Új Néplap, 1995. január (6. évfolyam, 1-26. szám)

1995-01-03 / 2. szám

1995. január 3., kedd Körkép 5. oldal Kettészakadó ország? Kistérségi fejlesztés - nagy látószögből Elég néhány pillantást vetni az Országos Területfejlesztési Koncepció alaptanulmányának színes térképeire, hogy rádöb­benjünk: felgyorsult az ország gazdaságfejlődésének kettésza­kadása. Budapest, a Balaton körüli területek és részint a kö­zépső Duna mente és viszonylagosan a megyeszékhelyek adnak helyet a modernizációs iparnak, az ország nagy térségei, a bor­sodi medence, az Alföld északkeleti és keleti régiói és más terü­letek pedig az összeomlott vagy összeomlófélben lévő tradicio­nális iparnak biztosítanak otthont. Tetten érhető a kettészakadás más vetületekben is, a csator­názás, gáz- és vízvezeték-ellá­tottság, oktatási és egészség- ügyi intézmények terén. Nemes Nagy József egyetemi tanár ta­nulmánya világosan leírja, hogy a nyolcvanas években a nehézipar válságához kapcso­lódó térségi depresszió mára milyen pusztító szociális kö­rülményeket teremtett. A kormány még valójában ezután kezd hozzá modernizá­ciós programjához, ami mai ál­lapotában szinte a kör négyszö­gesítésének nehézségeihez fog­ható, mert még senki nem vála­szolta meg a legfőbb dilemmát: hová kell inkább invesztálni? A fejletlen régiókba, hogy a kö­rülmények elviselhetővé válja­nak és ne indítsanak el egy újabb belső emigrációt, avagy nemzetgazdasági szempontból célszerűbb a dinamikusabb, a modem iparfejlődéshez kedve­zőbb körzetekbe? Az élet azonban sürget, és a nagy tervek, az országos kon­cepciók kialakulásával együtt a kistérségek, a helyi szellemi és anyagi erőforrások megmozdí- tása, a piaci viszonyokkal össz­hangban lévő kezdeményezé­sek és vállalkozások sugalma- zása és támogatása létkérdéssé vált. Igaz, már vannak helyi adottságokra épülő kistérségi fejlesztési programok. Igaz, már pályázat útján el lehet nyerni a Phare-program pénz­ügyi támogatását, ha megvan az önszerveződés és önrészesedés megfelelő alapja, és legalább öt település összefog. Mostanig nem kevés helység vett fel tá­mogatási hitelt infrastrukturális fejlesztésre, ami vízvezetéket, földgázt, csatornázást jelentett vagy az elektromos hálózat fel­újítását. Borzasztó nagy az éhség a falvakban és kisvárosokban a huszadik századvégnek megfe­lelő minimális komfort megte­remtésére. Mindez azonban nem érhet megfelelően célba, ha ez egyúttal nem kapcsolódik össze munkahelyteremtő vál­lalkozásokkal. Voltaképpen nem érhet célba a Területfej­lesztési Alap által elnyert tá­mogatások sora sem, ha a pan­gás, a munkanélküliség válto­zatlan megmaradása miatt az adott helységnek már nincs pénze a megépített szennyvíz­elvezető és víztisztító művek fenntartására és működtetésére. A depresszió sújtotta térsé­gek többnyire megértették e két dolog összekapcsolásának fon­tosságát, és vannak kezdemé­nyezések, hogy számba vegyék a helyi természeti erőforrások, a földrajzi elhelyezkedés, a speciális képzettség előnyeit. Van, ahol számítógépes piaci információs rendszert igyekez­nek szervezni a piaci árakról, keresletekről és beszerzési le­hetőségekről zöldség- és gyü­mölcstermelő mezőgazdáknak, hogy ne vaktában termeljenek. Van, ahol vertikális vadgazdál­kodási és -értékesítési szövet­séget hoznak létre vadásztársa­ságok, van, ahol a helyben ta­lálható és értékesíthető ásvány­kincsek kitermelésére fognak össze helyi vállalkozók. Más­hol'kézművesipari termékeik­nek keresnek piacot. Ismét máshol a gombatermesztéstől a selyemhernyó-termesztésig foglalkoznak jövedelemszerző tevékenységgel, avagy idegen­forgalmi lehetőségek kiaknázá­sával, szolgáltatási hiányok ki­elégítésével. E helyi kezdeményezések azonban csak úgy nézhetnek tartós jövő elé, ha logikusan összekapcsolódnak a kistérségi, a regionális és az országos fej­lesztési tervek. E pillanatban még egyikhez sincs jól átgon­dolt, illeszkedő és működő struktúra. Létrehozásuk idő­szakában nem haszontalan azo­kat a módszereket és tapasztala­tokat is ismerni, amelyeket a nyugat-európai országok a het­venes években és a nyolcvanas évek első felében szereztek, amikor a tradicionális iparok válsága egész megyéket, tarto­mányokat, régiókat változtatott munkanélküliségtől szenvedő, hanyatló övezetekké. Ilyenek voltak a hajógyártás, a szénbá­nyászat, az acélipar, a textil­ipari övezetek. E tapasztalatok lényege az, hogy a rekonstrukció államilag támogatott, regionális fejlesz­tési tervekbe foglalt és helyi kezdeményezésekre épülő kon­cepcióját egy strukturális mo­dernizálódásra törekvés hatotta át. Azaz a globális tervezésnek a helyi és szektorális kezdemé­nyezésekkel való együtthala- dása. Aminek helyi vezérszavai az összehangolás, az informá­ció, a koordinálás és kivitelezés voltak. Azaz a válság sújtotta övezetekben helyileg is létre­hozták azokat a fejlesztési tár­saságokat, szövetségeket vagy tanácsokat, amelyek átgondol­ták a terület fő tevékenységé­nek áthangolását, kitűzték a cé­lokat, megteremtették az egyet­értést és a cselekvés stratégiá­ját, miközben elképzeléseiket egyeztették a körzet, a megye, a régió fejlesztési elgondolásai­val. Nyilvánvalóan ennek az összefogásnak és összehango­lásnak a hozzáértő szervezeteit kell kialakítani nálunk is és té- kintetbe venni a támogatási pá­lyázatok során. A pénz kevés, s szétforgácsolni értelmetlen lenne. Rózsa László Axel még hallat magáról #• Öcsi és a versenypaci Ha jól belegondolok, hazánkat a lovaknak is köszönhetjük. Nélkülük ugyanis sosem jutot­tunk volna idáig az isten háta mögötti Urál környékéről. A jó pacik vitték volna őseinket to­vább is. Ki tudja, hol tanyáz­nánk manapság, ha elődeinket nem verték volna olyan csúfo­san orrba Augsburgnál. No de erről a lovak nem tehetnek. Ok mindig csendesen, segítőké­szen tették a dolgukat. Nem vé­letlen, hogy ma is közsze­retetnek ör­vendenek. A szolnoki S. Papp család­ban az átla­gosnál is na­gyobb irántuk a szimpátia. Úgy annyira, hogy „Öcsi” - aki egyébként régen túl van az államvizs­gán - ver­senylovat tart. Amikor meghallottam ezt, elgondol­koztam: ho­gyan űzhet ilyen úri passziót egy fiatal és nem is túlságosan vastag pénztárcával rendelkező ember? Ráadásul egy olyan, aki avatott mestere a gépkocsik ja­vításának, aki nemcsak érti, ha­nem szereti is a vasas szakmát. Felkerekedtem, és erről beszél­gettem vele.- A lovak szeretete az egye­düli magyarázat erre - mondta. - Én 1984 óta lovagolok. Ti­zennyolc klubtársam közül ti­zenöt - akárcsak én - leigazolt versenyző. Néztem az éppen zabot ro­pogtató, szép szürke lovát, aki egyébként Axel névre hallgat, s megjegyeztem:- Szép summát kellett letenni érte.- Kedvezményesen jutottam hozzá akkor, amikor a szolnoki lovasklub elárvereztette lovait - válaszolt a „gazda”. - Hat­vanezer forintért vettem. Igaz, Axel alig másfél évesen került hozzám. S abban a korban ne­héz eldönteni, hogy jó ver­senyló válik-e belőle, hiszen csak hároméves korban kez­dünk foglalkozni a csikókkal. Akkor rakunk rájuk nyerget, majd négyévesen indítjuk ver­senyen őket.- Mibe kerül a tartásuk?- Havonta tíz-tizenötezer fo­rintba. Attól függ, ki honnan s mennyiért tudja beszerezni a takarmányt. Aki saját maga gondozza lovát, annak a felébe. A versenyek költségeit saját zsebből fedezik a versenyzők. Akinek több a pénze, mesz- szebbre is eljut. Ezért kérdez­tem:- Gazdaságos vállalkozás ez?- Meghívásos versenyeken négy-ötezer, maximum tízezer forintot lehet nyerni, de akkor már sok a versenyző, nagyon oda kell figyelni, jól felké­szülni, ha nyerni akar az ember.- Akkor ezen a pályán nem lehet meggazdagodni?- Ha valaki jól csinálja, megél belőle, de meg­gazdagodni nem fog. Az eredmény tehát inkább ér­mekben, s nem forintban mér­hető. No meg ezernyi élmény­ben. Búcsúzóul megkérdeztem:- Hogyan si­került versenyzői pályájának első szakasza?- Körülbelül tizenhárom ver­senyen vettem eddig részt. Mi­vel csak négy­éves a lovam, or­szágos versenyre még nem juthat­tam el. A megyei bajnokságban ezüstérmes, a te­rületi bajnokságban pedig - ami három fordulóból áll - aranyérmes lettem. Meghívásos versenyeken hat első és négy második helyezést értem el. Jö­vőre már ötéves lesz a lovam, s remélem, abban a kategóriában el tudok jutni országos ver­senyre is. Én pedig azt remélem, hogy Öcsi és Axel hallat még magá­ról. Simon Béla Belpolitika ’94 A békesség éve volt? Egy évvel ezelőtt újévi kö­szöntőjében Göncz Árpád köztársasági elnök a többi kö­zött így összegezte Magyaror­szág 1994-es várakozásait: „Sokféleképpen köszöntjük az új esztendőt, néhányan dús­gazdagon, sokan szerényen, vagy éppen szorongató sze­génységben. De egy biztos: valamennyien kiéhezve.” Nos, ez a békességre vágyás fontos tényezője lehet az év legfonto­sabb eseményének, a Magyar Szocialista Párt választási győzelmének. (Bár a rájuk szavazók nagy része lelke mé­lyén az elszegényedés megál­lítását is remélte.) A szocialis­ták egyrészt a politikai-ideo­lógiai hadjáratok végét ígér­ték, azt, hogy vége lesz a múl­tért való elszámoltatásnak. Másrészt az MSZP helye, szerepe a magyar politikai életben, kapcsolatrendszere a vállalkozói szférával és a leg­jelentősebb szakszervezetek­kel azt a reményt is jelentette, hogy minden előre látható gazdasági-szociális nehézség dacára megőrizhető lesz a tár­sadalmi béke. Tény, hogy mindeddig nem sikerült tető alá hozni az MSZP legfonto­sabb konkrét választási prog­rampontját, a szociális paktu­mot. Az Érdekegyeztető Ta­nácsban a költségvetésről és az idei adókról novemberben született megállapodás, a de­cemberi vasutassztrájk lefo­lyása, a borsodi válságövezet helyzetének rendezése, a most kidolgozott elképzelések azonban ebben az irányban mutatnak... Az önkormányzati választá­sok bizonyították, hogy bő fél év kormányzás után lényegé­ben sértetlen az MSZP-t és személyesen Hóm Gyulát övező bizalbnV éá várakozás. Ellenzéki politikusok ezt első­sorban azzal magyarázzák, hogy kormány nem tett meg fontos intézkedéseket, például késleltette az energiaár-eme­lést, illetve hogy a miniszter- elnök nem tartóztatta meg magát a közhangulat kiszolgá­lásától. Ide sorolják az elmúlt évek privatizációs intézkedé­seinek nagy garral bejelentett - és szinte semmi eredményt nem hozó - felülvizsgálatát, a vagyonadó augusztus 20-án hirtelen bedobott ötletét, az oktatási költségvetés - hamis­nak bizonyult - megemelését vagy legutóbb a közalkalma­zottak 13. havi bérével kap­csolatos fejleményeket. A szocialista párthoz is közel álló liberális. közgazdászok legfontosabb vádpontja a pri­vatizáció lelassulása. Nyár ele­jén a koalíciós szerződés és a kormányprogram a privatizá­ció felgyorsítását, az új kor­mánystratégia gyors kidolgo­zását, az állami vagyonkezelés és privatizáció új, egységes szervezetének gyors ki­alakulását ígérte. (Például azért nem váltották le azonnal Csépi Lajost az ÁVÜ Rt. él­éről. „Arra a kis időre...”) Szeptember 27-i parlamenti beszédében a miniszterelnök újból megígérte a privatizáció meggyorsítását,' és egy hét Latorcai János a múlt év egyik politikai felfedezettje múlva... leváltották Csépi La­jost. Decemberben Horn ismét meglepte a fél kormányt. Uta­sítást adott az év legjelentő­sebb - hónapok óta húzódó - privatizációs döntésének, a Hungar Hotels részleges ame­rikai megvásárlásának a felül­vizsgálatára. Az 1994-től olyannyira re­mélt politikai béke jele volt a koalíció létrejötte, a hajdani állampárt utódainak békekö­tésé á hajdani demokratikus ellenzék örököseivel. Két vá­lasztás és közvélemény-kuta-, tások tucatja bizonyítja: a múl­ton való túllépés nagyobb visszhangra, támogatásra ta­lált, mint a közben mégiscsak folytatódó „igazságtétel”. Horn Gyula és Nagy Erzsébet együtt hajtott fejet Nagy Imre sírjánál, de közben - szinte a jobbközép koalíció végnapjai­ban - mégiscsak megszülettek az első feljelentések és vádira­tok az ’56-os sortüzek ügyé­ben, megkezdődött az ügynök- törvény végrehajtása, igaz, már csak az új parlament tag­jainak átvilágításával,, és Or­bán Viktor elutasította a meg­békélést. 1944-ben hazai föld­be ■ temették Bethlen István egykori miniszterelnököt, megindult Mindszenty József boldoggá avatása, és Orbán Viktor csak a jobboldali pár­tokkal volt hajlandó együtt ünnepelni október 23-át. 1994-ben ugyanis fontos változások történtek a magyar politikai tájképen. A szocia­lista-szabaddemokrata „bal­oldali”?, „balközép”? koalíci­óval szemben, nem utolsósor­ban az önkormányzati válasz­tások játékszabályainak meg­változtatása mellett, a másik oldalon kialakult az MDF- KDNP-Fidesz együttműkö­dése. Ez minden bizonnyal több lesz alkalmi pártszövet­ségnél, a mérsékelt jobboldal konzervatív és liberális ele­meket ötvöző koalíciója ’93-as kormányzati alternatí­vát jelenthet. E polgári szövet­ség vezető személyisége lehet a 3 párt budapesti főpolgár­mester-jelöltje, a keresztény- demokrata Latorcai János. La­torcai egyike az év politikai felfedezettéinek, gyorsan emelkedő politikuscsillagai­nak. Mellettük mindenképpen meg kell említeni a szabad- demokrata Kuncze Gábort, a szocialista Szekeres Imrét, az MDF első számú vezetőjévé vált Szabó Ivánt meg olyan „újrafelfedezetteket”, mint az MSZP egyik kulcsemberévé is vált Nagy Sándort vagy éppen a szociáldemokratákba életet lehelni próbáló Kapolyi Lász­lót. Mindegyikükre jellemző, hogy az átlagember szemében nem a konfrontációt testesítik meg, ha tetszik, a békesség emberei. Kuncze nem hangoz­tatja, hogy „férfias” rendőrö­ket akar látni az utcán és „jó­képű, vidéki magyar gyereke­ket” a tévé képernyőjén, Szabó Iván és Latorcai János nem hirdet keresztes háborút a s,kommunisták” ellen, és Nagy Sándor is inkább megelőzni, leszerelni fogja a sztrájkokat. Az pedig, hogy Kapolyi mire jut a jobb sorsra érdemes MSZDP- vei, lényegesen ki­sebb érdeklődést vált ki, mint az ukrán, orosz, litván, román, szerb maffiózók véres konku­renciaharca vagy a máig felde­rítetlen három robbantásos merénylet. Mert azért 1994 mégsem vált a békesség évévé. Hajdú András Mottó: „A kutya, amilyennek ma ismerjük, az ember csapongó alkotókedvének terméke.” Mulasztásaink margójára A kutya az egyik legrégebbi háziállatunk. Már a kőkorszakban az ember társául szegődött, és vele is maradt - követve vándorútjain. Szolgálta és szövetségese volt. A közeledő ellenség jelzése, valamint elriasztása mellett elsősorban vadászott és nyájat őrzött. Az ősi barátság ma is tart. De ki tudja, meddig? Mert a derék négylábúak mostan­ság nem azzal vívták ki a közvélemény haragját, hogy a játszóterekre vagy a parkokba piszkítot- tak. (Mellesleg az sem az ő bűnük, ha ilyet tesz­nek.) Hanem öltek. Mégpedig embereket, és so­rozatosan. Néhány hónap leforgása alatt. Meg még jó néhány ostobaságot elkövettek, amiről a krónikák se szólnak. Az egyik portán a jóízűen elfogyasztott bárány után egy kétéves fiúcskára vetette - vérben forgó - szemeit az eredetileg házőrzőnek szánt nagy testű jószág. Az utolsó pillanatban tántorította el tettétől egy vasvilla - örökre. Másutt nyolcvan- éves gazdája kezeit marcangolta szét a pórázba semmiképp fejet hajtani nem akaró keverék. Pél­dából - sajnos - akadna még bőven. De azt hi­szem, sokan inkább a miértre lennénk kíváncsiak. Mi okból viselkednek így kedvenceink? S ne­künk - embereknek, gazdáknak, ebtulajdonosok­nak - mi szerepünk van ebben? Mert hogy van, mégpedig jelentős, abban biztos vagyok. A van valami a levegőben kezdetű megközelítés már nem elég ennyi szörnyűség után. Ismerjük egyáltalán ezeket a jószágokat? Kap­nak törődést, szeretetet, odafigyelést? Vagy csak megszokásból, esetleg divatból osztjuk meg ve­lük az udvart, a lakást? Tudjuk róluk, hogy ki­tűnő érzékszervekkel rendelkeznek. Legtöbbjük az embert 30-100 méter távolságból felismeri. A hangforrás meghatározásában magasan felülmúl­ják kétlábú barátaikat. Szaglóképességük pedig egyenesen kivételes. Azt is mondják: „A kutya az orrával gondolkozik.” Emlékezőtehetségük re­mek. Vannak érzelmeik, melyek szoros össze­függésben állnak testi állapotukkal és a külvilág ingereivel. Ugyanúgy változhat a kedélyállapotuk, mint az embereké. Szoronghatnak és idegesek lehet­nek, sőt ugyanolyan stresszhatások érik őket, mint bennünket - valamennyiünket. Tény, hogy húsevők és a testhőmérsékletükhöz hasonló hő­fokú - langyos - ételt szeretik, ez azonban nem jelenti azt, hogy feltétlenül friss emberi húst fo­gyasztanának. Ha a kiskutyákkal hathetes koruk­tól rendszeresen foglalkozunk, mire elérik a négy hónapos életkort, engedelmes állatokká válnak, egyben megtanulják a tanulás tudományát is, amit aztán életük végéig fejleszteni lehet. Persze ehhez megfelelő partner kell: a jó gazda. „A ku­tya számára ugyanis a legtermészetesebb dolog a világon, hogy fölötte rangsorban a falkavezér: a gazdája áll.” A kutya jól tudja ezt. És az ember...? Azt hiszem, súlyos mulasztásaink vannak négy­lábú barátainkkal szemben. Nem ismerjük őket eléggé, és nem törődünk velük eleget. Csak van­nak. Látják meg elviselik azt a sok szörnyűséget, kegyetlenséget, amit többek között gazdáik - fal- kavezéreik - is művelnek, az otthon négy fala között, úton-útfélen. Egymással és velük. Embert ölni a legszömyűbb bűn. Nincs rá mentség. Még a kutyák számára sem. Mégis mintha többet és hangosabban foglalkoznánk ve­lük, mintha ugyanazt a tettet a homo sapiens névvel illetett valaki követi el saját fajtája ellen. Pedig a kutyák csak azt teszik, amit látnak, amit elvárnak tőlük, amire meggondolatlanul tanítják, tanítjuk őket. Szolgálnak. Legalábbis azt hiszik... Barátaim! Ti hű ebek! Ne csúfoljátok meg a jó öreg természetet! Nem kell mindenben feltétle­nül követni bennünket! Ne legyetek okvetlenül olyanok, mint mi - emberek...!-jzs-

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom