Új Néplap, 1994. december (5. évfolyam, 283-308. szám)
1994-12-17 / 297. szám
8. oldal Kulturális Panoráma 1994. december 17., szombat Bronz és kő, avagy szobor Mit ígér a televízió karácsonyra, szilveszterre? Humor - Emlékezetes pillanatok „Polgári engedetlenségi mozgalmat” hirdet meg Nagy Bandó Tájékoztatóra, eszmecserére invitálta meg az elmúlt napokban a tévé kulturális műsorainak főszerkesztősége a televízióval foglalkozó újságírókat, kritikusokat, hogy képet adjon az új vezetéssel végzett eddigi, negyedévi munkáról. Ennyi idő telt el ugyanis azóta, hogy Görgey Gábor vette át e hatalmas terület irányítását, s ahogy bevallotta, egyben az addig szellemileg és politikailag független írói státusát cserélte fel a kompromisszumokra kényszerítő igazgatósággal. Kompromisszumokra, hisz különféle okokból olyasmire is rá kell immáron bólintania, ami nem teljesen egyezik meg értékítéletével, s főképpen pedig ízlésével. Mindenesetre eltökélt szándéka: több kultúrát, értéket vinni a képernyőre. Jelenleg e terület, a kultúráé, igen szerteágazó, nyolc stúdiót ölel fel a televízióban, a drámait, a zeneit, a szórakoztatót, az ifjúságit, a művelődésit, a sorozat- szerkesztőit, a művészetit, s e mellett ide tartozik a Stúdió ’94 is. Évente 160 ezer percnyi műsoridő, a televízió programjának pedig valamivel több mint 26 százalékát teszik ki az innen származó, különböző műsorok. Több olyan programot - hangsúlyozta a művészeti igazgató -, melyben tükröződik az egész ország szellemi állapota. Ezt példázza egyébként, hogy az utóbbi időben megnövekedett színházi közvetítések aránya, a vidékieké és a fővárosiaké is már kedvezően alakul. Természetesen az értékek mentén. . A megújuló szerkesztőségi munka gyümölcse valójában a következő hetekben, illetve tavaszra érik be, s a tervek, melyek elhangzottak az egyes beszámolókban, igazán biztatóak. Visszatér például a képernyőre a legsajátabb televíziós drámai műfaj, a tévéjáték. Egyrészt régebben készült, értékes darabjait tűzi műsorára a televízió, Százkettedik kötete, a Világ- irodalmi arcképcsarnok a nyomdában van, s írja már a Magyar századok címűt, a százharmadikat. írt regényeket, verseskötetet, drámát, kultúrtörténeti esszét, hangjátékot. Nemzedékek sora élvezhette és élvezheti kivételes előadókészségét, mert tanított filozófiatörténetet a Pázmány Péter Tudományegyetemen, a Győrffy és a József Attila Kollégiumban, az utóbbi évtizedekben pedig a Színház- és Filmművészeti Főiskolán. Varázslatos egyéniség nyolcvankét évesen is.- Én soha nem tudtam magamban megkülönböztetni az írót és a tanárt. Mind a kettő gyerekkorom óta szórakozásom. Ha a tudás önmagában való adathalmaz, az céltalan, nem tudás. Az a tudás csak, amely bárkit, egy embert, a fiát, a szomszéd unokáját meggyőzi, hogy van összefüggés a világ dolgai köztt. S ha ezt nem úgy közük, hogy a másik élvezze, akkor annak nincs hatása, azt nem rögzíti az emlékezet. Mindenkinek szüksége van arra, hogy a világ legfontosabb kérdéseiről tudjon, milyen az élet, a halál, szerelem, háború, béke...- Nincs különösebb presztízse a tudásnak. Az elmúlt évtizedekben sem volt, ön mégis megőrizte mind a tudásszomjat, mind pedig a tudás átadásának szenvedélyét...- A múltkor épp a szenvedélyről kérdeztek a televízióban. Nem véletlen, hogy szenvedést és a szenvedélyt egy szó jelöli latinban, egymástól elválaszthatatlanok. Negyedik elemista voltam, hebegtem és dadogtam, mire a tanító bácsi azt ajánlotta, logopédushoz vigyen el édesanyám. El is vitt. A Rottenbiller magyar repríz sorozatban, így lesz majd látható újra az Abigél és sok más, nagy sikerű társa. Ezzel a fiatalabb nemzedékek is megismerhetik őket. Másrészt, készülnek újabb alkotások, januárban már kettő is látható lesz belőlük, a Feltámadás Makucskán, a Szabó Dezső regényéből született tévéfilm, valamint a Rónay György írásából készített Párduc és gödölye. Kortársírók sorával kezdődtek tárgyalások újabb művekről, Szakonyi Károly, Császár István, Kocsis István, Szabó Magda, Berta Bulcsú, néhány kiragadott név a sorból. A klasszikusokat pedig többek között Kosztolányi, Füst Milán, Ottlik Géza egy-egy művének képemyőváltozata képviseli. A zenei stúdió jövőbeli programjából kiemelkedik a karmesterek immár hagyományos versenye; népszerűségére mi sem jellemzőbb, máris sokszoros a túljelentkezés, sajnos csak negyvenen vehetnek részt benne. A zenei műsorok központjában foglal helyet az emlékezés Bartók Bélára és Goldmark Károlyra, az előbbi 50 éve, az utóbbi 80 éve hunyt el, s lesz ismét Zenés Tévészínház is, új zenedrámák műhelye és fóruma. Jelentkezik újra majd a Szó, zene, kép - Czigány György a múzsák testvériségét is dokumentáló sorozata. A legrázósabb terület a szórakoztatásé. László György, aki „esküszik” a humor gazdagságára, mely szerint a mosoly, a derű is éppúgy része, miként a harsányabb nevetés, a távolabbi jövő helyett a közelebbit vázolta szenvedéllyel: a karácsonyra és szilveszterre szánt mulatságot. Az ünnepnapokon kerül műsorba az Emlékezetes pillanatok, melyben Vitray Tamás és^ a rádióból közismert Szabó Éva fiűznek megjegyzéseket az elmúlt idők nagy pillanataihoz, eseményeihez, Az istenek sohasem pihennek címutcában volt a rendelő, és az előszobában gyönyörű történelmi festmények lógtak a falon, amelyek engem nagyon megragadtak. És amikor a logopédus észrevette, hogy ez engem érdekel, elkezdett kérdezgetni, én pedig nagy lelkesedéssel válaszoltam. Felismertem a képek szereplőit, többek között Martinuzzi Fráter Györgyöt. „Tudod, miért van kettős neve?” - kérdezte. S akkor én elmondtam, hogy azrt, mert apja horvát, anyja pedig olasz. Asszonyom, mondta, ennek a gyereknek nem logopédus kell, hanem közönség... Mániákusan szerettem elmondani, amit tudok. Olvasni is nagyon hamar kezdtem. Nagyváradon laktunk akkor, s a villamosokat még nem számokkal, hanem betűkkel jelölték. Emlékszem, az S betűs ment temetőbe. Először a cégtáblákat kezdtem olvasni. Apám katona volt, tartott még az első világháború, s mikor egyszer hazajött, örömmel újságolták, tudok olvasni. Apám elővett egy könyvet, a kezembe adta, s mondta: ezt olvasd. Én pedig szavalósan skandálva elolvastam: Petőfi Sándor összes költeményei. Erre málnaszörpöt hozatott, azzal koccintottunk. így biztatott, hogy ilyesmivel foglalkozzam. Néhány év múlva lehetett volna vörösborral koccintani... viszont attól kezdve olvastam. Rengeteget olvastam. Mindenevő vagyok. Jókait nagyon szeretem, máig őt tartom a legnagyobb magyar prózaírónak, de Arany János a valódi... Mindent olvasok, és ma sem tudom megállni, hogy ne meséljem el, amit olvastam, hogy ne mondjam el, amit tudok...- Kivételes nemzedék volt az önöké. A baráti körtől is biztatást kapott... mel pedig a másság elviseléséről szól majd program derűs bölcsességgel. A televíziós szilveszterben, mely mintegy keresztmetszetét adja a szerkesztőség munkájának, lesz különkiadása a Tévéhíradónak, parodisztikus, benne Kern András több szerepben is, aztán Nagy Bandó András „polgári elégedetlenségi mozgalmat” indít Az életbe bele... címmel, a maga módján, egy szorgalmas, lelkes dolgozó alakját öltve fel, Gálvölgyi János pedig görbe tükröt tart a televíziónak. S jönnek a sajátos humorú Gal- láék is, a Vidám Színpadról pedig kabarét közvetít a televízió, sztárszínészekkel. A társasági élet hagyományait, formáit felújító műsorok - Púder, írók asztaltársasága s más hasonló programok - ezekkel a televízió a civil szférát szolgálja sokszínűén, azt a civil Magyarországot, amelynek megteremtésén társadalmunk fáradozik - hangzott el a tájékoztatón. És talán egyetlen mondatot a filmkultúráról is: a művelődési „rovat” már elkezdte a készületeket a film születésének 100 éves jubileumára, ’95-ben Film és... címmel indít sorozatot. Továbbra is gond az anyagiak, s hogy a reklám egyre „túlsúlyosabb” a műsorok rendjében, s főképp este, főműsoridőben, a hirdetni szándékozók azonban megjelenni mindenáron itt akarnak. Pedig egyáltalán nem olcsó: egyetlen percért több mint 1 milliót kell fizetni, egészen pontosan 1 millió 200 ezret. És léteznek úgynevezett pénzt hozó programok, bizonyos értelemben közéjük sorolható Friderikusz show-ja is, mely a szórakoztatás egyik színe-fajtája, s visszatérése mindenképp indokolt, jóllehet sokak ízlésével nem találkozik, és talán a mennyiség - öt műsora van jelenleg Friderikusz- nak -, az sem a legszerencsésebb. " V. M.- Igen, Szabó Zoltán, Boldizsár Iván, Radnóti Muki. Mi Miklóst Mukinak hívtuk. Ti- zennyolc-tizenkilenc éves korunkban a szerkesztőségeket jártuk, s ha kidobtak az ajtón, visszamásztunk az ablakon. Ha itt nem hozták le az írásunat, elmentünk máshová. Huszonhárom évesen jelent meg az első könyvem.- Azóta több mint száz született, és igazán változatos műfajokban: versek, mitológiai tárgyú regények, esszék a világirodalom, a dramaturgia és az esztétika köréből...- Attól kezdve, hogy elkezdtem írni, minden műfajt kipróbáltam. Sokat írtam, és úgy írtam, hogy közben tanítottam is. Nem regény a regény, ha nincs benne romantika, s a verseket is szerettem olyan versformában megfogalmazni, amelyet már az ókorban és a középkorban is ismertek. Az élet érdekes. A szórakoztatás, a tanítás, a tanulás nálam egy kategóriába tartozik. Úgy írok, hogy tanítani akarok, úgy tanítok, hogy szórakoztatni akarok, s akkor én is szórakozom, én is tanulok. * Hegedűs Géza a karácsonyi könyvvásárra megjelenő kötetének címe Világirodalmi arcképcsarnok. Ennek második kötete 1995-ben jelenik meg, s aminek írásába most fogott, az lesz a 103. könyve, a Magyar századok címet viseli, Virág Benedektől kölcsönvéve. Tőle választotta a mottót is: amíg nem érdekel, mi történt születésed előtt, nem vagy felnőtt. Ez a könyv ezerszáz évet ölel fel; s nem „csak” a történelem témája, hanem életmód, kultúra, viselkedés, erkölcs, minden, ami érdekes lehet. J. Á. Mindig csodáltam a köztéri szobrok alkotóinak bátorságát. Munkájuk, akár a szervátültető sebészeké, rajtuk és művészetükön kívül álló kockázatokat is tartalmaz. Még a művészi tökély körül is ott ólálkodik valamely megfoghatatlan rizikó- faktor. Temérdek mesterségbeli tudással, parányokra figyelő körültekintéssel készül el a mű, az új testben lüktetni kezd a szív, és csak akkor kezdődik az igazi izgalom: vajon nem veti-e ki magából a befogadó szervezet mint idegen anyagot? Minden város élő szervezet. Láttam már mesterkéz alkotta szobrokat, amelyek köztérre kerülvén napok alatt pár mázsa bronzzá és kővé döglöttek, mert a város, ahová szerencsétlen kézzel állították őket, nem fogadta be titokzatos szellemi, érzelmi vérkeringésének tápláló áramába. Igaz, voltam jelen olyan gyöt- relmes pillanatoknál is, amikor mestermívű halk szonettet szavaltak, nem hozzáillő közönség előtt. Vigaszként hatott, hogy ez nem jelentette a szonett halálát. De hogyha egyébiránt nemesbe szabott szónoklat jár hasonló módon, az végleges és visszavonhatatlan. Nos, a köztéri szobor nem szonett - még ha finomságával, visszafogott kecsességével arra emlékeztet, akkor sem, hanem szónoklat. Egyszeri alkalma van, hogy ezernyi megfoghatatlan érzelmi és értelmi szálon eljusson - sub specie alternitatis - lehetséges befogadóihoz, vagy hogy meghaljon ugyanezen jegyben. Szolnok városa az Úr 1994. esztendejében három új köztéri szoborral gyarapodott. Csak nagy megújhodások idejére, korszaknyitó, lendületes esztendőkre jellemző az ilyen arányú környezetnemesítő indulat. Üzenet lesz ez mindenképpen a város eljövendő nemzedékei számára, mely a maiakról hírt ad. De a rejtélyesen érzékeny idő, bronz és kő szoborrá lényegülésének titokzatos ideje most van. Ezért a megilletö- döttség és az enyhe zavar e sorokban. Jósolni nem tudok, sok- ismeretleries egyenletek megoldásához nincs tudásom, a lehetetlent nem kísértem. Csak néhány szubjektív benyomást tudok rögzíteni. Mindez tehát így olvasandó. * Kossuth Lajos szobra a nevét viselő tér sarkában áll, most éppen lombjukvesztetten didergő, de nyáron árnyas fák alatt. Kő Pál képzőművész alkotása. A hoszúra nyúlt, téglalap alakú tér egyik oldalát a város egyik legforgalmasabb útja zárja le. A kezében levett kalappal álló bronzalak a vele szemben nyíló, Tiszáig futó utcába néz. Piedesztálján állva is Szigligeti Ede alig magasodik a járókelők fölé, arcán kissé megilletődött derű. Kalapját levette - nyilván a nemzet nagysága előtt tisztelegvén - a most már nemcsak kardját vesztett nemzetőr. Alkotójának mondandója, szándéka nyilvánvaló. Ez a törékeny, majdnem vézna, középkorú férfialak, akin kissé idegenül nagynak hatnak a kato- násság harcias kellékei: a csizma és a kezében tartott kalap is, tulajdonképpen kissé vakmerő és kihívó válasz a mindannyiunkban élő Kossuth-apánk mítoszra. Valahogy mégsem kínálkozik a számra a deheroizálás szava. Belegondolhatunk: mihez kell igazán hősi lélek? Ahhoz, hogy atléta termettel, stentori hangot sejtető gigászi mellkassal, egy ógörög isten arcélével magasodjunk a sokaság fölé, vagy ahhoz, hogy sebezhető és esendő, toliforgatáshoz szokott ember-mivoltunkban álljunk egy kicsiny és veszélyeztetett nemzet színe elé, hogy felszólítsuk. Vállalja a mérhetetlen túlerővel, a közeli nagyhatalmakkal és még közelibb csatlósaikkal való szembefordulást, a talán elnyerhető szabadság reményében. Nem azt mondja-e Kő Pál, hogy történelmünk ismeretében az a valóságos csoda, hogy a huszadik század végén, íme szobrokat állíthatunk? Ám az kétségtelen, hogy nemzeti hős ilyetén, köztéren való humanizálása kockázatokat is rejt magában. Nem feledhetjük a szobor sorsának ismétlődő furcsa fintorát: alig avatták fel, lézengő, magukkal mit kezdeni nem tudó suhancok letörték a kardját. Később a hős oldalfegyverét visszaillesztették. Jelenleg Kossuth Lajos újra fegyvertelen (és immár sajnos kalaptalan - a szerk.). Talán már így marad és megszokjuk ilyennek. Jelenkori történelmünk üzen e silány szoborrombolókban, vagy csupán arról van szó, hogy a pátoszától és emberfeletti erejétől plasztikusan megfosztott hős kihívja maga ellen a mindenkori botrányokozók zavaros ösztöneit? Töprengeni lehet ezen, ám a szobor áll. Valamely körülötte biztató jelek is. A minap egyik politikai párt tagjai, akik jogaikat sérülni érezték, tüntetvén színe elé vonultak, magas instancia elé. Akkor pedig Kő Pál győzött Szolnokon, mert ez azt jelenti, hogy ott a fák alatt már nem bronz és kő áll, hanem Kossuth Lajos. * Kossuth szobrának felavatását időrendben a Magyar Golgotáé követte. A második világháború áldozatainak emlékművét Gyorfi Sándor alkotta meg. Gyötrel- mesen nehéz feladatra vállalkozott. Boldogabb nemzetek fiai, ha legyőzettek is, vészek múltával maguk állíthatnak a harcmezőn elpusztult nemzedéktársaiknak emléket. Itt csak a fiák és még inkább az unokák generációjának adatott meg a mementó szabadsága. Az izmokban még a harc hevével, a lelkekben a legyőzöttség dacával, a friss gyász éles fájdalmával, akkor, majd fél évszázaddal ezelőtt bizonyára patetiku- sabb - és hadd mondjam ki e képtelennek tűnő szót - bizakodóbb lett volna ez az emlékmű. Akkor még talán benne lett volna a mindent-újrakezdés felbuzgó indulata, emberarca lett volna a vereségnek, s nem tudta volna így elfogadni az a lélek az áldozat hiábavalóságát. Majd ötven év távlata a vereséget absztrahálta, kijegecesítette s hozzákeverte korunk különös és megmagyarázhatatlan, de stílusában örökösen jelen lévő szorongását. Mondom, Györfi Sándor nehéz feladatra vállalkozott. Elképzelem, amint körülpillantott a téren, ahol majd műve állni fog, s amellyel együttest alkotva kell a kompozíciónak kifejeznie azt, amit kifejeznie kell. Ez a tér - keresem az elfogadható eufémizmust - hihetetlenül eklektikus. Még inkább azzá teszi az a változás, ami arculatában az elmúlt fél évben végbement. Egy ilyen térbe harmonikusan illeszkedő szobor - számomra legalábbis - elképzelhetetlen. Az ilyen teret dominálni kell, mintegy szembefordulva vele, mintegy hallgatásra kényszerítve, egy dacosan öntörvényű, zárt, tömör, kiáltásszerű téridommal. Györfi Sándor kompozíciója azonban arról szól, hogy „minden egész eltörött”, hogy szét- szórattunk és híjával vagyunk. De valahogyan nem sejlik föl mögüle az egykori egész természete. A szétzúzott szikla töredékeit formázó^ bizonyos szögből a Golgota keresztjét idéző bronztömbök egyet mondanak. Ezek a sebzett sziklatömbök - stabat materia - egy szétzúzott Pieta keresztről le- vettjének torzó-darabját tartják. De a mindenek fölött lebegő angyaltöredék, a maga aranyszín barokk-mivoltában már idézőjeles, másról beszél. Harmadik hangon szólal meg a rengeteg kockakő-burkolta domború felület, beleolvadván, mintegy beleveszvén a tér, a város talajába. Ha jól értettem, a kövek száma a szolnoki áldozatok számával összefüg. Miről beszél a hiányzó kövek helyén felserkedő fű? E háromszólamú kórus hangjának élménye valóban katarzisteremtő. Mégis, kissé tétován kérdem magamtól: kevesebb nem lett volna több? Az idő válaszol majd rá, meg a város közössége az időben, az által, hogy érzi-e vagy sem az igazi kegyhelyek szívet sajdító kisugárzását e Golgota közelében. * Végül a legújabb szobor, a színház előtt álló Szigligetié, Pogány Gábor Benő munkája. Ügy érzem, neki lesz a legkevésbé nehéz a szolnoki lakosságot megszeretnie. Szerencséje van. Otthonos, kedélyével rokon hangulatú téren áll. Már régen szállást csinált neki e helyen a mögötte álló, nevét viselő intézmény. Közel a Tisza, kissé arra is figyel. Laza tartásban néz bennünket. Utókorát vagy jövendő vígjátéka hőseit szemléli bennünk, nem tudni. Rokonszenvvel néz bennünket és némi rezignáltsággal, mögötte dús drapéria, nyilván színházi függöny. Nagyon színházi ember ez a bronzalak. Kicsit talán túlságosan is. Kezében lazán, kissé szájbarágóan a Liliomfi kézirata. Nem most írta, akkor sokkal fiatalabb volt. De hát könnyű neki: a halhatatlanságban a művészeké a kisebb ellenállás útja. Ez a kárpótlásuk. Nem jelképeznek többet, mint önmagukat. De ez az önmaguk egy univerzum. A szponzorok névsora nem zavarja: bevallottan, mindig mecénásokra szorult. Azt akarta, hogy szeressék, így hát jól áll neki, hogy nincs alatta magas piedesztál. Arca nem árulja el, de titokban hálás ennek a városnak. Vajon már tud valamit bronz- jövőjéről is? Arról, hogy milyen lesz majd patinásán, nemzedékek emlékeivel gazdagon. Éltető József Hegedűs Géza: A százharmadik Tanulva, tanítva, szórakoztatva Magyar Golgota
