Új Néplap, 1995. március (6. évfolyam, 51-76. szám)

1995-03-18 / 65. szám

1995. március 18., szombat Kulturális Panoráma 7. oldal Vigyázat, dokumentumfilm! Az igazat mondd... „ne csak a valódit” -folytatva József Attila halhatatlan so­rát, mely a Thomas Mannhoz írott költeményéből való, s azóta, hogy láttam Az igazi Mao című filmet - múlt szer­dán vetítették a televízióban, egy, a magyar filmeknek szen­telt est keretében - egyre csak itt dobol az agyamban a költői parancs; mióta ügyes filmesek egyrészt meglévő dokumen­tum-darabokból, másrészt sa­ját gyártmányú elemekből olyan filmet tálaltak elénk, mely minden jel szerint az iga­zat lett volna hivatva szolgálni - címe is erre utalt: Az igazi Mao - méghozzá nemzetközi súllyal, hisz olybá tüntették fel, mintha az egy angolból szinkronizált dokumentumfilm lenne. Am mint végül elárultatott: játék volt csupán az egész, já­ték a valósággal és játék ve­lünk is. Méghozzá azzal a ra­vasz szándékkal, hogy felmu­tassák: lám, a nézőnek igaz gyanánt mi mindent be lehet adni, ha ügyesen mesterkedik valaki. Mert bizony elhittük, amit láttunk, oly hitelesnek tűnt. Elegendő ismeret nélkül mit is tehettünk volna? A látot­tak közben még csak gyanú sem foghatta el az embert. A film alkotóinak becsületére vá­lik, hogy végül leleplezték ma­gukat s módszerüket, s nyil­vánvalóvá vált: itt bizony mi, nézők rútul be lettünk csapva. Nemhogy az igazsághoz nem volt sok közre a Mao alakját, történelmi szerepét felmutató „dokumentumfilmnek”, még a valódinak látszó is hamissá vált benne végül. Érdekes já­ték, bár az ötlet nem túl ere­deti, tanulsága azonban el­szomorító: az a felismerés, hogy mennyire kiszolgáltatot­tak is vagyunk mi, nézők mindannak, amit nap mint nap elénk tálal a televízió, vagy amit összehordanak a médiák. Nem újkeletű felismerés ez, nem kirívó esetet, számosat lehetne idézni, ügyes filmesek manipulációit. A második vi­lágháborúról sugárzott felvé­telek, melyek a Filmhíradóban tudósították egykor a nézőket, ma már közismert, de akkor ki gondolta volna, hogy több­nyire a főváros határában, nem pedig a fronton születtek, méghozzá a teljes „hiteles­ség” jegyében. Nem új, vala­hogy mégis mellbevágott a tény, önmagunk „esendőségé- nek”, de egyúttal a műfaj, a dokumentum megbízhatósá­gának, illetve törékenységének ténye. S bár az alkotói szándék e keserűen fájdalmas jelen­ségnek a dokumentálása, éberségre is intve bennünket, a mindenkori befogadót e fil­mes játék, ám mégsem váltott ki egyértelmű rokonszenvet, mert ki szereti, ha akár játék­ból is, csúfondárosan átvág­ják. Az igazi Mao, ez az áldo­kumentumfilm arra ösztönöz végül is, hogy ezentúl azt is mérlegre tegyük magunkban, de értékeljük, ha tudjuk, árgus szemmel nézzük, szigorú gya­nakvással, amit készpénzként kínálnak nekünk akár a képer­nyőn, akár a tény közlés más formájában; a feltálaltakkal szembeni kritikusabb maga­tartásra sarkall, hogy önfeled­ten ne fogadjuk el a valóság­ból mindazt, ami a képernyőn akár nyersen is megjelenik. A kamera ugyanis a maga technikai mivoltában lehet ugyan tárgyilagos, szenvtelen és elfogulatlan, ám irányítója, aki kezeli és mozgatja, az em­ber aligha tud kibújni a bőré­ből, a művész sem, ha bir­kózva a valódival, az igazat szeretné kimondani. V. M. Alkotók és alkotások a régióban Az itt látható grafika Szécsi Valéria munkája, aki nappal a szolnoki Városi Művelődési Központ „robotosa” - falraga­szokat fest, hirdetőtáblákat gyárt, dekoratőr, ahogy mond­ják, ez a mestersége — éjjel pe­dig bevallása szerint - oly­kor-olykor gondolatait-érzéseit fogalmazza meg más-más vi­zuális formában; van, amikor színekben, van, amikor csak a fekete-fehér ellentétére ala­pozva. Rejtőzködő egyéniség, nemes magányba burkolózva, a költészet erős vonzásában élve- Pilinszky, Utassy verseiben talál igazi barátra - s a népköl­tészet ihletésében készíti pél­dául Töredékeit, melyekből úgy érzi, mégiscsak összeáll egy vi­lág; ez, ami nyugtalan és nyug­talanító, vagy ahogy ő mondja, ez a nem túl derűs és nem túl lelkesítő, de mégis emberi vi­lág. Ha nem is előtérbe állítva, ám rejtetten, félve-remélve, ár­nyékba húzódva, lapjain ott van mindig maga az ember. A fenti grafika is Töredék, egy a sok közül, melyek tárlatokat is megjártak már, minthogy meg­alkotójuk ’92 óta munkáival gyakorta szerepel csoportos ki­állításokon, s önállóan is kiállí­tott már, kamarai méretekben. S finom, apró vonalakból fel­épített rajzai, e borongós világú lapok, melyek egy líraian gon­dolkodó, a világot gyengéden átkaroló ember lelki lenyomatai- oly ismerősen köszönnek ránk. Lapjain hangulati-érzelmi minőséggé lényegül át a tárgyi valóság. Csendben, szinte ész­revétlen, töprengések közepette dolgozik, építgetve életének művét, alkotótársak vigyázó te­kintetétől kísérve, s bizony ar­ról álmodik, hogy bemutathassa együtt is az „éjszakák termé­keit” gyermekrajzaival egye­temben, melyek különböző ki­adványokhoz készültek s ké­szülnek, melyek igazán rokon­szenvesen teszik teljesebbé a magány szorításából kitömi vágyakozó alkotóember képét. (Sorozatunkban rendre be­mutatjuk a régióban élő alko­tók, a vizuális művészet képvi­selőinek egy-egy munkáját, mellékelve hozzá néhányvoná- sos „arcképét” is.) V. M. A férfi jól érezte magát az üdülőhelyen. Egy üvegfal előtt állt, gyönyörködött a kilátásban. Kicsit előreha­jolt, hogy jobban lásson az alkonyati fényben, eközben beütötte a homlo­kát az üvegfalba. Az ütés nem volt nagy, rögtön meg is feledkezett róla. Reggel nyolckor indult haza kocsival. Kilenckor lett rosszul. Erős há­nyás fogta el, egymás után kétszer is. A vacso­rára gyanakodott. Két napig koplalt. A harma­dik napon vette észre, hogy mindent duplán lát és enyhén szédül. Orvost hívott, aki szerint agyvérzése volt, ezért mentőt hívott, bevitette a férfit a kórházba. A kórházi orvos szerint nem volt agyvérzés, ám miközben a beteg fejét ütö- gette gumikalapáccsal, eltalálta a jobb szemöl­dökénél az eredeti ütés helyét. A férfi rendkívül éles fájdalmat érzett. Néhány másodpercre megvakult, csak lassan kezdett újra derengeni. Nagyon fátyolosán ugyan, de látott. Később gyakran mesélte ismerőseinek. „A jobb szem­öldökömnél a kalapácsütésre bevérzett. A be­vérzés miatt hatszor lumbáltak. Az ötödik szú­rásnál végignyilallott a jobb lábam a talpamig. Erre a lábamra teljesen lebénultam. Nem tud­tam emelni, csak a földön húztam. Megröntge­neztek. Kaptam egy röntensugár-sérülést.” Sa­ját felelősségére távozott a kórházból. Naponta Körmendi Lajos: • • Üveg négy órát úszott, kettőt dél­előtt, kettőt délután, közben gyalogolt vagy tíz kilométert. Persze ez a gya­loglás eleinte csak ván- szorgás és támolygás volt. Öt hónapig lábado­zott. A harmadik hónaptól már naponta dolgo­zott három-négy órát. Felváltva hunyta be hol az egyik, hol a másik szemét, mert ha mindkét szemével a papírokat böngészte, még szédült. A munkahelyén rá akarták beszélni, hogy száza- lékoltassa le magát. A munkatársai mostanáig azt hitték, agyvérzést kapott. Ő azt bizonygatta, hogy agyrázkódást. S óriási erőfeszítések árán ugyan, de meggyógyult. Nem értette, miért tá­madnak ellene. Aztán mgtudta. A balesete köz­vetlenül a bérrendezés előtt történt. Amikor azt a hírt kapták, hogy őt agyvérzés érte, a ráeső bérhányadot felosztották egymás között. A régi munkáit nem kapta vissza. A lakóhelyétől leg­távolabb eső munkahelyekre kellett ingáznia. Azt gondolták, ezt az életet nem vállalja, in­kább leszázalékoltatja magát. Tévedtek. A férfi szívósan bumlizott, fél szemmel vizsgálgatta a távoli munkahelyek számláit. Nem adta fel. De az ablaknál nagyon vigyázott. * * * A szerzőt március 15-én József Attila-díjjal tüntették ki. Eszkimók és fókák Tisza-tavi vendégforgalom tapasztalatai 1994-ben Minden évkezdet egyben számvetést is jelent. Jász-Nagy- kun-Szolnok megye egyik legjelentősebb idegenforgalmi térsége a Tisza-tó. Ezt ma már senki nem vitatja, hiszen az elmúlt évek ta­pasztalatai bizonyítják, hogy a Tisza-tó melletti települések fejlő­désében, a vállalkozói szolgáltatások összetételében és számának bővülésében a turizmus játszott meghatározó szerepet. A Tisza-tó léte, a számos meg­oldatlan probléma ellenére új lehetőségeket, de egyben új ki­hívásokat is jelent az itt élő la­kosság számára. A természeti és a vízi turiz­mus iránt világszerte növekvő érdeklődés tapasztalható. A Ti- sza-tó vonatkozásában ez igen kedvező tendencia, azonban számolni kell azzal is, hogy a tömeges méretű látogatottság komoly környezeti károkat okozhat, melynek következmé­nye épp e vonzástényező meg­szűnése, ezzel együtt a turiszti­kai érdeklődés csökkenése. Rendkívül nagy tehát mind az önkormányzatok, mind a vállalkozók felelőssége, az át­gondolt és a környezet terhelhe­tőségét figyelembe vevő turisz­tikai célú fejlesztésekben. 1994. időjárási viszonyai a nyári idegenforgalmi szezon szempontjából igen kedvező­nek ítélhetőek. Folytatódott az immár évtizedes aszályos idő­szak, amely a mezőgazdaság számára súlyos gondokat jelen­tett ugyan, de a vízparti turiz­mus lehetőségeit javította. Megbízható, számszerű ada­tokat a múlt évi Tisza-tavi ven­dégforgalom alakulásáról több oknál fogva nem lehetséges adni. Az egyik ok az a nem re­gisztrálható turizmus, amelyet köznyelven „vadkempingezés­nek” hívunk, és amely főként a Tisza-tó partmenti területein és a szigeteken divatos. Becslések szerint ez a forgalom eléri a ke­reskedelmi szálláshelyek for­galmának 2,5-3-szoros mérté­két. Á vadkempingezésnek van­nak előnyei és hátrányai is. Azonban míg az előnyök egyoldalúan csak a vadkem­pingezők számára jelentkez­nek, a tevékenységgel együtt­járó hátrányok sújtják a termé­szeti környezetet, bevételtől fosztják meg az önkormányza­tokat. Úgy gondolom, mielőbb szükséges lenne egy minden érdekelt fél számára elfogad­ható, rendezett és szabályozott parthasználat bevezetése, első­sorban a Tisza-tó környezeti ál­lapotának, ezzel együtt turiz­musának hosszútávú védelme érdekében. A bizonytalan statisztika má­sik oka az a bizalmatlanság, amely az adatszolgáltatók ré­széről tapasztalható. Roppant nehéz - és a mai adózási szabá­lyok miatt szinte lehetetlen - pontos vendégforgalmi adatok­hoz jutni. A kereskedelmi szál­láshelyeket üzemeltető vállal­kozások és az egyre bővülő mértékű magán fizetővendéglá­tásban résztvevők, a jövedel­müket sújtó adóterhek miatt nem igazán érdekeltek a ven­dégek pontos regisztrálásában, és akkor még nem beszéltünk a „feketeszoba-kiadók” jelentős forgalmáról. Megítélésem szerint célszerű lenne áttekinteni a vendégfoga­dás adózási feltételrendszerét, és reális, ösztönző adórendszer kidolgozásával kellene érde­keltté tenni a vállalkozókat és a lakosságot is a jövedelmek megosztásában. Meggyőződé­sem, hogy elfogadható mértékű és reális adókivetés esetén sok­kal több állampolgár válna „törvénytisztelővé”, ezzel együtt növekedhetnének a köz­teherviselésre fordítható állami és önkormányzati bevételek is. A Tisza-tó múlt évi vendég- forgalmát tehát csak tapasztala­tok alapján történő becsléssel lehetséges minősíteni. A tér­ségbe megítélésünk szerint kö­zel hasonló nagyságrendben érkeztek vendégek, mint az előző években. A tapasztalatok szerint kismértékben csökken ugyan a külföldi látogatók száma, de ugyanakkor örvende­tesen javult a belföldi vendég­létszám. Ennek okait elemezve megállapítható, hogy míg a kül­földi vendégkör egy részét (fő­leg a hollandokat) a boszniai események távol tartják, a Ti­sza-tó térségének relatív „ol­csósága”, a még fizetőképes hazai kereslet figyelmét is fel­keltette. Kétségtelen tény, hogy egyetlen vállalkozóval sem be­széltem, aki nem panaszkodott volna a vendéglétszám alakulá­sára. Ez nyilvánvaló ellent­mondás a fentiekben megállapí­tott tendenciákkal, azonban né­hány tényt szükséges figye­lembe venni. A közel változatlan vendég­szám mellett a Tisza-tó vala­mennyi településén számos új szállásférőhely épült, és ide­genforgalmi és vendég­látó-ipari szolgáltató egység kezdte meg működését az el­múlt néhány évben. Jellemző példaként Tiszafü­redet is említhetem, ahol 1988-ban kettő, jelenleg hét kemping nyújt szolgáltatásokat az ideérkezők számára. Igaz ez az arány a vendéglátásra is! Természetes tehát, hogy az egy-egy vállalkozóra jutó ven­dégek száma csökkent. Mond­hatnánk, hogy ez jótékony ha­tással lehet az egészséges szakmai versenyre, a színvonal javítására, az ideérkező vendé­gek közérzetének jobbítására. Erre természetesen szükség van, de úgy gondolom, vala­mennyi vállalkozó egyetért ve­lem abban, hogy több vendéget kellene idecsalogatni a jövő­ben. Nagy verseny folyik a ven­dégekért a világban, Európában és nálunk, Magyarországon is. A talponmaradáshoz és a jelen­legi nehéz gazdasági helyzet­ben kitűzhető fejlesztési célok megvalósulásához valameny- nyiünknek többet kell tennünk és vállalnunk. Ennek érdekében - elsősorban az idelátogató vendégek észrevételei és véle­ményei alapján - alapvetően a következőkre kell figyelmünket fordítani: a vízpart és a telepü­lések tisztasága, rendezettsége (ez rendkívül fontos!), a ven­déglátók kulturált, udvarias vendégbarát magatartása, segí­tőkészsége. Az idegenforgalmi és vendéglátó-ipari szolgáltatás színvonala, a számlázási pon­tosság, a folyamatos és jól szervezett rendezvények bizto­sítása és a szabadidő eltöltésé­nek változatos lehetőségei. A turizmusban dolgozók képzése, továbbképzése, idegeny­nyelv-ismeret, célirányos rek­lám-propaganda és széleskörű, többnyelvű információ. Természetesen szükség van mindazokra a műszaki alap-inf- rastuktúrákra is, amelyre vál­lalkozói alapon meg lehet te­remteni a vendégfogadás felté­teleinek bővítését. A Tisza-tó változatos turisztikai kínálata - amennyiben vigyázunk értéke­ire - még igen sok új vendég számára nyújthat lehetőséget. A fontos csak az, hogy a tervezett fejlesztéseknél és beruházások­nál hosszú távú érdekek érvé­nyesüljenek. A Tisza-tavi tu­rizmus számára ez a hosszú távú érdek, kizárólag a tó öko­lógiai és vízminőségi egyensú­lya. Az 1994. évi tapasztalatok alapján megállapíthatjuk, hogy a Tisza-tó vendégforgalmának alakulása jobb, mint az orszá­gos átlag. Amennyiben a fen­tebb megállapított tennivalók­ban sikerül csak egy kicsit is előrelépni, meggyőződésem, hogy egyre több vendéget fo­gadhatunk a térségben, és a vál­lalkozók sem érzékelik a „sok az eszkimó, kevés a fóka” szindróma negatív hatásait. Kerekes László Nepomuki szobra félreállítva Aligha van a XVIII. század „modem” szentjei közt még egy, akinek annyi templomot és kápolnát szenteltek volna, s annyi köztéri szobrot állítottak volna fel Magyarországon, mint Nepomuki Szent János­nak. A neki dedikált templo­mok és kápolnák száma a törté­neti Magyarországon 122 volt, szobrait pedig csak alapos gyűj­tőmunkával lehetne összeszám­lálni. A nép tudatába elsősor­ban mint a gyónási titok mártír­szentje vonult be, de védő­szentje volt a vízenjáróknak, dereglyéseknek, komposoknak, hídvámosoknak és vízimolná­roknak is. Szólnunk kell ezeknek a mí­ves szobroknak a sorsáról, ame­lyeket a népi buzgóság a XVIII-XIX. században Nepo­muki Szent János tiszteletére emelt. Nem hagyhatjuk ugyanis, hogy a zömében mű­emlék vagy műemléki jellegű szobrok, amelyek ma már fel­becsülhetetlen művészettörté­neti értéket képviselnek, az idő­járás viszontagságainak, illetve a nemtörődömségnek áldozata­ivá váljanak. Megemlítendő, hogy a közeli múlt évtizedeiben eredeti helyükről elmozdítot­ták, így a falu- vagy városkép­ből kivonva, a szobrok mintegy „félreállítva” léteznek sokhe­lyütt. Ez a helyzet ma Jászalsó- szentgyörgyön is. A helybeli Vízi-família által 1767-ben emelt, 1811-ben felújított nagybecsű szo­bor ma eredeti helyéről elmoz­dítva egy, a főut­cáról nyíló ’ jel­legtelen közben, „netovább-utcá­ban” várja sorsá­nak jobbra fordu­lását. A talpig érő reverendá­ban, karingben, fején birettával, kezében pedig feszülettel ábrá­zolt, külsejében is ünnepélyessé­get sugalló Ne­pomuki Szent Jánoshoz - amint azt mellékelt fo­tónkon is láthat­juk - a legke­vésbé sem illik a napjainkat is szimbolizáló oszlop-erdő, még kevésbé a szobrot körülvevő vas- és betonkerítés. Ha a szo­bor eredeti helyén, de legalább­is a templomkert többi rangos szobra között lelhetne menedé­ket - az volna csak megnyug­tató.-törő-

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom