Új Néplap, 1994. november (5. évfolyam, 257-282. szám)
1994-11-21 / 274. szám
' "V 4 1 \ ^ A szerkesztőség postájából g 1994. november 21., hétfő Fa alá sem tehető, nem a legszebb karácsonyi ajándék lenne Ha már nem telik Westelre Az iskola légvonalban is, de lélekben is nagyon közel van Csupán idősek és védtelenek Amikor beadtam a telefonigénylésem, elfogadásáról, a besorolásról egy hónapon belül értesített a Matáv. Mint másnak, nekem se tettek határidős ígéretet, sőt az árról sem tájékoztattak. Később megtudtam, hogy 12 ezer forintba kerül. Az, hogy minél előbb telefonhoz jussak, a munkahelyemnek is fontos, ezért a segítségüket kértem. Ebben nem egyedül voltam, és cégünk közbenjárása után, titkárságunk a névsorban szereplő valamennyi érintettet 1994. március 11-én örömmel értesítette: az ígéret úgy szól, még az idén, a harmadik negyedévben kapunk telefont. Mindezt alátámasztani látszott a nyáron, nyár végén városszerte tapasztalható kábelfektetés. Sőt augusztusban - 100 méter kézi árokásás árán! - két nap alatt a mi házunkba is behúztak egy kar vastagságú kábelt. Nyári családi költségvetésünkbe bele is vettük a bekötéshez szükséges összeget, sőt már a telefonasztalt is bekalkuláltuk. Aztán szeptember 22-én (III. negyedév) nagy izgalommal bontottuk ki a fejléces borítékot, de csalódtunk. Ebben ugyanis arról tájékoztattak: távbeszélő igényünket ’95. március 31-ig elégítik ki, s várhatóan 31 ezer forintba kerül. Nyilatkozzunk, hogy ily módon fenntartjuk-e az igénylést! (Fél év alatt két és félszeres áremelkedés?!) Kiszolgáltatott helyzetben erre mit válaszoljon az ember - ha már nem telik Wes- tellre? Igen. November 11-én újabb cégjeles levelet kaptunk, s ebben már az állt, november 24-ig fizessük be a 31 ezer forintot. A családi kassza nyílását azonban az idén már egyszer beszűkítettük, és a szeptemberi értesítésük után, a családi névnapokra (Erzsébet, Katalin, Ferenc ...), de főleg karácsonyra készülünk. Úgy vélem, nem a legszebb karácsonyi ajándék lenne a fa alá sem helyezhető telefon. Ehhez képest már csak apró bosszúság, hogy a ki tudja mikor megjelenő új telefonkönyvbe jegyzés költségét is be akarják szedni. Aki pedig nem óhajt bele kerülni, nevét, címét - fizetés ellenében! - azonnal titkosítják. Tisztelt Matáv? Nem maradt ki itt közben egy-két lépcsőfok? A telefonbekötéshez szabott, számunkra érthetetlen feltételekkel a családokban rettentő anyagi feszültséget, bosszúságot okoznak. Teszik ezt más szolgáltató cégekhez hasonlóan, de ők legalább az elvégzett munka, szolgáltatás után követelik a pénzt! (A teljes név, cím maradjon a szerk.-ben.) T. L. - Szolnok Az igazsághoz tartozik Traktor a Tiszában Ezzel a címmel jelent meg november 11-én az a kis információ, mely szerint egy pótkocsis mezőgazdasági vontató akart a vezsenyi révnél a folyó túloldalára átjutni, s miközben a traktor kerekei a parttól eltolták a vízi szállító- eszközt, a vízbe csúszott... Az igazsághoz tartozik, hogy a fék nélküli pótkocsis vontató a 45 fokos, 25 méter hosszú feljárón nagy sebességgel a kikötött kompra hajtott, miközben - a kikötő kötelet letépve - a komp a félig fent lévő traktorral elindult. A traktor a vízbe csúszott és elmerült. A felszínre bukkanó, fuldokló fiatalembert két csónakkal a révész és a segédrévész mentette ki. Szabó László révész A református gimnázium sikereiből A mezőtúri Szegedi Kiss István Református Gimnázium tanulói az idén is kiemelkedő eredményeket értek el. Iskolánk tanárai több mint 50 megyei, területi és országos versenyre, pályázatra készítették fel őket, melyről - a teljesség igénye nélkül - szóljanak a tények: Szakközépiskolás tanulóink a képzés irányának megfelelő, valamennyi kiírt országos szakmai tanulmányi versenyt megnyertek. Angolból országos elsőséget szerzett a II. osztályosok háromfős csapata, egyéniben a másodikok lettünk. Kiemelkedő eredménnyel zárult az „Örökségünk 48” történelmi vetélkedő, melyen országosan az ötödik helyet értük el, a Magyarország az én hazám komplex műveltségi vetélkedőn a VI., a Krúdy Gyula novellaíró pályázaton a III., az Édes anyanyelvűnk nyelvhasználati versenyen és az Arany János balladamondó versenyen pedig az országos döntőbe jutottunk. Utolsó szép sikereink októberben születtek: Slíz Mariann a 22. alkalommal megrendezett Édes anyanyelvűnk nyelvhasználati verseny országos döntőjén kimagasló eredményt ért el. A gimnázium csapata - Papp Isván, Weigert Angéla, Weigert Melinda - az 1956-os forradalom tiszteletére rendezett történelmi verseny országos döntőjében első lett. Köszönjük, hogy a felkészítő tanárok és a tanulók hordozzák azt a szellemiséget, mely mindig is jellemző volt az ősi túri alma materre. Dr. Szentes Jánosné Mezőtúr Küldjön egy képet! A szolnoki bombázás elől Tiszavárkonyba, nagyszüleinkhez menekültünk. Ez a felvétel ott készült, közvetlenül a háború után. Balról a nővérem, Baricza Erzsébet, Márkus Kálmán unokaöcsém, előtte Szabó Ágnes unokahúgom, s e kép beküldője. Baricza Magdolna látható. A két román katona nevére már sajnos nem emlékszem. A háború után - Tiszavárkonyban „Leépült emberek az Orczy-kastélyban” címmel ebben a rovatban jelent meg november 7-én az „újszászi olvasók, szülők” észrevétele. A „leépült” emberek - nyilvánvaló okból - nem reagáltak rá, az intézmény vagy a fenntartó pedig névtelenek nevében írt sorokra ez idáig ugyancsak nem válaszolt. (Talán azért, mert névvel csak nevét adó partnerrel korrekt a dialógus.) Úgy gondolom, hogy érthető módon minden település hasonlóképpen fogadná egy szakosított szociális intézmény létrehozását, mint az újszásziak. Az Orczy-kastályban ez idáig valóban olyan betegeket gyógyítottak, akik - devianciájukból következve - a lakóknak már beérkezésükkor, szabadságolásukkor is kellemetlenséget okozhattak volna. Ám ilyen esetekkel nem kellett számolniuk. E tény ellenére, mielőtt a településről beköltöztek volna a szolnoki, hajdani bábaképző épületébe, az ottani lakosság nevekkel aláírt (!), népes listát nyújtott be a megyei önkormányzathoz - hasonló tiltakozással, mint tették az újszásziak. A névtelenek bizonyos hátrányban vannak, hiszen a mai napig egyetlen lakó, vagy gondozott sem érkezett az intézménybe, így csupán előítélettel formálhattak véleményt. Az új intézmény valóban fogad olyan gerontopszichiátriai idős betegeket, rokkantnyugdíjasokat, akiket az alkohol, vagy egyéb narkotikum tett olyan beteggé, hogy őket már sajnos csak jórészt ápolni, gondozni kell, a többi idős korú, elbutult, javarészt ágyhoz kötött társukkal együtt. Ám olyan lakók is várhatók, akiknek a védelmét az intézmény dolgozóinak közelebbről kell biztosítani, mint az 500 méterre lévőkét. Ők csupán idősek és védtelenek! Az iskola légvonalban is nagyon közel van, de lélekben és együttműködő szándékban is! Hiszen az első napokban - az üres kastély kertjében - megjelentek a tanulók, hogy a falevél eltakarításával segítsék a leendő lakók jószívű fogadását. Ők így „drukkolnak” és másféle „vigyázz”-! parancsolnak. Megjegyzem, az intézmény renitens, közösségben egyáltalán nem gondozható személyeket nem tud fogadni. Az ő ellátásukról más speciális, elsősorban egészségügyi intézmények gondoskodnak. Az állam „garantálja” is, hiszen a központi normatív támogatást ennek az intézménynek úgy biztosítja, mint bármely más szociális otthonnak. Ennél fogva csak olyan feladatot teljesít (lakót, gondozottat hív be), amire fel van készülve. Kezdeti nehézségek persze várhatók, melyek nagy része azokra a nagyszerű emberekre hárul, akik bemerészkedtek az intézmény kapuin, és az állítólag leépült, félelmetes társaink felkarolásával hivatásukat gyakorolják; ápolják őket, mosnak, főznek, takarítanak rájuk, és nevükkel együtt nyújtják jobbjukat - határozott kézfogásra. Jó egészséget kívánva, tisztelettel köszöntőm a november 7-i cikk íróját: Szalóki Miklós Jászberény (Botond u. 2.) Szerencsés fogás volt Ezt a hatalmas harcsát a tisza- várkonyi Törőcsik Ferencné október 15-én fogta ki az élő Tiszából. Azért ilyen későn a híradás, mert a bizonyságul szolgáló kép, amivel a szerkesztőségünkbe kopogtatott, csak a napokban készült el. Olvasónk a kapás után mindjárt érezte, hogy nagy testű hal akadt a gilisztás horogra. Nem is tudott egyedül megbirkózni vele, hiszen - mint utóbb kiderült - 39 kilogrammos, 180 centiméteres harcsával állt szemben. A tőle nem messze horgászó Molnár Bélát hívta segítségül, és a zsákmányt vele együtt, vágóhoroggal emelték ki. Aztán saját fogyasztásra megnyúzták, és a felét a segítőtársnak (akinek a kislánya, Mónika is a képen) ajándékozta. - Már hideg a víz, részéről vége a horgászszezonnak - mondta, de tavasszal újra kezdi. Kívánjuk, máskor is legyen szerencséje. (A szerk.) A „szívélyes” fogadtatásról A kis fürdőhely jobb sorsra érdemes Reumás betegségem miatt sajnos évtizedek óta különféle gyógyfürdők látogatására kényszerülök. Hogy az életem ne állandó utazgatásokkal teljen, megtakarított pénzemből Cser- keszőlőn vásároltam egy kis nyaralót. Cserkeszőlőn a termálvíz nagyon jó, hatása (sok ismerősöm szerint is) vetekszik bármelyik híres üdülőhely gyógyvizével. Éppen ezért sokáig nem értettem, hogy a gyógyvízre vágyó magyar vendégek körében a kis fürdőhely miért szorul háttérbe. Három éve már, hogy az említett fürdőt télen-nyáron látogatom. Tapasztalataimat, a cser- keszőlői, „vendégszeretetet” az Új Néplap nyilvánosságán keresztül szeretném megosztani másokkal. A téli fürdőben 17 óráig tartanak nyitva, de 16.20 órakor már engedik le a vizet és felrakják a székeket. Amikor ezt szóvá tettük, az alkalmazottak közölték, hogy nekik ugyanannyi a fizetésük akkor is, ha két ember van a vízben, meg akkor is, ha teltház van. A fürdő társalgójában lévő tv-t pedig az alkalmazottak egyik turnusában nem kapcsolhatjuk be. A pénztárban ülő hölgy azt mondta: mindenkinek van otthon tévéje, nézze azt. E levél megírására azonban a napokban történtek serkentettek igazán. Péntek délelőtt lévén, a fürdő társalgójában szerettük volna megnézni a Dallast. Kérésünkre a főnök úr szívélyesen teljesíteni akarta, de a pénztárosnő rákiabált: „Ne tessék bekapcsolni a tévét, mert nem tudok tőle dolgozni. Zavar a munkában...” Dióhéjban ennyit szerettem volna elmondani a termálfürdő alkalmazottainak szívélyességéről. Nacsa Gáborné - Gyál Expressz - ajánlva Harangszó után Tisztelt Névtelen Uram! Bizonyára emlékszik az írására, mert végül is megkaptam levelét. Ahhoz a cikkhez fűz adalékokat, amely Bodnár István temetésével foglalkozik, hogy miért nem szólt a harang Kunhegyesen. Sajnos, nem körmölte alá a nevét, csak annyit, hogy egy kun. Ne haragudjon, de ha ön kun, igazi kun lenne, vállalná az állításait, a vádjait, amelyek súlyosak. így viszont roppant hiteltelenek a sorai, mert fogalmam sincs, kivel vitatkozzam, kinek küldjem a választ. Talán fél, hogy megtudják a nevét? Ha ezek igazak, miért nem ismerheti meg az olvasó, kiről is van szó? Nem jól van ez így, uram! Emlékszem, azt írtam, nem szólt a református templom harangja, de a plébános úr meghúzatta a katolikusét. Nem is tudom, miért? Talán, mert temettek egy embert. Talán, mert Kunhegyesen temettek egy kunhegyesi embert. Azt állítja: jó lenne, ha megírná a szerkesztő úr azt is, hogy azért szólt a másik templom harangja, mert ezt jól fel lehet használni a választások előtt. Nem beszélve arról - folytatja -, hogy a szóban forgó pap szereti forgatni a köpenyét. Ráadásul az illető maga dönt: hol jobbra, hol balra. Gondolom, a harangozás ügyében, noha azt is mondja: egységes megállapodás született a fent említett tárgyban. A mondatot nehezen értem, mert vetekszik a régi, tanácsi jegyzőkönyvek bürokratikus stílusával, bár szerintem sem a katolikus vallás nincs alárendelve a reformátusnak, sem a református a katolikusnak. Névtelen uram: én szégyellem a kunok nevében amit ír, és az érintett, érintettek elnézését kérem. Mert tudom, aki a plébános úrra szavaz majd - mert ő is indul a választáson -, attól függően azt teszi, hogy szólt-e valakinek, vagy nem a harang. Aki viszont másra voksol, azt hidegen hagyja mindez. Hogy az illető úr szereti forgatni a köpenyét, ezt is állítja ön. Névtelenül. Mit mondjak magáról? Illik rágalmazni aláírás nélkül egy embert? Vagy ez nem rágalom? Akkor miért nem vállalja a nevét, a címét, hiszen engem is oktat, talán ha megírná a szerkesztő úr ezt is ... Láthatja, megírtam. Egy tény: az ön által pocskondiázott egyházi vezető Pro Urbe-díjat kapott. Magyarul a városért adható legmagasabb kitüntetést vehette át. Ezek szerint a képviselők is félretájékozta- tottak? Mert ők döntöttek így. Arról nem beszélve, hogy 1959 óta hosszú idő telt el, és azóta ő a település lakója. Teszi a dolgát, talán nem is rosszul, elfogadják az emberek, mert ha nem így lenne, aligha bírt volna ki ennyi időt közöttük. Én kívánom, hogy az általam nagyon tisztelt, megboldogult Fabó Zsigmond tiszteletes úr után legyen már végre olyan lelkésze a reformátusoknak is, aki elmondhatja: én is három és fél évtizede szolgálom az itteni egyházat, a konok, nyakas kunhegyesi kunokat. Figyelmébe ajánlom, mert a szavaiból, soraiból ítélve említi a presbitereket is. A világot járva, egyre inkább megbizonyosodok: háromféle ember létezik. Az egyik: aki szereti az egyházat, a papokat, istenhívő és templomba jár. A másik, aki pokolba kívánja őket, és köszöni, de most nem kér belőlük. Hogy miért, miért nem, bizonyára megvannak az okai. A harmadik csoportba tartoznak talán a legtöbben. Valahol elfogadják egy felsőbb hatalom, mondjuk Isten létét, de valami miatt kerülik a templomokat, az istentiszteleteket, a miséket. Kívánom önnek névtelenül nyilakat lövellő uram, minél több személyt nyerjenek meg az utóbbi két csoportból. Feltéve, ha értenek az emberi lélekhez, a kunhe- gyesiek leikéhez, ami higgye el, sajátos és egyedi. És akkor aligha kell pocskondiázni mondjuk a plébános kanonok urat, akit én sajnálatosan tévesen neveztem meg, hiszen ő valójában plébános-esperes. És ha már tollat ragad, levelet ír, villámokat lövell, ne spóroljon! A nevével. Mert, ha fontosat írok, én sem spórolok- 0.G cM Őszinte sajnálattal, megdöbbenéssel Az Új Néplap november 10-i számában megdöbbenve olvastam a hírt, hogy halálos baleset ért egy háromgyermekes mezőtúri asszonyt. Annyire átérez- tem az árván maradt gyerekek, a család helyzetét, hogy még a könny is elfutotta a szemem. A másnapi lapban „Köny- nyelműsége a háromgyerekes anya életébe került” cím alatt részletesebben olvashattunk a tragikus esetről, a körülményekről, de bevallom, már a címén felháborodtam. A továbbiakban így fogalmazott a cikk névtelen szerzője: „Talán úgy volt vele, vigyázzon más rá, ám ez a gondolkodásmód az életébe került”. Ezt olvasván, vajon mit érezhet a gyászoló család? És hogy írhatott ilyen sértően arról a halott fiatalasszonyról, akit tulajdonképpen nem is ismerhetett? A trabantos legalább annyira hibás volt, de annak a neve is titokban maradt. Őt nem lehetett befeketítetni, egy halottról meg már mindegy, mi kerül a nyilvánosság elé? Arról a fiatalasszonyról, aki három gyereknek adott életet, s ilyen tragikus balesetben vesztette el az életét, a cikk szerzője több tisztelettel és együttérzéssel írhatott volna. Remélem, azért a trabantos elnyeri a büntetését. Mezőtúron nagyon sokan tudják, hogy a Cs. L. kezdőbetűk kinek a személyét takarják. N. Z.-né Köszönet a segítőknek A jászsági mozgássérültek programjából szeretnék ízelítőt adni. A közelmúltban - Károlyi Jánosné idegenvezető kíséretében - autóbusszal egy napot töltöttünk a híres-nevezetes történelmi városban, Egerben. Első útunk a várba vezetett, majd a Dobó tér nevezetességeit tekintettük meg. Ezt követően a vár tövében található étteremben pihentünk egy kicsit - miközben meg is ebédeltünk. Délután a csodálatos székes- egyházban gyönyörködtünk, és szerettünk volna még eljutni a tanárképző főiskola udvarán található csillagvizsgálóba, de sajnos tanítás miatt nem volt rá lehetőségünk. Kirándulásunk utolsó állomása a Szépasszony-völgye volt, ahol a baráti beszélgetés, borkóstolás után kissé fáradtan ugyan, de jó kedvűén indultunk hazafelé. Az autóbuszon dalra fakadt a társaság. Az Aprítógépgyár vezetőségének, akik rendelkezésünkre bocsátották a buszt, kedves kísérőnknek, valamint Göblyös Tibor autóbuszvezetőnek a nyilvnosság előtt is köszöne- tünket fejezzük ki. Geröcs József Jászapáti Az oldalt szerkesztette: Csankó Miklósné
