. Erre tettem, teszem az életemet. Ha nem si­kerül, ismét megpróbálom.- A szülők?- Pedagógusok.- Akkor az anyagiak?- Ezek bizony nem jók. De hát imádják, amit csinálnak, és úgy hiszem, boldog emberek. Akkor is, ha mondjuk külföldi utakra, nyaralásokra nem futja. Egyébként nekem még van egy álmom.- Hallgatom. Látni a Tadzs Mahalt- Látni szeretném egyszer az életemben a Tadzs Mahalt. Mit tehetnék mindehhez? Úgy legyen, Kriszta! Kalicz Péter harmadéves, a mezőtúri főiskola egyik büsz­kesége. A haját hátul össze­kötve hordja, úgy tűnik, a bo­rotvapengével is hadilábon áll. Huszonkét éves múlt február­ban, és mivel a tanulmányi át­laga 4,5 feletti, köztársasági ösztöndíjas.- Már az én huszonéveim alatt is annyit változott a világ, módosult az emberek elképze­lése, köztük az enyém is, hogy kimondani is sok.- De azért csak hallgatlak.- Kunhegyesen végeztem az általánost, majd Törökszent- miklóson, a Bercsényiben is le­húztam egy évet. Akkor átirat­koztam Mátrafüredre, Erdészeti Szakközépiskolába. 1992-ben kitűnővel végeztem. Amikor ezt a sulit elkezdtem, jószerével minden osztálytársamnak akadt munkahelye. Amikor érettsé­giztünk - ha pontosan emlék­szem - ketten bírtak elhelyez­kedni a szakmában. Akadt egy remek osztályfőnököm, taná­rom, megszerettette velem a géptant. így kerültem a főisko­lára. Most ötvenen végzünk, és egy kézen meg tudom szá­molni, ki az, akit valahol mu- kahely vár.- Akkor mi lesz? Például ve­led?- Tanulok tovább, mit tehet­nék, de sokan gondolkodnak így a többiek közül is. Szeret­nék a természet, a környezet védelmével, gazdálkodással foglalkozni, és úgy tudom, ilyen eredménnyel felvesznek Sopronba, az Erdészeti Faipari Egyetemre.- És otthon? Mit szólnak ah­hoz, hogy se erdész, se gépész nem lettél, nem leszel?- Támogatnak: azt mondják, amíg lehet, tanuljak, mert an­nak most van az ideje. Elvégre ez újabb öt év.- Segítenek?- Nem kell, jószerével önel­látó vagyok, mivel az ösztöndí­jam havi 12 ezer. Ez elég. Nem mondom, ha adnak, jól jön, kö­szönöm és elfogadom.- Hol dolgoznak a szüleid?- Apu munkanélküli, anyu tanítónő, úgy hogy nem veti fel őket a forint.- Már elnézést, de 27 leszel, ha végzel. Elképzelhető, hogy Sopronból nősülsz?- Nem kizárt. Sok gimi van ott tele lánnyal, meg egy óvó­nőképző is ...- így képzelted el a jövőt?- Nem, de ki tudta mondjuk hat éve, hogy diploma ide, dip­loma oda, az állás olyan, akár a fehér holló. Harangozó Mátyásné Klá­rának Kunszentmártonban akad állása, hiszen a Tisza Fü- szért Diszkont Áruházának az egyik pénztárosa. Huszohat éves, a férje rendőr, a kislányuk lassan négy éves lesz. Egy apróság van- Szolnokon érettségiztem a keróban - jelesre. Egy hárma­som lett, a többi mind ötös, és akkor úgy gondoltam, főisko­lára megyek. De hát dolgozni kellett, meg nehéz lett volna a munkahelyről hosszabb időre elszakadni, ezért ez álom ma­radt. Majd Klárika, a lányunk tanul.- Mi az, ami megvalósult?- Hat éve férjhez mentem, és már van egy szép lányunk. Igaz, eredetileg kettőt tervez­tünk, de napról napra érezzük, sokba kerül a gyerek, és amit lehet, meg szeretnénk neki adni. Szóval, nem mondtunk le végleg a kis testvérről, de most még biztosan nem lesz.- Mennyi a keresetük?- Ketten negyvenezret vi­szünk haza.- Ez nem rossz errefelé.- Igen ám, de sok a tartozás, az ilyen-olyan részlet. A házba is fizetünk havi hétezer törlesz­tést. Régi parasztház, sokba ke­rül, nem beszélve arról, mindig van rajta csinosítani való.- A nagyszülők?- Segítenek, ezer szeren­csénk, hogy segítenek. Jószá­gokat tartanak, és innen is, on­nan is kapunk ennivalót. így a pénzből, ahogy mondani szok­tam, szűken-szépen kijövünk.- Almaik?- Szeretnénk csukott folyo­sót csinálni a ház elé, esetleg egy szobát toldani hozzá. A fér­jem vágya egy autó. Hogy mi­ben bízunk? A fizetésre szük­ségünk van, de hetente veszünk egy totót meg egy lottót. Ezek­ben . . . Korosodnak, egyre korosod­nak a riportalanyok. Beleznay Sándor 47 éves, Tiszaszen- timre polgármestere. . - Nem erre a pályára készül­tem, korábban én mindig me­zőgazdász akartam lenni. El is végeztem Kunhegyesen a tech­nikumot, és utána a következő öt évet ebben a szakmában töl­töttem . Igen ám, de közbejött valami. Jobban mondva valaki.- Azt mondják, keresd a nőt!- így igaz. Együtt jöttünk Ti- szaszentimrére, és azóta is jó- ban-rosszban kitartunk. Nekem pályát kellett módosítanom, a községházára kerültem. Sok ta­nulás következett, majd vb-tit- kár lettem, illetve másodszor is polgármester.- így gondolta a vezetést?- Óptimista vagyok, nem adom fel, de nem így. Mi kis te­lepülések hatáskört, feladatokat kaptunk, de forintot nem.- Erre az a válasz: tessék adókat kivetni!- Jó. De kinek, kiknek ves­sünk ki? Kétezer-hatszázan élünk ma itt. Van vagy hatszáz ember, akinek nincs munkája. Nekik vessem ki? Azután a nyugdíjasok száma hétszáz kö­rüli, az átlag járandóságuk havi tíz-tizenkétezer. Esetleg őket adóztassam? Vagy az aktív dolgozókat, akiket adóztat de­rekasan az állam. Talán az öt­ven vállalkozót háborgassam? A többségük a létéért küzd. De ennél is nagyobb bajnak látom, hogy hosszabb távon eladósod- nak a települések. Fejlesztés nem lesz, mert a címzett és cél- támogatás rendszerét a leg­utóbbi két parlament úgy alakí­totta ki, hogy azokhoz a tízezer lélek alatti községek képtelenek hozzájutni.-A magánélet?- Két gyereket nevelünk: az egyik egyetemista, a másik kö­zépiskolás. Talán sikerül nekik az élet. Az is ide tartozik, hogy több egészség kellene.- Kinek?- Például nekem. Rakoncát- lankodik a szívem. B. Tóth Imre túl az ötvenen, de még innen a hatvanon, To- majmonostorán lakik immáron 26 éve. Krisztusi szakállal, ma­gasodó homlokkal. Tanár, a felesége két helyen is dolgozik fél-félállásban. Két fiuk van: a nagyobbik 27 éves, autósze­relő, hivatásos gépkocsivezető és kereskedelmi eladó, de nem tud elhelyezkedni. A kisebbik most érettségizik Szolnokon.- Tanár akartam lenni, ez si­került. Foglalkozom én min­dennel, mert arra is volt példa, hogy nem csak a nagyobbik fiam, de a nejem is munkanél­küli lett.- És van eredménye?- Lett volna, de mint any- nyian, mi is beugrottunk ebbe a gilisztaügybe. Haszon egy fillér sem, maradt 346 ezer törleszté­sünk. Ezt húsz hónap alatt kel­lett kifizetnünk. Jószerével en­nivalóra sem maradt. Ezt ki­nyögtük, de hogy látunk-e be­lőle valamit, arról én már le­mondtam. Szóval, csőbe vit- tekbennünket.- Vágyak, elképzelések?- Tisztességes megélhetés, a gyerekeinknek munka. Csak ennyi lenne, ami nem sok, de a mai viszonyok közt nem is ke­vés. Ki tudja, mi teljesül belőle. Ez az ősz hajú, kék szemű hölgy már bizton készíthetne egyféle leltárt a megvalósult és teljesületlen elképzeléseiről, terveiről, hiszen 89 éves. Má- csai Margitnak hívják és Kar­cagon, a kórház melletti szociá­lis otthon lakója.- 1956-ra már meghaltak a szüleim, a bátyám meg még ko­rábban kiment Angliába, mert vitézi címet kapott. Félt a meg­torlástól. 1957 elején végre en­gem is kiengedtek, és 32 évet töltöttem a szigetországban.- Dolgozott?- Jószerével az első naptól kezdve. Először cukrászdában, bár az angol cukrászda pékség is. Azután olyan gyárban, ahol tankokat készítettek. Én ott ta­karítottam. Később egy híres írónő házvezetőnője lettem, majd nyugdíjasként az öregek otthonába költöztem. Gyö­nyörű lakosztályom volt.- Mégis hazajött.- Mert a szívem visszahú­zott, mivel magyar vagyok. Mindez 1989-ben történt. Bu­dapestre mentem az unoka­öcsémhez, aki Karcagról nő­sült. Végül itt kötöttem ki.- Milyen volt az élete?- Jó, mert éreztem, az Isten mindig mellém állt.- Nem ment férjhez. Volt egy szerelem- Nekem is volt egy nagy szerelmem, de azután az élet el­sodort egymás mellől bennün­ket. Nem voltam csúnya, több­ször elvettek volna, de én azt az egyet szerettem, és nem akar­tam az oltár előtt hazudni. Ugyanis hithű katolikus va­gyok, kedves. Tudja, hogy ma­gát az Isten küldte?- Most már tudom.- Szóval, egyszer azt mondta az egyik plébános: nézze, Mar­git, ha meggondolta magát és férjhez megy, átadom a gyónta­tószéket tíz percre, és mindjárt elmegy a kedve a férjez menés­től. De hát mint mondtam, én egyet szerettem.- Hogyan érzi magát itt?- Aránylag jól, nem vagyok terhére a fiataloknak. Amióta nyugdíjas lettem, hét helyen laktam. Mindenhol szerettek, még Angliából is érkeznek is­merős családok, hogy megnéz­zenek.-Az élete? Milyen volt?- Az élet nem más, mint egy ajándék. Gyönyörű ajándék. Van benne ború is, meg derű is, és hogy mi a több: az az ember­től is függ. De ha máskor felke­res, és lesz másfél-két órája, azt is elmondom még, mit szeret­nék csinálni. Elvégre csak 89 éves vagyok . .. D. Szabó Miklós

Next

/
Oldalképek
Tartalom