Új Néplap, 1995. január (6. évfolyam, 1-26. szám)

1995-01-21 / 18. szám

1995. január 21., szombat

Nézőpontok

5. oldal

Szombati Jegyzet

Napja már van a magyar kultúrának

Kölcsey Ferenc, a kézirat tanúsága szerint 1823. január 22-én, tehát 172 éve fejezte be Himnusz című versét, amely később, Erkel Ferenc zenéjével nemzeti himnuszunk lett. Ennek az eseménynek az emlékére rendezik meg 1989, tehát lényegében a rendszerváltás óta, a magyar kultúra napját.

Nincs abban semmi különös, hogy egy új rendszer saját önazonosságát és az előzőhöz képest másságát új ünnepek beiktatásával is igyekszik hangsúlyozni. Ez sohasem öncélú dolog, mögötte mindig az áll, hogy az adott rendszer mit vállal hangsúlyozottan a magyar történelem és kultúra egészéből. Inkább szól tehát ez a jelenhez és a jelenről, mint a múltról.

A Himnusz születésének dátuma alkalmasnak mutatkozott, hogy a magyar kultúra napja legyen, hiszen a Himnusz olyan össznemzeti kincsünk, amely körül nem feszülnek világnézeti, politikai ellentétek. Szimbóluma lehet tehát egy olyan nemzeti egységnek a szellemi életben, amely egységre szíve mélyén mindenki vágyakozik ugyan, de amelyről tudjuk, hogy igazából nem létezik, sőt mivel a fejlődés mindig ellentétes erők, törekvések harcából születik, nem is fog létezni soha.

Ugyanakkor, utólag visszatekintve az eltelt évekre, van valami abszurditás abban, hogy éppen azóta ünnepeljük a magyar kultúra napját, amikor megkezdődött korábban kialakult nemzeti kereteinek, támogatási rendszerének, műhelyeinek bomlása, bomlasztása, amikor katasztrofálisan csökkent a támogatására szánt pénz, és amikor mindezek következtében mindmáig sűrűsödnek válságjelenségei.

Mindez arra az esetre emlékeztet engem, amely boldogult belpolitikai rovatvezető koromban történt, valamikor a ’70-es évek elején. Hajdanvolt főszerkesztőm megbízott, hogy írjak egy dicsérő, elismerő vezércikket az ápolónőkről. Mikor megkérdeztem, hogy mi adja a cikk időszerűségét, így válaszolt: „Az ápolónők kimaradtak az egészségügyi bérrendezésből, legalább így ismerjük el a munkájukat.”

Azt mondják, minden hasonlat sántít, de azért bizonyára nem véletlen, hogy a magyar kultúra napjáról ez a régi történet jutott eszembe: nincs pénz az oktatásra, a közművelődésre, a művészetek támogatására, de legalább napja legyen a magyar kultúrának.

A rendszerváltás körüli években az emberek tele voltak illúziókkal: azt hitték, mert azt hitették el velük, hogy a piac automatikusan megoldja a gondokat, mindent a helyére tesz az élet valamennyi területén, a gazdaságban és a kultúrában is.

Az élet azóta bebizonyította, hogy a piac önmagában nem képes szabályozni a gazdaságot sem, ahonnan az állam teljesen kivonul, ott szabad verseny helyett jobb esetben a monopóliumok, rosszabb esetben az alvilág körei teremtik meg a maguk „rendjét”.

És még sokkal kevésbé képes szabályozni a piac a kultúrát, hiszen az a legritkább esetben termel profitot. Ami pedig a legrövidebb időn belül nem termel profitot, az természetszerűleg

kívül kerül a tőke érdeklődési körén.

Azt támogathatja reklámcélból, politikai vagy szociális-jótékonysági alapon, vagy igen ritkán valamiféle luxusfogyasztás céljából, de az ilyenfajta támogatás nem szolgálhatja az értékek kiválasztását. A kultúra nem reklámhordozó, nem politikai játszmák eszköze, nem jótékonyságra váró alázatos koldus, amely félanalfabéta újgazdagok adományáért könyörög, nem öncélú luxus, ezüst- pityke a díszmagyarra.

De akkor hát mi a kultúra? - kérdezhetnénk.

Az egyszerűség kedvéért tételezzük föl az egységes nemzeti kultúra létét, s akkor kimondhatjuk, hogy az emberként, magyarként való önmeghatározásunk, önazonosságunk fő megalapozója. Ha azonban ez a definíció túlságosan elvontnak tűnik, elmondhatjuk konkrétabban, hogy az ember a legszélesebb értelemben vett kultúrája révén, és annak mértékéig, annak arányában kapcsolódhat be a társadalom életébe. Nem a szakbarbárról, nem is az életidegen túlfinomult intellektusról van szó, hanem a sokoldalúan képzett és tájékozott emberről, aki eredményesen el tud igazodni a világ dolgaiban.

Hosszú távon ez a fajta kulturáltság anyagi erővé képes válni a munkában, a vállalkozásban, példák sora bizonyítja, hogy kedvezőtlen adottságú szegény országok ki tudnak emelkedni polgáraik magasabb színvonalú kulturáltsága révén a szegénységből, míg mások aranytömbön ülő koldusként megmaradnak szegénynek jobb adottságaik ellenére is, ha nem ismerik föl a kultúra jelentőségét.

A kultúra azonban nem piacosítható, éppen azért, mert a tőke, a piac csak a gyors megtérülésben érdekelt, nemzedékekre nem tervez. Ha tehát jótékonysági alapon és piaci alapon nem lehet - mert még nálunk sokkal gazdagabb országokban sem lehet - fenntartani és fejleszteni a kultúra infrastruktúráját, azaz magát a kultúrát, akkor az állam az egyetlen, amely vállalhatja, illetve amelynek vállalnia kell ezt a feladatot. Annak az államnak, amely adóztatás címén kifosztja a polgárait, miközben feladatait nem vagy messze nem a megfelelő színvonalon látja el, a kultúrában, de az egészségügyben vagy mondjuk a közbiztonság fenntartásában és még sok más területen, nem sok oka van ünneplésre a kultúra jeles napján, mert az ünnep akaratlanul a hiányok felsorolásának, a hanyatlás megállapításának alkalmává válik. Persze ez sem hiábavaló, erre is szükség van, éppen a változtatás, a gondok megoldása érdekében, de gyanítom, hogy aligha ez volt a célja azoknak, akik annak idején úgy döntöttek, hogy a Himnusz megírásának napja, január 22-e a magyar kultúra napja legyen.

Ezüstkoszorús mester kitüntető címet kapott Varga Lajos, a szolnoki Áldás Ásvány- és Gyógyvíz, valamint a Szilaj Kft.-k ügyvezető igazgatója az Iposz-székházban Budapesten. Az elismerés értékét jelzi, hogy az országból mindössze hárman érdemelték ki ezt a címet. -MÉSZÁROS- >'

_________________________

_________________________i/J

„

Korok és agyagedények”

A kora újkőkor kézműveshagyományaival ismerkedhetnek meg az érdeklődők ma a „Korok és agyagedények” című sorozat következő foglalkozásán a mátyásföldi Fazekas Központban. Délelőtt 11 órakor Vékony Gábor, az ELTE munkatársa tart előadást az újkőkori ember életéről, kultúrájáról, majd néprajzi filmeket és Ko- moróczy Géza „Az ókori Kelet” című sorozatának egyes darabjait vetítik. A programban agyagedény- és idolkészítés, valamint vesszőfonás is szerepel. Cím: Mátyásföld, Csinszka utca 27. (MTI)

MÉH-telep magánüzemeltetésben

Egy sikeres karcagi vállalkozó

Oláh Kálmán egy évvel ezelőtt, szinte minden segítség nélkül vágott bele a karcagi MÉH-te- lep magánüzemeltetésébe.

Tizenkét alkalmazottal indult tavaly január 1-jén, s a francia, akitől bérli a telepet, annyival segített, hogy az eszközöket biztosította részére bérleti díjért. Az akkor otthagyott árukészletet az első félévben értékesítette, s csak a beszerzési árat kellett megfizetnie a francia tulajdonosnak. így sikerült egy olyan vállalkozást összekovácsolnia, hogy 62 millió forintos árbevétellel és 300 ezer

forint nyereséggel zárhatta a tavalyi évet, s a dolgozóknak 13. havi bért is tudott fizetni.

A talpon maradásban az is segített, hogy korábbi üzleti kapcsolatait megtartotta, ami az egész országot behálózza, hiszen Fehérgyarmattól a Dunai Vasműn át Solymárig tudott üzleteket kötni. Dízelmozdonyokat bontatott Ózdon, s értékesített a francia segítségével. Sikerült a telepen az áruféleséget is bővítenie építőanyaggal, tűzifával, szénnel, padlóburkolóval.

Már tavaly jelentősen nőtt a

hulladékátvétel is, hiszen megduplázta az átvételi árakat, s több iskolai gyűjtési kampányt szervezett.

Annak ellenére, hogy az állam megszüntette az akkumulátorok begyűjtését, ő korlátlan számban felvásárolta a veszélyes hulladékú akkumulátort, megfelelően tárolta, s az emulziós forgáccsal együtt a második félévben exportra értékesítette.

Sikerült jelentős beruházást is végrehajtania, megvásárolta a franciától a telep összes eszközét. -deCsellengők nyomában

Csavargók, kóborlók, csellengők. Kik ők, akik csapatba verődve várják a hideg éjszakát, vagy magányosan húzódnak meg lépcsőházakban? Kik ők, akik már szívesen hazamennének, vállalva a zord atya szigorát, bármi bűnt is követtek el? Kik az elveszettek? Dr. Fancsali Ágnes rendőr őrnagy, a bűnügyi osztály vezetője válaszolt kérdéseinkre.- Szolnokon és vonzáskörzetében tavaly összesen 154 eltűntet kerestünk, ebből 56 felnőtt, 73 fiatalkorú és 25 gyermek volt. A számok kicsit csalafinták, hiszen eltűntként van jelen a számokban az is, aki néhány óra múlva előkerül. Vegyünk egy példát: az édesanya megállt beszélgetni, majd fél órával később észlelte, hogy a kisgyermeke nincs mellette. A kicsit néhány órán belül megtaláltuk, elbóklászott unalmában. Ez arra is jó példa, hogy bizony a szülők néha nem a tőlük elvárható figyelemmel törődnek gyermekeikkel, bár ez nem általános. Az iskoláskorú gyermekek többsége rossz jegy, beírás miatt nem megy haza, fél szülei reagálásától, de előfordul, hogy drága holmit elhagynak, és szintén úgy vannak vele, hogy akkor inkább világgá mennek, mintsem vállalják a konfliktust. Bizony, hosszú elemzést lehetne erről írni, hogy milyen csekély a gyermekek konfliktustűrő és -kezelő készsége.

Amikor így elindulnak, végig sem gondolják azokat a veszélyeket, amelyek leselkednek rájuk. A kicsik megrettennek a sötéttől, amikor rájönnek, hogy magukra maradtak, a félelem eluralkodik rajtuk. Szinte megbénítja őket, és mindent elfelejtenek félelmükben, amire tanították szüleik. így fordulhat elő, hogy egyébként nagyon értelmes csemeték még a nevüket és a lakcímüket sem tudják megmondani. Ilyenkor a rendőr egy kicsit pszichológus, egy kicsit szülő, és így sikerül annyira megnyugtatni a riadt gyermeket, hogy a szükséges információkat megadja. Volt olyan esetünk, amikor hajnali három órakor vittünk haza egy kisgyermeket, és a szülők csodálkoztak a rendőr jelenlétén. Kétszobás lakótelepi lakásban éltek, és egész éjszaka nem vették észre a gyermek hiányát.

Bármennyire felháborítónak találom, nem feladatom ítélkezni, így az intézkedő rendőr ilyen esetekben is udvarias marad. Bár meg kell mondanom, éppen ebben az esetben egy másodpercre elveszítette türelmét a kollégám, és megkérdezte a szülőket, hogy már ne haragudjanak, de hogyan fordulhatott elő ilyen? Természetesen olyan esetünk is volt, amikor az édesanya vette magának a fáradságot, hogy bejöjjön a kapitányságra és megköszönje munkánkat.

Eltűntnek nyilvánítva

A bejelentés pillanatában elrendeljük a körözést, az adatokat számítógépbe tápláljuk, gyakorlatilag az ország valamennyi kapitányságánál szinte azonnal megjelenik. A gyermekek esetében fokozott erőbedobással nyomozunk, hiszen ők azok, akik potenciális áldozatai lehetnek a bűncselekményeknek.

Úgy látom, hogy sokkal nagyobb veszélynek vannak kitéve, talán mert a világ is változott, keményebb és könyörtelenebb lett. Első lépésben kizárjuk, hogy bűncselekmény áldozatává vált, utána folytatjuk a keresést. A hozzátartozókat rendszerint megnyugtatja a hír, miszerint az eltűnt vélhetően életben van. Amennyiben felnőttkorú az illető, és mondjuk szándékosan hagyta ott családját, nincs jogunk kiszolgáltatni új lakóhelyének adatait. Vannak persze notórius eltűnőink, őket már név szerint ismerjük.

Érdekes, hogy inkább a jobb körülmények között élő, értelmes gyerekek szaladnak világgá, a legkisebb probléma miatt is. Hogy ez azért van-e mert a szülők a jólét megteremtése közben elfeledkeznek a gyermekekről, vagy nem ismerik fel a kamaszok problémáját, ez megint kérdéses. Már maga a bejelentés is sokat elárul a szakembernek, a legtöbben csak néhány napos késéssel jönnek hozzánk, vagy amikor már nem látnak más reményt. A szülők nagyon szégyellik a velük megesett csúfságot, és így is élik meg. Azt gondolják, hogy ez „csak velük” történhet, pedig nem így van. A kamaszok sokkal érzékenyebbek, fejlettebb az igazságérzetük, mint régebben. Nem elhanyagolható az sem, hogy még nem tisztultak le a társadalmi folyamatok sem, s ez a gyerekekben is káoszt okozhat - szóval nagyon sok összetevője van annak, ki miért veszi nyakába a világot.

Tavaly augusztusban eltűnt román nyomorék kislány, a hírek szerint cigányok lopták el, Budapesten koldulásra kényszerítik. Egyszer már látták a Keleti pályaudvarnál, de újra eltűnt.

A szülőknek meg kellene találniuk a hangot a gyermekeikhez, gyakran kell győzködnünk a kétségbeesett apákat, hogy ne egy nagy nyaklevessel várják haza a csemetéjüket, hanem üljenek le vele, s beszéljék meg, hogy mi volt a kiváltó ok.

Hivatásos dekkolók

Jellemzően bandák fogadják be a csavargó gyerekeket, bár ezt Szolnokon és vonzáskörzetében nem tapasztaljuk, inkább a nagyvárosokra igaz ez, mint Budapest vagy Szeged. Itt, hazai terepen nagyon szem előtt lennének, hamar meg is találjuk azokat, akik a városban maradnak. Nagyobb baj, ha az irányt Budapestnek veszik, hiszen ott jobban el lehet tűnni. Volt olyan kislány, akit két hét múlva találtunk meg Pesten, akkorra már prostituált volt, hiszen a befogadók arra kényszerítették. Nem ritka, hogy lopásra biztatják a gyerekeket, s ez a biztatás megmutatkozhat akár testi fenyítésben is.

Hogy mit lehet tenni? Nagyon fontosnak tartom a felvilágosító munkát, nemcsak a gyermekek, de a felnőttek, a szülők körében is. A rendőrségnek erre van kidolgozott programja, és van lehetősége is, amennyiben az iskolák megszervezik és igénylik az ilyen szülői értekezleteket, mi állunk rendelkezésükre. A pedagógusok és a szülők együttműködését is szorosabbá téve már korán felismerhetővé válna a problémákkal küszködő kamasz. Ha már megtörtént a baj, akkor pedig a nyugodt, elfogadó légkört kell biztosítani, megadni a lehetőséget a gyereknek arra, hogy kibeszélje magából a problémáit, s ezzel megelőzhető az újbóli szökés.

Országos statisztikához viszonyítva jó helyen vagyunk, mind a bűnözést, mind a csellengő gyerekek számát tekintve. Egy biztos: a szökés, a felelősség és önmagunk elől való elfutás nem oldja meg a problémákat.

* * *

A Magyar Televízió rendszeresen közli az eltűnt fiatalok fényképét, a Csellengő című műsor felkarolta az elveszettek ügyét. Engedtessék meg az újságírónak a személyes megjegyzése:

Á világ valóban sokat változott, valóban keményebb és zavarosabb lett. Úgy gondolom, hogy a pedagógusok a tőlük telhetőt megteszik, de az iskola

Februárban lesz egy éve, hogy Forgács Mihály, martfűi lakos mindenét hátrahagyva ismeretlen helyre távozott. Keresését a mai napig folytatja a rendőrség.

nem tudja pótolni mindazt, amit a családnak kell megtanítani. A gyermek, aki nem tiszteli tanárait, társait, a szüleit sem fogja, és fiatalos hevességében elcsavarog. Belegondolni is rossz azokba a napokba, az átélt idegességbe, fájdalomba, amíg a gyerekről nincs hír, szegény szülők többsége talán soha nem heveri ki igazán ezt a stresszt. Mert nem csak a kisgyermeket éri lelki megrázkódtatás; tudom, a kicsi gyermek a sötétben egyedül szörnyű gyötrelemnek van kitéve. De a szülő pedig azon a porondon áll ki iszonyú kínokat! A kamaszok sokszor érzik magukat magányosnak, s nekünk, felnőtteknek ezt látnunk kell.

Ma már adottak a lehetőségek, hiszen jó néhány telefonos szolgálat működik, ahol névtelenül elbeszélgethetnek a fiatalok a problémáikról, szakemberekkel. Ennél jobb megoldásnak tartom a családi beszélgetéséket. Gyerekek! Kezdeményezzetek nyugodtan, ültessétek le a szüléiteket, és mondjátok el a gondjaitokat. Meglátjátok, a csoda a hétköznapokban van. Csabai Ágnes

Dr. Fancsali Ágnes rendőr őrnagy