Új Néplap, 1994. december (5. évfolyam, 283-308. szám)
1994-12-28 / 305. szám
1994. december 28., szerda Hazai Tükör 5. oldal A tévé képernyője előtt Nem könnyű rendet vágni - gondolatban - a televízió széles, kiterjedt karácsonyi „műsor-mezején”! De mégis, némi túlzással: a televízió főleg a családot ünnepelte e mostani karácsonyi programjában, a családban uralkodó szeretet és békesség (s nem a harag, az ellenségeskedés) gondolata és hangulata hatotta át jótékonyan az ünnepnapok műsorát. Legalábbis egy részében. Érthető, s talán a megszokottnál is indokoltabb ez most, hisz az esztendő hivatalosan is a család évének nyilváníttatott - az ENSZ által. De maga a pápa is e fontos intézménynek szentelte kitüntető figyelmét hagyományos karácsonyi üzenetében, melyet ezúttal is közvetített a televízió, s melyben a szentatya a megváltás gondolatával kapcsolta egybe a családok életét, mondván, hogy az előbbihez az utóbbin át vezet az út. Családok ni Sok-sok riportot, összeállítást láthattunk a képernyőn a családok ünnepi készülődéseiről, arról, hogyan szedi össze magát a lélek, s arról is, miként készül fel az alkalomra a konyha, és még a közismert és közkedvelt Szerencsejátékhoz is népes családok álltak oda, a szokásoktól eltérően. Megrendezték a több- gyermekes édesanyák szépségversenyét is az ünnep másnapján; anyukák vonultak fel gyermekükkel, hogy eldöntessék: ki is a legmegnye- rőbb közülük, kinek legátha- tóbb az egyénisége, ki sugárzik legerősebben belülről. A győztes végül Füzesné Virág Tünde, egy zenetanámő lett. Ő is, miként versengő asz- szonytársai, szólt természetesen arról az örömről, mely együttjár a boldogító anyasággal, a lélek derűjével. Ki formásabban, ki kevésbé színesen tette ugyanezt. A műsorvezető nem igazán volt segítségükre közhelyes kérdéseivel. Sajnos, a verseny külső megjelenésében pedig inkább tűnt ünnepélyesnek, vagy méginkább ünnepélyeskedő- nek, semmint meghitten családiasnak. Ugyancsak családokat hívtak meg hétfő délelőtt, neves sportolók családjait a jégre, többek között Kertész Lászlót, a neves műkorcsolya-bajnokot majd bírót tizenegy unokájával egy kis játékra, mókára, emlékezésre a jubileumát élő városligeti műjégpályára. És Juszt László is olyan családokhoz kopogtatott be, amelyek a készülődés lázában égtek - Ünnep után az ünnep előttről, hétfőn este -, aminek csak annyi a szépséghibája, hogy akkor hallhattuk mindezt már, amikor búcsúzni kezdtünk az ünnepléstől, így olyan ízű volt e televíziós étek, mint a másnapra maradt száraz kalács, akár bejgli is. Továbbá, ha nem is közvetlenül, hisz eredeti szándék szerint arcképnek készült, közvetve mégis a család dicséretét is zengte Szabó Gyula színművész, aki szülőföldjére hazatérve, és a gyermekkor napjait felidézve arról az emberségről, tisztességről vallott, melyet hazulról, a kunszentmártoni családi házból vitt magával. Érces' hangján, mely mint a megkonduló harangén, fennen szárnyalva hirdette - a kitáguló körösi táj pompás képeivel társulva - a tisztességes munka diadalát s a szabadságét, mely Goethével szólván, a rend adománya. Egész életemben harangoztam - hangzott el az immáron nyugdíjba vonult színművész ajkáról, remélhetően azonban - tegyük hozzá - még sokáig hallatszik szép, komoly hangja színházban, képernyőn s egyebütt. Gyerekek in Bármennyire tetszetős lenne egyetlen központi gondolatra, a család gondolatára fűzni a karácsony programjait, a bőség miatt ez egyszerűen lehetetlen - tengernyi műsor, szemre, szívre, értelemre ható, válogathattunk még éjféli misékben is, Győr és Róma között - másrészt nem is lenne igaz. Hisz tartalmában igen szerteágazott a televízió ünnepi kínálata. Ha például a bemutatott filmekre gondolok, itt a gyermekek kerültek előtérbe témaképp, s nem annyira a családban láthattuk őket, mint inkább magára maradott, árva, elhagyott gyermekeké, akiknek sorsa így még meghatóbb. A Vigaszadó Marcellinoban egy olyan talált kisfiút láthattunk, aki úgy tűnik el végül a nevelő barátok kolostorából, hogy mennybe megy (vagy tán benn ég a felgyújtott kolostorban?), így szabadulván meg az őt halálra kereső gonosz főúr elől, aki a kis Mar- cellinával szerette volna megoldani zavaros, zűrös örökösödési ügyét. A Reszkessetek betörők!-ben pedig egy tündéri kisfiú jelenik meg, akit szórakozott szülei magára hagynak, de ő bátran bánik el - sok humorral - otromba, hívatlan látogatóival, a betörőpárossal. De megjelent a gyermek a képernyőn hercegnő képében is, és még sorolhatnám. ...és költészet Szóhoz jutott az ünnep napjain a költészet is, versek hangzottak el szólóban és társaságban, azaz csokorba kötve. S megtanulhattunk egy kedves metaforát is közben, ugyanis „A világ ág-bogán” címen csendültek fel különböző költők sorai a karácsony gondolatköréhez kapcsolódva. Azzal a József Attila-i szándékkal - az idézett sor Téli éjszaka című költeményéből való -, hogy a szép „embertelenség” közepette is létezik „egy kis darab vékony ezüstrongy - valami szalag - csüng keményen a bokor oldalán, mert annyi mosoly, ölelés fönnakad a világ ág-bogán”. Mosoly, ölelés - költészet. Ihletett ötpercesei ezek a televíziónak. Az irodalmi műsorok szerkesztőségének új ötlete, zenébe csomagolva nyújtani át egy-egy verset, a hárfa és a fuvola meleg hangjaival a vers előtt, majd a vers után - mindez valóban poétikus, lélekbe hatoló tálalás. Csupán az zavarhatja a kíváncsi nézőt s a muzsikában kevésbé járatos hallgatót, hogy nem tudhatja meg az elbűvölő muzsika szerzőjének és két kitűnő előadójának nevét, azonosíthatóan. Pedig ennek az öt percnek ez a néhány zenei pillanata is szerves alkotó része, az élmény általuk válik teljessé. Röviden A könnyedebb szórakozás színei sem hiányoztak a tévé karácsonyi palettájáról: vasárnap este a Békeffi-sztori első része szerepelt a képernyőn (Szemben a Lánchíd oroszlánja), amelyben a ’30-as évek második felében működő írók kabaréjának világába pillanthattunk bele, s megismerhettük a kabaré szellemi atyját, aki estéről estére politikai töltésű konfe- ranszával szórakoztatta közönségét, aki nemcsak a politikusokat csipkedte meg, de még a Führerrel is mert viccelődni a pódiumon. Kállai István - ő írta a forgatókönyvet - ügyesen ötvözi Békeffi életének mozzanatait pódiumi munkásságának eredményeivel, az egyes művek bemutatásával. Szórakoztatásnak szánták a legjobb magyar sportolónők és sportolóférfiak többórás, kétrészes versenyét, ám a rendkívül primitív, egyszerű játék rrfeltatlan volt a kiválóságokhoz, s méltatlan hozzánk is, nézőkhöz. Felejtsük el gyorsan! Valkó Mihály Misét mondtak a Lendván magyarul is beszélnek Lendva Szlovéniában található, híres kis város, megdobogtatja a magyar szíveket is. A lendvai vár magaslatáról látni lehet a Zalai-dombságot, ami nem véletlen, hiszen a természet is egybe alkotta a Mura-közét a zalai lankákkal. Békében él a magyar, a szerb, a horvát és a szlovén. Együtt. Híres a lendvai kerámia, nézd, milyen gyönyörűek ezek a kis harangok, épp a fenyőfa alá való ajándék! - lelkendezik kísérőm és barátom, Csótár Budja Irén, aki egy Lendvától délre fekvő kis faluban. Petes- házán óvónő. Kényelmes sétaút vezet a gyönyörű várhoz, melynek a kápolnájához foghatót bizony nem sokat láthat az utazó. Régi mondák és legendák szövik át meg át az ódon falakat, s a hozzáértő idegenvezető mesél. Milyen kicsi a világ! Egy magyar képzőművész - aki járt már Szolnokon is - a kalauzunk, s hibás is vagyok azért, hogy ámulatomban nem írtam fel a nevét. De tulajdonképpen nem is ez az érdekes, hanem mindaz a gyönyörűség, ami itt látható. Ki gondolná, hogy nem a magyar paraszt szerszámait látja a sajtolót, a kukoricadarálót vagy a korabeli fúj- tatót szemlélvén. Amulunk és bámulunk, de utunk sietős, mert Petesházán várnak már bennünket, s ha jól sejtem, éhen sem maradunk, higes lesz. A szalonna és a zsír valamilyen furcsa keverékét kenik forró lángosra, ami igazi csemege, jól csúszik rá a hegyiévé. A petesházi bor gyönyörű sárga, tiszta, mint a hegyi patak. De tiszta itt minden: az utcák rendezettek, a házak majdnem mindegyike hófehér, no és a kocsmáról se feledkezzünk meg.- Amin! látod, itt már nincs háború - mondja Stephan, vagyis nekünk István, és odaáll a pulthoz, hogy rajta legyen a fotón a sok, színes üveg.- Már mindent be tudok szerezni, s újra jönnek a vendégek, elkvaterkázunk, iszogatunk, viccelődünk, mint régen. De már semmi sem lesz olyan, mint régen - és elborult tekintettel, tehetetlen fájdalmában elkezdi törölgetni a már százszor letisztított üvegeket. Talán az emlékezés fájdalma teszi, hogy itt minden üveg és pohár olyan csillogóan tiszta? Egy színdarabban sem lehetne jobban időzíteni, az utolsó szóra betoppan Olivér, aki rendszeresen átjár Magyarországra, hogy egyetemi tanulmányait kiegészítse.- Öt kérdezd a háborúról! - mondják többen is. solyog, jókedvű, de kezében remeg a cigaretta.- Még létezett a régi Jugoszlávia, amikor én katona lettem, s amikor elkezdődött az acsarkodás, saját hazám ellen, Szlovénia ellen akartak vezényelni. Szerencsére a szlovének kikiáltották a - hogy is mondják magyarul - igen, a függetlenségüket, s én hazatértem. Természetesen, nem kértem rá engedélyt, de aztán csak elintéződött ez is. Itthon normalizálódott az élet, de tudod, azt nem lehet elmondani szavakkal. A barátaim, volt iskolatársaim fejét vitte szét mellettem a repesz. Posta nem működött, s ahol harcolnak, most sincs. Nincse- nék hfféink:&g$4tfrfiékkori pajtásainkról. És ha nem is ismertem, hazámfiái valamennyien. Szörnyű ez az öldöklés. Imádkozom mindannyiunkért, imádkozom érted, Magyarországért, az egész emberiségért. Már nem is esik olyan jól a petesházi lángos, hiába is kene- getem a fokhagymás-hagymás kövesztett zsírral. Irénnel készülünk a templomba, amely a falu igazi büszkesége.- Ezekben a nehéz időkben - mondja - már az is csoda, hogy egy falu népe összefog, és templomot épít saját erejéből, akaratából. Szent Rozália a védőszentünk. Tudod, ki volt ö? A háború sebesültjeit ápolta, mindenét feláldozta a szenvedők gyógyítására. Ki is hallgatná meg imáinkat, ki is értene minket igazán, ha nem ő?! Petesházán sok magyar él, békében és egyetértésben a szlovénokkal. A házasságok többsége vegyes, Irén férje is szlovén, ő pedig magyarnak vallja magát, s magyarnak neveli ötéves kisfiát is. A gyerekek az óvodában mindkét nyelven tanulnak verset, éneket, a templomban pedig teljesen mindegy, hogy milyen nyelven, mindenki a békéért imádkozik. A templom freskója egy nagy látomás: fehér, megszaggatott gyolcsruhában Rozália a holtak között sebesültek után kutat. Néma áhítattal imádkozik a falu népe: békét, megbékélést remélnek az új esztendőtől. Este beülünk István kocsmájába, gyülekez- ; nek barátaink. A lelki táplálék után jól jön egy pofa sor. Beszélgetünk, viccelődünk, de valami láthatatlan bánat ül a fejünk fölött. Azokra gondolunk, akiket az ünnep nem talál hazájukban, akik nem állítanak fenyőfát, akik nem tudnak ajándékot adni. Mindannyian egy közös ajándékra várunk, hogy újra béke legyen, a menekültek újra otthonra találjanak, és újra épüljenek a házak. Elpusztult fél Jugoszlávia, elpusztultak a féltett, nemzeti kincsek, meghaltak a katonák, a vétlen fiatal srácok és gyermekek, szoptatós anyák. Szlovéniában és bárhol a világon, a karácsonyi imádság értük is szólt. Csabai Ágnes szén az ebéd egészen különle- A huszonhárom éves fill ittoA magyar-szerb sörbarátság Petesházán működik Közös múltunk egyik jelképe is lehet ez a fújtató „Túléltem a háborút” - mosolyog Olivér Fenyőmesék Szép - mondta a férfi, mikor megpillantott, és óvatosan az autójába csúsztatott. Odahaza finoman megrázogatott, hogy elgémberedett tagjaimat újra ki tudjam egyenesíteni. A legtágasabb, leghűsebb szobába vittek. Jó lenne, ha sokáig zöldellne - szólt a felesége -, és vizet spriccelt rám. Ä nagy napon az egész család már déltájt ott sür- gött-forgott körülöttem. Óvatosan aggatták ágaimra a pillekönnyű díszeket. Ok maguk készítették, sok-sok napon át. Mikor végre ott álltam talpig ezüstben - fejemen koronával - a kipirult arcokról minden szempár elégedetten nézett rám. Ilyen formás fenyőfánk még sosem volt - súgta a nagylány hálásan apjának. Sokáig vártam, hogy történjék valami. Már majdnem elszundítottam az andalító zenétől, a korai alkonyulattól, meg a finom illatoktól, amikor valaki besurrant a szobámba, s zizegő papírú csomagokat helyezett a lábam elé. Aztán sorba követték a többiek, nesztelenül, észrevétlenül. Jó idő elteltével egy aprócska gyermek hangja törte meg a titokzatos csendet: megjött a Jézuska, gyertek gyorsan! - sikította örömében. Gyertyák lángja lobbant, imbolygó táncba kezdtek a Mennyből az angyalra, amit a család kézenfogva, ünneplőben, szívből énekelt. Szemükben csodás fény gyúlt. E parányi tükrökben viszontláttam magam. Velük együtt örültem én is. A varázs nem tűnt el azóta sem. Naponta többször bekukkantanak hozzám, esténként újra meggyújtják rajtam a gyertyákat. Bár nem készült rólam se fénykép, se videofelvétel, mégis érzem, örökre megőriznek emlékezetükben, mint ahogy én is őket. Sajnos tudom, mi a karácsonyfák sorsa, mégis azt mondom, ezért megérte. Pedig sejtem, nem soká lepotyognak ékességeim, a hajdanvolt üdezöld tűlevelek, csonkig ég az utolsó gyertya is .. . De addig is ajándék minden nap. * A legnagyobbat akarom! - harsogta az asszony. Több helyre már nem megyek. A nyakán lüktettek az erek az ujjnyi vastag aranylánc alatt. Pár- nás karja, nagy melle és hasa majd szétfeszítették bundáját. Jaj, ne! - nyögtem, ahogy megláttam, és igyekeztem minél kisebbre és esetlenebbre összehúzni magamat. Végül másfél órai válogatás után csak engem vittek el. Egy Lajos névre hallgató, szófián kis emberke szorosan összekötözött, aztán egy autó tetejére kerültem, majd egy sötét sufniba dobtak, amúgy gúzsbakötve. Csak 24-én oldoztak el. Berángattak egy hatalmas, ízléstelenül berendezett helyiségbe, ágaimat törve, zúzva. Hamarosan megértettem a lényeget. Ugye megmondtam, Lajos, hogy ez a plafonig fog érni! Aztán förtelmes díszeket dobáltak rám, meg több kiló szaloncukrot. Úgy éreztem, eltörik mindenem. A viliódzó lámpafüzértől végérvényesen behunytam a szememet. A többit már csak hallottam és éreztem. Népes vendégsereg, nyálas cuppogások, oh, és jaj, de szép kezdetű asszonyi sikolyok. Kiéhezett gyerekhad tépte rólam a cukorkát. Majd lucskos zsírszagba burkolva elköltötték az ünnepi lakomát. Ami a negédes búcsúzkodás után jött, azt igazán nem kívánom egyetlen fenyőnek sem. Nézz ide, Lajos! Ilyen szeméttel merték kiszúrni a szememet! Bezzeg én kitettem a lelkemet! És ez! No de ilyet, hiába kaparták le róla az árcédulát, tudom én, mennyibe kerül! A csóró rokonaid teletömték a bendőjüket, cserébe egy ilyen vacakért! Hallod, Lajos!? Lajos nem válaszolt. Szótlanul mosogatott. Helyette durcás lányka került elő valahonnan. Anyúúú! Én nem ilyen Barbit akartam! Kislányom, ez volt a legdrágább, a legszebb, hidd el! Akkor sem tetszik. A gyerek sértődötten elvonult. Az asz- szonyság egy öblös bőrfotelbe roskadt. Nehéz aranygyűrűs, karkötős kezeit tehetetenül ölébe ejtette. Csak tudnám, kire ütött ez a gyerek? Lajos, ezt a hórihorgas fát holnap nem akarom itt látni! Nem várom meg, míg a drága szőnyegemre potyogtatja az alattomos tűit - csattant fel hirtelen. De szívem, hisz még nem is látták, hogy az utcában nekünk van a leghatalmasabb, legpazarabbul feldíszített fánk. Azzal az ablakhoz ment, és széthúzta a nehéz függönyöket. Erre már csak felfigyeltem. Visszafele jövet a kis emberke cinkosan rámkacsintott. Mikor az egész ház elcsendesült, megszabadított az izzók harsány villogásától. Sokáig állt előttem némán. Csodálatos illatod van - szólalt meg fennhangon. És már örültem, hogy a Lajos névre ugráló kis emberke is kapott valamit karácsonyra. Tőlem. A fenyő illatát. Ami előcsalogatta emlékei tárházából gyermekkora csodás karácsony- estéit, mosolyt varázsolva Lajos gondbarázdák szántotta arcára ... Járvás Zsuzsa
