Új Néplap, 1994. december (5. évfolyam, 283-308. szám)
1994-12-24 / 303. szám
12. oldal Irodalom — Művészet 1994. december 24., szombat J usztina nem tudta pontosan: hány éves, de negyvennek mondta magát. Ezt mindenki elfogadta, illetve: senki nem tartotta lényegesnek. Az ügyvéd úr azt fejtegette egyszer a feleségének, hogy Jusztina olyan semleges emberfajta megtestesítője, amely nem lát széjjel, és mások által sem látható. Hamis megállapítás volt, mert Jusztina elég jól belelátott az emberi lét rejtelmeibe. Már fiatalkorában felfedezte például, hogy hiába születünk egyenlőknek, mint azt sokfelé mondogatják -, másnap már nem vagyunk azok. Későbben, felnőtt korában az a gyanúja ébredt, hogy valószínűleg nem létezik boldogság, s amit mégis annak hiszünk, az csupán a boldogtalanság szüneteltetése. És még sok hasonlóan töprengett a kisváros szélén lévő aprócska háza magányában. Nappal nem élt magányosan, és ellentétben az ügyvéd úr megállapításával, nagyon is látható volt mások számára, lévén a kisváros tehetősebb embereinek mindenese. Az ügyvéd úrékhoz járt legtöbbet, mert nagy háztartás vezetett a tekintetes asszony, és kellett Jusztina segítő keze valamennyi olyan munkához, amit mások nem szívesen végeztek. Mosott, főzött, gyerekeket pesztrált, kertet ásott, és másfajta, férfiaknak való munkát is végzett. Nagy testű, erős csontozatú volt, és egy ízben szarvainál fogva te- pert földre egy dühöngő kost. Az idén, a karácsony előtti napon elhatározta, hogy életében először ő is otthon ünnepel. Mindenütt azt hazudta, hogy egy férfit vár, aki meg akarja kérni a kezét. „Hozzámegyek! - rikkantotta. - Akkora lagzit csapunk, hogy minden fogásnál asztalt cserélünk!” Általános volt az álmélko- dás, mert Jusztinát megrögzött öreglányként könyvelték el, akiről még pletykák sem ke- Ángtek. „Olyan szemérmes, ■pint egy aggszűztyiz^Ujlú’ ^ mondogatták, ha véletlenül szóba került. Akadt, aki ezt azzal tromfolta: „Szemérmesen is mindenfajta szemérmetlenséget szoktak elkövetni.” Az ügyvéd úr egyszer vágyat érzett Jusztina kemény húsú teste iránt, de olyan visszautasításban volt része, amire három hétig ragaszt- gatta a flastromot. Bosszúból azt hangoztatta, hogy Jusztina olyan buta lány, „akinek agyáig ér a talajvíz”. Egyszóval ragaszkodott az idén Jusztina a saját karácsonyához. Nem díszített fát, mindössze egy fenyőágat fektetett az addig nem használt abrosszal terített asztalra, azután az ablakhoz állt, kinyitotta, és kendőbe burkolózva nézte az estét. Olyan csönd volt, hogy hallotta saját gondolatait, meCsák Gyula: Jusztina. - Maga csak elindul a Sehovába, és nincs hozzá benzinje?- Ez történt - mondta a férfi, s hangjában derű és boszúság elegyedett. - Van itt a közelben szálloda?- Mért lenne, mikor mindenkinek megvan a saját lakása?- Turistáknak. Szép ez a vidék. Ott az erdőn túl egy kis tó is van. Hoztam horgászfelszerelést, meg sátrat is, hogy ott aludjak, aztán holnap halat süssek, ahogyan karácsonykor szokás. Jusztina karácsonya lyek a múltba röpítették, amikor nem tudni, kinek a gyerekeként megszületett, jó meg rossz emberekhez került, amíg eljutott életkorban és erőben odáig, hogy a téglagyárba ment dolgozni, és két évtized alatt felépítette szoba-konyhás lakását. Miután pedig bezárt a gyár, alkalmi munkákat vállalt Jusztina, s úgy tette a dolgát, hogy mindenhová visszavárták, ahol egyszer otthagyta a keze nyomát. Amint szemlélte az eget és a város szélével érintkező erdő körvonalát, autózúgást hallott, majd reflektorfény zuhant az útra, s abban a pillanatban meg is állt az autó, és férfi szólt ki belőle:- Jó estét, asszonyom! Hová vezet ez az út?- Sehová - felelte Jusztina, mert ez volt az igazság. Egy traktor szokott erre járni, amit a részeges Áron vezet, és takarmányt visz a közeli tehénistállóba, ahonnan meg elhozza a tejet. Az istállón, túl már valóban semerre nincsen út. - Hová akar menni?- Nem tudom. Csak elindultam. hogy csavarogjak egyet, de elfogyott a benzinem. Magának nincs?- Egy kanálnyi se - mondta- Mehet, de csak gyalogúton, ha nincsen benzinje.- Mennyit kellene gyalogolni?- Vagy öt kilométert.- Csakhogy nekem fából van az egyik lábam. Jó nyugdíjat kapok, de azzal nem tudok gyalogolni. Azért... majd lesz valami. Most jut eszembe, hogy kellemes karácsonyt kívánjak.- Én is magának - mondta Jusztina, aztán inkább hallotta, mint látta, hogy kilépett az autóból férfi, és menten elesett. Mielőtt végiggondolta volna: mit cselekszik, riadtan lekiáltott: - Várjon! Jövök! Próbálkozott a férfi, hogy feltápászkodjon, de csak csúszkált a fagyos földön. Hóna alá nyúlt Jusztina, és szinte a levegőbe emelve vitte a házba, ahol székre ültette.- Köszönöm - lihegte a férfi, mert ő is elfáradt. Verejték csurrant le halántékán. - Szégyellem magam...- Fáj? - kérdezte Jusztina férfi jobb lába felé biccentve, ahol torznak látta cipőt.- Hosszút autóztam - törül- gette homlokát a férfi. - Más napokon ilyenkor már otthon vagyok és... ne haragudjék, hogy effélét beszélek, de... lecsatolom, hogy ne nyomjon.- Csinálja, ahogy szokta - mondta majdnem parancsolón Jusztina.- Ha elfordulna... - szólt zavartan a férfi. Valamilyen fémes zörgést hallott Jusztina, s abban a pillanatban visszapör- dült, de már csak azt látta, hogy a majdnem földig érő abrosz alá dug valamit a férfi, a jobb oldali nadrágja szára pedig üresen lötyögött. - Azt gondolta, hogy fegyvert ragadok a háta mögött, ugye? - kérdezte a férfi, és nagyon keserű volt ránc, ami a szája sarkában megjelent.- Amikorra megjönnek a vendégei, már nem leszek itt...- Senkit se várok - hadarta Jusztina, majd nyakig vörö- södve hozzátette: - Akit vártam, az már megjött. Miközben házimunkában járatos kezekkel asztalra hordott minden jót, amit a házban talált, egyszer csak elkapta a férfi a karját, és magához húzta. Igazolványt vett ki a zsebéből, és Jusztina szeme elé tartotta. Azt mondta: azért igazolja magát, nehogy rablónak tekintse Jusztina, aki csücsörítve nézte az igazolványt, majd azt kérdezte, hogy: mi is a vendég neve?- János - mondta a férfi, megértve, hogy Jusztina nem tud olvasni. Megemelte Jusztina állát, és hosszan tanulmányozta az arcát, majd azt mondta, hogy nagyon szép világosbarna a szeme, és gesztenyeszínű a haja, s az is szép. Még soha, senki nem fedezte fel, hogy milyen színű Jusztina szeme és haja, s a meglepetéstől térdre hullott. - Jusztina - folytatta a férfi -, legyen a feleségem. Volt valaki, de a bajeset után... Megértettem. Őt nem kértem, de magát most kérem. J usztinát mindig csak utasították, soha nem kérték, és miközben lassan bólintott, könnyesen megvallotta, a szent este előtt mindenkinek hazudott, hogy ma kérője érkezik.- Ez valóságos csoda - hajtotta fejét sóhajtva a férfi térdére.- Legnagyob csoda - simította meg Jusztina haját a férfi -, hogy hinni tudunk a csodákban. Katona Judit: Karácsony, 1947 Menjünk apám, ha hull a hó. A város fölé angyal száll ma, mint suhogó gond száll feketén s megint nem jut kenyérre, fára. Menjünk apám, a hó puha., Ma minden jóság fölmelegszik és kinn a szikrázó havon, az éj jászlában, kék béke fekszik. Menjünk apám, a hó szakad, te halott vagy rég, én kisgyerek. Még most is érzem, hogy szorít seholsincs, hű gyökérkezed. Birtalan Ferenc: Fohász Fenyőfatemplom Gyertyák gyúlnak Születését várjuk Jézus Úrnak Vendéget borra Friss kalácsra Küldd a Fiadat Máriácska Zúzos szívünkbe Hozzon békét Ne fagyjon meg A hit a reménység. Birtalan Balázs: Bölcsődal K arácsony van: fenyőfa, gyertyák, halászlé, bejgli. Tiszta abrosz, vasalt ruhák: minden a legnagyobb rendben. Az ajándékok elrendezve a fa alatt. Megszólalhat a csengő, felszikrázhat a csillagszóró... De figyelj csak, elfoglalt ember! Messze, messze... térben, időben... nem hallasz valami hangot? Nem, ez nem a Csendes éj, nem az Örömóda. Egy széltől alig védett barlangban keservesen bőg egy vörös képű, ökölbe szorított kezű csecsemő. Nem édesdeden alszik: ordít, nyöszörög. Állj meg egy percre, mielőtt a csengőért nyúlnál! Gondolkozz el, próbáld kitalálni, büszke ember, miért jajveszékel ez a hol meg- indítóan, hol együgyűen lefestett zsidó kisbaba, akiről mellesleg köztudott: maga az Isten. Szeme még csukva, gyermeki öntudata sem nyílt fel. A benne rejlő isteni mindentudás két módon nyerhet csak kifejezét: hallgathat, vagy elemi ösztönnel üvölthet. És ez a csöppség, akinek még neve sincs, mert csak nyolc nap múlva vetik alá a törvénynek s adják majd neki a Jesua nevet, nos ez a csöppség üvölt, mert valóságos ember létére valóságos Isten is, és tud valamit, amitől nem képes nem sírni. Látja, mivé lett születésének napja a második ezredvég gyermekei számára. Látja, hogyan lett az adventi szent várakozásból egymással lihegve versengő vásárlási hadjárat. Vajon hányán gondolnak a csillogó-villogó karácsonyfa mellett úgy a kisded Jézusra, mint aki „tündöklő nappalunk” és „áldott fénysugár”? Mi lett urunk születése főünnepéből? Csináltunk belőle fenyőünnepet, szeretet ünnepét, kényszeres ajándékosztogatást... De ki veszi még észre, hogy az a vörös képű, ökölbe szorított kezű csecsemő nem csupán „cuki kis dekoráció”, hanem maga az egyetlen ajándék? Örülsz-e, felvilágosult ember, a karácsonynak akkor is, ha egyetlen csomagot sem kapsz? Térdre tudsz-e még borulni örvendezve és félelemmel a „csillagvilágot alkotó” jászola előtt? Vagy belefáradtál az évek perceibe, és fásultan bezártad a Szentet a gyerekszoba ajtaja mögé? Bontsd ki, ha ráérsz, elmúlt heteid csomagját: ugyan, mit találsz benne? Adventi koszorúdon tövig égtek-e imádság közben a gyertyák? Eszedbe juttatták-e a lila szalagok a bűnbánatot és le- csendesedést? Advent harmadik vasárnapja mi volt számodra? Ezüstvasárnap, lótásfutásra ösztönző meghosszabbított nyitva tartással? Esetleg az önkormányzati választások acsarkodó és egymásra köpködő mérkőzésének ideje? Vagy Gaudete-vasárnap volt, a bűnbánatban is örvendezés ünnepe? És amikor meggyőződéssel vagy anélkül, leadtad vagy nem adtad le szavazatodat, gondoltál-e arra, hogy végre választanod kellene - önmagadbán is? Mert két út van. Az egyik az önérzet, sértődöttség, napi gondok miatti aggodalmaskodás útja. A szemet szemért, fogat fogért, a félelem és depresszió útja. A karácsony pogány fényünnepség ezen az úton, amelynek végállomása: halál, sírgödör, por, hamu. Felejtés: A másik a gertyalét útja: örömmel világítani másnak, amíg te semmivé égsz. Megbocsátani, szeretni és együtt boldognak lenni. A gondokat rábízni arra, akinek van hatalma megoldani őket, mert arra is volt, hogy semmiből valamit teremtsen. Ezen az úton a karácsony az örök fénynek, a világ világosságának ünnepe, amikor mindannyian megajándékozottak vagyunk, mert tudunk a végállomásról: a lélek halhatatlanságáról, a test feltámadásáról és az örök életről. Állj meg egy percre, megfáradt ember, mielőtt a csengőért nyúlnál! Halld meg azt a másik hangot is az éjszakában:- Ne féljetek! Mert nagy örömöt adok tudtul nektek...! - Énekeld együtt ezzel a hanggal: „Dicsőség a magasságban Istennek, I és a földön békesség a jóakaratú embereknek!” Akkor talán az a keservesen síró kisbaba is elalszik végre. 1 A
