Új Néplap, 1994. december (5. évfolyam, 283-308. szám)

1994-12-10 / 291. szám

12. oldal Irodalom Művészet 1994. december 10., szombat A gyagfalván, székely szabadságszo­bor mögött, a faluszél házai között, észbontó pazarlással ragyog, villog, tündököl, délibábként lebeg a pusztuló őszi táj fölött egy ház. Mintha lerombolt míto­szaink kavargó Tejűt-ködéből erre a te­nyérnyi helyre zuhantak volna a napok, holdak s a csillagok, irizáló szivárványkö­dök lebegnek körötte, éteri illúziókat éb­resztvén a nagy metamorfózisról, melynek sóhajokból épült hidjai alatt átlobogva, egy másik, tiszta életükben szabadok, igazak leszünk, akár egy hóvirág vagy egy őzgida. Mint egy elvarázsolt kastély, mint a me­sebeli, elátkozott messzi üveghegy, ahová az örök boldogság megvételére, tarisznyá­jukban hamuban sült pogácsával, mogyoró- fapálcán lovagolva indultának szegényjá- nosék, s a mindenükből kiforgatott legki­sebbik királyfiak, olyan ez a ház, amelyet Nagy Dezső épített, üvegtetői alatt a pi­rosló paradicsomfák között a gazda egy személyben szegényjános és legkisebb ki­rályfi is. Mert a középkorú férfi, aki kőből és tömör téglákból épített házára a tető- szerkezet helyébe üvegházat épített, akár a legkisebb királyfiak, akár a szegények, mintha bűbájosság alatt élne, a mágikus há- romszorok és hétszerek diktatúrájában vívja harcait, küzd egy talminak tűnő álo­mért, egy lidérces illúzióért. Ezt a férfit na­ponta kiröhögték, leintették csúfandáros módon, ahogy csak a Székelyföldön tudják egymást mami a társak, taposta volna visz- sza őt a rongy középszerbe a kiváltani aka­rókat és tudókat sanda szemmel, kancsin néző falu, a pletyka trágárzöld hínártenge­rén terelte volna a konvencionális, a kon­zervatív hétköznapi szürkületbe, hogy ne akarjon mást, hogy ne akarjon többet, job­bat, ne akarja a csodát. Mielőtt belépek a házba, még egyszer felnézek a tetőre, ahol a piros cserepes fö­dém helyett egy üvegház ragyog. Sérti szemem a nagy fényesség, s a szemvakító fájdalom még sajgóbbá válik, amint tekin­tetem az udvar, a zöldségeskert patópáli látványával ütközik. Csenevész kukorica, néhány gazzal felvert krumplifészek, disz­nótökök kondája dagonyázik a burjános, iszaprojtos, tyúkorfüves, papsajtos sokada- lomban, melyek között megtörtén, lehajtott fejjel bólogat, megtiport gyermeklányként egy árvácska, szirmait hullató napraforgó. Ha ott fent, az üveghegy belsejében a para­dicsomkert lakozik, akkor itt, a lentiek lát­ványa, ha nem is a poklot, de a purgatóriu- mot juttatja eszünkbe. De nem hagyunk fel minden reménnyel, „a szörnyű Tengert maga mögé veszti / második Ország kerül íme szóra / ahol kitisztul az emberi szellem / s méltóvá lesz, hogy legyen ég lakója” - mondjuk Dantéval, lélekben megerősítve, belépünk á házba, s a frissen vakolt előszo­bából vaslétrán felkapaszkodunk az üveg­hegybe, miközben ezerszáz Miért névre hallgató ördög dühöng körülöttünk. Miért épített ilyen házat, ilyen csillagosat Nagy Dezső? Miért, mi okból, kinek akarta le­hozni a Földre az égből a csillagokat? Miért Ferenczes István: Az üveghegy rabja akart közelebb kerülni a Holdhoz, a Nap­hoz, miféle holdkór vonzza magosságos egek felé? Miért, miért, miért? Trópusi meleg fogad, ellentmondóan a kinti didergető ősznek, bágyasztó langyos­ság honol, a paradicsomoszlopok között pára leng. Arrébb felkapaszkodó uborkaso­rok, bámuló levelük már szüretvéget jelez, a termés zömének betakarítása után va­gyunk, így nem csoda, ha a látvány egyálta­lán nem ama paradicsomkertbéli idilli idő­ket juttatja eszünkbe. Bizony, ennek az üveghegynek a belseje messzire esett az el- íziumi mezőktől, ami egy kicsit a gazda hi­ányos zöldségtermesztési szakismereteinek a számlájára is írható. Ha jól utánaszámo­lok, az itt megtermelt zöldség kellő szaktu­dással megteremhetett volna lent a földön a kertben, üvegház nélkül is. Miért tehát? Miért?- Egyszer olvastam, vagy hallottam a rá­dióban - mondja a férfi -, hogy Japánban a házak tetejére fákat ültetnek. Azóta ezt a gondolatot nem tudtam kiverni a fejemből. Nekifogtam házat építeni, szép, nagy csa­ládnak való házat terveztem el, két család is elférne benne. Aztán, amikor félig felépült, elhagyott az asszony. Akkor jutott eszembe a japáni ház a fákkal. Akkor azt mondtam, hogy csak azért is megcsinálom, megmuta­tom, megmutatom... Ha már úgyis tető kell a ház fölé, miért ne legyen üvegből, miért ne vakítson...- Én ezt mind értem, de hát ide emberfe­letti munka kellett, nem tudom, egyáltalán megérte-e?- Hát én, ha a gyárból kijöttem, nem fe­küdtem le. És dolgoztam szombaton is, és dolgoztam vasárnap is. Csak termőföldet nyolc teherautónyit kellett felhordani. Ve­derben. És trágyát. A vizet egy kézi szi­vattyúval emelem fel, amikor elveszik az áramot. Nem ázik ez be, attól nem kell félni. Jól leszigeteltem a mennyezetet. Két rend betonlemezt öntöttem, s a kettő között harminccentis a levegőréteg. Melegen tartja a házat, és nem ázik be. A termés nagy részét szétosztogattam az ismerősök, barátok, szomszédok között, nincs időm nekem piacozásra, én nem vagyok kofa. Nekem a nagy tervem a virág, a szegfű. El­készítem a ház központi fűtését, ha az Isten megsegít, akkor azzal majd egész évben fű­teni lehet az üvegházat. Akkor itt örök nyár lesz. Örök lesz a nyár, s a maga módján bol­dog az ember, aki álmaiból építet Patyom- kin-falai mögé, az üveghegybe rejtezik a körénk hatalmasodó pusztulások elől. Mintha tündérkertbe, elíziumi mezőkre im- bolyogna, naponta, százszor is, ha kell egy meredek vaslétrán felkapaszkodik vederrel a kezében a csillogás belsejébe. Sziszüp- hoszként kezdi elölről mindennap, vederrel hordja a földet, a trágyát, a vegyszert, cipeli le a termést, vedrenként a gyomot, a fölös­leges zöldet, az elhasználódott, kisoványo- dott földet, ha tél jön, söpri a havat, nehogy beszakadjon az üveg... O, Istenem, mennyi energia, mennyi elpazarolt álom, többre ér­demes, jobb sorsra hivatott megszállottság, amit okos tudorok segítségével, egymásra figyelő, egymást szerető, megértő szolgála­tunkkal értelmessé, példamutatóvá lehetett volna tenni ezen az egyre jobban elsivá- rodó, hűlő sártekén. Nem felszabadult ál­modozója, rabja lett az üveghegynek a szé­kely, aki meg akarta mutatni, fel akart va­lamit mutani, valami istenit, varázslatosat, mámorost ennek a közömbös, cinikus vi­lágnak. Még akkor is, ha nincs kinek. Egy Patyomkin-falat mérhetetlen, lenti kertjé­hez hasonló bánata elé, egy illúziót lebegtet a téglaház fölé, amely térben nem is kerül­hetett volna jobb helyre, mint a székely szabad^gszobor melletti faluszélre. A szo­bor is egy nagy-nagy illúzió fölé épült. D e föl kellett építeni, és hinni benne, még akkor is, ha majd egy hatalmas télen, egy embertelen hószakadás alatt ránk szakadnak, s maguk alá temetnek az üveghegy elfeketült poklai. Thiery Árpád: Boldog már nem leszel A fiú tegnap óta csak lé­zengett a felforgatott la­kásban. A külső szobát átrendezték, az ágyak szét­szedve, az ebédlőasztal a folyo­sóra szorult, a ruhásszekrények a sarokban lapultak. Időnként benézett a ravatalon fekvő ap­jához. A festmény még mindig a földön hevert. Tegnap délelőtt zuhant le. A keretben maradt, akasztózsinórja teljesen ép, mintha a képet gondosan le­emelték volna, a szög elárvul­tán meredezett a falból. A hal­dokló öreg Győző vártlanul felült az ágyon, csontsovány kezével a kép helyére mutatott. Felfoghatatlan, szörnyű pillanat volt. - Hozzá ne nyúlj! - kiáltott az anyja. Fölöslegesen, mivel kicsi Győző meg se mert moc­canni. A festmény az anyját áb­rázolta, fiatalon, gondtalan mo­sollyal. Az idő azóta valahogy meg­állt. Nem voltak emlékek. Úgy tűnt: minden, ami már megtör­tént, a jelen pillanatban játszó­dik. Például váratlanul betop­pan az apjához az iskolába, hogy együtt mehessenek haza, öreg Győző sietség nélkül, mondhatni, bandukolva halad az utcán, kalapemeléssel, han­gos köszönéssel üdvözölve az ismerősöket. Kicsi Győző il­lendően biccentget mellette, kissé ügyetlenül, mégis boldo­gan. Gyors növekedésnek in­dult kiskamasz, a karja hosszú, a lába vékony. Rá se lehet is­merni arra a tejfehér-szőke, el­álló fülű, túltáplált kisfiúra, akit pár éve az udvaron a játékai közé ültettek, és a fényképész kívánságára magához ölelte a kutyáját. Azóta lefogyott, a haja megsötétedett, arcáról el­tűnt a gyerekes vigyorgás. Tegnap óta csupán egyszer figyelt föl a világra: az ajtóban az osztályfőnöke állt, mellette a padtársa feszengett. Bejelentet­ték, hogy a temetésen részt vesz az egész osztály. A szomszéd udvarban várat­lanul nagy erővel felbődült a gépzene, harsogása betöltött minden zugot. Keep smiling. Divatos dal. Kicsi Győző ré­mülten fogta be a fülét, és a ke­rítéshez rohant. A vendéglős szüreti mulatságra készült. Lo­csolták a kertet, színes lampio­nokat szereltek, kipróbálták a hangszórókat. Az udvaron át haragosan közeledett Ida néni, aki a rokonságból elsőnek ér­kezett a halálhírre. Mulatságos külsejű vénkisasszony. Magas szárú cipői valóságos gólyalá­bak, vonalzószerű tartása csupa gőg, arca az évek óta fogyasz­tott fröccsöktől szederjes. Meg­ragadta a kerítést. A korhadt léc hegye letört.- Kapcsolják ki azonnal ezt a szörnyűséget! - kiabált. A szomszédban senki se fi­gyelt rá. Eltelt egy perc. Talán már kettő. Ida nénit felbőszí­tette a kudarc.- Hét halottamat temettem el, de ilyen disznóság még nem történt velem! Kicsi Győző mellette állt. Mintha csak most vette volna észre az unokaöccsét, magához rántotta.- Mutasd a szemedet! Kicsi Győző gyanútlanul odatartotta az arcát.- Egy csepp könnyet se hul­latsz az apádért? - szömyűlkö- dött. A fiú lehorgasztotta fejét.- Nem tudok sími... A vénkisasszony szeme tágra nyílt a döbbenettől, kelletlenül fintorgott, mint akinek förtel­mes bűz csapta meg az orrát. Fölháborodva robogott be a házba. Méltatlankodása kihal­latszott a konyhából: - Egy csepp könny nem sok, de ez a megátalkodott kölök annyit se hullajt az öcsémért... Az anyja szelíden mentegette: - Pedig nagyon szerette az apját... Kicsi Győző sohase sírt má­sok előtt, mindig csak elbújva az udvarban, szokott helyén, a cipő-nagykereskedés raktára mögött engedte szabadjára fáj­dalmát. Hiába hívták, keresték, kiáltoztak utána, kisírt szemmel soha nem jött elő. Robajjal nyílt a kapu. A ven­déglős érkezett. Húsos, szu­szogó férfi. Sötét öltönyét seb­tében kapta föl, fekete nyak­kendőt is kötött. Megállt a lakásajtó előtt, kihúzta magát, majd bekopogott. Kicsi Győző távolabb ácsorgott a folyosón.- Bocsásson meg, asszo­nyom - hajolt meg a vendéglős -, nagyon sajnálom, ami tör­tént. A zenét kikapcsoltattam, de a szüreti bált már meghirdet­tük, nem halaszthatom el. Az asztalokat lefoglalták, a tom­bolajegyek elfogytak...- Ne folytassa, szomszéd úr! - szakította félbe az özvegy fá­radtan. A gyászruha kiemelte arcának fehér szomorúságát, a szeme kisírva. Legszívesebben becsukta volna az ajtót. A vendéglős nem tágított. Tolakodás nélkül, a gyászhoz azonban mégis valahogy illet­lenül bámulta az özvegyet, aki most is szép volt, noha hiány­zott arcáról az illatos púder, szájáról a diszkrét rúzs, és az a jellegzetes mosoly előtti pilla­nat, amitől mindig jókedvűnek, sőt gondtalannak hihették. A vendéglős szerette volna a tu­domására hozni, hogy együtt érez vele, nemcsak a gyászban, de azt is fájlalja, hogy egy ilyen figyelemre méltó asszonynak soha nem telt cselédre. Nem ta­lálta azonban a megfelelő sza­vakat.- Megbocsásson, asszo­nyom...- Megbocsátottam.- Nagy csapás érte.- Nagyobb nem érhetett. A család orvosa egy éve kí­méletesen a tudomásukra hozta, hogy öreg Győzőnek nem sok van hátra. Tisztában lehetett ezzel ő maga is, mivel bele­egyezett, hogy megkérvényez­zék a pápai hozzájárulást, öreg Győző ugyanis elvált ember volt, s csak a Vatikán engedé­lyével köthetett másodszor is egyházi házasságot. A ferences Leonardo atya kegyes csalásá­val a halálos ágyon ez meg is történt.- Szörnyű, hogy a tanár úr ilyen váratlanul... - sóhajtott a vendéglős együttérzéssel.- Váratlan volt, igen - bic­centett az özvegy. Kicsi Győző nem bírta to­vább az érthetetlen párbeszédet.- Régóta tudjuk, hogy meg fog halni! - kiáltotta az indulat­tól szinte fuldokolva. A vendéglős megrökö­nyödve bámult a fiúra, majd az anyjára. Mint aki eddig úgy vélte, hogy nem tartoznak egymáshoz. Felfogott valamit, és zavarba jött.- Hát igen, kérem, persze, hogy... Kicsi Győző elégedetten nézte, hogyan kullog végig a folyosón. Égy ideig elárvultán ácsorgott, aztán beosont az ap­jához, aki a gyertyák lángfé­nyében feküdt a ravatalon. Bo­rotvált arca beesett, viaszsárga volt. Magas homloka kisimult, a haja gondosan hátrafésülve. Zakójának szivarzsebében gyászzsebkendő. Egy éve még jóképűnek mondható negyven­éves férfi. Sétabotja a sarokban. A fiú arra gondolt, hogy a botot a temetés után ketté kell tömi. Az életük is erre a sorsra jutott. Ő maga megbocsátott már szi­gort, félreértést, rabsággal fel­érő fegyelmet. Hiába volt kü- lönszobának nevezett hálófül­kéje, nem tehette ott azt, ami­hez kedve lett volna. Játszhatott a téren és a barátainál, de a megszabott időre percnyi pon­tossággal kellett hazaérni. Nem követelték, hogy jeles rendű le­gyen az iskolában, de az első intő után megfagyott otthon a levegő. Az anyja kisírta szemét, az apja napokig szóba sem állt vele, ráadásul a tanárát kérdezte meg, hogy mi történt, őt nem. Gyakran érezte úgy, hogy a szabadság nem egyéb csalétek­nél, megcsillantják előtte, egy elszédüljön. Megtörtént, hogy ruhástól feküdt az ágyára, ami szigorúan tilos volt, de alig várta, hogy kenyértörésre vi- hesse a dolgot, és kimondhassa: idegennek érzi magát a család­ban. M ozdulatlanul állt a ra­vatal mellett. Mintha maga is meghalt volna. Vajon tudja-e az apja, hogy fel­hagyott a lázadással? Sírás szo­rongatta torkát, de mielőtt el­eredtek volna könnyei, fölágas­kodott, megcsókolta apja kihűlt arcát, s kifutott a szobából. Keszthelyi Rezső verse: A nagy tengeri halandók (Menj fel, és nézz a tenger felé. És ha felment, és arrafelé nézett, mondta: Nincs semmi.) Hetedszerre egy kis felhőcske, mint egy embernek a tenyere, jött fel, amerre a tenger. És te mint egy hópehely, úgy érkezel a szívembe, egy hópehely érkezik alá a szívembe. Hihetetlenül nesztelen olvadás a vértől a dobbanásig és a dobbanástól a vérig. És akkor ragyogása, mint a napé, sugarak támadnak mellőle, és ott van bennem a tenger hatalmának rejteke. Harsog a hullám. És a víz-ár magasra emeli karjait, a nap és a hold megállnak helyükön cikázó nyilai fényétől és ragyogó kópiája villanásától. Ó, igen. A nagy tengeri halandók. Felmegyünk hétszer hetedúttal, és nézünk a tenger felé. És ha felmegyünk, és arrafelé nézünk: nincs semmi. Búsultunkban szétmorzsoljuk a földet, a szőlők gyümölcsét, leöljük a juhokat az akolban, és megtapossuk a drága füvek tábláit, amelyek illatos palántákat nevelnek. Mert hát nem tudjuk, hogy a mi elménk ültetett minket a kőfalak közé. * És enyhület csak erre támad: ha még akarok hajózni és fogok; és bár szárazföldeken - mindegy. Hiszen halandók, tengeriek, nagyok, akik mindig visszafordulnak elindult otthonukhoz. Ám ne hidd, hogy oly szomorú ez. Vagy több, vagy kevesebb, a maga rendje szerint. Ahogy: mint egy hópehely, úgy érkezik a szívembe, egy kihantolt hópehely érkezik alá a szívembe. * A fentebb közölt verset a költő most megjelent Magánbeszéd című kötetéből vettük, mely válogatás régebbi költeményeiből, illetve tartalmazza az új verseket. Keszthelyi Rezső nem tartozik a sokat író és publikáló lírikusok közé, az elmúlt harminc esz­tendő alatt mindössze három verseskönyve látott napvilágot. Az első 1969-ben, a Vonalak kertje - igazi feltűnést keltve sajáto­san egyéni hangjával -, a második, a Katalekták 1986-ban ju­tott el az olvasókhoz, a harmadik megjelenési éve, az Aszimp- toté 1990. Mennyiségét tekintve nem mondható hatalmasnak az eddigi termés, „soványságával" ellentétben áll azonban tar­talmi gazdagsága. Mintha kemény kőbe vésné szavait, csak ami a legfontosabb, legpontosabb, szigorúan, de amitől rés nyílik a lélek tájai felé. Keménysége ettől válik bensőségessé. Különös, bonyolult költővilág ez, de benne a szikár szigorúság tart ren­det. Minderről meggyőződhetni e válogatást, Keszthelyi mun­káit olvasván egy kötetben, melyet a Fekete Sas Kiadó bocsátott közre, s melyre azért is felhívjuk olvasóink, verskedvelő olvasó­ink figyelmét, merthogy a költő városunk, Szolnok szülötte. És merthogy költészete egyedülálló a magyar líra spektrumában - írja róla kritikusa, András Sándor.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom