Új Néplap, 1994. december (5. évfolyam, 283-308. szám)

1994-12-22 / 301. szám

6. oldal Szolnoki Extra 1994. december 22., csütörtök A szandaszőlősi Amstel Galériában (Nagy Lajos u. 11.) a múlt héten nyílt meg Bertalan László grafikai kiállítása, mely naponta 14-21 óra között tekinthető meg Szükség van pénzügyekben jártas mérnökökre „A tudást senki nem veheti el” Pontosan egy évvel ezelőtt, első alkalommal kezdődött munka nélküli mérnökök és üzemmérnökök részére köz- gazdasági szakokleveles mér­nökképzés az MTESZ szerve­zésében, a munkaügyi köz­pont támogatásával, melynek sikeres elvégzése után szak- közgazdászi diplomát szerez­hettek a hallgatók. A képzés sikeresen befejeződött, s a múlt csütörtökön mindenki átvehette második - néhá- nyuk esetében harmadik, sőt negyedik - diplomáját. A képzés hivatalosan hétfőn fe­jeződött be a Technika Házá­ban. Pelikán Lajos, az MTESZ ügyvezető titkára elmondta, hogy a tanfolyam rendkívül fe­szített tempójú és emelt szintű volt, „kutyakemény” követel­ményekkel. Mint megjegyezte: a mér­nöki logika nagyon sokat segí­tett a hallgatóknak a közgazda- sági, pénzügyi, számviteli is­meretek elsajátításában. Ezt a megállapítást mi sem bizonyítja jobban, mint a vizsgáztatók vé­leménye, mely szerint ez az osztály az ország legjobb osztá­lya (felkészülésben és tudás­ban) volt ebben a képzési for­mában. Ez a képzés vállalkozói sza­kon indult, ami annyit jelent, hogy a hallgatók jártasak lettek vállalatok, átalakult cégek, ma­gánvállalkozások indításában is. A hétfői „búcsúztatón” ter­mészetesen a munkaügyi köz­pont is képviseltette magát: Szabó Zoltán, az átképzési osz­tály munkatársa összegezte az elmúlt év tapasztalatait. Mint mondta: a csoportnak rendkívül jó híre van a munka­ügyi központban is. A képzést munka nélküli mérnököknek hirdették meg, s azt remélték, illetve remélik, hogy mérnöki gyakorlattal, közgazdasági, sőt könyvelési ismeretekkel meg­többszöröződnek az elhelyez­kedési lehetőségek. Tizenhat mérnök - az építő­mérnöktől kezdve az automati­zálási üzemmérnökön keresztül az agrármérnökig szinte min­den mérnöki szakma képvisel­tette magát - az egy év alatt nyolc félévet teljesített, s tizen­hat vizsgát tett le. (A vizsgabi­zottság elnöke elmondása sze­rint ennél felkészültebb cso­porttal még nem találkozott.) A munkaügyi központ érté­kelése után a hallgatók mond­ták el véleményüket s tapaszta­lataikat. Mint elhangzott: a tu­dás mindig tudás, ezt nem lehet tőlük elvenni, akkor sem, ha nem fogják mindannyian köz­vetlen módon hasznosítani az itt szerzett ismereteket. Arra a kérdésre, hogy kinek milyen tapasztalatai voltak ar­ról, hogy milyen segítséget adott ez a képzés az álláskere­séshez, a következőket vála­szolták: meglehetősen sok munkahelyen nem tudták, hogy milyen munkakör betöltésére is képesít ez a végzettség, illetve sok helyen a mérlegképes könyvelői végzettséget többre értékelték, mint a pénzügyi és számiteli főiskola diplomáját. Hozzátették, hogy a szakem­berek tudják, mi a két végzett­ség közötti különbség, de saj­nos - elég gyakran - nem szak­emberek veszik fel a munkát keresőket. Másik tapasztalat, hogy negyven éven felülieket nem szívesen alkalmaznak a munkáltatók, annak ellenére, hogy erre a korosztályra még legalább tíz-tizenöt évig lehet számítani, ráadásul az idősebb generáció a legritkább esetben gondol arra, hogy jó és megbe­csült munkát, munkahelyet ott­hagyjon. A rossz tapasztalatok közé tartozik az is, hogy ezek a szak­emberek szinte már túlképzet­tek, azaz azokat az állásokat, melyekhez ilyen képzettségű és végzettségű szakemberek kel­lenek gyakran ismerősöknek közvetítenek ki, s nem hirdetik meg őket. Noha a munkaügyi központ véleménye szerint ennyi diplomával könnyebb el­helyezkedni - a tapasztalatok általában sajnos nem ezt mutat­ják. * * * A képzés tehát - ebben min­den érdekelt egyetértett - sike­res és hasznos volt. Már csak az a kérdés, hogy' mennyire be­csüli meg az ország a tudást s az azt bizonyító diplomát - szám szerint kettőt, hármat, né­gyet ... Cs. Cs. R. sti fény a Tiszán (FOTÓ: MÉSZÁROS) Soma, a fogalom Tudni kell, hol van a jó válasz Soma, akarom mondani Zám- bori Soma fogalom. Akár a gumilabda, az atyaúristennek sem fér egyetlen emberi pa- nellbe, sémába sem. Pedig a vi­selkedése, ruházata távol áll a különctől: nem hord fülbevalót, esetleg karikát az orrában, északtól déli irányban haladva tetoválás sem dekorálja egyet­len testrészét sem. Akad, aki ál­lítja: feltűnési viszketegségben szenved, ezért szerepel annyit. Mások szerint Soma jó fej, tök jó fej, ha nem lenne, ki kellene találni. Ezeken az ítéleteken ő csak mosolyog: sem az egyikre, sem a másikra nem ugrik. Mi­vel az ikrek havában született, ki tudja, hány személy rejtőzik benne. Szolnokon, a Vargában, a 2. b osztály angol-matek ta­gozatán koptatja a padokat. Azt sem tagadja, ezek a tárgyak messzebb esnek tőle, mint Makó Jeruzsálemtől, de azért tanulja őket. Elvégre egy nyelv soha nem árt, a matek pedig ugye logikus gondolkodásra nevel. A társait jó fejeknek tartja, de azt vallja: kár, hogy az iskola zavarja a diákok együtt- létét. Feleltetésekkel, dolgoza­tokkal, sok mással. Ráadásul ebbe a suliba rengetegen azért mennek, mert tanulni akarnak. Semmi mást nem csinálni, mindössze tanulni: estig, éjfé­lig, kinek hogy fog a feje. Ez kívülről nézve remek dolog, jó dolog, sok pont jár érte negye­dikben meg a felvételinél. De, hogy az élet miképpen díjazza, az más. Szerinte - nem hántás­ként állítja - ezekből az embe­rekből lesznek a sznobok. Job­ban mondva nagy a lehetősége annak, hogy azokká váljanak. Az igaz, megfelelő, esetleg re­mek szakemberek, de a világ egyéb dolgaihoz nem értenek. Attila szavalóversenyen pél­dául már országos döntős, a Kazinczy-féle szép kiejtési se­regszemlén megyei dobogós volt. Legújabban is mit csinált? A Móricz Zsigmond országos prózamondó versenyen két- százkilenc indulóból - hogy is mondjam? - kétszáznyolcat megeíőzött, szóval győzött. Semmi vállveregetés, ováció, ki vagyok én, semmi. Molnámé Büttner Mária tanárnő pallé­rozta stílusát, készítette fel. Kü­lön gratulált neki Czine Mihály és Jancsó Andrienn is, sőt meg­fogadtatták vele, hogy nem lesz színész. Ő erre együttérzően bólogatott, hiszen vagy pszi­chológusnak, vagy filozófus­nak készül. A dobogó legtetejé­ről kapott húszezer forintot pe­dig átadta az édesapjának, éde­sanyjának: bővítik a telken a házat, jól jön erre ez a néhány ezer plusz forint. (Azt csak zá­rójelben jegyzem meg, hogy időközben megnyert egy isko­lai népdalversenyt is, de hát ez a srác már csak ilyen.) Vallja: a túl sok tanulás egészségtelen, egy idő után nem tudja feldolgozni az em­ber. Ettől jobban irtózik, mint a témazárótól, bár reá ilyesmi még véletlenül sem illik, hiszen sok más hobbival köti le magát: ez a színház, a vers- meg a pró­zamondás, a zene. Hogy milyen eredménnyel? Nem ez a lényeg, de erről (is) szól a cikk, noha a megmérette­téseinek koránt sincs vége. El­végre van még ideje, hiszen Zámbori Soma nagy-nagy jóin­dulattal is csak még tizenhat éves lesz. Nem, nem most vagy a jövő héten. Hát akkor mikor? Mondjuk 1995. június 3-án. D. Szabó Miklós Hamar László ötödéves egye­temi hallgató. Teológiát ta­nul, ami nem meglepő, hiszen a szülei is lelkészek. Egyébként kitűnő zenei adottságokkal rendelkezik, de a rengeteg tanulnivaló mi­att ma már kevesebb idő jut kedvenc hangszerére, a csel­lóra. Otthonában sem fordul meg gyakran, csupán átuta­zóban tölt el egy-egy estét a családja körében. Ezen ritka alkalmak egyikén beszélget­tem vele.- Hogyan jutott eszedbe, hogy zenélni kezdj?- Az ötlet nem az enyém volt, hanem a szüléimé. Kez­detben nem is látszottam túl te­hetségesnek. A zeneiskolai fel­vételin olyan hamisan énekel­tem, hogy kérdéses volt: vajon felvesznek-e? De szerettem a gordonkát. Nyolcéves korom óta játszom ezen a hangszeren, s viszonylag korán jöttek az eredmények is. Megyei és or­szágos versenyt egyaránt nyer­tem, és tizenegy évesen az egyik megmérettetésen külön- díjjal jutalmaztak. Ekkor nyílt meg számomra annak a lehető­sége, hogy zenei szakiskolában tanuljak tovább.- Éltél a kínálkozó alkalom­mal?- Igen, egy zene tagozatos gimnáziumba felvételiztem. Sajnos annak csak lánykórusa volt, így az ének iránti lelkese­désemet csak a Jászkun Volán Kórusban élhettem ki. Csellis­taként persze elkísértem a lá­nyokat Franciaországba is, ahol egy templomban emlékezete­sen jó fellépésünk volt. Kedvel­tem az ilyen koncerteket, mivel már a zenetanárom sem tanított egyebet, mint „szerepelni, sze­repelni, szerepelni”! Ennek kö­szönhetően több tucat fellépé­zán ennek a szükségét, bár erre a pályára tudatosan készültem; a pályaválasztás számomra soha sem volt kérdés.- Hol tanulsz?- Pesten, a Károli Gáspár Református Egyetem Hittudo­mányi Karán. Az iskola egyre nehezebb. Ma már legalább a háromszorosát kérik számon annak, amit a felvételin nyúj­tani kellett. Igaz, az sem volt könnyű, főleg a nyelvekből. A héber, a görög és a latin nyelv ismerete sokat számított. Eze­ket azóta folyamatosan tanul­juk, kiegészítve valamelyik élő nyelvvel. Én a némettel foglal­kozom. Ebből egészen friss a középfokú nyelvvizsgám, alig kéthetes.- A gyakorlatban hol tudod alkalmazni a tanultakat?- Egy dunántúli községben, Felsőörsön van gyülekezetem. Egy kis lélekszámú közösség, alig száz tagja lehet. Vasárna­ponként rendszerint ott prédiká­lok. Szeretek ott lenni, bár az első éjszakán nagyon különle­ges volt, amikor a gondnok magamra hagyott a parókián. Elfogódottan gondoltam arra, hogy te jó ég, másnap nekem kell istentiszteletet tartanom.- Hogyan képzeled a jövőt?- Még minden olyan bizony­talan. Talán maradok Felsőör­sön vagy más kisebb, közeli te­lepülésen, de Szolnok környé­kén is szívesen tevékenyked­nék.- Véleményed szerint mi az, amit egy ifjú teológusnak meg kell tanulnia?- Én ezt úgy fogalmaznám meg, hogy mi az, amit az ötödik év végén tudni kell? Csupán két dologról van szó. Jól kérdezni, és tudni, hogy hol van a jó vá­lasz. Molnár G. Attila A sok tanulás, a „csak ta­nulás” egészségtelen, káro­sítja a személyiséget - vallja a szolnoki Zámbori Soma, a Móricz prózamondó verseny országos győztese Mert ezek elsuhantak mellet­tük, figyelemre sem méltatták őket, hiszen egyvalamire kon­centráltak. Nem tudnak tán­colni, egy zárat felszerelni, csapot javítani - ez nem az ő vi­láguk. Szerencsére ő kissé más, nem hozzájuk tartozik. Szó se róla: tanul is, mindez húsz perc­től akár két és fél órát is jelent­het naponta. És az eredmény? Nem kimondottan rossz: három négyes, a többi ennél egy jegy­gyei jobb. Az, hogy verseket, prózát mond, uram bocsá’ még énekel is, ehhez már általános iskolás korában hozzászokott. És azóta mindahányat szereti, imádja. Hogy miért? Szerinte az ember tizenéves korában tele van fölös energiával. Ezt ki a sportban, ki az itallal, ki a disz­kóban vezeti le, ő meg úgy: hogy verseket mond. A József sem volt, hetente nagyjából kettő. Ezzel együtt azonban je­lentősen romlott a tanulmányi átlagom. Ekkor mondták a szü­leim, hogy vagy ráhajtok, s ak­kor még felvehetnek a teológi­ára, vagy pedig zenész leszek. Az előbbi mellett döntöttem.- De nem szakítottál végleg a zenével. . .- Nem, a csellót a mai napig sem tettem félre. Például a teo­lógusnapokon, amelyeken diá­kok zenélnek s tesznek bizony­ságot a hitükről, gyakran ját­szom én is. Gitározni ugyan­csak szeretnék megtanulni, hi­szen a mai fiatalok jobban elér­hetőek a gitár nyelvén, mint a csellóén. Persze az orgona sem idegen tőlem. Aki hallott már zenélni, mind azt mondta: ne hagyjam abba!- Akkor miért választottad mégis a lelkészi hivatást?- Ott kezdem, hogy a szü­leim is ezt csinálták, s gyerek­ként követni akartam a példá­jukat. Másrészt viszont szeret­tem volna megismertetni az embereket az evangéliummal. Először a gimnáziumi éveim második felében éreztem iga­Furcsaságaink... A minap a kezembe akadt a Magyar Hírlap kü- lönkiadványa, az Adótörvények 1995, melyben egy - azóta szívemnek rendkívül kedves - girbe-gurba, mondhatni kiegyenesíthetetlen mondatot találtam. így szólt: „Az a) e) esetben a kapott vagyoni érték annak a pénzjövedelemnek osztja sorsát, amellyel összefüggésben adják.” Nézegettük a mondatot családommal, néze­gettük - végül arra a következtetésre jutottunk: aki ezt írta, abban biza egy költő veszett el. De ha már a magyar nyelvről van szó, akkor nem lehet kihagyni apró kis furcsaságainkat, amelyekkel néha megerőszakoljuk, néha nevet­ségessé tesszük anyanyelvűnket. Nem is gon­dolná az ember, hányféleképpen .. . Mint minden embert, engem is érdekelnek az apróhirdetések - akkor is, ha nem akarok vásá­rolni. Tehát éppen ezeket a kisebb-nagyobb kerete­seket böngésztem, amikor megláttam az alábbi szöveget: „Rendkívül kedvezményes áron kínálunk to­vábbá fagyasztott halakat és reggeliző pelyhe- ket.” Háromszor is elolvastam, de csak regge­liző pelyhek maradtak. Én pedig elképzeltem a pelyheket, amint ülnek az asztal körül, és regge­liznek. Mondjuk kukoricapelyhet. Mert hogy ők egészséges pelyhek ... Azt hittem, ezzel megtaláltam a század szó já­tékát, de csalódnom kellett. Egy este ugyanis moziba mentünk a párommal, s a fűm előtt mu­száj volt betérnem az illemhelyre. Az első ajtó után szembe találtam magam há­rom másikkal, ebből kettőt - amiket nekünk, mezei mozinézőknek szántak - nem lehetett be­zárni, de rendesen még behúzni sem (noha az itt végzett tevékenység megkövetelne némi intimi­tást), a harmadikon viszont ott virított a felirat: „Dolgozó WC”. Hogy őszinte legyek, azóta is azon töröm a fejem, hogy vajon kisdolgozik-e ez a bizonyos WC, avagy nagydolgozik?! Cs. Csáti Réka

Next

/
Oldalképek
Tartalom