Új Néplap, 1995. január (6. évfolyam, 1-26. szám)
1995-01-07 / 6. szám
8. oldal Kulturális Panoráma 1995. január 7., szombat Színház Horváth Jenő emlékezete A napokban hunyt el Horváth Jenő, a magyar színházművészet jelentős alakja, rendező, bár színészként is vállalt olykor szerepet. Küzdelmes és eredményes életútja során - 72 éves korában érte a halál - a szolnoki Szigligeti Színház is egyik állomása volt művészi pályájának, a ’70-es évek derekán több évadban is itt dolgozott, s olyan kiemelkedő bemutatók fűződnek nevéhez, mint például a megrendítően szép Gorkij-előadás, A mélyben vagy a Csehov Platonov szerelme című drámájának vérbő, erőteljes megszólaltatása a színpadon. A szigoráról is híres művészember a minőség könyörtelen követelményét tartva szem előtt - ezért is vonzódik a klasszikus értékekhez -, a költői realizmus eszményét követve hozza létre maradandó munkáit, melyeket az idő ugyan eltávolíthatja, de a színház barátainak emlékeiből nem törölheti ki, s halála alkalmából ismét felidézve őket, a veszteség még fájdalmasabb. Csongor és Tünde Új bemutatóra készülnek a Szigligetiben, ma délelőtt pedig premiert is tartanak, a Csongor és Tündét játsszák, méghozzá délelőtt 11 órai kezdettel. A szokatlan időpontból következtetni lehet: Vörösmarty mesedrámája ezúttal gyermekeknek szánt előadás, Zsótér Sándor rendezésében szólal meg - sajátságosán eredeti felfogásban. A későbbiekben is, miként most a premieren, bérletszünetben lesz látható a kötelező olvasmányok között is szereplő, XIX. századi, romantikus és realista elemeket ötvöző színpadi játék. Előadások: ma, továbbá 8-án, 12-én, 13-án, 24-én, 25-én, 26-án, délelőtt. Kleist-próbák Elkezdődtek és javában folynak a próbák a Szobaszínházban, ahol a német romantika egyik játékos képviselőjének drámáját kívánják színre vinni. Heinrich von Kleist Az eltörött korsó című színdarabját Czeizel Gábor elképzelései szerint mutatják be, ő irányítja a próbákat, s az egyik szerepben Epres Attilát láthatni majd újra, aki a Ha mi holtak feltámadunk című Ibsen-dráma szobaszínházi előadásaiban estéről estére sikert arat. A Kleist-bemuta- tóra előreláthatóan februárban kerül sor. Az alsószentgyörgyi temetőből Szív alakú síremlékek Jászalsószentgyörgy nagy kiterjedésű római katolikus temetője a község keleti végén, a Jászla- dányba vezető út déli oldalán található. A temető több mint két évszázados múltra tekinthet vissza: az 1766-os „canonica visitatio” (püspöki egyházlátogatási jegyzőkönyv) rendeli el, hogy a templom körüli temető betekével a község egy új temetőt nyisson. A főpásztori meghagyásnak és a Mária Terézia által inspirált, időközben megjelenő helyhatósági rendeleteknek is megfelelően az új temetőt - egészségügyi okokból - az akkori településen kívül, jelenlegi helyén 1775-ben nyitották meg. A temető néprajzi vonatkozásban gazdag és értékes síremlékei közül itt két úgynevezett „szív alakú sírjelet” mutatunk be. Magyarországon a szív alakú síremlékek elterjedése elsősorban a jezsuita rend „Jézus szíve”-kultuszával hozható kapcsolatba. A rend kezdeményezésére XIII. Kelemen pápa 1765-ben hivatalossá tette „Jézus szíve” tiszteletét, s időben közvetlenül ezt követően jelennek meg temetőinkben a szív alakú sírjelek. Gyors elterjedésükben természetesen szerepet játszott a nép ízléséhez mindig is közel álló, ősidők óta kedvelt szimbolikus jelentőségű szív motívum is. Rigó Gergely míves síremlékére Sallai Ferenc temetőőr és Törőcsik Béla kőfaragó mester hívta fel figyelmemet. A csücsök nélküli, stilizált szív alakú felirattáblát itt volutában végződő szalagkeret övezi. Fekvő téglalap alakú lábazatán felirat: „Hű kegyelet s emlékezet / Fogjon kezet e sír felett”. Nyilván e sorokra utal a voluták fölött kőbe faragott parolázó kézpár, az elhunyt életútját pedig a voluták közé vésett huszárcsákó szimbolizálja, két oldalán kivont szablyá- val és annak hüvelyével. A sírkő felirata: „Itt nyugszik az Úrban / Rigó Gergely / volt csász: kir: kapitány / élt 74 évet meghalt / 1857 év június 11-én / és neje / Ozoroszky Terézia / élt 80 évet meghalt / 1884 máj. 9. / Első neje / Horváth Borbála / élt 21 évet megh. 1831 év”. Sajnálatos módon a szív alakú felirattáblát lezáró keresztnek csak a talpa maradt meg, de ebből következtethetünk egykori alakjára. A sírkő néprajzi-művészettörténeti értékein túl e sorok íróját az is érdekelte, ki volt Rigó Gergely, akiről a községben már a legöregebbek sem tudtak semmit. Eletútjáról röviden az alábbiakat tudtam meg: 1783. október 20-án született Jászal- sószentgyörgyön, jómódú re- demptus családban. 1800-ban, 17 évesen döntött a katonai pálya mellett, s 1806-ban már a Michael von Kienmayer lovassági tábornok nevét viselő magyar huszárezred hadnagya. Ezredével részt vesz a napóleoni háborúk eseményeiben: 1809-ben az Aspem melletti csatában tünteti ki magát vitézségével, s 1812-ben már az említett csatában súlyosan megsebesül és francia fogságba esik. Innen - nem mindennapi bátorsággal - egy Molnár János nevű közhuszár szabadítja ki. I. Ferenc császár mindekettőjüket kitünteti: Molnár János a „Vitézségért Érdemérem” arany, Rigó kapitány pedig ezüst fokozatát kapja meg. 1817-ben leszerel, s visszaköltözik szülőfalujába gazdálkodni. 1848^19-ben „capita- neus pensionatus”-ként - nyugalmazott kapitányként - részt vállal a község által kiállított nemzetőrök kiképzésében. 1857. június 11-én halt meg tüdőgyulladásban, s ekkor kolerában elhunyt első felesége mellé temetik el. A községi pro- tokollumnak (jegyzőkönyvnek) egy 1864-es bejegyzése szerint tekintélyes, 10.000 forintra rúgó vagyont hagyott maga után. Rigó Gergely temető földjéből kifordult sírkövét a helyi Lip- pay Lajos Általános Iskola honismeretei szakköre, a gazdakör és a Lungo Drom szervezet támogatásával, 1994. március 15-én, a római katolikus plébániatemplom kertjében állította fel. A szentgyörgyi temető másik szív alakú sírjelét ma - sajnos!- gondozatlan, sűrű bozót fedi el az érdeklődő tekintetek elől. A mellékelt fotónkon is látható sírkövet röviden az alábbiak szerint tudjuk leírni: a téglalap alakú lábazaton nyugvó, keret nélküli, szív alakú felirattáblát talpas kereszt zárja le. A felirattábla szerint „Itten nyugszik / Istenben boldogult / Ketskés Josef Ur / és nője szeretett hitvese / Trötsik Apollonia / meghaltak egy napban / 2-ik márciusban / 1884 / Béke hamvaikra”. Férj és feleség egy napon történt halálát az anyakönyvi bejegyzések is alátámasztják, bár annak dátumául 1884. március 13-át jelölik meg. E napon délelőtt, „hirtelen halállal” Kecskés József, majd ezt követően délután Törőcsik Apollónia hunyt el. Mindketten tehetős redemptus családból származtak, a férj apja „Senator” (tanácsnok), a feleség nagyapja pedig községi bíró volt. Kecskés József egyébként az anyakönyvekben „honoratior”-ként - ma azt mondhatnánk: értelmiségiként- szerepel, s egy időben az egyházgondnoki tisztséget is ellátta. Itt leírt sírkövük azonban nemcsak néprajzi megközelítésben értékes számunkra: mai ismereteink szerint ez egyben a jászalsószentgyörgyi temető legrégebbi sírköve is. Mind a két itt ismertett sírkövet dunántúli vörös mészkőből- úgynevezett „magyar márványból” - faragták, s mindkettő érdemesült arra, hogy az utókor gondozásában és megőrzésében részesülhessen, -törőVáci Mihály: Tenyér a botra Feltérdelek naponta, mint a fáradt teve, mely terhét vinni kénytelen; már gyűlölet van bennem és utálat, mert mindezt én még önként cipelem; befog a sors ostorhegyes lovának:- űz engem, s másokat biztat velem. Lehullva, feltérdelve - mért csinálom? Mert élni kell - és nincsen irgalom. Csak ez a kényszer az, ami halálom elűzheti: - élek, míg ezt bírom. Szembeszegezett erőmön tornászom, mint ráfonódva - szőlő a karón. A hit szárnya rámbénul, csügg esetten. Széthull minden ég darabokra. Nem szólít isten; - nézem tehetetlen:- kihunyt legendák égő csipkebokra. Lehet-e még másként? - kegyetlen ráformi dolgomra: tenyér a botra. A népszerű költő Költészet és népszerűség? Ma szinte összeilleszthetetlennek mutatkozó fogalmak. Élő költőink kötetei néhány száz példányban jelennek meg, s országosan is csak néhány könyvesboltban lehet rájuk akadni. Nem mindig volt ez így, s nem csak a legöregebbek emlékezhetnek másfajta időkre. Mert igaz ugyan, az irodalmi legendák hagyománya azt sugallja, hogy a költő az fiatal, szegény, lehetőleg beteg is, s csak halála után ismerik fel tehetségét, azért vannak szerencsésebb sorsú nemzedékek és egyének is. December utolsó napjaiban lett volna 70 éves Váci Mihály, a költő, akire talán sokan emlékezhetnek a megyében is, hisz nem egyszer fordult meg Szolnokon és e régió egy-egy településén, hogy találkozzék a vers barátaival. Sorsának első fele a legenda képletét mintázta, a második, sajnálatosan rövidebb szakasz viszont a sikerre volt példa. Annak a nemzedéknek volt a tagja, amelynek a „fényes szelek” voltak pályára állító élményei, ő azonban, részben túlzott önbizalomhiánya, részben betegsége miatt lemaradt a társaktól, s csak 1955-ben jelentkezett első verseivel, s mindjárt első kötetével is. Akkor még különösebben nem figyeltek fel rá, ami érthető is, hiszen éppen ekkortájt zajlottak líránknak olyan nagyszabású változásai, mint amilyenek Juhász Ferencék és Pilinszky Jánosék nevéhez fűződnek. Váci Mihály az 1958-as, s meglehetősen kétes hírű Tűztánc antológia után vált az irodalompolitika által észrevett, majd vitathatatlan tehetsége révén mind jobban méltányolt költővé is. Nem késtek a hivatalos elismerések sem, ám nem ezek bizonyultak a legfontosabbnak, hanem az olvasóknak a hatvanas években mind erőteljesebben megmutatkozó szeretete. Ebben az időszakban a mainál sokkal népszerűbb volt az élő költészet: az irodalmi színpadok, az író-olvasó találkozók a közélet fontos fórumaivá tudtak válni. Még e korban is ritka volt azonban a sokezres példányszám, s Váci Mihály ezt rendre elérte. Életében megjelent utolsó kötetének a példányszáma tizenhat- ezer volt! Egyike lett a legismertebb és legnépszerűbb költőknek, s ezt nem engedmények árán érte el: önmagát adta, s ez ragadta meg olvasóit. Sokat csökkent azóta a vers népszerűsége. Váci Mihály éppen akkor halt meg tragikus hirtelenséggel 1970 tavaszán, amikor társadalmunkban komoly változások kezdtek érlelődni, olyanok, amelyeket ő is észlelt, s meg is örökített. Sokan úgy vélik, azóta, hogy Váci költészete szigorúan korhoz kötött, sőt: egyetlen politikai rendszerhez, s annak elmúltával nyugodtan porosodhatnak munkái. Mélységesen igaztalan ez az állítás. Váci valóban nem volt nagy költő, korszakmeghatározó mester, s még csak igazi újító sem, de mester volt, a költészet avatott művelője. Terjedelmes lírai életművében viszonylag sok a romlandó anyag, de egy jó válogatás ma is érvényes, s néhány legszebb verse ma is méltó helyet kaphatna hét évszázad legszebb magyar verseinek antológiájában - ha volna ma is ilyen könyv. S az irodalom történetét csak egy kissé is ismerő ember számára magától értetődő, hogy nem a megírt, hanem a megmaradó művek a fontosak az utókor számára. Hogy Vácihoz hasonlóan érzelmes poétaelődöket idézzek: mennyi verse él ma Kisfaludy Sándornak vagy Tompa Mihálynak a köztudatban? S mennyien olvassák őket? Pedig költők voltak, s a magyar irodalmi hagyomány kitörölhetetlenül fontos részei. Váci halála óta még csupán szűk negyedszázad telt el, s éppen ma ideológiai és szűkebben esztétikai okok is gátolják tárgyilagos értékelését. Ám az életmű türelmes: megvárja a századik születésnap méltatóit is. V. G. Michael Eisner a Walt Disney Filmstúdió vezető tervezője. Ő lehelt életet Miki egér figurájába is. Most azonban a neve a legújabb Walt Disney-figurától lett híres. Ó álmodta meg a Lion Kinget, a gyerekek legújabb kedvencét, az Oroszlánkirályt is, amely a magyarországi népszerűségi listán is előkelő helyen végzett az 1994-es esztendőben. FEB-FOTÓ Törő István: A vakondok A gyümölcsérésre emlékszik leginkább. A magvaváló őszibarackra s a körtére, melynek elcsurranó levéből áldásként részesül az is, ahonnan vétetett. És akkor még nincs meg a korona, mert nála a szőlő kapja a koronát. A szőlő, amellyel a legtöbbet bíbelődik, számos napfényes órát elcsal a többitől a metszéstől a szüretig, s ami aztán jön. Most még a munka, a babusga- tás, de ő már látja benne a szőlőt, a fehér, rózsaszín, sárga, bordó és fekete bogyókat is előre. Mennyi színárnyalat, és mégsem akad közte fakó. Mindegyiket egyformán szereti. Az őszinte színvallásukért. A benne rejtőzködő illatokért és ízekért. A muskotályostól a fűszeresen át a csípős kékszőlőig. A bogyó húsáért, amelyet áldással telítve harap meg, és érzéssel közelít hozzájuk, mint a lányokhoz szokás, törékeny asszonyokhoz. Tudja, hogy a szőlő legalább annyira elvárja a gondoskodást, törődést, mint Sára, aki ott kapir- gál a kert másik végében fel- gyűrkőzve jó, húsos karjaival. Éppen zsörtölődik a talajlakókkal, melyek állandóan rágják, pusztítják a veteményeit. Leginkább a vakondok, mely összeszabdalja a kezei között mértani pontossággal kiformálódó ágyá- sokat. Hívná is Lőrincet. Látja, hogy a szőlőt ajnározza. Ilyenkor jobb, ha nem háborgatja. 0 úgyis a vakondok pártján van, mert az védi meg a szőlőit. Legalábbis így magyarázza, vagy elhiteti vele. Mondaná, hogy dobjuk át a szomszédba. Minek? Úgyis visz- szajön. Itt puha a föld, ott műveletlen, itt trágyázott, ott nem. Azért mégis kísérletet tesz.- Apjuk! Csinálj már vele valamit! Lőrinc elnéz a szemüvege fölött az asszonyra, majd a sámlin ülve becélozza az ágyásokat. Összeráncolja a szemöldökét.- Hagyd, drága életem! Ő tudja, mit csinál - s nevetni kezd. - Menti az irháját a rusnya lótetű meg a pajor. Az asszony durcás lesz. Nem azért, hogy ilyen választ kapott, hanem mert kinevetik.- Felturkálta a veteményeket!- Szabadítsd ki, kapáld szét, gereblyézd el! Az asszony visszamegy. Lőrinc a szeme sarkából figeli, ahogy gereblyéz. Szellő suhan át a gyenge leveleken, felborzolja őket. Megfésüli a frissen kötött gyümölcsöt. Gyerekkora jut eszébe. Az apja ugyanúgy babusgatta a szőlőket, és hogy haragudott a vakondokra! Nem is hívta másként, csak undoknak, mert akkor a dinnyetáblát turkálta fel. Az apja mindennel próbált védekezni. Nádszálakat szurkált le a földbe, üres sörösüveget ásott le. De a vakondokot ez nem zavarta. Végül elővette az ásót, és türelmesen kivárta, amíg mozgatja a földet. Gyorsan kiásta. Ött kapálódzott a védtelen bundás kis állat, esetlenül keresve valami védelmet, bújva el a fúrólyukba, mint valamikor a harctéri bakák, ha vinnyogott az aknalövedék. Apjának már lendült az ásója, hogy kitölti a sok-sok bosszúságot, amikor hirtelen elvigyorodott a képe:- Dobjuk át Bemát szomszédhoz! Ma is jókat kuncog rajta, ahogy Bemát szomszéd mérgelődött a vakondok miatt. És ő most sem tud rá haragudni. Az is Isten teremtménye, mint a szőlő. Végül mégiscsak feláll. Illő az asszonyon segíteni, ha már ilyen nagy bajban van. Pedig tudná a módját, hogy riassza el. Annyit fejlődött már a tudomány, füstpatronoktól kezdve a vegyszerekig, mérgekig széles a skála. De ő a szelíd kényszerítés híve. Odaballag az asszonyhoz. Átöleli. Sára nem húzódik el.- Akkor varázsoljam el? Az asszony nevet.- Csak ne lenne olyan alattomos.- A nagybajszú Tóninál csak nem alattomosabb?!- Az már egyszer igaz. Inkább őt varázsold el! - és eldobja a ge- reblyét. Majd felállítja a sufni falához, nehogy Lőrincet orrba vágja, ha véletlenül rálép. M ent, hogy előkészítse a bort, meg magát a varázslathoz. Most már azon imádkozott, nehogy vakondokká váljon az ő élete párja a bor varázsló hatalma alatt.
