Új Néplap, 1994. december (5. évfolyam, 283-308. szám)

1994-12-17 / 297. szám

12. oldal Irodalom — Művészet 1994. december 17., szombat A halászok már rég vissza­tértek a tengerről, ami­kor az öregember a vízre tolta az öreg csónakot. Egy idő óta ismét szokásává lett, hogy amikor már „elnéptelenedik” a tenger, csónakba ül, és kievez a távoli vizekre. Ha kérdezik, hogy mit csinál órákon át „oda- künn”, ha már nem halászik, mindig azt válaszolja: „Szere­tem hallgatni a csendet és a nyugodalmas békességet...” Ezen a napfényes délelőttön is, hatalmas nádkalappal a fe­jén, ott üldögélt az öregember az öreg csónakban, messzire bent, a nyílt tengeren. Az eve­zők a csónak aljában; hallgatta csendet meg a ringatózó csónak egyhangú „kotyogását”; aztán elbóbiskolt. Egyszer csak jó nagy lökés érte a csónakot. Az öreg menten felrezzent szunyó- kálásából, és csodálkozva látta, hogy egy irdatlanul nagy hal „lebeg” véle szemben a vízen, s kitartóan nézi apró szemeivel. „Hát ez meg hogy került ide, s mi a jófenéket akar?” - ötlött fel az öregben a kérdés, miköz­ben alaposan szemügyre vette a halat.- Adj’ Isten jó napot! - szó­lalt meg a hal.- Adj’ Isten neked is! - fo­gadta illendően a köszönést az öregember, kit cseppet sem le­pett meg, hogy a hal megszó­lalt, s ráadásul emberi hangon.- Már hetek óta járom ezeket a vizeket, s egy embert keresek, az Öreg Halászt. Számtalan ha­lásszal találkoztam, de egyik sem Ő volt. Mondd, kérlek, vé­letlenül nem te vagy az Öreg Halász?- Hát, ami azt illeti - vála­szolta némi tűnődés után az öreg halász -, mondhatjuk így is. Merthogy, amint látod, öregnek éppenséggel elég öreg vagyok, meg aztán, halásznak is halász volnék, ha igaz...- Na hát, ez igazán nagy­szerű! - lelkendezett a hal. - Már kezdtem elhinni, amit az enyéim mondanak, hogy az a bizonyos Öreg Halász nem is létezik. Gondolhatod hát, mennyire örülök, hogy létezel, s hogy végre rád találtam.- Örvendek, hogy örvendesz - dünnyögte az öreg.- Tudod, amikor elindultam téged megkeresni - magyarázta a nagy hal -, mindenki kineve­tett. Az az Öreg Halász, mond­ták gúnyolódva, csak mese, amelyet a halporontyoknak ta­láltak ki, hogy legyen mivel ijesztgetni őket, ha nem fogad­nak szót a szüleiknek. Ha va­lamikor netántán létezett is, okoskodtak, régen meghalt, vagy elszegődött szakácsnak egy bálnavadászhajóra. De en­gem nem lehetett lebeszélni, mert én hittem Benned, kedves Barátom. Remélem, nem ha­ragszol meg, hogy Barátomnak szólítalak. Én szentül hittem, hogy még mindig létezel, s hogy ha nagyon hiszek benned, és keresni foglak, meg is talál­lak. Bevallom, néha elfogott engem is a kétely a létezésedet illetően... S lám, most itt vagy Te, és itt vagyok én is! Bizo­nyosságként egymásnak. Nem volt hát hiábavaló a hitünk és kitartásunk... De éppen én ma- gyarázgassak Neked hitről és kitartásról; Neked, az Öreg Ha­lásznak?!... Bocsáss meg, a nagy örömtől van ez, amely úgy megzavart, hogy elfelejtet­tem bemutatkozni is. Nos, ha eddig még nem jöttél volna rá, hát tudd meg, Öreg Halász, hogy én vagyok az a bizonyos Nagy Hal! Úgy bizony!...- Isten éltessen, s örvendek a szerencsémnek - mondta az öreg halász, s még egyszer ala­posan szemügyre vette a halat. - Hát, ami azt illeti - folytatta a szemrevételezés után -, tényleg jó nagyra megnőttél, azt meg kell adni. Éjszen, nem is láttam még életemben ekkora nagy ha­lat egy darabban...- Mondd csak, kedves Bará­tom, mindennap kieveztél a tengerre? - kérdezte a Nagy Hal.- Egy ideje ismét mindennap ki szoktam evezni ide - vála­szolta az öreg halász. - Tudod, szeretek itt lenni, merthogy olyan csendes, nyugodalmas hely.- S most végre én is megér­keztem - kiáltotta lelkesen a Nagy Hal. - Nem volt hiába­való hitünk, kitartásunk! És en­nek szívből örülök, s gondo­lom, Te is. Még akkor is, ha mindketten nagyon jól tudjuk: egyikünk, de lehet, hogy mind­kettőnk számára végzetes lesz ez a találkozás. Remélem, friss vagy, kipihent, és jó erőben ér­zed magad, mert én igen.- Kipihentnek éppenséggel kipihent vagyok; mitől is ne lennék az... - dünnyögte egy­kedvűen az Öreg Halász.- Akkor én azt mondom, hogy kezdjük is el. Eleget vár­tunk már erre a küzdelemre; hát nem igaz!? De mielőtt elkezde­nénk, engedd meg, hogy szin­tén és ünnepélyesen kijelent­sem: Terád, Öreg Halász, én, a Nagy Hal soha nem haragud­tam, sőt, tiszteltelek és becsül­telek a bátorságodért, a hite­dért, vágyadért, hogy meg- küzdhess egyszer Te is életed Nagy Halával, vagyis vélem. Remélem, hasonlóképpen vé­lekedsz Te is rólam, s erről mi küzdelmünkről, amelyet a Sors rendelt el nekünk. És igazán boldogok lehetünk, hogy min­ket szemelt ki a Sors erre a nagy párvidadalra. Ezért nem haragudhatunk mi egymásra.- Én nem haragszom rád, atyafi - mondta mosolyogva az öreg halász. - Nem volt, s nincs is nékem véled semmi bajom, akkor pedig miért haragudnék. Hát nem igaz?...- Ennek szívből örvendek, Öreg Halász. Ez megnyugtat, s erőt ad a küzdelemhez... Ezek után pedig, tisztelt Barátom, most már tényleg kezdjük el. Is­ten segítsen mindkettőnket!- Álljon csak meg a menet egy szóra, atyafi! - szólt rá eré­lyesen az öreg halász. - Előbb- ször is megkérlek, légy szíves, nyughass egy kicsit, mert még felborítod a csónakot, amit nem szeretnék. Tehát ne ficánkolj olyan hevesen. Másodjára pe­dig: nem értem, hogy miféle nagy és végső küzdelemről lo­csogsz itt folyvást?- Hogyhogy nem érted?! - döbbent meg a Nagy Hal. - Hát az Öreg Halász és a Nagy Hal küzdelméről! Amelyről mind a ketten álmodoztunk, amelyre mind a ketten vágyódtunk, amióta csak az eszünket tudjuk! Csodálkozom a szavaidon, Öreg Halász.- Alighanem itt és most va­lami nagy tévedésről, nagy fél­reértésről van szó, atyafi - mondta az öreg halász. - Én ugyanis nem álmodoztam és nem vágyódtam soha semmi­féle nagy küzdelemre. S még rólad sem álmodoztam. Vagy ha netán mégis igen, az olyan rég lehetett, hogy már nem is emlékszem rá. Meg aztán, ha nem tudnád, én nyugdíjas va­gyok, már rég nem foglalko­zom halászással. Mégpedig ál­lami nyugdíjas vagyok, ami nagy szó. Bőven kijövök nyug­díjamból, akkor pedig minek kínlódjak a halászással.- Értsd meg, Öreg Halász, nekünk meg kell küzdenünk, ha már egymásra leltünk! Te is jól tudod, hogy így van, így kell legyen. Miért tagadod le, hogy mindig rólam és a vélem való megküzdésről álmodoztál, és a győzelemről?! Én nem taga­dom le.- Én sem tagadok le semmit, ha tudni akarod. S mint mond­tam már, nyugdíjas vagyok. Nincsenek már álmaim, vá­gyaim, és gazdag sem akarok lenni. Csak nyugodt. És nem egymásra találtunk, csak te ta­láltál rám! Ez olyan érthetet­len?! Meg aztán, van neked fo­galmad, hogy milyen istentele­nül nehéz, már-már szinte lehe­tetlen is egy ilyen irdatlan nagy halat, vagy ahogy mondod, Nagy Halat, amilyen te is vagy, kifogni?! Fogalmad sincs, mert nem próbáltad még soha, de én igen... Most pedig kérlek, hagyj békén!- Ezt nem teheted meg, hogy ne küzdj meg vélem, ha már itt vagyok! - kiáltotta kétségbe­esetten a Nagy Hal. Ilyen szé­gyent nem hozhatsz rám, és magadra sem! Hát nem érted!?- Semmi szégyen, és semmi küzdelem! - mondta határozot­tan, már-már mérgesen az öregember. - Most pedig tény­leg tűnj el, mert különben úgy fejbe kólintalak ezzel az evező­vel, né, hogy abból koldulsz, amíg élsz, nézze meg az ember! - s azzal felragadta a csónak al­jából a jókora evezőlapátot.- Te tényleg képes volnál fejbe vágni - hökkent meg a Nagy Hal, s gyorsan úszott né­hány méternyit. Onnan kiáltotta keserűen: - Csalódtam benned, Santiago, nagyot csalótam! - s azzal elúszott be, a végtelen vi­zekre. A z öregember visszatette az evezőlapátot a csónak aljába, kényelembe he­lyezkedett, nézte a nyugodt vi­zet, hallgatta a csónak egy­hangú, megnyugtó és álmosító, nyugodt „kotyogását”. - „...Santiago! - motyogta aztán, félig-meddig már bóbiskolva. - Még hogy Santiago!... Mikor az én becsületes nevem Bágyuj Gergő Picuj, a fenébe is!...” Molnos Lajos: A találkozás Téli tárlat Bácskai Bertalan: An/ix II. Pogány Gábor: Stáció (A képek a Téli tárlaton kiállított alkotásokról készültek. Fotó: Mészáros) P ozsonypüspökiből utazom autóbu­szon a városközpontba - meséli költő barátom. - Telt busz, néhá- nyan már állnak, és még többen állnak majd a következő megálló után, ahol sokan felszállnak. Szomorkás, szürke őszi reggel. Borús ég, az út két oldalán színtelen mezőség. Később talán majd kisüt a nap, de alig melegít. Nyomott hangulat. A reggeli busz utasa kedvte- len, unott és ingerlékeny, teendőire, napi gondjaira gondol, elintéznivalók járnak eszében, elmegy tőle a kedve. Vagy unatkozik, és nem gondol sem­mire, bensőjét üresnek érzi, s ettől ked­vetlen. Majdnem néma a busz belseje, csak a motor egyhangú moraja zúg. Két ka­maszfiú beszélget előttem, gimnazisták lehetnek. Gondtalanul és önfeledten, hangosan társalognak, magyarul szóra­koznak! Az osztályfőnökükön ékelőd­nek, parodizálják mulatságos stílusát, hangosan nevetgélnek. Fesztelenül han­goskodnak, jól érzik magukat, nekik áll a világ. A motorzúgáson át is sokan hallgatják őket, szinte mindenki az au­tóbuszban. Mögöttük harminc év körüli férfi ül. Zilált külsejű, ideges tekintetű, bizalmat alig gerjesztő, gyanús alak. Borostás arca és bozontos hajzata, melyet piszkos kötött sapka tart egybe, színtelen nej­londzsekije ellenszenvessé teszi külse­jét. Kétes egzisztencia, talán külvárosi csavargó! Vonásain durva idegesség ráng mozgékony álarcként, kellemetlen érzést keltő maszk. De azért nem bű­nöző alkat, inkább primitív, izgága kö­tekedő lehet. Ő politizál a borozókban, népgyűléseken ő a leghangosabb. Haza­fias tüntetések lelkes résztvevője, köny- nyen hangolható mindenki ellen. Az ember óvatossá válik a közelében, s ön­tudatlan nyugtalanság keríti hatalmába. Erre gondolok, mikor az események elkezdődnek. A bizalmatlan külsejű fia­talember váratlanul, éles hangon kia­Duba Gyula: A nyelv csődje Adalék az anyanyelv metafizikájához- , bálni kezd. Arca vörös lesz a méreg­től, két kezével hadonászva geszti­kulál. Hallja az egész autóbusz, úgy ordibál! A nevet­gélő diákokra ripa- kodott. Magából kikelve követeli tőlük, hogy ne beszél­jenek magyarul. Ki nem állhatja a ma­gyarokat, hallgatni sem bírja nyelvüket! Tehát hallgassanak! Ha magyarul akar­nak beszélni, szánjanak le a buszról! A mezőn szórakozzanak. Vagy... fogják be a szájukat! Kimered a szeme az indu­lattól, egész teste ráng az idegességtől. Mint amikor bomba robban vagy le­csap a villám, s az élet megdermed. A kamaszok elhallgatnak. Elvörösödnek, majd elsápadnak, arcuk fehér a döbbe­nettől s a megérzett védtelenségtől. Rémülten hallgatnak. Az autóbuszba láthatatlan szellem tört be, mindenki érzi jelenlétét. Kényelmetlen érzés, ne­héz elviselni. Mint amikor nyilvánosan arcul ütöttek valakit. A szégyen testet­len réme jár közöttünk. De hát mi tör­tént? A férfi rikácsoló hangja így vagy úgy, mindenkit megaláz! Személytele­nül sérti az embert. Senki nem helyesel, se nem tiltakozik, mindenki hallgat. Az emberben élő jóérzés nem tűri az inzul­tust, akkor is nehezen viseli el, ha mást ér. Viszolygást vagy félelmet kelt a nyilvánvaló igazságtalanság. Bár ez nem akármilyen inzultus, erőfölényen alapul, mégsem fizikai tettlegesség. Szellemi arcul csapás! Észokok nem támogatják, szenvedélyek és ösztönök éltetik. Metafizikus erők és mitikus szo­rongások melegágyából hajt ki tűrése, s bölcsőjénél az elfogult vakság bábásko­dik. Jellegzetes ismérve és értékmérője, hogy éppen ilyen toprongy hívhatja elő. Bármilyen zavartak vagyunk, az em­ber megalázása rossz érzést vált ki a másik emberben. De ez nem képes nyil­vánvalóvá válni, s a busz érzéketlenül és közönyösen robog velünk. Bizonyára akadnak utasok, akik magukban egyet­értenek a kiabálóval. Az ő hullámhosz- szukon ordibál. De szóval nem támogat­ják, hallgatnak. Bévül magukban meg­érzik a szégyent, amelyet méltánytalan­ság okoz. S talán még többen akadnak, akiket az eset felháborít. Megsebzi leg­bensőbb érzéseiket, mert magyarok, vagy ellenkezik ízlésükkel és jóérzé­sükkel, bár szlovák nemzetiségűek. De ők sem szólnak. A diákokat nem ítéli el és nem kel védelmükre senki! Ez a némaság félelmetes. Pontosab­ban: döbbenetesen szívszorító! Sejtjük, mögötte bármi lehet! Megbocsátás vagy gyűlölet, elutasítás vagy megértés, szá­nalom vagy harag, bármi lehet. Ilyen némaság a nyelv csődje! Csődöt mon­dott, mint az igazság kimondásának és védelmének eszköze. Ebben az esetben a némaság az óvatosság vagy félelem, de talán nevezzük inkább bizonytalan­ságnak, a jele. A nyelvhez méltatlan ez a szerep, a nyelv az ember élő követe, az akarat szabadságának képviselője. Ezért félelmetes a hallgató tömeg, titok marad, mi áll némasága mögött. A csend szorongással tölti el a képzeletet. A némán figyelő tömeg a végzet ro­kona! A fiúk is érzik, s érzem jómagam, a génjeinkben hordozunk ilyen ismere­teket. Egy-két perc telik el némán, robog a busz, s ez az idő az örökkévlóság. Úgy érzem, szólnom kell. Agyamon átfut, hogy beszélnem kell, de mit mondjak, s kinek? Abban a pillanatban ennyire kokhoz hajolok, és halkan szólok hoz­zájuk, hogy más ne hallja, leginkább az izgága semmire­kellő ne!, habozva mondom, hogy csak ők hallják, bá­torítóan és biztatóan beszélek hozzájuk, hogy megvigasztaljam őket, segítőké­szen, látom, hogy a döbbenettől még mindig tehetetlenek.- Nem eszik a kását olyan forrón... ne féljetek, gyerekek! Vannak forrófejűek, elfogultak... de azért csak fel a fejjel! Magyarul mondom, s halkan, sza­vaim csak hozzájuk szólnak, nem a vi­lághoz! Igazammal nem állok ki a világ ellenében. Tudom, olyan igazság, amely minden pillanatbn semmissé válhat. Törvény biztosítja, de az élet rácáfolhat. A legemberibb, mégis legbizonytala­nabb igazság. Aligha védhetném meg az idegbajos kiabálóval szemben! Pedig nem is tőle tartok, hanem a néma tö­megtől. Nem tudhatom, egy szóváltás­hoz hogyan viszonyulna! Nem sejtem, ki oldalára állna. Miként oszolna meg! Rettent a hallgatás barlangja, amely bármit rejtegethet. Szólhatnék szlová­kul, hangsúlyoznám, hogy a demokrá­ciában az alkotmány biztosítja a nyelv- használat jogát! De a kiejtésemen meg- éreznék, hogy a diákokhoz tartozom! Rettenetes kaloda is lehet a nyelv. Bé­lyeg és sebhely! Történelmi élmények és sorscsapások emlékei rezegnek ben­nünk, fájdalmasan mélyhangú húrok zengenek, s intenek figyelmeztetőn, mint a fenyegetőn felemelt ököl. Tét­lenségre késztetnek. Gyávaság vagy önvédelem? A nyelv csődjének pilla­nata. Nyelvem nem béna, mégis suta, féligazságot képvisel. Nem vállalom, s ő nem vállal engem. Hősies gyávaság így élni, nem gondolod! - s bizonytalan, kérdő tekintettel néz a szemembe.- Hősies gyávaság vagy... gyáva hő­siesség...? - vélem.- Egy szlováknak kellett volna szólni - folytatja -, mondhatta volna: eh, nem igazság, hanem szégyen! De a nyelv csődje teljes, idáig terjed, mindenki hallgat. Aki szólhatna, az sem mond semmit. Mert érzi, hogy talán mégsem kell szólnia, jobb, ha hallgat! Ő is,a néma tömegre gondol, s a hallgatás bar­langjára. A némasággal szemben az igazság is tehetetlen. S mi az igazság, ha az élet nem igazolja? Mindnyájunkat kételyek, fenntartások és előítéletek kötnek gúzsba. Gonosz történelmi ár­nyak bolyonganak a táj felett, mindenki tud róluk, s mindenki másképp ismeri kilétüket. Bűvös körben járunk, elátko­zott útvesztőben tévelygünk, melyből talán nincs is kiút. A nyelv csődjének pillanata olyan, mint a búvópatak, a mélyben folydogál, alattomosan rejte­zik, s időnként feltör... nem védekezhe­tünk ellene! A busz néma, megálló következik. Igazságtalanság történt, de kicsiny min­dennapi igazságtalanság, aprócska bűn, melyet megbocsát a felejtés. Nincs dráma, sem tragédia, „csak” csekély, mindennapi szégyen! Bár a kicsi bűnök is növelhetik az emberiség bűntartalé­kait! Lassan a kamaszok is megnyu­godnak. Utasok szállnak fel, hangok fa­kadnak és szavak kelnek, a rossz varázs megtörik, és a némaság perceinek em­lékét maga alá temeti az új pillanat. Mintha mi sem történt volna...- S a gyerekek... mit tettek aztán...? - néztem a költőt.- Hallgatagok lettek, s átadták helyü­ket a felnőtteknek. Időnként egymásra néztek, de mások tekintetét kerülték, s már nem beszélgettek. Láttam bennük a hallgatás szégyenét... magam is érez­tem. P edig mire a központba értünk, ki­sütött a nap, s a toprongy is leszállt valahol...!

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom