Új Néplap, 1994. december (5. évfolyam, 283-308. szám)
1994-12-24 / 303. szám
8. oldal Riport 1994. december 24., szombat Képek a nagyatádi táborból Karácsony és ramadán között talokon. A déligyümölcsöt és a csokoládét a Máltai Szeretetszolgálat, illetve a Quelle csomagküldő adományozta.- Sajnos egyre kevesebb adományozónak jut eszébe, rögve. Az ügyeletes ápolónő, Eszter arra kért, hogy ne írjam ki a nevét, egyébként készségesen áll a rendelkezésemre. Az itt ápoltak Popovacaról érkeztek, a menekülők nem hagyták sorsukra elmehagyott testvéreiket. Harmincán vannak, teljes ápolást, orvosi felügyeletet kapnak. A folyosó végén a füsttől már látni sem lehet az egyetlen színes televíziót, amely a nap 24 órájában horvátul ontja a híreket. Továbbmegyünk a tábori óvodába és az iskolába. Mindkettő tulajdonképpen bárhol lehetne. A faliújságon lévő rajzok azonban árulkodnak. Vér, vér Egy elmehagyott az elmeszociális osztályról Lady Di is járt a táborban Fotófal vagy mementó? szláv létemre a muzulmán férjemmel. És egyszer csak mi történik. A gáton keresztül betört Árkán csapata, kiirtották az egész utcát, a gyermekeket megölték, időnk se volt elmenekülni. A férjemet és ezeknek a szerencsétlen kis árváknak az apját - mutat a két alvó apróságra - a szemünk láttára kon- colták föl. A menyem kikötözve nézte végig a férje és az apósa kivégzését, én pedig láttam és soha nem felejtem a férjem és a fiaim halálát. Egy gyermekem maradt, Mirza, ő most Pesten tanul a papoknál, de ha otthon találják, ő sem menekülhetett volna. A menyem, Mevlida már terhes volt a másik unokámmal, és úgy jötEz az óvoda bárhol lehetne a világon és halál jelenik meg a kisgyermekrajzokon. Második emelet 37. Itt lakik 16 négyzetméteren már három éve Jusic Smilja, menye Jusic Mevlida és két kisfia, Hajrudin és Jasmin. Négy ágy, egy kétlapos főző, olajkályha és számtalan csomag, ez a szoba berendezése. Smilja vezeti a tejkonyhát, ezenkívül szintfelelős is, akinek az a dolga, hogy vi- ázzon a rendre és tisztaságra, sabaci szerb, a férje pedig muzulmán volt, egyáltalán nem ritka az ilyen vegyes házasság Zvomikban.- Egész Európa tudja, mi történik Boszniában. Én 37 éve élek ott háborítatlanul pravotünk, hogy semmit nem hoztunk magunkkal, csak a puszta életünket menekítettük. A kis- unokám már itt született. Soha nem ölelheti át az édesapját, és a fiam is úgy halt meg, hogy soha nem ismerhette meg a második gyermekét. Hogy készü- lünk-e a karácsonyra? Hát, olyan már soha nem lesz, mint annak idején. Akkoriban pecsenyét sütöttünk, kalácsot fontunk, készítettünk édesbúzát. Egy kis tálkába bevetettük a búzamagot, és amikor kicsírázott, gyertyát gyújtottunk. Most a gyerekeknek egy kis bonbont, csokoládét szeretnénk adni, és gyertyát gyújtunk mindazokért, akik már nem lehetnek velünk. De gyertyát gyújtunk magunkért, hazátlan árvákért is. Arra várunk, hogy a kéksisakosok elmenjenek, és szeretnénk hazaköltözni. Újraépítjük házainkat, és újra megtanulunk élni. A beszélgetés alatt Mevlida dzsesztvában (nyeles rézedény) vizet forralt, és igazi török kávét készített. Itt és most én vagyok a vendég, s az idegen jöttére néhány szomszéd átkíváncsiskodott. A kép akár idilli is lehetne; mi ülünk a földön és kávézunk, miközben indulatok vezérelte mondataink csattognak, a gyerekek békésen hasalnak mellettünk és rajzolnak.- Te mindenkitől azt kérdezed, hogy miért van a háború. Hát majd én válaszolok neked - mondja Igor, akit nem így hívnak, de arra kért, hogy a nevét ne áruljam el.- Annak idején az öregapámtól ’45-ben elvették a földet, de az apám és én szívósan dolgoztunk, és újra került egy kis föl- decske, egy kis barmocska, és volt hol laknunk. Most mindent újra elvettek tőlünk. S mindezt egy őrült ötlet miatt, hogy legyen Nagyszerbia. Azt mondod, Tito alatt béke volt? Ugyan! Milyen béke az olyan, ahol csak a szerbek kaptak münkát, csak ők lehettek vezetők? Mi mindent láttunk, és hallgattunk. Igen, igazad van, a hallgatag béke jobb volt, mint a háború. Odavan az egész ország, szétlőtték mindazt, ami nem fért be a szerbek kultúrájába, pedig ez az ország attól volt olyan csodálatos, hogy építették a muzulmánok, alakítgatták a hor- vátok, és békességben együtt éltünk még számtalan másik nációval. Hitler is kitalálta, hogy elégeti a cigányokat és a zsidókat, szerencsére neki sem sikerült. Már csak abban bízunk, hogy a világ nem tűr el ismét olyan bolondokat, mint például Milosevic és Karadzsics. Hogy miben reménykedünk? Természetesen abban, hogy a szerbek elveszítik a háborút, és mi újra visszamehetünk a hazánkba. Itt a táborban mindent megkapunk, lesz karácsonyunk is, de milyen ünnep az, amikor nem tudjuk, hogy mi van szeretteinkkel, hogy vajon él-e még az apám és az anyám? Hazamegyünk, és békésen együtt élünk majd azokkal, akik lőttek ránk. Mert ez az egyetlen lehetőségünk a túlélésre és az újrakezdésre. A sebeink befonnak, és talán valamikor a lelkünk is meggyógyul. Újra leesik a hó, húzza a szánkót a lovacska, és a fiaim nagyokat fognak kacagni. Egyszer majd a mai fájdalmunk történelem lesz, olyan történelem, amelyből unokáink is tanulni fognak, hogy ez soha, de soha ne ismétlődjön meg. S ha így lesz, a mi áldozatunk nem volt hiábavaló. És akkor újra mondhatom, hogy boldog ünnepeket! Csabai Agnes Vannak városnevek, melyek hallatán szinte mindenkinek ugyanaz jut eszébe, ilyen Nagyatád, a menekültek városa. Mindazok, akik abban a boldog helyzetben vannak, hogy bár szegényen, de szeretteik körében, fegyverropogás nélkül tölthetik a szeretet ünnepét, talán el sem hiszik, hogy mennyi vér, könny és szenvedés tapad ehhez az ünnephez is a menekülttáborok szomorú szemű lakói számára. Laktanya kerítéssel, kapussal, itt maradt plakátokkal, használt piros műbőr kanapéval, olajkályhával. A hét végi ügyeletes, Bődi Ferenc szobájában beszélgetünk, egy pohár narancslé mellett sorolja az adatokat. Ezerkétszáz körüli a létszám, családosok, szétszakított családok, házaspárok és gyermekek élnek itt. Már több mint húsz itt született gyermek van, hiszen az élet itt sem áll meg. Sokan jöttek a Vajdaságból. Szerbek, horvá- tok és muzulmánok élnek itt, vegyesen. Eleinte persze voltak villongások, amelyek hol a nemzetiségi hovatartozás, hol pedig az alkohol miatt robbantak ki, de ez már a múlté. Itt egyformán hazátlanok. Többségük nem dolgozik, délelőtt tíz és este tíz között azt csinál, amit akar. Vannak azonban, akik a táboron belül találtak munkát, így például az elmeosztályon és a szociális otthonban ápolók, épület-karbantartók, van néhány^ ügyes asztalos és ezermester. Ők fizetést is kapnak. A menekülttábor város a városban. Van ABC, könyvtár, fodrász, magyar klub, vegyes klub, ahol saját nyelvükön énekelnek és ápolják hagyományaikat, szociális otthon és elmeszociális osztály. Az itt élő muzulmánok hitüket az imaszobában gyakorolják - a gyönyörű keleti szőnyegeket a Indonéz Köztársaság nagykövete és muzulmán szervezetek adományozták. A szoba olyan, mint egy szegényes dzsámi. A muzulmánok legnagyobb ünnepe, a ramadán 1995-ben január második felében kezdődik. Ilyenkor két műszakban üzemel a konyha, hiszen a hithű muzulmánok ramadán idején napkeltétől napnyugtáig nem ehetnek. Ilyenkor a második műszak készíti részükre az estebédet. Egyébként sem egyszerű az élelmezésvezető élete, mert nagyon sok szokáshoz kell igazodnia. Mást esznek a magyarok, a horvátok, a bosnyákok, a muzulmánok. Külön diétás konyhát tartanak fent a szociális, illetve elmeszociális osztály részére. A karácsonyra a táborban ünnepi menüvel készülnek, halászlé, szárnyas, beigli, narancs, csoki és üdítő lesz az aszÉn most itt vagyok a családommal, Grétike, a kislányunk már itt született. Tavasszal szeretnénk kiköltözni a városba, látod, én itt dolgozom a szociális otthonban. Van itt néhány öreg, aki már szinte magatehetetlen, őket szoktuk füröszteni, etetni, emellett persze orvosi ellátást is kapnak. Letelepedünk itt, nem megyünk vissza. Mi magyarok vagyunk, itt vagyunk itthon. Kísérőm Horváth Rita szociális munkás felajánlotta, hogy mindent megmutat, amire kíváncsi vagyok, s amikor mondom, hogy gyermekekkel szevérözön jön. Nem mentek, hanem vitték őket. Mit tud erről Európa? És mit tud a koncentrációs táborokról? Mert azok is vannak. Itt lakik a szomszéd szobában Nasiha és Mirsad Le- lic a kisfiúkkal, Edinnel. Nasiha cipész volt. Jó és dolgos cipész. Mirsad ügyes kezű asztalos, Edin pedig, amint látod, kedves és szófogadó gyermek. Miért zavarták el őket a szer- bek? Nasiha, aki nő létére cipész, könnyes szemmel mondja, hogy mindannyian ott maradtak. Meg sem merem kérdezni, hogy élve vagy holtan, csak az imám nézéséből látom, valamennyien halottak. Mirsad rokonai Svédországba menekültek, de ő sem tud róluk szinte semmit. Edin a tábori iskolába jár, kérésemre szívesen rajzol. Elmeszociális osztály. Zsaluzott ablakok mindenhol. Ki tudja, kit kitől véd. Savanyú szag és füst terjeng a levegőben. Ez nem az Aranyketrec. Az érkező felé nyújtják kezüket, kávét és cigarettát könyöHalott a félje és a fia, a mosoly csak álca hogy ruhával már Dunát lehetne rekeszteni, de a gyerekeknek nem tudunk elég gyümölcsöt és édességet adni. A narancs már a raktárban van, és várja a szentestét, de bizony jó lenne körte, alma és ki tudja még, milyen gyümölcs a gyerekeknek. Pénzünk csak hordós káposztára van, tetszik, nem tetszik, de legalább sok a C-vi- tamin benne. Találkoztam egy magyar családdal. Gulyás Tibor és Gréta Ómoravicáról jöttek.- Hogy miért van a háború? Igazából senki sem tudja - válaszolja meg Tibor a kérdést. - Én katona voltam, magyar létemre elvittek a szerbek. Egy reggel riadó után beültettek a nagy kamionba, s amikor kidobtak belőle, akkor jöttünk rá, hogy Horvátországban vagyunk. Na, mondom a Sanyinak - mellettem feküdt a lövészárokban innen meg kell dobbantani, fiú. Őrségben voltam, és a csónakkal átúsztam Mohács felé. Elkaptak a szerbek, visszavittek, én meg újra megszöktem, még mielőtt saját népemre kellett volna lőnöm. Én jöttem a határ mellett, Gréta - a feleségem a fiunkkal - meg szabályos útlevéllel átjött a határon. Először Békéscsabára mentem, aztán megkerestem az unokatestvéremet, aki Szolnok mellett lakott, s mivel Líbiában olajat fúrt, úgy gondolta, hogy - hiába menekült státusú - találni fog munkát. Egyikünknek sem sikerült. retnék találkozni, szinte elnézést kérőén azt válaszolta, hogy nagyon kevesen vannak bent a táborban, hiszen éppen ma van Budapesten a karácsonyi ünnepségük. Az itt maradt gyermekek között kiosztottuk a rajzlapokat és a színes ceruzákat, és elindultunk megkeresni az imaszobát. Élet a halál után Mehmedovic Husó imám fogadott, majd a cipőmet a cipőtartóra rakva, kölcsönös hajlongá- sok és üdvözlések után bebocsátást nyertem. Amikor megkérdeztem a főpapot, hogy miért nem a nagy muzulmán vallási területek felé menekültek, és miért a katolikus Magyarországra jöttek, elég dühösen válaszolt.- Hívtak és vártak bennünket, de vallási közösségünkben már nagyon sok volt a kommunista, márpedig ők nem hithű muzulmánok. Hogy miért van a háború? Talán még Allah sem tudja. A szerbek nekünk jöttek, szétlőtték otthonainkat, imaházainkat, gyermekeinket megkínozták, legyilkolták családunkat, mi pedig hanyatt-homlok menekültünk. Srebrenica lángokban állt, de ki gyújtotta fel? Hiszen csak 12 százaléka a szerb, a többi muzulmán. Az az igazság, hogy a szerbeknek fájt a foga Boszniára, ha már nem sikerült nekik Szlovéniát és Horvátországot elfoglalni. Amikor Szlovéniában kitört a háború, megtiltottuk fiainknak, hogy oda menjenek harcolni, hiszen tudtuk, hogy akkor nagy