Új Néplap, 1994. december (5. évfolyam, 283-308. szám)

1994-12-23 / 302. szám

1994. december 23., péntek

Kultúra

5. oldal

Tető alatt a kőteleki cserkészház

Ötmilliót ér majd átadás után a pályázati pénzekből, társadalmi munkában épülő kőteleki cserkészház

Nagyon vártam már a levelet, a hívó szót - ami örömömre a minap megérkezett - nyugdíjas tanár ismerősömtől, a kőteleki Csörghe Gézától, a 933. számú, Gróf Teleki Pál Cserkészcsapat parancsnokától.

Hogy miért volt e fokozott várakozás? Válaszul álljon itt néhány sor a levélből:

„Kezemben egy régi-régi, ’91-ben íródott újságcikk, amiben az áll, hogy: Cserkészház épül Köteleken? így. Kérdőjellel a végén. Igazad volt, nem hiába koptattad az iskola padjait, bizony így kellett írni akkor. Mert mi van, ha az újságíró kijelentő módban írja, vagyis hírül adja azt a valótlanságot, hogy cserkészház épül Köteleken. Közben pedig sehol semmi. De így kérdőjellel, az már egészen más. így volt rendben. De csak volt! Mert - tisztelettel jelentem - az a bizonyos cserkészház időközben felépült! Igaz ugyan, hogy csak maga a ház. A belső munkálatok még váratnak magukra egy kicsit. A hozzávalók nagy része már megvan. Reméljük, jövő nyáron avathatjuk is a házat. Ha időd engedi, gyere ki hozzánk, és írd meg a cikket... felkiáltójellel!"

„November végén került fel az utolsó kúpcserép, most már jöhet a tél!”

— Ne nagyon tanyázzunk most le, szép napos idő van, menjünk ki a házhoz fényképezni - nógatom a falu központjában lévő, kis kertes házából

elém siető, jamboree-t (cserkész-világtalálkozót) is megjárt öregcserkészt, aki azért, ha csak egy szusszanásnyi időre is, beljebb tessékel a kapuból.- Hát résen voltál, Géza bátyám? - viccelődöm már odabent, az alám tolt székre nagy hirtelen, csak úgy kabátban leülve a jó hímek örvendezők fesztelenségével, utalva a cserkészek Légy résen! jelszavára. Mégiscsak felépült a ház?- A ház tető alatt van, csupán a belső munkálatokra kell még előteremteni néhány százezer forintot - mondja bölcs nyugalommal a tanár űr, aki a közel négyéves építkezést egy személyben menedzseli, s a legpénztelenebb időszakban is - amikor le kellett állni a munkával, üjabb adományra várva - kitartóan írta pályázatait a különféle alapítványokhoz. Az eredmény nem maradt el, mert a már most majd négymilliót érő, szemre is tetszetős építményről a falu lakosságának nagy része, magáénak érezve azt, szeretettel beszél. Ennek oka, hogy rengeteg szülő, szakember, helybéli és távolabbi önzetlen segítő társadalmi munkája társult a pályázatokkal nyert pénzekhez. Az önkormányzat ingyen telket és alkalmanként anyagi segítséget adott, maga a cserkészcsapat az évek során át nyári táborok kiszolgálásával - sátraik kölcsönadásával, étkeztetés

biztosításával - is szert tett némi bevételre. A 20x10 méteres, tetőtér beépítésű ház földszintjén alakítják ki a társalgót, a foglalkoztatót, a konyhát, a műhelyet, és a fürdőszobákat.

Az emeleten a raktárak mellett családi és csoportos turista- szálló termeli majd a pénzt, amire a ház folyamatos fenntartásához, működtetéséhez nagy szükség lesz. Van már gyalu- paduk, varrógépük, kitartóan gyűjtik azokat az eszközöket, amelyekkel az egyes szakmák alapismereteit a kis- és nagyobb cserkészekkel elsajátíttathatják. A ’88-ban alakult cserkészcsapatot - amelynek célja a helybéli fiatalok otthon tartása a természet, a sport sze- retetére, az egészséges életmódra, embertársaik tiszteletére neveléssel - 24 fiatal alkotja, a két legidősebb alapító tag 18 éves. Ideiglenes cserkészotthonukat - e célra az üresen álló kántorlakást kapták meg - már régen kinőtték, ám a beköltözés az űj házba egyre inkább bizonyossá válik. Adományokat, felajánlásokat, legyen az anyagi vagy természetbeni eredetű, így az építkezés finiséhez érve is elfogadnak, annál is inkább, mert a későbbiekben, terveik szerint a cserkészcsapatok megyei bázishelyéül is szolgálhat a kőteleki cserkészház.

Kép és szöveg: Simon Cs. József

Nagy László vers- és prózamondó verseny

A Magyarok Világszövetsége, az Anyanyelvi Konferencia és a Duna Televízió Nagy László vers- és prózamondó versenyt hirdet „a versben bujdosó” költő születésének 70. évfordulója alkalmából hazai, kárpát-medencei és a világ bármely más táján élő 14—20 éves magyar fiatalok számára. A verseny döntőjét 1995. április

23-án, vasárnap Budapesten a Magyarok Világszövetsége Semmelweis utcai székházában rendezik meg.

A magyarországi elődöntőket Debrecenben, Pápán és Budapesten tartják.

A versenyen egy, legfeljebb ötperces Nagy László-verssel vagy prózával lehet indulni. Az április 23-i döntő győzteseit

külföldi úttal és értékes díjakkal jutalmazzák.

A jelentkezéseket név, lakcím, életkor és a választott mű feltüntetésével 1995. február 1-jéig várják. A magyarországiak az MVSZ címére (1068 Budapest, Benczúr u. 15.) küldhetik a nevezésüket. A borítékra írják rá: Nagy László vers- és prózamondó verseny.

Felújítják a karcagi zsidó templomot, amelyet 1899-ben építettek a helyi hitközség tagjai. Az épületet a háborús pusztítások is megkímélték, s ’45 után a deportálásból, munka- szolgálatból visszatérő hívek gondozták. A holocaust 50. évfordulója alkalmából a város- gondnokság dolgozói letakarították a padlást, az önkormányzat márványtáblát helyeztetett el a templomban az áldozatok emlékére. Egy hónapja elkezdődött a tető felújítása is. A teljes rekonstrukció 5-6 millió forintba kerülne. Ezt a Mazsihisz, az elszármazottak és a helyi hitközség tagjainak hozzájárulásával kezdték el. Jövőre az épület külső, majd a belső renoválására kerül sor, ez azonban évekig eltarthat. A jelenleg rendelkezésre álló pénzből a tető felújítása 1,7 millióba került, a munkát egy kunhegyesi vállalkozó végzi.

A világtalanság színei

Él Nagyivánban, a Szent László Szeretetotthonban egy ember. Hetvennégy éves, budapesti, Sándor Lászlónak hívják. Elmondása szerint két és fél éve érkezett. Haját ezüstösre meszelték a tovasuhanó karácsonyok: a szeme kék, mintha ál-, landóan a messzeséget fürkészné. Pedig régen elveszítette az élet tükreit, világtalan. Mindez az első pillanatban fel sem tűnik: tesz-vesz a szobájában, megigazítja a takarót, kiballag a fürdőszobába, zuhanyozik, sőt meg is borotválkozik.

Utoljára a házi oltárt

„Hogy mit láttam legutoljára ebből a csodálatos világból? Volt otthon Pesten, a Hungária körúti lakásomban egy házi oltár. Most is itt figyel engem: tessék, nézze meg, feltettük a szekrény tetejére. Ezt a szobrot láttam utoljára. Ha jól emlékszem, mindez 1980-ban történt, azóta világtalan vagyok, bár ennek az állapotnak is akadnak színei, de erről később.”

Fővárosiként született 1920. május 2-án. Konzervatóriumba is járt, hosszú-hosszú évekig. Operaénekes akart lenni. Lírai tenorként többször fellépett, de közbejött a háború, majd a Rá- kosi-rendszer elején elküldték az Operából. Mit tehetett: kántornak állt. Dolgozott Ostoroson, Alsónémediben, több fővárosi plébánián. Időközben megnősült, a feleségével harmincegy évet élt boldog házasságban.

„Azért teljesen nem lettem hűtlen a fellépésekhez sem. Később munkásotthonokban szerepeltem, különböző rendezvényeken kaptam éneklési lehetőséget. Élni is kellett valamiből, ezért végül sikerült elhelyezkednem a Ganz-Mávagban. Onnan kerültem nyugdíjba 1973-ban, ötvenhárom évesen, leszázalékolva. Nem, nem a fizikai állapotommal, a kondíciómmal, a szívemmel, az eszemmel volt baj, más történt. Elvégre úsztam, eveztem, sőt teniszezni is nagyon szerettem. Sajnos, a szemem lett hűtlen hozzám.”

Lassan, de észrevehetően környékezte meg a világtalanság. Először úgy kezdődött, mintha szürke fátyolt húztak volna a szeme elé. Éz a szürkeség egyre sűrűbb, sötétebb lett, és a jobb szeme megvakult. Kapott gyógyszert, volt orvosnál, de aligha lehetett jó a terápia, az orvosság, mert bekövetkezett a sötétség. Sebaj, hitt a balban, bár azon meg hályog keletkezett. Megoperálták, géz került rá. Arra még emlékszik, hogy néhány nap múlva bejött a felesége. Levették a kötést, de bizony fekete volt a világ. Az élete párja három nap múlva, váratlanul meghalt. Rákospalotán, a családi sírboltban temették el, és őt is kivitték a végső búcsúztatóra. Utána vissza a kórházba, további kezelésre. Végül hazahozták a Hungária körúti, másfél szobás lakásába.

„A párom nélkül nagyon üres, kiáltóan üres lett minden. Ő pótolhatatlan, ma is az. Hogy a szemem világa elveszett? Az is nagy baj, de eszem ágában sem volt, hogy most elvetem az életem. Ugyan már! Évek óta

laktunk, laktam a másfél szobában, feltaláltam magam. Énekeltem, rádióztam, még a televíziót is bekapcsoltam. Porszívóztam, takarítottam, főztem is. A gázt is begyújtottam, voltak délszaki növényeim, azokat ápoltam. Ha kellett valami, lecsoszogtam a boltba: ott volt a hentes, a zöldséges. Ismertem a környéket, engem is mindenki ismert. Később felkeresett valaki a tanácstól, mondván, költözzem egy családhoz, akik eltartanak. Hajlottam rá, elmentem a lakásból, de ezt nagyon megbántam. Elveszett a régi otthonom, az új család meg nem bizonyult jónak. Sem a férj, sem a feleség nem dolgozott, három gyerekük volt, belőlük éltek. Elvették a pénzem, a nyugdíjam: sok bútorom, ruhám eltűnt. Szóval nem részletezem, sokat éheztem.”

Esténként lejárt a Rózsák terére, a nyugdíjasok közé, ahol híre ment szomorú sorsának. Segítették többen is, javasolták: van magának nyugdíja, miért nem költözik valamilyen otthonba? Valaki javasolta: van efféle otthon Nagyivánban is,' így éjnek idején vonatra ült egy kísérővel. Hogy mit hozott? Jószerével semmi mást, egy rend ruhát. Az irodában találkozott a plébánossal, a főnök asszonynyal. Jó szívvel befogadták, kapott ruhát, enni, lemosakodhatott.

Otthonra talált az otthonban

„Azóta ismét van otthonom, egy pici szoba, amely az enyém. Mindent önállóan, magam csinálok, hála Istennek, nem szorulok segítségre. Igaz, egyszer elestem, és nagyon megütöttem magam: hiába, hetven felett az izmok sem mozognak úgy, mint húsz évvel korábban. A nyugdíjamból marad négy-ötezer forint, mindenre futja. Sajnos, cukros is vágyók, ezért csínján kell bánni az édességgel: inkább sajtos pogácsákat, kekszet ropogtatok. A kóla, a bor meg a pálinka nem érdekel. Igaz, bevallom, ma dupla adag tejbegrízt kértem. Nem volna szabad, mert egy kis cukor is akad benne, de annyira finomnak főzték” - sorolja csendes mosollyal.

Egyébként jól alszik, igaz, kap altatót is, ha kér. Öt körül ébred, fürdik, megborotválkozik, rendbe teszi magát reggelire. Utána rádiót hallgat, az ebéd dél körül esedékes, a vacsora fél hat tájban. Ismeri a politikát, mindent tud a világról: még választani is választott, idehozták az urnát. Mindenkihez kedves, de barátkozni nem barátkozik. Tévedések elkerülése végett nem azért, mert nem kedveli az embereket. Kedveli, szereti őket, de hát a látóké is más világ, meg az ő élete is. Kimenni sem szokott a faluba, itt sétál az udvaron, várja a karácsonyt. A plébános urat, mert vele sokat, jókat szokott társalogni.

„Egy húgom él még Budán, de ő sajnos, nagyon beteg. Amióta itt lakom, nem volt látogatóm, de levél sűrűn érkezik. Most is tíz üdvözletét írattam meg. Azért, nehogy azt higgye, hogy a mi világunk fekete. Nem, nem: én állítom vakon is vannak színeim. Most

például a kékeslila fehérrel keverve vonul el a szemem előtt. Azt mondta erre az egyik szakember, ez nem más, mint a képzelet világa. Szerintem meg nem az, mert én ezeket sokszor látom. Álmodom is, sűrűn, és olyankor mindent látok. A feleségemet, a családomat, az élő rokonokat. Most kaptam tőlük levelet, nem szakadtam el, de hát az én életem, meg az övéké más. Ezt tudomásul kell vennem. És még valami nagyon fontos. Azóta a tapintásom és a hallásom megváltozott. Az uj- jaim átvették a látás szerepét. Szinte nem csak észlelnek, de látnak is. Nem beszélve arról, hogy a belső lelki világom ugyanúgy visszaad mindent, mintha látnék. Itt nyugalom, béke, türelem vesz körül: én is azt adok, és azt kapok. Szinte hihetetlen, de sokszor nem veszem észre a napokat. Valahogy egybefolynak.”

Az ajtóig kísér. Lelkesen beszél arról, korábban olajfestékkel nagyon sokat festett. Érdekes, sűrűn feltűnnek előtte a lapra pingált lombok, tájak, a tenger, a sok virág, amelyet egykoron megörökített. A látóknak érthetetlen lehet, hogy világtalanul lát, vagy másképpen szólva visszaidéz színeket, hangulatokat, tájakat. Olykor úgy érzi, van egy hatodik érzékszerve.

Még azt is megtudom, kedvenc hobbija a zene, az volt a festészet, az olvasás is. Mik- száthot és Arany Jánost szerette legjobban. Talán kevesen tudják róla, 1961-től sokszor szerepelt filmekben. Epizodista- ként.

„Voltam én, kérem, zsidó főrabbi, azután kifutólegény, kocsmáros, bolti eladó, felvonuló, meg többedmagammal, sokadmagammal: a tömeg. Vonulni, menni, kiabálni kellett. A napi hatvanforintos gázsikból olykor pár száz is összejött, ami szép pénznek számított a hatvanas évek elején. Maga már biztosan emlékszik rá. A hangjából ítélve akkor már javában élhetett.”

Nem bólintok, rávágom az igent. Kezet nyújt, kérdezi, mikor jelenik meg a cikk. Azt felelem: karácsonyra vagy karácsony körül. Megígérem, küldök a címére néhány újságot, majd felolvassa valaki neki a szöveget. Már elbúcsúztunk, amikor még hirtelen utánam szól:

Megérezte a vendéget

„Két nappal korábban meg- éreztem, hogy valaki jön hozzám. Azt nem tudtam, hogy ön lesz, azt sem, hogy az illető újságíró, csak annyit: látogatóm színesíti ezt a pénteket. Es tessék, bekövetkezett. Köszönöm, hogy felkeresett, időt szánt rám és hogy meghallgatott.”

Én köszönöm, hogy egy hetvennégy éves ember volt szíves beavatni a titkaiba. Engem, és a lapon keresztül mindahányóju- kat, akik ezen írást elolvassák. Elvégre egy kicsit közelebb jutottunk ahhoz, hogy a nem látók világát mi, látók jobban megismerjük. Például azt, hogy a világtalanságnak milyenek a színei.

D. Szabó Miklós

Vita a kultúra finanszírozásáról

Egyetlen gazdasági modell sem lehetett sikeres anélkül, hogy a fellendülés előtt ne invesztáljon az oktatásba, illetve tágabb értelemben a kultúrába. Ezt állapították meg a kultúra finanszírozásáról a Corvin Páholyban tartott vita résztvevői. Jelen volt és bekapcsolódott az eszmecserébe Fodor Gábor művelődési miniszter is.

Fodor Gábor megítélése szerint a források közül az állami támogatás a döntő, bár az elosztás változóban van, és ha kis mértékben is, de megjelentek a magántámogatók. A

múlt évben például 100 milliárd forint jutott alapítványok révén - kultúrára, oktatásra, s ennek csak egyharmad része származott az államtól. Észrevehető, hogy a finanszírozásban az állam szerepe csökkenő, míg az önkormányzatok és a magánszféra részaránya fokozatosan növekszik.

Kéri László politológus szerint a kulturális szférának meg kell tanulnia eltartani magát, és tudomásul venni, hogy állami támogatásra a korábbinál jóval kisebb mértékben számíthat.

Török Imre, a Budapesti Műszaki Egyetem gazdasági főigazgatója arra hívta fel a figyelmet, hogy 1989 óta az ágazatban a bérek követték az inflációt, de a működésre fordított összegek csak 40 százalékkal emelkedtek, miközben az infláció 160 százalékot tett ki. Ez pedig azt jelenti, hogy az államnak, a költségvetésnek csak annyi intézményt szabad fenntartania, ameny- nyire valóban van pénz, különben az egyetemeken és a színházak jelentős részében súlyos működési zavarok jelentkeznek. (MTI)