Új Néplap, 1995. január (6. évfolyam, 1-26. szám)

1995-01-03 / 2. szám

1995. január 3., kedd Riport 9. oldal Jemeni táj és rágta a katot. Az élénkítő­szert tartalmazó katot egyéb­ként boldog-boldogtalan rágja Jemenben. Szeszes italt nem lehet kapni, ezt használják él­vezeti cikként. A fogsor és az arcfal közé teszik. Némelyi­küknek rendkívül nagy dudor van emiatt az arcán. Nem va­lami gusztusos látvány. Még akkor is rágják a katot, ha or­voshoz mennek. Mesélte az egyik ottani kollégám, hogy volt olyan beteg, akit nem tu­dom, hányszoros adaggal sem tudtak elaltatni, mert előtte ka­tot rágott, s annyira fel volt spanolva. A közlekedés külön szám! Vasútvonal nincs Jemenben. A városban vannak buszok, de nem olyanok, mint nálunk, ha­nem kis, hatszemélyes járatok. A vezető mellé is be lehet ülni. Az szuper hely, ott nem szo­rong az ember - bár láttam néha, hogy ott is ketten-hárman utaztak. Ezeket a rendkívül le­pusztult kis buszokat bolhásnak neveztük. Zsúfoltságuk és az utazóközönség miatt nem vélet­lenül. Az ottani buszoknak nincs számuk, s nincs megálló­helyük. Ott állnak meg, ahol az utas akarja. Felszállni meg sto- pos módra lehet. Az is külön művészet, mert egy-egy utcá­ban különböző irányba menő buszok is közlekednek. így a vezetőnek mutatni kell, hogy merre akar menni az ember. Ha úti célja egyezik a buszéval, akkor megáll a busz, ha nem, akkor nem is lassít. A főtérről különböző irányba induló jára­tok útvonalát néhány rialért harsogva ismertetik a gyerekek, így lehet eligazodni. Aki nem tud arabusul A kommunikálás sem egy­szerű. Az angol nyelvet csak a kórházban vagy a magasabban kvalifikált emberek körében le­het használni. Egyébként az égvilágon senkinél. Azért, hogy boldoguljak, kénytelen voltam szert tenni bizonyos fokú arab szókincsre s az arab betűk is­meretére. Az irodalmi arab nyelvet tanultam, nem a tájszó­lásokat. Ezért megesett, hogy arabul sem tudtam kommuni­kálni, segítséget kellett kémem. Aki viszont az irodalmi arab részt. Nem tudom, hol és ho­gyan ünnepeltek. Meghívásun­kat megtiszteltetésnek vehet­tük. Úgy látszik, hogy nem a nőt, hanem a vendéget látták bennünk. Kinntartózkodásom idején természetesen megkóstoltam a jemeni ételeket is. Erősen fű­szerezettek. Lehetett viszont kérni, hogy kevesebb biz-baszt (ez a túlságosan erős paprika ottani neve) tegyenek az adagba. Ha így kértem, finom volt az étel. Evésnél-ivásnál megtettem minden óvintézkedést. Felfor­raltam például a vizet - de bi­zonyos esetekben „akklimatizá- lódnom” kellett. Gondolok pél­dául arra, hogy a kenyeret kéz­zel fogja az árus, újságpapírba csomagolja, úgy gyömöszöli a szatyorba. S kenyeret mégis­csak kell enni... Kirándulásokat is tettem. Jár­tam például Adenben is. Az an­golok, majd az őket követő oro­szok korábbi jelenléte rá­nyomja bélyegét a városra. Szépségét a tenger és a környék jelentette. Jártam a sivatag szé­lén is, ahol fellelhetők az isz­lám előtti kultúra maradványai. A vad hegyek közé is eljutot­tam. Olyan részekre, ahol a ci­vilizáció határai vannak. Ébresztő ágyúszóval Amikor kimentem, már be­széltek arról, hogy Jemenben zavargások vannak, de úgy vol­tam vele: nem lesz abból külö­nösebb probléma, majd meg­oldják valahogy. Egyszer aztán eljött az a nap, amikor őrült nagy durranásokra, puskaropo­gásra ébredtem. Alig tudtam felfogni, hogy nem egy film nézője vagyok, hanem valóban lőnek. Amikor kinéztem az ab­lakon, a környező hegyekben láttam a torkolattüzeket. A dö­rejek félelmetesek voltak. Szobatársam fél órán belül útra készen állt. Becsomagolt minden fontosabbat. Amikor végzett, meglepődve kérdezte: - Te, Aliz, te még mindig háló­ingben állsz a szoba közepén? Az a reggel volt a legfélel­metesebb élmény számomra. Néhány napig még tartott a harc a környéken, de a város­ban nem lövöldöztek. Az igazi harcok Aden körül voltak, ott játszódik le minden. A külföl­dieket evakuálták onnan. A mi­enk magánkórház volt, baleseti sebészet nélkül. Hozzánk nem érkeztek tömegesen sebesültek. Csupán egy-két lőtt sebet láttak el ott. A fegyverbeszerzés egyéb­ként nem nagy gond Jemenben. Főleg a hegyi falvakban, ahol rendőrség sincs, mindegyik férfi puskát hord. Velem is megtörtént, hogy géppuskát ta­láltam a rendelő asztalán. Egy vizsgálatra érkezett ember rakta oda. A jemeniek - mint általában a mohamedánok - vallásossága közismert. A külföldiek frászt kaptak például, a helybeliek meg magától értetődőnek tar­tották, ha egy frissen operált be­teg azért vonszolta magát a fa­licsaphoz, mert elérkezett az imádkozás ideje, s az előtt lábat kell mosni. Utóvégre Allahé a dicsőség. No meg a felelősség ... Lejegyezte: Simon Béla Jemen, szolnoki szemmel nyelvet beszélte, azzal jól el­csevegtem, nemcsak a műtétek­ről, hanem még a piramisokról is. A számlát is el tudtam ol­vasni. Ez azért volt fontos, mert amikor Abdu Hadzs bent aludt a sötétkamrában, s egy szál magam fogadtam a betegeket, voltak, akik úgy gondolták: ez az európai nő úgysem tud ara­bul, s fizetés helyett régi szám­lát adtak át. Amikor mondtam, hogy az nem jó, fülig ért a szá­juk, s mentek rendezni a szám­lát. Egy példa az arab mentali­tásra: kézzel hívtuk elő a filme­ket. Amikor elromlott a szárító, Az imám palotája Marebi óváros a napon szárítottuk azokat. Mindig hajtogattam: kell egy automata előhívó. Ismételget­ték: nem probléma, megrendel­ték, nemsokára megérkezik. Áprilisban megérkezett, de azóta is ott áll a raktárban. De hát ez nem probléma, majd holnap beszereljük, majd hol­nap, majd holnap - ha Allah is úgy akarja. Nem olyan rohanó az életük, mint a mienk. Nem sietnek el semmit. Egyszer meghívtak esküvői lakomára. A szoba falai mellett elhelyezett laticelszerű, sző­nyeggel borított ülőhelyeken foglaltunk helyet. Az európai nőkön kívül csak a férfiak vol­tak jelen. Az esküvői szertartás már az előző nap lezajlott. Asz­talok is álltak a szoba közepén - minden funkció nélkül. Az ebéd egy másik teremben volt. A nejlonnal bontott padlón lévő, többféle étellel megrakott edények köré térdelve-gug- golva, étkészlet nélkül fogyasz­tottuk az ebédet, mégpedig úgy, hogy egy-egy kenyérdarabot csíptetőként fogva hol ebből, hol abból a tálból fogyasztot­tunk egymás után. Az ebédet egy szép helyre való kirándulás követte. Ott a férfiak az övükben hordott hosszú kést forgatva táncoltak. Az arab nők ott sem vehettek Dr. Dér Aliz Szolnokon, a megyei kórház radiológiai osztályán dolgozott. Ismerősei révén tudta meg, hogy női radiológust keresnek Jemenbe. Az egyetem elvégzése óta szeretett volna külföldön dolgozni. A kalandvágy is élt benne. így hát megragadta a kínálkozó alkalmat és jelentkezett. Úgy érezte, ez a lehetőség egész életére szóló élményt rejt magában. Egyéves jemenei küldetésé­ről a napokban tért vissza Szolnokra. Tapasztalatairól - dióhéjban - a következőket mondta: Ha nincs szesz ruhában jár. Övükben jókora kést hordanak. Öltözéküket eu­rópai zakó, s a fejen vagy a vál­lon hordott kendő egészíti ki. Általában zokni nélkül, pa­pucsban járnak. A nők többnyire fekete le­pelbe burkolóznak. Arcuk előtt többféle kendőt viselnek. Egyi­kük teljesen eltakarja az arcát, a másiknak csak a szeme látszik, a harmadiknak fedetlen az egész arca, de a haját és a vállát kendő borítja. Amíg egy nő levetkőzik Rendkívül hosszú ideig tart számukra az öltözés, illetve a vetkőzés. Ez mindennap külön tortúra volt az ultrahangos vizsgálatnál, mert szinte könyö­rögni kellett nekik, hogy vet­kőzzenek le. Férfi orvos előtt nem is vetkőznek. A meleg el­lenére fekete leplük alatt dúsan, cirkalmasan hímzett, keleti jel­legű ruha van, meg ilyen kis blúz, meg olyan kis blúz, meg nadrág. Érthető, hogy rendkívül sok időbe került, míg leimád­koztam róluk a ruhát. Azon már én is jót kacagtam, amikor az egyik arab nő a vizs­gálat után belegabalyodott a sok kacatba, s dühében a föld­höz vágta öltözékét. Márpedig az rendkívül nagy szó, ha egy arab elveszti a türelmét. Az egyik rokona segítségét kellett kérni, hogy minden ruhadarab a helyére kerüljön. Ámikor asszisztensnőmnek lejárt a szerződése, egy arab férfi, Abdu Hadzs egyedül ma­radt a felvételezésre. Ő készí­tette a röntgenfelvételeket, mégpedig úgy, hogy amikor a sok ruhadarab lekerült a nőkről, egy könnyű leplet borítottam rájuk,! úgy álltak á röntgengépé hez. Abdu Hadzs ezért jobban szerette, ha amerikai nő volt a páciens. - Annál nincs prob­léma - mondta. - Egyből ledob mindent, s egy parányi bugyi­ban úgy odaperdül a géphez, hogy az embernek csak úgy ke­rekedik a szeme. Jemenben nagyon ritka, ha valaki egyedül megy az orvos­hoz. Elkíséri az egész rokon­ság, a barátok, az ismerősök. Szóval megy vele a rendelőbe az egész pereputty. Különleges programnak számít ez. Nehe­zen értetn el, hogy közülük csak égy maradjon a rendelő­ben. A doktornő és asszisztense csomagolni a holmimat, ezek meg most összevissza túrják. Szerencsére az engem váró or­vos beszélt velük, s így bolyga­tás nélkül „keresztet vetettek” csomagjaimra. A kórházban szállásoltak el. A bóbiskoló, ottani öltözékben lévő portásnak magyaros köz­vetlenséggel köszönt az ápo­lónő: szálem alejkum! A szobám először nagyon puritánnak tűnt, de később rá­jöttem arra, hogy az ottani kö­rülmények között luxusnak számít. Volt hideg-meleg víz, kád és tusfürdő, angol WC. Rendesen lehetett főzni. S volt ágy, asztal, szék, mosógép is, ami azért figyelemre méltó, mert Jemenben nem nagyon vannak ilyenek. Fűtés viszont nem volt. Té­len alváshoz is fel kellett öl­tözni, hogy az ember ne fázzon. Igaz, ott a tél nem olyan hideg, mint itthon. Pénz nélkül fetrenghet Magánkórházban dolgoztam. Hetenként csütörtök délig tar­tott a munka. Szünnap pénteken volt. Az ottani kórház a mieink­től elsősorban a szemléletben, a betegekhez való hozzáállásban s az arab mentalitásban külön­bözik. Ott a pénz az első. A röntgenben dolgoztam. A be­teg, amikor hozta papírt, hogy Dzsambia-tánc Dr. Dér Aliz- Viszonylag rövid előkészület után, 1993. december elején már Jemenben voltam. Hosszú és fáradságos utazás végén, éj­szaka érkeztem Sana’a-ba. A repülőtéren várt egy magyar ápolónő és egy Magyarorszá­gon végzett orvos. Vámvizsgálat mezítláb Már az megdöbbentő volt­számomra, hogy a repülőtéren egy csomó mezítlábas ember szoknyaszerű öltözetben, eléggé elhanyagoltan, minden­kinek kinyitotta a bőröndjét, és turkált benne. Amelyik bőrön­döt átnézték, krétával keresztet rajzoltak rá. Megrökönyödtem: atya Isten, alig tudtam össze­milyen vizsgálatot akar, egyút­tal hozta az előre befizetett számlát. Kerülhetett akármi­lyen görcsökben fetrengő beteg a kórházba, ha nem fizetett, nem lehetett megvizsgálni. Ki­vételes esetek persze voltak, de nem azok a jellemzőek. Nálunk, ha valakinek a vala­kije az egészségügyben dolgo­zik, különösebben nem nehéz kieszközölni számára egy vizs­gálatot. Ott viszont fizetés nél­kül még kórházi dolgozóknak sem lehet ezt megcsinálni. Pon­tosabban szólva: mindegyikük­nek rendelkezésére áll ilyen célra egy bizonyos összegű évi pénzügyi keret, de ha azt kime­rítik, akkor ugyanúgy fizetniük kell, mint a kívülállóknak. Persze, ott is megvan a pro­tekcionizmus, mert aki az igaz­gatónak rokona vagy barátja, az soronkívüliséget élvez. Ha az igazgató aláírta a papírjukat, akkor fizetés nélkül is minden sínen volt számukra. Egyébként mindennap kimutatást kellett készíteni arról, hogy hány vizs­gálat volt és mennyi rial folyt be. A jemeni emberek fantaszti­kusak az európaiakhoz viszo­nyítva. Többségük meglehető­sen elmaradott. Persze vannak, akik műveltek, európai szem­mel nézve is intelligensek, rendkívül gazdagok, jól öltözöt­tek, de a többség ... Nem aka­rok rosszat mondani rájuk, mert én szeretem őket, hiszen jó ér­zésű, jó lelkű emberek, de ami igaz, igaz. Ruházkodásukban megőrzik a tradicionális jelleget. A leg­több ember század eleji férfihá­lóinghez hasonló, hosszú, fehér Gyakran volt a városban áramszünet. Takarékossági okokból, a város más-más ré­szein szüneteltették naponta az áramszolgáltatást. A háborús károk következtében hosszú ideig egyáltalán nem volt áram. A kórházi aggregátor segítsé­gével ultrahangvizsgálatot lehe­tett végezni, de a röntgenkészü­lék működtetésére alkalmatlan volt. Jól jött ez Abdu Hadzs- nak. Bevonult a sötétkamrába,

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom